66.

Heniko kijelentése hatalmas port kavart, mi több, homokvihart. A pillanatnyi néma döbbenetet heves suttogások váltották fel. A jelenlévők közül eddig is sokan tudták, hogy Heniko mennyire segítőkész, de ekkora gesztust még tőle sem vártak volna.

- Állj, állj, állj! Heniko, ilyet nem tehetsz! - közölte Mary, miközben a színpadra lépett. Látszott rajta, hogy inkább idegessé vált a dolog hallatán, minthogy örült volna. - Nagyvonalú az ajánlatod. Borzasztóan hálásak vagyunk érte, de nem fogadhatjuk el - folytatta, amint a lány mellé ért.

- Nem is kell. Megkapjátok és pont - jelentette ki Heniko, miközben felé fordult.

- De Heniko...

- Nézd, Mary - kezdett bele, miközben figyelmen kívül hagyta a körülöttük lévő teljes nézőközönséget. - A pénz mindig is olyan dolog volt, ami engem nem motivált. Nincs szükségem többre, mint ami a napi dolgokhoz kell.

- Én ezt értem, de még fiatal vagy! Sosem tudhatod, hogy a jövőben mikor lehet szükséged egy nagyobb összegre.

- Miattam nem kell aggódnod. Már így is sokkal több mindenem van, mint amiről valaha is álmodtam. Az én gyerekkorom is olyan volt, mint a legtöbb itteni gyereknek. Nem volt családom, sem egy hely, amit az otthonomnak nevezhetek. Bár lehettem volna olyan szerencsés, hogy egy ilyen helyen élhetek! - mondta, miközben körbemutatott. - Bár rólam is ilyen odaadó emberek gondoskodtak volna, mint te vagy a többi nevelő! Igen. Talán az én sorsom is máshogyan alakult volna. Viszont így sem panaszkodhatok. Itt van nekem az Ambrózia és a Kaleido színpad társulata. Nekem ők lettek az új családom.

- Ó, Heniko! - mondta Mary elcsukló hangon, majd a lány nyakába borult. Könnyei már megállíthatatlanul csorogtak le az arcán. - Mi is a családoddá váltunk abban a pillanatban, amikor beléptél a kapukon. - A közönség sorai között többen elérzékenyültek a hallottakon. A legnagyobb hatással mégis talán Leonra volt. Eddig is megvolt legalább ezer és egy oka, hogy egy utolsó szemétládának gondolja magát, ám ez csak tetézte az állapotát. Ő képes volt bántani egy olyan lányt, akivel nélküle is elég mostohán bánt a sors.

- Nocsak, Miss Madcap. Hirtelen már az árvák megmentőjének szerepében is tetszelegsz? - kérdezte egy riporter, aki feltehetően Willnek dolgozhatott. Megszólalása egyből sárba tiporta a szívszaggató aurát, valamint Heniko hidegvérét is. Olyan lesajnáló pillantással nézett a férfi felé, hogy az egyből megszeppent a lány tekintetétől.

- Igen, a legnagyobb örömmel, várjuk, hogyan is mondta? - kérdezte szórakozottan. - Ja, igen. „Tetszelgek" egy olyan ügy mellett, mint amilyen ez is. Igen, egy árva védi az árvákat. Micsoda geg! Egészen szalagcímbe illő, nem igaz? - gúnyolódott. - Esetleg, van még valami hasonló személyeskedő kérdése? - kérdezte hideg mosollyal. A férfi annyira elszégyellte magát, hogy szinte pánikszerűen hagyta el a nézőteret. Heniko persze egy pillanatra sem vesztette szem elől. Mary, aki időközben összeszedte magát, jobbnak látta, ha inkább haladnak a műsorral, mielőtt újabb incidens alakulna ki. Gyorsan jelzett is a színpad szélén álló konferálónak, hogy szólítsa a következő csoportot.

- Gyere, Heniko - suttogta neki Mary. Tudta, hogy egy éles vita sem Henikónak, sem az estének nem tenne jót. - Inkább folytassuk a programot. A kicsik alig várják, hogy újra a nézők elé lépjenek. - Heniko pár pillanatig mérlegelte a hallottakat, végül egy biccentéssel tudatta Maryvel, hogy egyetért. Míg ők távoztak, addig Mary kérésének megfelelően a konferáló olvasni kezdte a következő produkció ismertetőjét. Újra az otthon legfiatalabb növendékei léptek a reflektorfénybe. Ezúttal egy összetettebb koreográfiát adtak elő, az Oroszlánkirály legismertebb számára. Míg ők belekezdtek a gyakorlatukba, addig a közönségnek is volt ideje, hogy kicsit lenyugodhasson.

- Nem örülök neki, hogy a sajtó ennyire ráakaszkodik Henikóra - mérgelődött Kalos, mire Sarah nyugtatólag a férfi combjára tette a kezét. - Könyörgöm, egy jótékonysági bálon vagyunk, ez meg itt vagdalkozik...

- Ne aggódj. Heniko egészen jól kezelte a helyzetet. Szerintem, a férfi még az írást is abbahagyja ezek után.

- Valamit akkor is lépnem kell. Van elég baja Henikónak. Nincs szüksége rá, hogy a média is folyton molesztálja.

- Örömmel tölt el, hogy ennyire a szíveden viseled Heniko sorsát. Viszont nem valószínű, hogy meg tudod védeni. Sora idejében ez könnyű volt. Akkor a közönséget még jobban érdekelte a műsor, mint maguk az előadok. Mostanra azonban már változott a helyzet. A közönség már celebként tekint az előadóinkra. Az meg nem titok, hogy Heniko a kedvencük, így mindent tudni akarnak róla. A különböző sajtóorgánumok pedig szívesen meg is lovagolják a témát a nagyobb érdeklődés reményében. Már előre látom, hogy miként szedik darabokra a szakításukat - utalt Heniko és Leon jelenlegi helyzetére.

- Ne is említsd - suttogta Kalos, az orrnyergét masszírozva. - Csak felidegesítem magam miatta. Amihez ez a férfi nyúl, azt egyből tönkreteszi.

- Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket. Leon Oswaldnak megvan a maga keresztje, de nincs olyan ereje, amivel elvehetné Heniko csillogását.

- Azt mondod? - kérdezett vissza Kalos hitetlenkedve.

- Ugyan kérlek. A mennyasszonyával érkezett, de le sem tudja venni a szemét Henikóról. Szerinted, ez mire utalhat? - kérdezte mindentudó mosollyal. Kalos tökéletesen értette, mire célzott a párja, erre pedig egy fáradt sóhaj szaladt ki a tüdejéből.

- Attól félek, lesznek itt még bajok... - mondta végül, majd újra a színpadra emelte a tekintetét.

A legkisebb fellépőket Loláék csapata követte, akik a balett ruha helyet, most cicajelmezeket húztak magukra. A híres musical a Macskák: Éjfél című dalára mutatták be újabb táncukat. Utánuk Jake, Jess és négy másik fiú érkezet a színre. Egy pörgős, hipp-hopp produkcióval hengerelték le a nézőket. Fantasztikus összhangban dolgoztak. Caty el is gondolkodott rajta, hogy talán a jövőben őket is számításba vehetnék az újonctoborzásnál. Miközben odakint a produkció zajlott, Heniko az öltözőben készülődött, hiszen a fiúk után ő következett.

- Megint hagyom magam mindenre rábeszélni - sóhajtotta magával szemezve a tükörben. - Szóval énekelni fogok, mert „hozzám illik legjobban a szöveg" - idézte fel Taylor szavait. - Még egy ilyen társaságot... - Hirtelen aztán elhallgatott, mert látta, hogy nyílik mögötte az ajtó. - Á! Megan! Szia! - köszönt neki, amint felismerte a belépő személyét.

- Szia, Heniko! - köszönt vissza barátságosan. - Remélem, nem zavarlak, de mindenképpen gratulálni akartam ehhez az estéhez. Nagyon jól összehoztátok.

