64.

Heniko bármennyire is szerette volna kipihenni a több napos alvatlanságát, ezen az estén sem került sokkal közelebb a célhoz. Sora nem volt rest, ismertette is ezzel a ténnyel, amint a lány felült az ágyában.

- Rosszabbul nézel ki, mint én, pedig én már meghaltam!

- Ennyire azért nem vészes a helyzet... – kontrázott rá Fantom.

- Majd a hidegzuhany megszépít – vont vállat a lány álmos szemekkel.

- Nem kellene ma inkább pihenned? – érdeklődött a szellem lány.

- Sora, egész este pihenni próbáltam és ez lett az eredménye – mondta, miközben végig mutatott magán. – Szerinted használt ez nekem bármit is?!

- Mondjuk ez jogos. Egy elütött macska is jobban fest nálad. – Heniko nagyokat pislantott a bájos hasonlatra.

- Na, jó. Én inkább lezuhanyozom – jelentette ki, majd a fürdőbe vonult.

- Bocsi, Heniko! – szólt be Sora a lány után. – Nem úgy gondoltam!

- Hát... azért elég nehéz ezt máshogy értelmezni – szúrta oda Fantom.

- Kösz szépen, Fantom! – csattant fel Sora. – Régebben persze az én pártomat fogtad!

- Régebben te voltál az, akit támogatnom kellett. Most már nem így van! – Sora még a száját is eltátotta a döbbenettől.

- Hálátlan, kis dög! – kiáltotta neki mérgesen.

- Srácok, ha egy mód van rá, ne kiabáljatok! – szólt rájuk Heniko, aki éppen most lépett ki a fürdőből. – Ez egyáltalán nem hiányzik az idegeimnek.

- Jó, jó bocsánat! – szabadkozott Sora. – De néha olyan idegesítő! – morogta.

- Hm...- hümmögött fel Fantom hirtelen, mire Sora sokatmondóan rápillantott. Először azt gondolta, hogy a hang neki szólt, ám a szellem nem vele, hanem a kártyáival volt elfoglalva.

- Mit akar jelenteni ez a „hm"? Csak nem láttál valami érdekeset? – Heniko erre felnevetett.

- Érdekeset? Amilyen napokon túl vagyok, én már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán lát valamit a lapokban.

- Ez a lap azt jelenti, hogy a boldogság közelebb van hozzád, mint gondolnád... – közölte Fantom, mire Heniko homloka ráncokba szaladt.

- Nincs valami lejárati vagy szavatossági idő azokon a lapokon? – érdeklődött elég hitetlenül.

- Az én jóslataim mindig a közeljövőre utalnak!

- Mindig, mi? – gúnyolódott. – A jövő egyelőre túl nagy falat ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Bőven van elég bajom a jelen kezelésével – magyarázta, miközben elkezdte befűzni magán a fűzőjét. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. – Mondjuk, azt hiszem, igazad van. Végülis a színpad elég közel van hozzám – állapította meg, majd gyorsan befejezte az öltözést. – Na, jók legyetek! Elmentem dolgozni – köszönt el, majd kilépett az ajtón. A két szellem sokatmondóan összepillantott.

- Nem a színpadra gondoltál – közölte Sora.

- Nem.

- Stefan, igaz?

- Igen, de erre majd neki kell rájönnie...

- Akkor Leonnak és neki már tényleg semmi esélye? – kérdezte kissé szomorúan.

- Ezt nem tudhatom biztosan. A jövő túlságosan kifürkészhetetlen... - Heniko eközben már az ebédlő felé sétált, amikor megpillantotta Stefant.

- Jó reggelt! - köszönt rá.

- Jó reggelt. - Fordult hozzá a férfi is. – Sikerült kipihenni magad?

- Igen valamennyit sikerült végre. Rámfért – válaszolt Heniko, bár ez kicsit eltért a valóságtól.

- Örülök neki. Javaslom, kezdjünk egy reggelivel, aztán folytassuk a tegnap esti beszélgetést.

- Ez jó gondolat. Ráadásul Miának is kell a segítség az új darabhoz – állapította meg, ám azonnal elhallgatott, ahogy beléptek az ebédlőajtón. – Veletek meg mi az isten van?! – fakadt ki, amint meglátta, hogy bent olyan a hangulat, mint egy sírkamrában.

- Heniko...- kezdett bele Mia, de ennél tovább nem jutott.

- Mia – bátorította Heniko, remélve, hogy választ kap.

- Nem akarjuk, hogy Miriam itt legyen a színpadon – mondta ki mindenki véleményét May.

- Sajnos ez ellen nem tehetünk semmit sem - mondta Heniko komoly hangon. – Mostantól ő Oswald partnere. Amíg ő el nem megy a színpadtól, addig a nő is maradni fog.

- Nem akarok főszerepet adni neki! – közölte Mia zaklatott hangon. – Én téged akarlak a főszerepben látni! – Heniko erre hálásan elmosolyodott.

- Mia, ismerhetnél már. Számomra teljesen mindegy a titulus. Csak legyek a színpadon, nekem annyi pont elég.

- Ez esetben olyan szerepet találok neked, hogy mindegy mit csinál ő, észre sem fogják venni, hogy a színpadon van! – közölte Mia határozottan, a többiek pedig ujjongani kezdtek a szavai hallatán.

- Köszi, srácok – köszönte meg Heniko egészen meghatottan. - Ez nagyon jól esik.

- Ne köszönd. Ez a minimum. Megérdemled. Ráadásul az a nő hihetetlenül idegesítő! - tette hozzá Anna.

- Így van, Heniko! – helyeselt Rosetta. – A mi sztárunk, te vagy!

- Egyelőre még nincs ötletem a darabra, de igyekezni fogok! – biztosította Mia. – Megtalálom a tökéletes történetet neked!

- Köszi, Mia. Viszont, inkább olyan szerepet szeretnék, amiben inkább csak táncolok, ha nem baj.

- Ó! Biztosan ezt szeretnéd? – csodálkozott Mia.

- Igen. Nem örültem, hogy a táncra szinte nem is maradt időm az akrobatika miatt – magyarázta, pedig nagyobb részben Megan kérésére cselekedett így. - Kalos meg hajlamos letiltani róla, szóval most megragadom az alkalmat, hogy kitáncoljam magam.

- Ha valóban ezt szeretnéd, nincs akadálya. Úgy alakítom a történetet, hogy ez ne legyen probléma. Megyek is, aztán nekiállok ötletelni – búcsúzott el a többiektől, majd el is indult a szobája felé.

- Nem irigylem a munkáját...- vallotta be Anna.

- Az biztos, hogy többet idegeskedik, mint Kalos a számlák miatt...- jegyezte meg Sarah óvatlanul, mire mindenki nevetni kezdett.

- Hé! Itt én vagyok a viccmester! - tiltakozott Anna. – Ne nevessetek! Itt csak én mondhatok vicces dolgokat! – magyarázta, de persze mindenki csak nevetett rajta, köztük Heniko is. Stefan ellenben kicsit aggódva figyelte a lányt. Biztos volt benne, hogy mélyen a mosolygós felszín alatt, nagyon is szomorú a másik. A gyors reggeli után a csapat egy emberként indult el az edzőterem felé. Igaz, hogy per pillanat még nem tudták, mi lesz a következő műsor, azonban semmiképpen nem engedhették meg maguknak, hogy lazítsanak.

- Heniko... beszélhetek veled? - kérdezte Layla, amint Heniko kilépett az öltözőből.

- Persze... – felelte a lány, majd elvonultak az egyik sarok közelébe, hogy senki se zavarja őket. – Szóval, miről lenne szó?- érdeklődött a fiatalabb lány.

- Mondd, hogy érzed magad? - kérdezte látszó aggodalommal az arcán. Már az óta beszélni akart vele, mióta ez az ügy kirobbant, de eddig a pillanatig nem volt rá lehetősége.

- Layla – mosolyodott el Heniko. Mindig úgy tekintett a szőkére, mintha a nővére lett volna. – A körülményekhez képest jól vagyok.

- Aggódóm érted!

- Drága vagy, Layla, de felesleges. Éltem én már túl ennél sokkal rosszabb dolgokat is. Ne terheld magad miattam. Biztosan neked is van elég problémád.

- Bajom? Az igazából nincsen, teher viszont annál inkább – közölte egy rejtélyes mosoly mellett, de Heniko egyelőre még nem figyelt fel rá.

- Akkor inkább, te mesélj!

- Amit most elmondok, azt te tudod meg először. Még Yurinak sem meséltem róla.

- Hűha, ez nagyon komolyan hangzik – döbbent meg Heniko. – Mégis miről van szó? De ugye nincs semmi gond?

- Dehogy is, dehogy is! Csak annyi hogy várandós vagyok – vallotta be mosolyogva. Henikónak is felragyogott az arca a hír hallatán.

- Hűha! Komolyan? – kérdezte izgatottan. – Ez csodálatos! Lesz egy kisbabád! Gratulálok, Layla – mondta, miközben megölelte őt.

- Köszönöm, Heniko! – mosolygott, de aztán kicsit elkomolyodott. – Viszont azt nem tudom, hogy mondjam el Yurinak. Kicsit félek a reakciójától. – Heniko erre felkuncogott.

- Azt hiszem értelek. Félsz, hogy feljebb lépne a hülyeség létráján! – Azonban a derűs jókedve azonnal elmúlt, amit meglátta Leont és Miriamet belépni az ajtón. Azonnal másfelé kapta a tekintetét. Laylának hátra sem kellett fordulnia, hogy megértse a reakció okát. - Szerintem pont egy gyerek kellene ahhoz, hogy Yuri is megkomolyodjon egy kicsit – fűzte tovább a gondolatait.

- Akkor, te jobban bízol benne, mint én – magyarázta Layla, miközben fordult egy kicsit, hogy inkább ő legyen szemben Leonékkal. – Régebben mondjuk nem volt ennyire bohókás. Az még azokban az időkben volt, amikor én voltam a színpad sztárja – mesélte Layla. – De aztán, ahogy haladtunk előre, valahogy előjött neki ez az oldala is. Mondjuk én nem bánom. Valahogy jobban szeretem így.

- Mert jól kiegészítitek egymást. Te amúgy is elég komoly vagy kettőtök helyett is.

- Ebben van valami – értett egyet Layla, majd hirtelen témát váltott. – Tudtad, hogy téged figyel? – célzott Leonra.

- Ne is mondd – nyögött fel a lány. – Lyukat éget a hátamba a szeme. Csak tudnám, miért csinálja ezt még mindig, amikor ott van mellette a választottja – fejtegette gúnyosan.