- Köszönjük szépen - felelt vissza Heniko mosolyogva. Ám, amint látta, hogy Megan arca szokatlanul komorrá változik, ő is elfelejtett mosolyogni. - Mi a baj, Megan?

- Hogy mi a baj? Nem feledkeztél meg valamiről az elmúlt napokban? - érdeklődött Megan kissé feszült hangon. Henikónak azonnal világos lett, hogy mire gondol a másik. A sok munka mellett nem volt ideje, hogy eljárjon a kezelésekre, ezért újra a fájdalomcsillapítókat kezdte el használni, hogy dolgozni tudjon.

- Sajnálom, Megan... de olyan sok dolgom volt, hogy esélyem sem volt elszabadulni innen.

- Figyelj, Heniko! Kicsit úgy érzem, hogy túlvállalod magad. Sok produkcióban szerepeltél. Jobb volna, ha a következőkben inkább csak a háttérből szemlélnéd az eseményeket.

- Megan, ne aggódj. Megértem, hogy jót akarsz nekem, de nem lesz semmi baj. Az elmúlt három koreográfiában benne sem voltam. Ennyi pihenés elég volt ahhoz, hogy az utolsó három meg se kottyanjon.

- Mondom akkor máshogy, Heniko. Lehet, hogy most még nem érzed, de ez a hátadnak nem tesz jót, pláne, hogy a kezeléseken sem voltál! Éppen te mondtad, hogy mostanság pont rosszabbodott az állapota!

- Jól tudom, de ez most nagyon fontos és... - mondta Heniko, de Megan nem engedte, hogy befejezze a mondatot.

- Fontosabb az egészségednél?! Már így is bizonyítottál!

- Nem fogom félbehagyni azt, amit elkezdtem! - ellenkezett Heniko töretlenül.

- Hát nem érted mit kockáztatsz? Akár az életedet is! - mondta kissé hangosabban, mint szerette volna, mire Heniko azonnal csendre intette.

- Nagyon is tisztában vagyok ezzel - felelte kimért hangon. - Azonban ezt már eldöntöttem.

- Heniko - mondta Megan egy keserű sóhajjal - Kérlek, ne vedd támadásnak a szavaimat. Csupán aggódom érted, mivel tisztában vagyok a helyzeted komolyságával.

- Tudom.

- Az remek, hogy mindent tudsz és értesz, csak éppen fütyülsz a szavaimra. Miért kell ennyire makacsnak lenned?! Tudod, mit kapok ezért majd Kalostól? - kérdezte idegesen, ami csak még idegesebbé tette Henikót is.

- Nem mondhatod el senkinek! - közölte, bár inkább utasítás fenn hangja volt. - Kiváltképpen Kalosnak nem.

- Ezt nem ígérhetem meg...

- Pedig az Orvosi titoktartás pont erre kötelez. - Heniko ezzel a kijelentéssel mintha csak falhoz állította volna.

- Nem vagy igazságos, Heniko. Hiszen tudod, hogy mennyi ember szeret. Előlük nem titkolhatsz el egy ilyen nagy volumenű dolgot!

- De megtehetem. És pontosan azért teszem, mert nagyon jól tudom, hogyan reagálnának. Megan... számomra az, hogy a színpadon lehetek nem csak egy munka. Nekem ez az életem. Ha Kalos többet nem engedne szerepelni, abba belepusztulnék.

- Jaj, Heniko... Nem tudom, hogy áldás-e vagy átok, hogy megismertelek - mondta keserű mosollyal. - Nagyon ajánlom, hogy jól legyél az este végéig, világos?!

- Igen, megértettem. Jól leszek, becsszó. - Megan éppen kinyitotta az ajtót, amikor Lola akart belépni rajta.

- Bocsánat - hebegte. - Heniko, te következel.

- Köszönöm, hogy szóltál. Megyek is. Megan - fordult a nő felé, aki még az ajtóban állt. - Majd beszélünk még, rendben?

- Rendben, én itt leszek - mondta, azzal távozott is.

- Mi a baj, Lola? - kérdezte Heniko, látva Lola kissé zavart arckifejezését.

- Semmi, semmi - mondta gyorsan, hogy szétoszlassa Heniko gyanakvását. - Csak nagyon várom már, hogy énekelni halljalak.

- Hát már nem kell sokáig - biztosította Heniko egy hatalmas mosollyal.

- Mégis mi tartott ennyi ideig? - támadt neki Taylor, amint a színpad mögé értek. - Mintha éppen te villogtál volna, hogy neked ez milyen pikk-pakk megy.

- Nyugodtság van, Taylor - nyugtatta Heniko. - A közönség nem megy sehová.

- Most finoman felvágtál azzal, hogy mindenki miattad van itt? - kérdezett vissza igen szűkre húzott szemekkel.

- Taylor... a vesémbe látsz! - mondta Heniko komoly hangon, majd a színpad lépcsői felé indult.

- Nagyképű vagy, Madcap! - szólt utána nevetve, Heniko azonban erre már nem reagált, csak kilépett a reflektorfénybe.

- Megannak igaza van - merengett, miközben határozottan lépkedett a mikrofon felé. - Érzem magamon az elmúlt napokat. Tényleg megerőltettem magam. Viszont amíg ezek a fájdalmak megvannak, addig sem gondolok a szívemben lévőkre. - Miközben ez a gondolat futott át az agyán, akaratlanul is Leonra pillantott, aki szintén őt figyelte. - Mit keresel itt, Leon? Mi dolgod van neked egy ilyen helyen, ráadásul annak a nőnek a társaságában? Azért jöttél, hogy még jobban megalázz? Hát sajnálom, de az nem fog sikerülni.

- „Hiába kiabálsz" - kezdett bele, tisztán csengő hangja pedig betöltötte az egész termet. - „Egy szavadat sem értem. Nem sokat mondok, de azt hangosan. Kritizálsz, de a töltényeid gellert kapnak. Talán le is lősz, de felkelek újra. Golyóálló vagyok, nincs mit vesztenem. Tüzelj másra, tüzelj másra. Gellert kapsz, célozz csak. Tüzelj másra, tüzelj másra. Lelőhetsz, de el nem hullok. Titániumból vagyok". - Talán akarva, talán akaratlanul Taylor valóban jól látta a helyzetet. A szöveg valóban Henikónak volt kitalálva. Részben a lány ereje miatt, részben pedig a Leonnal való helyzete kapcsán. Ez utóbbival a férfi is tisztában volt. Abban a pillanatban, hogy a lány ránézett, tudta, hogy minden szó neki szól. - „Lelőhetsz, de el nem hullok. Titániumból vagyok. Vágjál belém, de te zuhanhatsz nagyobbat. Kísértet város, átkozott szerelem. Üvöltsél csak, törjed el minden csontom. Hangosan bár, de nem sokat mondok. Golyóálló vagyok, nincs mit vesztenem. Tüzelj másra, tüzelj másra. Gellert kapsz, célozz csak. Tüzelj másra, tüzelj másra. Lelőhetsz, de el nem hullok. Titániumból vagyok." - Talán magának a dalnak, talán Heniko személyének, vagy a közvetített üzenetnek, esetleg mindhárom együttes hatásának eredménye volt az, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani. Csak az alap zongorakíséret és Heniko hangja töltötte be az épületet. A hallgatóságot valósággal transzba ejtette a produkció, olyannyira, hogy amikor Heniko pár perc múlva a végére ért, még reagálni is elfelejtettek rá. Akkor vették csak észre magukat, amikor Heniko egy kis meghajlás után már elindult vissza a színfalak mögé.

- Hűha - suttogta Rosetta. - Ez valami elképesztő volt.

- Hihetetlen, hogy Heniko micsoda érzelmek kifejezésére képes éneklés közben - értett egyet May is.

- Hát... tényleg elég menő módja, a melegebb éghajlatra küldésnek - jelentette ki Anna, mire mindannyian felé fordultak. - Most mi van?

- Te aztán tudod, hogy hekkelj meg egy ilyen pillanatot... - hitetlenkedett Mia, miközben a következőket írta fel a noteszébe: „Henikónak énekelnie kell a színpadon is!"