- A szíved mélyén örülsz neki, hogy jelentesz még neki valamit?

- Nem – vágta rá Heniko. – Ez nekem nem jelent mást csak problémát. Annak örültem volna a legjobban, ha a mennyasszonykájával jól elmentek volna a színpadtól. Legalább nyugtom lehetne.

- Meg tudlak érteni. Ne is beszéljük többet róluk – vágta rá gyorsan Layla. – Inkább arról mesélj, hogy mi a véleményed Stefanról.

- Stefanról? Hogy jön ide Stefan? – értetlenkedett Heniko.

- Az mindegy... de különben? – türelmetlenkedett Layla.

- Hm... Nagyon jól lehet vele beszélgetni – kezdett hangosan gondolkodni Heniko. – Meglepően sok mindenről van véleménye. Jó vele közösen dolgozni is. Igazi jó barát.

- Ráadásul még nagyon helyes is...- tette hozzá a szőkeség. Heniko hosszan pislogott a kijelentés hallatán.

- A terhes nők szörnyűek...- állapította meg kertelés nélkül.

- Hé! – kérte ki magának Layla nevetve.

- Inkább azzal törődj, hogy kitaláld, miképpen közöld majd Yurival, hogy apa lesz – tanácsolta a lány.

- Heniko! – kiáltott ki egy lány az öltözőből. - Csörög a telefonod!

- Oké, köszi! – kiáltott oda, majd Laylához fordult. – Majd később folytatjuk.

- Persze, menj csak...- bocsájtotta el mosolyogva. Pár pillanatig figyelte a távolodó alakját, majd Leonra pillantott. Pont találkozott a tekintetük. A szürkés és az égkék szempár. Layla válaszok után kutatott, ám feleslegesen erőlködött. Leon pont olyan hideggé és érzéketlenné vált, mint amilyen Heniko érkezése előtt volt. - Csak tudnám, hogy volt képes azt a nőt választani, Heniko helyett. Mérhetetlenül ostoba... - Közben Heniko már visszatárcsázta azt a számot, amelyik az előbb hívta.

- Haló! Heniko, vagyok

- Heniko? Itt pedig Mary. Bocsáss meg, hogy munka közben zavarlak... - szabadkozott a nő és a hangján érezhető volt, hogy valami baj van.

- Mary, jól vagy? Rémes a hangod!

- Kérlek, ide tudnál jönni most azonnal? – kérdezte, amitől Heniko azonnal idegessé vált.

- Mary, a frászt hozod rám! Mégis mi történt?

- Heniko, ez nem telefontéma... csak gyere, ha tudsz!

- Máris indulok! – vágta rá, majd villámgyorsan visszaöltözött a civil ruhájába, és futva hagyta el az edzőtermet. Mindenki csodálkozva nézett utána. Kiváltképpen Miriam, Stefan és Leon. - A fenébe is! - gondolta Heniko, közben sietősen haladt az utcákon. – Vajon mi történhetett? Remélem, Mary csak túlreagált valamit és valójában semmi komoly! – tépelődött, miközben csak rohant át a városon. Miután megérkezett az otthonba, egyből Mary irodájába sietett. Ott meglepve tapasztalta, hogy minden nevelő jelen van, aki csak az otthonban dolgozott.

- Mi történt, Mary? - kérdezte Heniko köszönés helyett.

- Be akarják zárni az otthont – felelte Mary, mire Heniko döbbent tekintettel nézett vissza rá.

- Micsoda?- kérdezte alig találva a szavakat. – De ez, hogy lehet?!

- A városnak kevés a bevétele a gyerekek után...

- Még, hogy kevés a bevétel a gyerekek után?! - kapta fel a vizet Heniko, belevágva Mary szavaiba. - Ez aztán a baromság! Biztos vagyok benne, hogy valami más van a dolog mögött! – Majd hirtelen eszébe jutott valami. - És ezt így közölték csak úgy, egyik napról a másikra? És a gyerekekkel mi lesz? Menjenek talán az utcára?!

- Egy másik államban akarják elhelyezni őket – magyarázta Mary megtört hangon.

- A környék egyetlen intézménye ez, ezért kell átvinni őket oda – tette hozzá egy másik, idősebb nő.

- Csak nem a Lamos Louise-ra gondolsz? - kérdezte döbbenten egy harmadik. – Az nem lesz jó ezeknek a gyerekeknek. Régi az egész épület, ráadásul tele is van! – És ezzel kezdetét is vette egy kisebb vita a nevelők között.

- Mindenki nyugodjon meg! - intette csendre a bent levőket Mary, de hangja elveszet a nagy hangzavarban. Heniko ellenben értette, amit mondott, és amint eltátogta neki, hogy bízza csak rá, Mary asztalához sétált, és ráütött egy nagyot. A hatás azonnali volt.

- Elnézést, de másképpen nem kaptam volna szót – szabadkozott. - Veszekedéssel nem oldunk meg semmit – mutatott rá. – Most az a legfontosabb, hogy össze kell tartanunk. Először is, meg kell tudnunk, hogy, miért merült fel az otthon bezárásnak a puszta lehetősége is. – jelentette ki, aki bár pont olyan zaklatott volt, mint a többiek, mégis igyekezett józanul gondolkodni. – Szóval, kezdjük az elején. Mary, vannak költség problémák? – kérdezte, majd leült az egyetlen üres székre Mary asztala mellett.

- Én is gondoltam erre, ezért az este átnéztem az egész költségvetést. Nincs tartozás, se hiány. Lehetne több pénz is... de azért, jól gazdálkodunk vele.

- Akkor csak az lehet a dologban, hogy a városházának kell a terület – vélekedett a lány.

- Remekül következtet, Miss Madcap...- hallatszott fel egy új hang az ajtó felöl.

- William Ridicule...- ismerte fel Heniko, abban a pillanatban, ahogy meglátta.

- Kicsit hamar jött az a „soha viszont nem látás" – idézte vissza nagy vigyorral Heniko szavait. – Azonban a megállapításod egy kicsit pontatlan. Nem a városnak kell a terület, hanem nekem.

- Magának? - kérdezte döbbenten Mary.

- Igen. Azt terveztem, hogy lebontom az egészet – jelentette ki nyugodt hangon.

- Nem tudom feltűnt-e, de ez rengeteg árva gyerek otthona – közölte vele Heniko fel is állva a helyéről. – Hogy lehetsz akkora tetű, hogy a saját céljaid érdekében elküldenéd őket?!

- Mindig is meglepően jól bókoltál... - jegyezte meg Will vigyorogva.

- Ó, tetszett? Mert van még ám ott, ahonnan ez jött!

- Azért csak finoman a megjegyzésekkel, Angyalka! – figyelmeztette Will, minek hallatán Henikónak forogni kezdett a gyomra is.

- Mi a francnak kell neked ez a hely? – támadt neki Heniko. - Annyi pénzed van, hogy akármi mást megkaphatnál. Miért kell neked akkor pont egy ilyen hely?!

- Akármi mást? - ismételte Heniko után. - Meglehet. Csakhogy, amit igazán akarok, azt csak így kaphatom meg.

- Remélem, most nem azt várod bárkitől is, hogy megsajnáljon!

- Én nem mondtam olyat, hogy velem nem lehet egyezkedni... - védekezett Will. – Tulajdonképpen azért is vagyok itt, mert van egy ajánlatom.

- Éspedig? – érdeklődött Heniko. – Halljuk, mit akarsz? – kérdezte a lány, mire Will minden teketóriázás nélkül kimondta a célját.

- Téged.

- Azt felejtse el! – vágta rá Mary, felpattanva a helyéről. – Mégis mit képzel magáról?! – esett neki dühösen.

- Hát jó. Ez esetben vásárolja meg a helyet annyiért, amennyit én fizetnék érte. Csupán öt millió dollárról beszélünk - mondta önelégülten. – Szinte ingyen van, amiért ilyen régi. – Mary teljesen magába roskadt a szavak hallatán. Heniko agya is ezerrel kattogott. Hirtelen ötlete sem volt mit kellene csinálnia. Will ellenben nagyon élvezte a helyzetet. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy nyeregben van. – Kapnak egy nap haladékot, hogy kitalálják, mi legyen... - jelentette ki egy jó öt perces csend után, majd sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.

- Várj! – kiáltott utána Heniko, mire mindenki döbbenten fordult felé.

- Heniko, ugye nem? – szólt rá Mary, de Heniko nem válaszolt. Erre már Will is érdeklődve fordult vissza.

- Nekem is van egy ajánlatom – közölte, miközben egyenesen Willre pillantott.

- Hallgatlak.

- Megengeded nekünk, hogy egy jótékonysági bált szervezzünk. Ha a bevétel meghaladja az általad kitűzött összeget, akkor az intézmény marad, te még csak a közelébe sem jössz többet és rólam is leszállsz. Ha azonban mégsem sikerül, akkor elfogadom a feltételedet, de csak abban az egy esetben, ha az otthont meghagyod – tálalta Heniko rendkívül magabiztosan. Az egész társaság megdöbbent ezen, kiváltképpen Will. Nem gondolta, hogy Heniko ennyire bátor.

- Rendben legyen. Elfogadom az ajánlatodat, viszont akkor kiegészíteném egy kicsit. Mivel gondolom arra alapoztál, hogy a népszerűséged elég lesz a győzelemhez, így senkinek sem szólhatsz róla, hogy ezt tervezitek. – Sok asszony felhördült a szavak hallatán.

- Eddig sem tudta senki, hogy itt vagyok – oktatta ki Heniko. – És ez ezután is így lesz. A színpad támogatása nélkül is legyőzlek.

- Jövő héten, szombaton meglátjuk – közölte. - A részletekről még beszélünk. Már most nagyon várom – tette hozzá elégedetten, majd egyszerűen távozott. Távozását újabb mély hallgatás követte.

- Heniko...- törte meg a csendet Mary.

- Meg kellet tenni, Mary – szakította félbe Heniko. - Nem hagyom, hogy tönkre tegye, ezt a helyet.

- De milyen áron? És mi van, ha nem sikerül?

- Sikerülni fog. Ha mind összedolgozunk, sikerülni fog!

- Ekkora áldozatott hoztál – kezdett beszélni hozzá egy őszes hajú nő. - Csak tisztelni tudlak érte.

- Én is ilyesmi helyen nőttem fel. Ahhoz képest, ez a hely egy palota. Éppen ezért, nem fogom hagyni, hogy ez a mocsok Ridicule játszadozzon ezeknek a csodálatos gyerekeknek az életével. Viszont, hogy őt legyőzzük, ahhoz a ti segítségetekre is szükségem van!