Heniko után két újabb produkció következett. Az egyikben a legkisebbek és Loláék csapata lépett fel közösen. Heniko hangulat fagyasztása után jól is jött a vidám kis előadásuk, amit Pharell Williams, Happy című számára adtak elő. Aztán újra a nagyok jelentek meg a színen, természetesen Henikoval és Alicával erősítve a csapatot. A Candy man című dalra készítettek koreográfiát, ami részben követte az eredeti klip hangulatát. Mindenki matrózruhát viselt, és kimondottan hangulatos pár percet varázsoltak. Ezután egy nagy közös produkció következett.

- „Lehetsz király,"- kezdte Alica, miközben Willre nézett, és olyan gúnyosan pillantott rá, ahogyan csak tudott. - „Hiába vagy. A mosolyod úgyis, az arcodra fagy. Királynak lenni, az mámorító..."

- „... de mi tudjuk azt, mi az igazi jó!" - énekelte Heniko és Taylor is, miközben egyre többen és többen jelentek meg a színpadon.

- „Szegény fiúk, ott legfelül." - Most Tayloron volt a sor. - „Talpig aranyban, de tök egyedül. A hatalom nyűg, csak ostoba lánc. - Ennél a mondatrésznél ő is megtisztelte Willt egy Alicáéhoz hasonló mimikával. - „Amíg itt lenn folyton szabad a tánc!"

- „Mámort hoz és kéjjel kínál minden száj és bájos szempár. Csók, ha csattan, láb röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren. Élj csak, ahogy jól esik, az sem baj, ha meg is lesik! Tedd azt, amit élvezel, bizsergesd a tested-lelked! - Énekelte és táncolta mindenki. Elképesztően látványos volt, ahogy legalább harmincan egyszerre mozogtak.

- „Uralkodók," - mondta Heniko, és halálos nyugalommal rá is mutatott Willre. - „Ostoba mind!" - mondta, egy hanyag legyintés mellett. - „Ablakból nézik, hogy mi van itt kint! A Naptól is óvják, maguk odabenn, fogalmuk sincs róla, mi a szerelem! Ezek ott fent, nem tudnak mást..."

- „Nem tudnak mást" - ismételték többen.

- „Tenyérnyi föld miatt, ölik egymást."

- „Ölik egymást" - ismételték, az előzőhez hasonlóan.

- „Mire való a harc, a viszály?" - énekelte Heniko, miközben remekül gesztikulált hozzá. - „Ha kimaradunk, nekünk az a király!"

- „Mámort hoz és kéjjel kínál, minden száj és bájos szempár. Csók, ha csattan, láb röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren. Élj csak, ahogy jól esik, az sem baj, ha meg is lesik! Tedd azt, amit élvezel, bizsergesd a tested-lelked!"

- Fantasztikusak. Komolyan mondom, Heniko egy csoda! - mondta Caty ma már többszöri „állvesztés" után. - Képzetlen táncosokból ilyen műsort csinálni, miközben mi még azt sem tudtok eldönteni, mi legyen a darab! Ez több mint tehetség!

- Bámulatos ez az összhang - emelte ki Mia. - Mintha mindig is ezt csinálták volna.

- Ráadásul nézzétek a kicsiket is! - biccentett feléjük Anna. - Azt hiszem, előttünk van a következő színpadi generáció!

- „Élj, ahogy jólesik, nem baj, ha meg is lesik, tedd, ami élvezet! Bizsergesd a tested-lelked! Mámort hoz és kéjjel kínál minden száj és bájos szempár. Csók, ha csattan, láb röppen, nadrág csusszan, ágyú dörren. Élj csak, ahogy jól esik, az sem baj, ha meg is lesik! Tedd azt, amit élvezel, bizsergesd a tested-lelked! - És vége. A közönség állva tapsolt. Mindenki boldogan hajolt meg. A kicsik különösen boldogok voltak. Heniko is nagyon elégedett volt. Minden oka megvolt a boldogságra, egészen a második meghajlásig. Észrevehetően összerezzent a hirtelen fájdalomtól, ami nem kerülte el Lola figyelmét sem.

- Heniko, jól vagy? - kérdezte aggodalmas hangon.

- Persze. Csak kicsit elfáradtam - próbált szépíteni az igazságon, de Lolát ezzel nem sikerült megvezetnie.

- Tudom, hogy ez nem igaz - mondta vádlón, mire Heniko döbbenten pillantott rá. Azonnal pörögni kezdtek a fogaskerekek az agyában, hogy vajon ő honnan tudhat erről a dologról. A táncosoknak és a közönségnek is feltűnt, hogy valami alakul kettejük között, így akaratlanul is a figyelem középpontjába kerültek.

- Elhiheted nekem, hogy igaz - próbált kitartani Heniko a saját álláspontja mellett. Igyekezett, hogy a hangja is nyugalomról árulkodjon. Azonban azt nem tudhatta, hogy Lola hallotta a Megannel való beszélgetését, így ő jól tudta, hogy nem mond igazat.

- Ne hazudj nekem! - emelte meg vékony hangját, miközben könnyek szöktek a szemébe. Heniko félelme ekkor igazolódott be. Lola tényleg tudta, amit ő igyekezet eltitkolni. - Halottam. Hallottam mindent - suttogta. - Kérlek, hagyd ezt abba!

- Sajnálom, de ezt nem tehetem - mondta Heniko leginkább maga elé. Nem akart Lola szemébe nézni. Mert pontosan tudta, hogy a lány csalódni fog benne.

- De miért? Nem értem. Mért csinálod ezt? - kérdezte, miközben könnyezése szabályos sírássá fokozódott.

- Nem is kell, hogy értsd. Vannak döntések az életben, amit az embernek meg kell hoznia. Ezek saját döntések, amihez másnak semmi köze - közölte Heniko hozzá képest szokatlanul kemény stílusban. - Éppen ezért, ne akarj beleszólni. - Heniko nem akarta kimondani ezeket a szavakat. Nem is akarta megbántani Lolát, azonban mégis sikerült. Hirtelen Lola rohanni kezdett. Előbb leugrott a színpadról, majd át a nézők sorai között az ajtó felé. - Lola! Most meg hová mész? Gyere vissza! - szólt utána Heniko, de Lola persze semmit sem reagált rá. - Lola! - kiáltotta Heniko, és egy újabb hirtelen mozdulat, újabb fájdalmas pillanatot eredményezett. Sajnos bármennyire nem akarta, ezt már nem tudta olyan könnyedén elrejteni, mint az előbbit. A fájdalomtól eltorzult arccal rogyott a földre.

- Heniko! - kiáltottak fel egyszerre többen is. Megan azonnal odarohant, míg Leont a székéhez szegezte a félelem.

- A rohadt... - sziszegte Heniko, miközben próbálta a légzésével csökkenteni a fájdalmat.

- Látod?! Ugye, hogy megmondtam, hogy ez lesz?! - vetette a szemére Megan, borzasztó ideges hangon.

- Fogd most be! - préselte ki magából, miközben lassacskán újra álló helyzetbe tornázta magát.

- Mit művelsz?

- Van egy kis dolgom - közölte, majd minden erejét összeszedve ő is leugrott a színpadról és sebes léptekkel Lola után eredt.

- Mi... Mit képzelsz te úgy mégis? Gyere vissza! Heniko! Hallod! Heniko! - kiáltott utána Megan, de ahogy az előbb Henikó, úgy Megan sem érte el vele a kívánt célt. Henikót most csak az foglalkoztatta, hogy megtalálja Lolát, mielőtt az valami meggondolatlant csinálna. Nem tudta merre induljon, csak azt tudta, hogy mennie kell. Természetesen az idegességén a fájdalom sem javított, mert a háta szinte pulzálva küldte az egész testének a fájdalomingereket.