- Ez nem is lehet kérdés. Támogatlak! – vágta rá Mary.

- Én is.

- Rám is számíthattok! – Rövid időn belül mindenki biztosította a lányt a támogatásáról.

- Kezdjük el a szervezést még ma! – tanácsolta Mary.

- A műsort bízzátok csak rám és a srácokra – közölte Heniko. – Megcsinálom az este forgatókönyvét is.

- Van egy kis tartalék pénzünk – szólalt meg Mary. - Azt hiszem, itt az ideje használatba venni.

- Biztos vagy ebben, Mary? - kérdezte egy nő.

- Susan...ez az utolsó esélyünk. Ha nem most használjuk fel, nem lesz több legközelebb.

- A gyerekeknek is el kellene mondani, mi történik. Szerintem joguk van hozzá...- állapította meg Heniko.

- A nagyoknak mindenképpen – helyeselt Susan. - A kicsik előtt viszont, szerintem inkább titkoljuk. Félek, nagyon felzaklatná őket a hír.

- Így is teszünk majd – helyeselt Mary. – Csak a nagyok értik meg a helyzet komolyságát. – Hirtelen aztán Henikóhoz fordult. – Köszönöm, Heniko.

- Micsodát?

- Azt, hogy reményt hoztál. Amíg nem voltál itt, biztos voltam benne, hogy örökre vége mindennek. Te, viszont erőt adtál nekem, ezért pedig egész életemben hálás leszek.

- Csak azt tettem, amit helyesnek véltem. – Mary erre elmosolyodott, de ettől függetlenül még nagyon felelőtlennek gondolta a lányt.

- Heniko... elmondod a nagyoknak?

- Persze. Plusz nekikezdek a munkának. Nincs vesztegetni való időnk!

- Helyes. Mindenki találjon magának feladatot! - Erre mindenki, aki az irodában volt, bólintott egyet, majd ki-ki szétszéledt az épületben.

- Nos, akkor hajrá... – határozta el magát Heniko is, amint egy nagy jegyzettömb társaságában helyet foglalt a tornateremben. Nem tétlenkedett, azonnal tervezni kezdte a koreográfiákat. Igaz, hogy tervezett amúgy is egy kisebb fellépést a csapatoknak, de még messze nem volt annyi táncuk, hogy egy egész estés műsort előadhassanak. Körülbelül már négy órája dolgozhatott, amikor belépett hozzá az egyik nevelő.

- Heniko! – szólította meg a nő.

- Igen, Ida?

- Megjöttek a nagyok. Bejöhetnek?

- Persze jöjjenek csak. Lassan végzek a nagyjával.

- Amindenit! – ámuldozott Ida. – Elképesztőn ügyes vagy!

- Köszönöm! – mosolygott vissza barátságosan.

- Srácok, gyertek! – szólt ki az ajtón Ida. – Heniko beszélni akar veletek! - mondta nekik, majd távozott is.

- Nagyon meglepődtünk, amikor mondták, hogy itt vagy – fogott bele Sue, ahogy az egész csapat bejött a terembe.

- Amikor pedig már azt gondoltam, hogy rossz napom lesz... - vigyorgott az egyik srác.

- Még lehet, hogy nem is tévedtél – jelentette ki Heniko, feltűnően komolyan, miközben felállt velük szemben.

- Mi történt, Heniko? - tért rá a lényegre Taylor. Heniko elmosolyodott erre, majd vett egy nagy levegőt és töviről-hegyire elmesélte a történetet, leszámítva azt a részt, hogy mi is lesz vele akkor, ha veszít.

- Nem lesz könnyű összeszedni ennyi pénzt... - állapította meg Sue, miután Heniko a mondandója végére ért.

- Lehet, de nem is lehetetlen - érvelt Taylor. - Én benne vagyok!

- Én is...- jelentkezett Sue is, kettejük lelkesedése pedig felbátorította a többieket is.

- Én, felkészítelek benneteket, nektek csak a tánccal kell foglalkozni – mondta nekik Heniko.

- A francokat! – vágta rá Jess. - Mi is segítünk szervezni! Többen többre meggyünk. Meg különben is, ez, a mi otthonunk! Nem fogjuk hagyni, hogy csak úgy elvegyék tőlünk! - A többiek egyetértően bólintottak.

- Megcsináljuk. Együtt biztosan megcsináljuk! – motiválta a többieket Jake hangosan, mire mindenki tapsolni és kiabálni kezdett. Ettől a naptól kezdve, pedig Heniko is mindennap idejárt, ami elég hamar feltűnt a társulat tagjainak is.

- Heniko már megint nincs? - kérdezte Mia, miközben körbepillantott a teremben.

- Nincs – felelt May komoran.

- De hova a csudába megy el folyton? – kérdezte Mia gondterhelten. – Pedig reméltem, hogy nekem is segíteni tud majd.

- Paszolom. Talán Leonék miatt csinálja?

- Nem hiszem! – vágta rá Rosetta. – Heniko jobban szereti a színpadot annál, hogy azok miatt legyen tőle távol.

- Stefan nem tud semmit? – tippelt egyet Anna.

- Nem tudom – vonta meg a vállát May. – Szerintem ő sem látta gyakrabban, mint mi.

- Ki kellene derítenünk mi a helyzet. Ha sokáig ez így megy tovább, Kalos fülébe is el fog jutni, hogy nem jár az edzésekre meg igazából sehova.