- Kérlek, hátam. Bírd ki legalább addig, míg megtalálom... - rimánkodott magában, miközben jobbra-balra kapkodta a fejét. - Még biztosan nem lehet messze. De vajon hol lehet? Muszáj, hogy mielőbb megtaláljam. - Hirtelen aztán beugrott egy emlékfoszlány az első találkozásukról. Egy játszótéren volt, ami a kislány kedvenc helye. - Az lesz az! Biztosan az lesz az! - mondta, miközben szaporázni kezdte a lépteit, amennyire csak tudta.

Eközben nem ő volt az egyetlen, aki kemény feladat elé nézet. Az otthonban ugyanis még most is nagy volt a káosz. És láthatóan mindenki Megantől várta a válaszokat.

- Hát ez igazán kedves volt tőled, Heniko... - bosszankodott magában, miközben állta a tengernyi szempár pillantását. - Helyetted most nekem kell tisztáznom a dolgokat.

- Hölgyem - szólította meg Mary, aki elsőként tudta megtalálni a szavait. - Volna kedves elmondani, hogy ez mégis mit jelentsen? - kérdezte feszült hangon.

- Bocsásson meg, de nem mondhatom el - felelte, ami nem igazán nyerte el a választ várók tetszését.

- Megtudhatnám, hogy mért nem? - kérdezte Kalos, aki már nem igazán foglalkozott azzal, hogy nyugodtnak tetesse magát.

- Sajnos köt az Orvosi titoktartás. Higgyék el, ha rajtam múlna, már tudnának róla. De ebben sajnos nem az enyém az utolsó szó...

- Heniko... - mondták szinte egy emberként. A csodálatos aura, ami nem olyan régen még betöltötte a termet a közös produkció után, teljesen köddé vált. Helyét zűrzavar és a döbbenet vette át. Sokak még most sem fogták fel, hogy minek is voltak szemtanúi.

- Megértem, hogy köti az esküje - kezdett bele Stefan. - De nekem... és mindenkinek, aki itt van - tette hozzá gyorsan. - Nagyon fontos Heniko. Lehet, hogy ő nem akarja, hogy tudjuk az igazságot, de ez nem egy olyan dolog, amit titokban tarthat. Kérem, mondjon el mindent! - Megan mosolyogni kezdett a hallottakra. Megnyugodott, mert tudta, hogy helyesen fog cselekedni, még akkor is, ha megsérti az orvosi etikett egy nagyon súlyos pontját.

- Heniko örülhet, hogy ilyen barátja van, mint te. - Stefan nagyon zavarba jött a hallottakra. Neki ez a dolog legfeljebb álomkép formájában létezett az elméjében. Ellenben a társulat tagjainak ez egészen természetes kijelentésnek hatott. Mivel ő és Heniko sok időt töltöttek együtt, már rebesgették egy ideje, hogy együtt is vannak. Leon persze nem látott a méregtől. Nem mintha lett volna oka rá, de mégis így érzett.

- Gyere, Leon, menjünk... - kérte Miriam, akinek már nagyon elege volt az egészből. Hogy sikeresebben célt érjen, szorosan hozzá is simult a férfihez, ám az határozott mozdulattal tolta el magától.

- Nem - jelentette ki hidegen, ami igencsak meglepte Miriamet. Számára nagyon idegen volt Leonnak ezen oldala. Olyannyira megrendítette Leon reakciója, hogy nem is tudta leplezni a döbbenetét. Eddig azt gondolta, hogy Leont könnyen a markában tarthatja, de világos volt, hogy ehhez mégsem volt elég ereje.

- Ez nem lehet igaz - dühöngött magában Miriam. - Mégis, hogy érte el az a kis liba, hogy Leon ennyire aggódjon érte?! Hiszen engem választott! Őt otthagyta miattam! Erre most teljesen figyelmetlenül hagy, csak azért, mert itt bukdácsol?!

- Igazából... én csak a partnere vagyok...- mondta végül Stefan, hogy némiképpen csökkentse a zavartságát.

- Az már szinte ugyanaz. Nem nagyon értek az ilyen dolgokhoz, de számomra nyilvánvaló, hogy azzal a személlyel lehet a legjobban dolgozni, akivel tökéletes az összhang. Mi is adhatna jobb összhangot ennél?

- Nos, van ebben valami, de kérem, most már inkább beszéljen Henikóról - kérte, amivel a többiek is mélyen egyetértettek.

- Elmondom, amit tudok. Még akkor is, ha Heniko többet szóba sem áll velem ezek után - mondta, aztán a kamera mögött álló férfira pillantott. - Mára már kapott egy jó történetet. Ha van magán egy csöpp emberség, akkor kikapcsolja és elmegy innen.

- Álljuk meg egy szóra! - szólt közbe Will, felállva a helyértől. - Maga csak ne parancsolgasson az emberemnek.

- Azt teszek, amit jónak látok! - emelte meg a hangját Megan. Már így is elég ideges volt a történtek miatt, Will pofátlansága pedig nem segített ezen az állapoton. - Különben magát kértem volna, de az már kiderült, hogy az emberség, mint olyan, ismeretlen fogalom az ön számára. Alattomos, pénzéhes ember, aki gyerekek kárán akar meggazdagodni. Ön nem is ember... inkább egy szörnyeteg!

- A helyében megválogatnám a szavaimat - válaszolt vissza Will nyugodt és kimért hangon. - Ha nem tudná, tőlem függ a hely sorsa - mondta önelégülten.

- Ó! Csak nem fenyegetni próbál? - vette fel a kesztyűt Megan.

- Nincs igaza Mr. Ridicule - csatlakozott a beszélgetéshez Mary is. - Magának itt már semmi joga nincs... Jaj, hogy is mondják a mai fiatalok? - kérdezte, miközben kereste a megfelelő szót. - Ó, igen: pattogni.

- Hogy? - kérdezte Will, és eddigi nyugalma is köddé vált. - Ez meg mit jelentsen?

- A bevétel bőven elég arra, hogy az épület a mi tulajdonunkban maradjon. Sőt. Bőven elég arra is, hogy az egész épületet felújítsuk és korszerűsítsük. És képzelje! Még ezek után is marad annyi, hogy az ilyen magához hasonlók soha ne tudják veszélyeztetni többé a működését. Ezeknek tükrében nem hiszem, hogy lenne itt további keresnivalója. Ideje távoznia.

- Azt hiszi, ennyivel megússzák?

- Nem hiszem, tudom. Most már nem tehet semmit sem. Ha pedig a nyilvánosság erejét akarja majd felhasználni ellenünk, biztos lehet benne, hogy mi is megtaláljuk a megfelelő felületet a visszavágásra. Úgy vélem ebből a csatából nem mi szállnánk ki vesztesen, de ha gondolja, nyugodtan tegyünk egy próbát. - Will gyűlölködve nézte Maryt, mivel pontosan tudta, hogy a nőnek igaza van. Végül inkább úgy döntött, hogy szó nélkül távozik a helyszínről. Amint ez megtörtént Mary újra Meganhez fordult, aki egy hálás mosoly után belefogott a Henikóval közös történetébe.

- Henikóval csak nem régen találkoztam a gyógyszertáramban. Először azt hittem csupán egy átlagos vevő, de amikor erős fájdalom csillapítót kért, akkor felkeltette az érdeklődésem.

- Micsoda? Erős fájdalomcsillapító? - hökkent meg Mary. - Mégis miért volt neki szüksége ilyesmire?

- A hátára kellet neki - mondta ki, mire a Kaleido Társulat tagjai teljesen ledöbbentek. Ők pontosan tudták, hogy Henikónak milyen súlyos problémái voltak már vele.

- A hátára? - kérdezett vissza Taylor döbbenten. - Ezzel azt akarja mondani, hogy azóta, egészen mostanáig sérülten és fájdalomcsillapítókon élve csinált mindent?

- Igen, ez a helyzet. Véleményem szerint a hátával mindig is gondjai lehettek. Talán valami genetikai okból, amin nem igazán javított az, hogy az árvaházban, ahol felnőtt, gyakorta bántalmazták. Aztán évekkel később jött az a súlyos balesett az előző cirkuszánál. Orvosként nem tisztem ilyet mondani, de csoda, hogy eddig képes volt ezekre. - mondta, miközben ő is elszörnyülködött tulajdon mondatain. - Mondják - fordult Kalosék felé. - Megsérült Heniko mostanában?