- Ha már itt tartunk – jutott eszébe Annának hirtelen. – Ti mikor láttátok utoljára Alicát? – Erre a többiek is gondolkodni kezdtek.

- Most, hogy mondod, ő sincs már itt napok óta... - emlékezett vissza Rosetta. – Tuti emlékeznék rá, ha hallottam volna a nyafogását.

- Ez nagyon különös... - állapította meg May. Eközben nem a lányok voltak az egyetlenek, akik tudni akarták mi lehet Henikóval. Leon sem bírta már elviselni a tudatlanságot, így jobb híján azt az embert vonta kérdőre, aki éppen kéznél volt. Stefan balszerencséjére ez a személy ő volt.

- Hé. te! – kiáltott oda neki, mintha csak valami kutya lett volna. Stefan leplezetlen utálattal pillantott a másikra. - Hol van Heniko? – kérdezte hidegen.

- Nem tudom, de ha tudnám, akkor se mondanám el. – Leon kicsit meglepte Stefan nyíltsága, de persze nem mutatta ki. – Különben nem mindegy az neked, hol van? – vonta kérdőre Stefan a franciát. – Az események tükrében szerintem, te vagy az utolsó, akivel beszélni akar!

- Senki nem kérdezte a véleményedet.

- Ha nem érdekel a véleményem, akkor legközelebb talán ne is szólj hozzám. Ha pedig mégis, akkor meg számolj a következményekkel – osztotta Stefan egy csepp félelem nélkül. – Még most sem vagyok képes elhinni, hogy képes voltál ezt tenni vele!

- Csak nem fontos neked is? – cinikuskodott Leon, bár pontosan tudta a választ.

- Mi ez az „is"? – érdeklődött Stefan összefonva a kezeit. – Ki ne találd már, hogy neked is az. Ha az lenne, akkor talán nem söpröd úgy félre, mint ahogy megtetted. A tetejében pedig még partnerként is cserbenhagytad. Ahelyett, hogy Henikót keresgéled, inkább foglalkozz a menyasszonyoddal!

- Te, csak ne akard megmondani nekem, hogy mit csináljak!

- Mert mi lesz, ha megteszem? Megütsz? Biztos erősebb vagy nálam, de meg fogom védeni tőled Henikót!

- Hogy, te fogod megvédeni? – gúnyoldódott Leon. – Még magadat sem tudnád!

- Talán még az is lehet. De legalább nekem van vér a pucámban, hogy cselekedjek. Szóval azt állítod, hogy Heniko valami módon fontos még neked? Akkor légy férfi és tedd meg neki azt a szívességet, hogy hagyod, hogy boldog legyen!

- És kivel? Talán veled?

- Nem nem velem. Bárkivel, akivel csak akar. Én szeretem őt annyira, hogy nem zaklatom az érzelmeimmel pont most. Nem gondolod, hogy neked is inkább azt kellene tenned? – kérdezte, majd egyszerűen otthagyta a másikat. Leon még hosszú percekig állt ott, ahol az imént még Stefannal vívtak. Igazi hidegzuhanyként érték Stefan szavai, és bár hangosan sosem mondta volna ki, de tudta, hogy a másiknak igaza van. Ezt ő rontotta el. Teljesen egyedül még segítség sem kellett hozzá. Azonban hiába volt könnyű ezt elismerni, azt is, hogy felkavarta Miriam, semmi sem változtatott azon, hogy szerette Henikót. Pont ezért szenvedett ilyen nagyon. Mert pontosan tudta, hogy a tetteire nincs bocsánat. Heniko távolléte az egész színpadra rányomott egy bizonyos fokú zaklatottságot. Kalos is rendkívül ideges volt, mert pontosan tudta, hogy van valami a háttérben. Csak megerősítette benne ezt a tényt, a lánnyal való reggeli beszélgetése.

- Heniko...neked a színpadra is időt kell szakítanod. Végső soron ez a fő munkád!

- Tudom...én. Tisztában vagyok vele, de ott az otthonban... a lényeg, hogy ott kell lennem.

- Heniko, valami baj van?

- Semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene.

- Ha ez így van, akkor miért nem akarod elmondani?

- Hidd el, Főnök...semmi olyan.

- Heniko, tudom, hogy ez nem igaz!

- Akkor sem mondhatom el. Sajnálom.

- Vajon mi lehet az a nagyon fontos dolog? – gondokozott Kalos, ám hirtelen meghallotta, hogy kopognak az ajtaján.

- Jöjjön – szólt ki Kalos.

- Köszönöm, hogy fogadott, Mr. Eido. Beszélnünk kell. A nevem, Andy Glass.

- Glass? Maga fotós, nem igaz?

- Igen, de most engem hagyjunk. Nagyon fontos a mondanivalóm.

- Akkor hallgatom, Mr. Glass.

- A sztárjuk mostanában sűrűn eljár innen, igaz? – kérdezett bele, ami teljesen ledöbbentette Kalost.

- Honnan veszi ezt?

- Onnan, hogy tudom, miért és hova tűnik el.

- Valóban?

- A városi árvaházba megy. Egy rendezvény szervezésével van elfoglalva.

- Rendezvény szervezésével? – kérdezett vissza Kalos értetlenkedve. Ez számára új információ volt. Ő úgy tudta, Heniko csak tanítani megy.

- Igen pontosan.

- Ha csak ennyiről van szó, akkor miért nem szólt?