- Mi? Hogy ő? Nem. Egyáltalán nem - hitetlenkedett May. - Ha történt volna ilyesmi, arról biztosan tudnánk.

- A színpadon biztosan nem sérült meg - erősítette meg Mia is.

- Különös. Viszont az kétségtelen, hogy valami történt vele nem olyan régen. Az elmúlt traumákat a szervezete nagyjából kiheverte. Heniko elmondása szerint teljesen fájdalommentes életet élt. Viszont, történt valami, ami újraizzított minden eddigi fájdalmat. - Kalosnak ekkor hirtelen eszébe jutott az a híradó, amelyben Heniko megmentette a nőt.

- Elképzelhető, hogy egy erős ütközés váltotta ki ezt?

- Igen, nagyon is az. Miért, van ötlete mi történhetett?

- Igen, van. Az a sérülés a második műsor megvitatásának napján volt. Eddig csak sejtéseim voltak, de ezek tudatában most már összeállt a kép.

- Attól a naptól kezdve szedte a gyógyszereket. De mivel ezek ugye csak csillapítják a fájdalmat, arra nem képesek, hogy megszüntessék a valódi okokat. A sok edzés és tánc csak fokozta a terhelést, de nyilván Heniko ezt nem tapasztalta, hiszen a gyógyszereknek erős hatásuk volt. - Miközben Leon is hallgatta a nő szavait, neki is kezdett bevillanni Heniko olyan pillanatai, amikor volt a gyógyszerek hatása alatt.

- Nem vettem észre... - marcangolta magát a gondolataiban. - Hogy lehettem ennyire vak?

- Aztán újra találkoztunk. Heniko azzal fogadott, hogy már a gyógyszerek sem elegek. Ettől én is kétségbe estem, így ezúttal meg is vizsgáltam. Az eredménytől finoman szólva is elborzadtam. Ekkor szembesültem vele, hogy eddigi élete során micsoda kínokat élhetett át. Kipróbáltunk minden alternatívát, de végül csak egy bizonyult hatásosnak: a morfium.

- Micsoda? - kérdezte döbbenten Stefan.

- Igen pontosan. Én nem ezt javasoltam neki, de gondolom, nem önöknek kell bemutatnom a makacsságát. A fájdalmasabb utat választotta, hiszen amint az injekció felszívódott és kifejtette a hatását, újra kezdődött minden. Elképzelésem sincs, hogy honnan van ekkora lelki ereje, hogy úgy tegyen mintha minden rendben volna, holott elviselhetetlen kínok gyötrik. Nem tudom meddig lesz képes ilyen életet élni. Ráadásul a szervezete is annyira gyenge... - Alica elfehéredett ezekre a szavakra. - Nagyon félek a következményektől...

- Azonnal meg kell találnom... - gondolta Stefan, majd fogta magát, és futva elhagyta ott a többieket.

- De miért nem szólt nekünk? - kérdezte Mia kezeit tördelve az idegességtől. - Ha elmondja, biztosan tudtunk volna segíteni valamit.

- Ki tudja. Talán nem akart titeket terhelni a saját bajával, vagy nem akart emiatt gyengének látszani. Az viszont biztos, hogy minél hamarabb elő kell keríteni, mert nem hagyhatom, hogy ez a helyzet tovább romoljon.

Közben Stefan motoron járta a környéket, és Henikót kereste. Eddig is mindig aggódott a lányért, de most hogy ezeket is megtudta, szinte halálra rémült. Nem is sejtette, hogy Henikónak valami baja lehet, hiszen sosem mutatott semmi erre utaló jelet.

- Mért nem mondtad? Miért titkoltad el? Biztosan segítettem volna - tépelődött, miközben végig az utcákat pásztázta. - Vagy legalább Kalosnak mondhattad volna. Mégis miért választottad inkább a szenvedést?

Heniko időközben megpillantotta Lolát. Jól sejtette, hogy a kislány merre tart. Éppen akkor indult volna át a zebrán, amikor megpillantotta Henikót. Dacból azonnal az úttestre rohant, csakhogy minél messzebb legyen a lánytól.

- Lola! - kiáltott rá. - Azonnal gyere le az úttestről! Ez nagyon veszélyes!

- Nem, nem megyek. Hazudtál nekem! Miért nem mondtad meg?

- Mert, ha így teszek, akkor nem taníthattalak volna titeket! Szerinted, ha Mary tudja, hogy sérült vagyok, akkor alkalmaz? Egy tánctanár nem csak ül és dirigál, hanem táncol, segít és bemutatja a gyakorlatokat. Szükségetek volt rám, és nekem is rátok...

- Ezt csak úgy mondod - durcáskodott tovább, közben kitartóan maradt ott, ahol eddig is.

- Ez nem igaz. Fontosak vagytok nekem.

- Komolyan mondod?

- Persze, hogy komolyan. Ilyesmiben sosem hazudnék - biztatta bátorítóan mosolyogva. Kissé nehezére esett mosolyogni, mivel a fájdalom továbbra is erősen lüktetett a hátában, de most minden figyelmét csak Lolára összpontosította. Tudta, hogy most az a legfontosabb, hogy a kislány végre biztonságos helyre kerüljön, az úttest helyett.

- Ne haragudj - mondta szipogva. - De én annyira megijedtem...

- Semmi baj. Nem haragszom rád. Te, csak jót akartál nekem. Viszont most gyere ide, kérlek. Nem akarom, hogy valami bajod essen.

- Megyek - mondta mosolyogva, majd elindult vissza Henikóhoz. Henikónak hatalmas kő esett le a szívéről, ám nyugalma azonnal szertefoszlott, amint meglátott egy gyorsan közeledő járművet.

- Lola! Vigyázz!!! - kiáltotta. A döbbent kislány oldalra fordult, de teljesen ledermedt a látványtól. Ekkor Heniko gondolkodás nélkül rohanni kezdett felé. Az idő másodpercekre lassult. Heniko Lola felé nyújtotta kezét, majd amikor a kislány elérte Heniko magához húzza őt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kocsi csak elsodorta őket, de így is a földre zuhantak. Heniko a testével védte Lolát, így ő egy karcolás nélkül úszta meg az esetet. Heniko azonban szerencsétlenebb volt, hiszen háttal zuhant a földre.

- HENIKO! - kiáltott fel Stefan, aki sajnos csak szemtanúja tudott lenni az eseményeknek. Hanyag mozdulattal lökte el a motorját és rohant a lányokhoz. Lola Heniko mellett térdelt és keservesen sírt.

- Heniko! Ne hagyj itt, kérlek! - kiabálta, de Heniko nem felelt.

- Heniko... - suttogta Stefan, amint a lány mellé ért. Szíve egészen összeszorult a látványra. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Félt, ha megmozdítja a lányt, több kárt csinál, mint hasznot. Lola eközben megállíthatatlanul csak zokogott. Magát hibáztatta a történtek miatt.

- Stefan, ugye nem lesz baja? Ugye meg fog gyógyulni? - kérdezte nehézkesen, hiszen még mindig nem tudja abbahagyni a sírást. Ám mielőtt Stefan bármit is mondhatott volna, Heniko megtette helyette.

- Még szép, hogy meg - válaszolta, miközben kinyitotta a szemét. - Egy autótól azért többre van szükség, hogy ez ne történjen meg - tette hozzá, miközben lassan ülő helyzetbe tornázta magát. Lola itt már nem is bírta tovább. Zokogva borult a nyakába.

- Annyira sajnálom! Annyira buta voltam, sőt egyenesen hülye! Nem gondoltam át a dolgokat! Bocsáss meg kérlek! Miattam majdnem...

- Ki ne mond! Én még nagyon sokáig élni fogok. Sok teendőm van, amit mindenképpen meg kell tennem még ebben az életben. Nem érek rá ilyen bolondságokra, mint a meghalás!