- Oka van rá, hogy nem szólt az alapítványi bálról.

- Mégis micsoda?

- Megfenyegették...- vallotta be Andy.

- Mi az, hogy megfenyegették? Mégis kicsoda?!

- William Ridicule – adta ki főnöke nevét Andy gondolkozás nélkül. Kalos teljesen elhűlt a sokktól. – Azt mondta Miss Madcapnak, hogyha nem teszi meg azt, amit mondd, akkor bezártja azt az otthont.

- De mégis, honnan jött rá erre az a féreg?

- Sajnos tőlem. Azonban Mr. Eido, én nem tudtam, hogy a főnököm erre készül. Ha tudtam volna, sosem mondom el. Pontosan ezért jöttem magához is. Ha valaki, ön képes arra, hogy tegyen valamit. Mr. Ridicule csak öt millió dolláros bevétel ellenében hagyja békén az otthont.

- Hogy mi? – kérdezett vissza Kalos. – Öt millió?!

- Igen, pontosan.

- Istenem, a temetőbe jutat ez a lány! – magyarázta Kalos magának. – Ha szól, könnyedén segítettem volna neki...

- Nem tehette meg. Mr. Ridicule kikötötte, hogy nem használhatja a hírnevét vagy a színpadot.

- És én még beengedtem ezt az embert ide a színpadomra... - dühöngött Kalos, majd átsuhant egy hirtelen gondolat az agyán. – Mégis mi történik akkor, ha Heniko veszít?

- Mondjuk azt, hogy Ridiculenak...nem pénz kell – rakta össze a mondatot kissé nehezen Andy. Kalos azonnal megértette a célzást és a kezei közé temette az arcát.

- Végig erre ment ki a játék... - szólalt meg egy perccel később. – De meg fogja még ezt bánni Ridicule!

- De vigyáznia kell, Mr. Eido. Nem derülhet ki idő előtt, hogy ön is tud erről.

- Ne aggódjon. Pontosan tudom, hogy mit kell majd tennem.

- Mégis mit tervez? – érdeklődött a másik.

- Ha eljön a bálra, majd meglátja – felelte Kalos titokzatosan. Andy tovább nem is kérdezősködött ebbe az irányba.

- A magam részéről, tartozom annyival Miss Madcapnak, hogy teszek valamit én is az ügyért. Elhelyezek egy reklámot az eseményről Mr. Ridicule lapjában. Így majd az sem lesz feltűnő, hogyha maguk is csak úgy felbukkannak.

- Ez az állásába kerül majd, ugye tudja?

- Ha ez a büntetésem a hibámért, akkor elfogadom. Sem a kisasszonynak, sem a gyerekeknek nem akarok gondot okozni.

- Hálás vagyok, amikért szólt nekem.

- Meg kellett tennem. Ha nem teszem, azt egész életemben bántam volna. Nagyon vigyázzon Miss Madcapra, Mr. Eido. Ridicule, mint látja bármire képes – mondta, miközben kézfogásra nyújtotta a kezét.

- Köszönöm, Mr. Glass. Így lesz majd – mondta, miközben viszonozta a kézfogást, majd Andy távozott is az irodából.

***

- Hé, Heniko! - szólt egy nevelő a lánynak.

- Igen?

- Egy nő téged keres. Lent vár az aulában.

- Engem keres? – csodálkozott, majd gyorsan összekapta magát, és odasietett, ahova mondák neki. Kicsit meglepődött azon, hogy bárki itt keresi őt. De azon lepődött meg a leginkább, amikor felismerte az őt kereső személyét. - Te?!

- Beszélni akarok veled – kezdte a másik szokatlanul emberséges hangon.

- Mégis miről akarsz beszélni? – érdeklődött Heniko.

- Menjünk el valahova és elmondom. – Heniko pár pillanatig nem tudta, mit tegyen. Alapjáraton nem bízott a vele szemben állóban, de volt egy olyan érzése, hogy az a helyes lépés, ha vele megy.

- Jó legyen – egyezett bele Heniko. – Szólok, hogy elmegyek egy kicsit, addig várj meg itt. Így rendben lesz, Alica?

- Igen, köszönöm. – Miközben Heniko hitetlenkedve sietett Maryhez, addig az ácsorgó Alicának társasága érkezett.

- Szia! - Alica egyből a hang irányába nézett. Egy kislány állt mögötte. Hosszú haja két copfba volt fogva, és kék szemével olyan volt akár egy porcelán baba.

- Szia – köszönt vissza Alica kissé megilletődve.

- Hogy hívnak?

- Alica, vagyok...

- De szép neved van. Én, Lola vagyok! – mutatkozott be Lola nagy mosollyal, de már fogalmazta is az újabb kérdést. – Hogy-hogy itt vagy?

- Azért jöttem, hogy találkozzam valakivel – vallotta be.

- És megtaláltad? – kérdezősködött Lola, mint egy rendőrtiszt, Alica pedig valamiért úgy érezte, hogy minden egyes kérdésre felelnie kell.

- Igen, szerencsére.

- Nem lenne kedved eljönni az alapítványi bálunkra? – kérdezte Lola. - Most mesélte a nevelőnk, hogy tartunk majd egy ilyet jövő héten. Táncolni fogunk majd! – újságolta.

- Tényleg? Hát végülis eljöhetek.

- Az nagyszerű lenne! – lelkesedett Lola.