- Heniko, biztosan jól vagy? - kérdezte aggódva Stefan, miközben megállíthatatlanul fürkészte a lányt. Biztos akart lenni abban, hogy Heniko nem sérült meg újra.

- Hát... nem tudom biztosan - vallotta be őszintén, ami nem igazán nyugtatta meg Stefant.

- Kórházba kellene menned.

- Azért annyira nem súlyos a dolog! - hárított Heniko azonnal.

- Még hogy nem súlyos?! Mégis minek neveznéd akkor azt, hogy elütöttek? - kérdezte Stefan felháborodva.

- Itt álljunk meg egy pillanatra - szakította félbe Heniko, miközben felemelte a mutatóujját. - A kocsi csak félresodort, nem gázolt el.

- Az most teljesen mindegy! Az is okozhatott komolyabb sérülést! - erősködött Stefan. - Már így sem voltál túl jó állapotban.

- Megan elmondta, igaz?

- Nem akarta, de kiszedtem belőle. Szóval, ha haragudni akarsz valakire, akkor az én legyek, ne ő. De Heniko. Miért nem mondtad el? - kérdezte, egyenesen a lány szemeibe nézve. Heniko inkább elkapta a tekintetét és a földet kezdte tanulmányozni, mintha az olyan érdekes lett volna. - Heniko, kérlek. Most már legyen elég a dolgok elhallgatásából!

- Legyen. Elmondom. Viszont nem itt. Keressünk valami nyugodtabb helyet, vagy menjünk vissza a színpadhoz. Már így is túl nagy közönséget szereztünk magunknak.

- Ugye most csak viccelsz? Az a minimum, hogy hívunk neked egy mentőt!

- Stefan, kérlek - kezdte kérlelni Heniko. - Csak vigyél el minket innen. Látod? - mutatott magára. - Én rendben vagyok, nem szorulok azonnali orvosi ellátásra. Ráadásul nézz csak Lolára. Annyira kikészült az eseményektől, hogy alig tud ébren maradni. - Stefan Lolára nézett, azután vissza Henikóra. Érezte, hogy patthelyzetbe került, s bár nem tartotta helyesnek végül a következőképpen válaszolt:

- Jól van, legyen. De holnap reggel első dolgom lesz elvinni téged Meganhoz - adta be a derekát.

- Rendben. Ez így nekem is megfelel - mondta Heniko hálásan.

- De ha valami bajod lesz emiatt... én nem tudom, mit fogok csinálni.

- Ne aggódj. Ha érzem, hogy rosszul vagyok, szólni fogok, és elmegyek, ahova kell.

- Ezt ígérd meg! Hallani akarom, ahogy a szavadat adod rá!

- Megígérem - mondta komolyan, így Stefan is hitelt adott a szavainak.

- Hogy érzed? Fel tudsz kelni?

- Szerintem fel. De ha mégsem, azt tuti észreveszed majd - könnyelműsködött, ami nem igazán nyerte el Stefan tetszését. Sőt. Egyáltalán nem tetszett neki.

- Heniko! - szólt rá rosszallóan.

- Jó, tudom. Nem humorizálom el a dolgot - fújt visszavonulót Heniko. - Te, foglalkozz Lolával. Addig én felfedezem, mire vagyok képes - mondta, majd szép lassan felguggolt, majd felállt. - Jól van. Megy ez... - gondolta minimális elégedettséggel. Viszont jobbnak látta, ha inkább egy görnyedtebb testhelyzetben marad, hogy legalább addig biztos rendben legyen, amíg eltűnnek a nyilvánosság elől. Sokan bámészkodtak a közelben, ennek ellenére senki sem segített nekik. Annyira megrendítette őket a látvány, hogy elfelejtették, hogy talán tenni is kellene valamit. Amikor pedig feleszméltek, Stefanék már nem voltak ott. Heniko nagyon kimerült volt. Fájt mindene és semmi másra nem vágyott, csak pihenésre. Ennek ellenére nem szólt Stefannak, mert biztos volt benne, hogy ezt a kis időt már fél lábon is kibírja. Azonban, amikor már majdnem a motorhoz értek, egyszerűen elsötétült a világ a szemei előtt. Csak késő este tért magához. Fogalma sem volt, hogy mi történt, ahogy arról sem, hogy hol van. Kissé meg is ijedt, de amikor megpillantotta Stefant egyből megnyugodott.

- Stefan, te nem aludtál semmit? - kérdezte a férfit, aki egy széken ült az ágya mellett. Egyértelmű volt, hogy egy percet sem aludt. - Hajnali három óra van.

- Nem tudtam. Aggódtam érted.

- Nem kellet volna. Még a végén, te is legyengíted magad.

- Az utolsó vagyok, aki miatt most aggódnod kell. Inkább mesélj, hogy érzed magad?

- Én? Azt hiszem, most jól vagyok. Bár fáj minden tagom.

- Ezen valahogy nem tudok csodálkozni...

- Hol vagyunk? Hol van Lola? - kérdezte, közben feljebb ült az ágyban.

- Egy szállodában. Lola pedig a szomszéd szobában alszik.

- És, hogy kerültünk ide? Az utolsó emlékem az, hogy a motorod felé mentünk, de aztán semmi.

- Ne is emlékeztess rá. Nagyon megijesztettél. Nagy szerencsém volt, hogy felbukkant két ismerősöm. Ők segítettek - mesélte. - Akkor ismertem meg őket, amikor idejöttem Amerikába.

- Itt vannak még? Szeretném meghálálni a segítségüket.

- Már elmentek, de biztos vagyok benne, hogy találkoztok még.

- Sajnálom, hogy ennyi problémát okoztam neked. Tudtam, hogy fáradt vagyok, de azt nem sejtettem, hogy ennyire.

- Emiatt ne bánkódj, Heniko. Érthető. Nagyon kimerítő napon vagy túl. - Heniko elmosolyodott a hallottakra.

- Örülök, hogy itt vagy velem. Meg sem érdemlem ezt a figyelmességet.

- Miket nem mondasz - hökkent meg a férfi. - Természetesen nagyon is megérdemled. Bár mit ne mondjak, csak a mai napon biztosan öregedtem vagy tíz évet. Nagyon aggódtam miattad, sőt még most is. Nagyon fontos vagy nekem, szóval most már tessék nem frászt hozni az emberre!

- Igyekezni fogok.

- Ezt örömmel hallom - helyeselt Stefan, de aztán komolyabb hangnemre váltott. - De akkor miért erőlteted meg magad ennyire?

- Nem erőltetem, csak... ami kell, az kell. Nem érzem jól magam, ha nem nyújtom a legjobbat.

- A tv leadta a balesetet - váltott hirtelen témát, mert érezte, hogy Heniko nem szívesen beszél erről a témáról.

- Micsoda? - kérdezte Heniko döbbenten. - És...

- Nyugi nem tudták, hogy te vagy a színpad sztárja. Szerencsére a járókelők nem ismertek fel.

- Ó, hál' istennek - könnyebbült meg Heniko egy hatalmas sóhaj mellett.

- A kocsiról sem derült ki semmi - folytatta Stefan. - De a rendőrség nagy erőkkel keresi. Bízzunk benne, hogy napokon belül előkerítik azt a szemétládát.

- Engem az sem lepne meg, ha ez nem történne meg. Olyan gyanús volt az egész, bár lehet csak én képzelem túl.

- Igen, igazad lehet. De Heniko. Azt hiszem, itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk. Szeretném, ha nyitottabb lennél felém. Nem akarok több titkolózást, mert annak csak olyan vége lesz, mint ennek a mostaninak az otthonban. Értem én, hogy vannak dolgok, amit nem akarsz megosztani senkivel, de muszáj, hogy ne legyél ennyire zárkózott.

- Tudom. Többet nem fogok ilyet tenni. Válaszolok mindenre, amire kíváncsi vagy.

- Ezt komolyan mondod? - kérdezte Stefan meghökkenve. Ő arra számított, hogy Henikót rávenni erre a dologra sokkal nehezebb lesz. Már kapásból három érve is lett volna arra, ha a lány tartózkodni akar, erre kiderült, hogy feleslegesen agyalt.

- Igen, komolyan. Úgy érzem, neked akármit elmondhatok.

A város már régen elcsendesedett. A forgalom zaja is halkra csitult. A város lakóinak legtöbbje már az igazak álmát aludta. Azonban nem mindenki tett így. Például az az alak sem, aki a tengerpart fölé magasodó sziklafal tetején töltötte az idejét. Autója motorháztetőjének dőlve kémlelte a látóhatárt, miközben a hátsó ülésre hajított néma telefonja újra villogni kezdett. A tulajdonosát azonban ez egy cseppet sem érdekelte, így a nyolcadik hívásnak is ugyanaz lett a sorsa, mint a többi hétnek: figyelmen kívül hagyták.

- "Balesett történt a North Grand Avenue közelében az este folyamán. A balesetről a szemtanuk beszámolása után értesültük, mivel az érintettek eltűntek a helyszínről."

- „Éppen jöttem kifelé az üzletből, amikor megtörtént az eset. Egy kislány volt az úttesten és közeledet egy autó. Sokkal gyorsabban jött, mint ahogy lehetett volna. Azt hittem, el fogja ütni a kislányt, mivel eszében sem volt lassítani. Aztán egy fiatal lány ellökte az útból, viszont őt meg félresodorta a kocsi. Azt hittem, hogy fel sem fog kelni az a szegény lány. Azt hiszem, kisebb sokkot kaptam. Pár percig fel sem fogtam mit láttam. Aztán persze tárcsázni kezdtem."

- „Ja, az? Balesett volt? Én csak a verdát láttam... Csak azért figyeltem fel arra is, mert felbődült a motorja. Akkor az azért volt, mert éppen menekült?"

- „A rendőrség ismeretlen tettes ellen indított közúti szabálysértési eljárást, emellett most már cserbenhagyásos gázolás vádjával is gyanúsítják. Az érintett hozzátartozója nem kívánt nyilatkozni, és az ügyben is névtelenséget kért. A rendőrök teljes körű nyomozásba kezdtek, és nyomravezetői díjat ajánlottak fel annak, aki bármilyen hasznos információval szolgál az ügy kapcsán. A balesetben a kislány nem sérült meg, a fiatal nő pedig könnyebb sérüléseket szenvedet." - Hallatszódott ki a rádió zaja. Elkomorodott a hír hallatára. Annak idején így vesztette el a húgát, Sophiet is. Akkor is egy ismeretlen gázoló volt a tettes.

- Kislány és a fiatal nő... - visszhangzott a fejében, majd hirtelen, mint a villámcsapás, úgy érkezett a felismerés.

- Heniko! - szökött ki a száján ijedten. - Mi van, ha róla van szó?! - Ekkor megjelent lelki szemei előtt egy hasonló jelenet, mint Sophieval, csak ebben Henikót érte a balesett. - Nem, az nem történhet meg. Nem tudnám elviselni, ha őt is elveszteném...- merengett idegesen ökölbe szorult kezekkel. - Neki élnie kell! Nekem és a világnak szüksége van rá. - Erre az őszinte gondolatára egészen ledöbbent. - Még, hogy nekem? - kérdezte szórakozottan saját magától. - Semmi jogom, hogy ilyet kívánjak. Semmi jogom... pedig... nem - zárta le mielőtt jobban belegabalyodik a gondolatba. - Miriamet választottam... Nem szeghetem meg az akkor adott szavamat. A leghelyesebb dolog, amit tehetek, az az, hogy elfelejtem őt. De vajon, hogy fogom elfelejteni azt, aki mostanáig a mindent jelentette? Meg kell tudnom, hogy jól van-e - határozta el magát. - Talán, ha ezt tudom, könnyíthetek a lelkemen, és könnyebb lesz elfogadni, hogy többé, már nincs közünk egymáshoz.

- A fenébe! - dobta félre a mobilját Miriam szinte toporzékolva. - Miért nem veszi fel? Egyáltalán hová a fenébe ment? - mérgelődött egyfolytában. - Idegesít, hogy nem tudom annyira irányítani, mint régen. Erről is csak az a buta liba tehet! Csak tudnám, hogy mégis hogy sikerült ennyire elvarázsolnia Leont?! Annyira elcsavarta a fejét, hogy magától még csak megcsókolni sem tudott! Viszont, ennek a kis mártírkának fogalma sincs, hogy kivel kezdett. Leon az enyém lesz. Ez már eldöntött tény, és akkor majd megkapom, ami jogosan megillet. Amint a felesége leszek, én és a családom is végre oda kerül, ahova mindig is tartozott. Majd akkor Leon is rájön, hogy hova tartozik valójában.

Eközben Heniko még mindig hallgatta Stefan kérdésáradatát. Ahogy azt megígérte, mindenre kertelés nélkül válaszolt. Persze aztán elérkeztek ahhoz is, ami nem igazán volt népszerű a lánynál.

- Heniko, miért... miért játszol az egészségeddel? Miért akarsz mindig tovább menni annál, mint ameddig lehetne?

- Azért, mert ha leállnék, ha beletörődnék a helyzetembe, akkor nem maradna már semmim, amiért érdemes lenne élnem. - Ez után a mondat után Stefan közbe vágott volna, de Heniko csendre intette. - Részben tudhatod, hogy milyen életem volt. Nem olyan, amilyet kívánnék bárki másnak. Voltak napok, amikor tényleg azt kívántam, hogy inkább érjen véget. Hogy semmi értelme felkelni újra és újra. De aztán a sors megismertetett először a tánc majd az akrobatika világával. Ez olyan volt, mintha az életem üres színezőjét valaki elkezdte volna megtölteni színekkel. Stefan. Nem tudom szavakba önteni, hogy ez a két dolog mennyire fontos az életemben. Ha fizikailag lehetséges lenne, még levegőnél is nélkülözhetetlenebbnek mondanám. Amikor a színpadon vagyok... amikor felléphetek, akkor élek igazán. Viszont nem vagyok bolond. Tudom, hogy mit kockáztatok. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak a karrieremet törhetem ketté, hanem meg is halhatok. Csakhogy én már régen túlléptem azon a ponton, hogy ez érdekeljen. Addig fogom csinálni, ameddig csak képes leszek rá. Ha pedig ebbe kell belehalnom, akkor állok elébe a legnagyobb lelki nyugalommal. De addig mindent el fogok követni azért, hogy ez a színpad a régi fényében tündököljön. Azt akarom, hogy Sora, és az eddig valaha élt összes Kaleido sztár büszke legyen rá. Bízom benne, hogy az én erőm elég lesz ahhoz, hogy megvalósítsam ezt a célt. Stefan, tőlem senki sem veheti el ezt az álmot. Az nem történhet meg, hogy elveszik tőlem a szerepelés lehetőségét... - mondta, s közben annyira védtelennek és sebezhetőnek tűnt, mint talán még soha életében. Közel állt a síráshoz, de továbbra is tartotta magát. Stefan pontosan tudta, hogy milyen érzelmi állapotba került a lány a kisebb vallomás miatt, azért némán csak odaült hozzá és szorosan megölelte. Heniko hálás volt a gesztusért. Többet ért, mint bármilyen kijelentés. Pár percig szótlanul maradtak ebben a helyzetben, azután Stefan szólalt meg.

- Azt hiszem, most engedtél a legközelebb magadhoz, amiért borzasztó hálás vagyok - kezdett bele, majd Henikóra nézett. - Heniko. Én azt szeretném, hogy boldog legyél, nagyon boldog. Éppen ezért, ha neked ennyire fontos a színpad világa, én mindent el fogok követni azért, hogy még nagyon sokáig ebben a világban maradhass. Viszont, ehhez neked is segítened kell. Engedd meg, hogy segítsek neked vinni a terheidet. Hidd el, az orvost nem azért erőltetem, hogy bosszantsalak vele. De lehet, hogy találunk egy olyat, aki találhat megoldást a mostani fájdalmaidra. Tudom, hogy félsz és ijesztő lehet. Én egyszer eltörtem a karomat - emlékezett vissza. - Egy hónapon át minden nap azt hittem, hogy meghalok - tette hozzá komolyan, mire Heniko elnevette magát.

- Tényleg nem érdemlem meg a törődésed...

- Lejátszhatjuk még ezt a szóváltást egy párszor, de én mindig azt fogom mondani, hogy de, nagyon is megérdemled. Olyan ember vagy, aki azért törekszik, hogy szebbé varázsolja mások életét. Szerintem ez csodálatos. Bárcsak több olyan ember élne a világon, akiket az ilyen dolgok motiválnak.

- Azt mondod?

- Igen. Biztos vagyok benne. De szerintem már te is észrevetted, hogy nem csak én vagyok ilyen véleménnyel.

- Stefan. Lehet, hogy ez most nagyon direkt lesz, de... te szeretsz engem? - Stefan egy pillanatra meghökkent a lány nyíltságán, de úgy döntött ő sem fog kertelni.

- Igen. Szeretlek téged.

- Miért?

- Érdekes kérdés. Igazából nehéz egy konkrét okot találni rá.. Ha mégis kellene egyet találni, akkor azt mondanám, hogy te magad vagy az ok. Fantasztikus ember, annyi jó tulajdonsággal, hogy azt reggelig sorolhatnám. Egyszerűen szeretek a közeledben lenni. Egyszerre feltölt és megnyugtat. Már attól jobbnak érzem az életem, hogy ilyen formában benne vagy.

- Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál. Viszont nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Ezek után, ami történt, nem tudom képes leszek-e újra megbízni bárkiben is.

- Heniko, én nem kérem, hogy most azonnal ugorj a nyakamba. Nem azért mondtam el, mert elvárom, hogy viszonozd. Nekem bőven elég az is, ha ennek ellenére is megtűröd a jelenlétemet. - Itt most a lány akarta félbeszakítani, de most Stefan jelezte, hogy ne tegye. - Tényleg nem akarom, hogy kellemetlen legyen neked. Persze most elkezdhetnék kampányolni magamért, hogy én nem vagyok olyan, mint Leon. Hogy én biztosan nem tennék veled ilyet. De ez most nem lenne helyén való. - Heniko erre nem mondott semmit, így Stefan folytatta. - Ilyet különben sem lehet ígérni. Azt viszont tudom, hogy az érzéseim valódiak.

- Én ebben nem is kételkedtem.

- Most csak az a fontos, hogy tudd, én ott leszek, ha szükséged van rám. Nem számít, hogy milyen formában. Tetszenek az ambícióid, ezért követni foglak, amíg el nem éred a célodat.

- De Stefan...

- Én tudok várni - mondta egy édes mosollyal. - Aztán ha alakulnia kell valaminek, akkor úgyis fog - tette hozzá kacsintva, mire Heniko újra elnevette magát.

- Micsoda önbizalom... - csipkelődött Heniko.

- Másom nincs is.

- Képzelem - értett egyet megjátszott komolysággal. - De ha például én egy teljesen spontán ötlettől vezérelve megcsókolnálak, vajon akkor is megmaradna? - kérdezte, mire Stefan egyből zavarba jött.

- Nem, valószínűleg akkor a szívem is megállna - vallotta be őszintén, bár belepirult magába a gondolatba is. - De jogos. Igazad van. Megérdemeltem a beszólást - vette magára. - Mostanában nehéz napjaid voltak, a mai meg aztán főleg. Erre én mit csinálok? Ahelyett, hogy segítenék, még én is pakolok rá egy lapáttal, azzal, hogy nekiállok szerelmet vallani. Bocsáss meg. Az időzítésem sosem volt a leg...- De a mondatot már nem tudta befejezni, mert Heniko egyszerűen csak megcsókolta.

- Bocs, de úgy tűnt, hogy sosem akarod abbahagyni a magyarázkodást - szólalt meg Heniko, miután megszakította a csókjukat. - Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Jól estek a szavaid. Különben, senki nem kérte, hogy legyél Leon. Nem is akarom, hogy olyan legyél, mint ő. Nem gondolod, hogy ezek után a legkevésbé olyan embert akarok, mint ő? Nekem nem Oswald pótlékra van szükségem. Különben, soha nem mondtam, hogy nem érdekelsz, csak most még...nem vagyok készen arra, hogy fejest ugorjak az ismeretlenbe.

- Megértelek. Most már viszont aludnod kellene. Ennyi alvás kétlem, hogy elég volt neked, hogy rendesen kipihend magad.

- Most hirtelen „apa módra" váltottál? Jelentem, nem tetszik - közölte Heniko, mire most Stefan nevette el magát.

- Kezdesz visszatérni... - mondta széles mosollyal.

- Meglehet, de nem mentem azért túl messzire.

- Ne is tegyél ilyet. Soha ne tegyél ilyet! - nyomatékosította. - Most megyek. Jó éjt! - köszönt el, miközben felállt.

- Mész? Mégis hová? - kérdezte Heniko döbbenten.

- Ne aggódj, sehova. Csak a kanapéhoz.

- Ugye most csak viccelsz? Szerinted nem elég nagy ez az ágy kettőnknek? - kérdezte felvonva egyik szemöldökét.

- Biztos?

- Hát, ha horkolsz, akkor felejtsd el, amit mondtam - jelentette ki Heniko, összefonva a karjait maga előtt, amivel leginkább egy durcás kislányra emlékeztetett. Stefan el is nevette magát a látványra.

- Hihetetlen vagy...

- Ezt bóknak veszem - felelt Heniko egy nagy mosollyal.

- Ennek örömére, ha az orvos is egyetért, benevezünk téged egy csontkovácshoz - vetette fel az ötletet.

- Mi??? Arról nem volt szó! - mondta kicsit hangosabban, mire Stefan azonnal befogta a száját, hogy elhallgattassa.

- Halkabban - suttogta. - A kishercegnő a szomszédban alszik. - Heniko erre morgott valamit, mire Stefan levette a kezét.

- Oké. Bocsánat. Már az orvoshoz menés is nagy lépés a részemről, erre most bedobnál a mélyvízbe?

- Mint mondtam, azt csak akkor, ha az orvos szerint is jó ötlet. De különben csupa hasznos dolgot csinál.

- Ja, vagy úgy helyre rak, hogy fel se kelek többet.

- Az csak minden ötödik esetben történik... - „nyugtatta meg" Stefan komoly hangon, mire Heniko puszta szeretetből a fejéhez dobta a párnáját. Stefan szerencsére résen volt, és könnyedén elkapta. Heniko döbbenetében eltátotta a száját.

- Hé, ez nem fer! Ennek el kellett volna találni téged a megtorlás nevében!

- Sajnálom. Az élet igazságtalan - mondta, miközben visszadobta a párnáját. Azután elkezdte levenni az ingét, amit Heniko, mint valami rosszkislány a párna mögül kukucskálva nézett végig. Persze ezzel Stefan is tisztában volt, ezért újfent zavarba jött. - Lehetne, hogy esetleg... másra figyelj?

- Miért akarod megtagadni fáradt szemeimtől az izmos felső tested látványát? - kérdezte teátrálisan, amivel teljesen kikészítette Stefant.

- Na jó, most jött el a pillanat, hogy aludni fogok - nyilvánította ki véleményét Stefan, miközben ledőlt az ágy másik oldalán. - Túlfáradt vagyok hozzád. - Persze, hiába mondta ezt a lánynak. Valójában még nagyon sokáig beszélgettek, de aztán Heniko végül elaludt. Stefan nem követte a példáját azonnal. Egy ideig még bámulta a plafont és csak a csók járt a fejében.

- Szóval ilyen lehet egy múzsa csókja... - gondolta mosolyogva.

Gondoltam megosztom veletek, hogy melyik dalok inspiráltak a fejezet megírása közben. A következő fejezetben.

A legkisebbek tánca:

Loláék második tánca:

Jake és a fiúk tánca:

Heniko éneke:

Loláék és a picik:

Nagyok közöse:

Mindenki közöse:

    Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393