- Mehetünk, Alica! – hallatszott hirtelen Heniko hangja, mitől Lola azonnal megkergült.

- Heniko!!! – kiabálta rohanás közben. – Nem is szóltak, hogy itt vagy! Annyira örülök neked!

- Hé, manó! Finoman szorongassál, mert megfulladok - mondta Heniko nevetve. Alicának mosolyognia kellett a jelenet láttán.

- Képzeld, Heniko...ő Alica – mutatta be Lola a lányokat egymásnak.

- Igen tudom. Ismerjük egymást.

- Ő akkor a barátnőd? - kérdezte kíváncsian. Heniko erre Alicára pillantott, aki ugyanígy tett. Heniko még merenget egy darabig, hogy mit mondjon, de aztán magabiztosan ejtette ki a következő szavakat.

- Igen...olyasmi. - Alica meglepődött, de nem ő volt az egyetlen. Henikónak is baromi szokatlan volt egy mondatba tenni Alica nevét a „barát" szóval.

- Az tök jó! Legközelebb gyertek együtt! – Majd Lolának hirtelen megint támadt egy ötlete. – Heniko, szerinted Alica nem táncolhatna velünk?

- Én? - kérdezte döbbenten az említett.

- Igen! Szerintem, biztosan jól táncolsz.

- Hát...izé... én nem is tudom... – nyöszörgött Alica.

- Heniko, szerinted? – kérdezte Lola ezúttal a másik lányt.

- Ha szeretne...én nem tiltakozom ellene. - Alica döbbenten nézett Henikóra. Álmaiban sem gondolta volna, hogy Heniko a sok balhéjuk után is lesz ennyire fer vele szemben.

- Ha nem bánjátok, ezt azért átgondolnám még – mondta végül Alica.

- Remélem, azért tényleg megpróbálod! – bíztatta Lola kitartóan.

- Jól van, Lola, most már hagyd egy kicsit Alicát – mentette ki Heniko. – Ha már itt tartunk, te miért is vagy itt? Nem órán lenne a helyed? - kérdezett rá.

- Hát...ömm... izé – hebegte Lola. – Kiküldtek valamiért, de már nem tudom, miért – mondta, miközben a fejét vakarászta. Heniko erre nevetni kezdett, kicsit emlékeztette ez saját magára. – De mindjárt megyek és megkérdezem! Sziasztok! – köszönt el, és már rohant is a terme felé. Heniko és Alica csak mosolygott utána, aztán egy szó nélkül indultak el kifelé az épületből. Sokáig csak szótlanul mentek egymás mellet, majd Alica volt az, aki megtörte a csendet.

- Köszönöm.

- Nincs mit megköszönni - válaszolta Heniko nyugodt hangon.

- De igenis van! Nem érdemlem meg azt, hogy így bánj velem! – ellenkezett Alica.

- Igen...tény, hogy nem voltál hozzám valami kedves, de, ha szerelmes az ember, akkor nem számít neki más. Szóval érthető volt az ellenszenved...

- Ellenszenv? – horkant fel Alica. - Egyenesen gyűlöltelek! – vallotta be halk és őszinte hangon.

- Most már mindegy, hiszen relatíve egy cipőben járunk...

- Hibásnak érzem magamat – okolta magát Alica. - Mindennek én vagyok az oka...

- Mindennek azért nem. Nem te voltál, aki eljegyezte Miriamet, majd nem szólt róla. Az sem te voltál az sem, aki rákényszerítette Leont, hogy feküdjön le vele.

- Akkor tovább léptél Leonon?

- Azt hiszem. Mi értelme lenne keseregnem, amikor nem én hibáztam? Nem fogok visszasírni egy olyan embert, aki annyira sem tisztelt, mint egy lábtörlőt szokás.

- Én Willel jártam így. Bíztam benne, erre kegyetlenül hátba támadt.

- Abban az alakban nem lehet bízni – rázta a fejét Heniko. – Lásd, mit akar tenni ezzel a hellyel.

- Azért akarja az árvaházat, hogy így megszerezzen téged?

- Igen. Kerek- perec a szemembe mondta, hogy mit akar. Azonban én meg fogom védeni ezt a helyet vagy így, vagy úgy.

- De mi lesz, a te boldogságoddal? – Heniko erre felhorkantott.

- Csak az lesz az igazi boldogságom, ha ezek a gyerekek biztonságban lesznek.

- Sosem képzeltem volna, hogy képes ilyen undorító módszerekhez is folyamodni – szörnyülködött Alica, miközben egy komoly elhatározásra szánta el magát. – Heniko, én sem fogom hagyni, hogy győzzön. Fellépek veled.

- Komolyan? - kérdezte Heniko meglepetten. Új volt Alicát, így látnia. Mintha egy teljesen másik ember lett volna.

- Igen. Komolyan. Ez a legkevesebb, amivel törleszthetek neked és magamnak is. Nagyrészt az én hibám, hogy Will kiderítette, hogy itt vagy – mondta el őszintén. – Nem teheti ezt meg. Nem hagyom. Bár most vagyok, itt először mégis érzem, hogy mennyi szeretet van itt. Az a kislány is... Lola annyira aranyos volt. Nem tudnám elviselni, ha miattam szenvednie, kellene. Befejeztem Leon hajkurászását is. Értelmetlen volt. Azzal pedig már az én szememben sem férfi, amit veled tett. - Heniko vegyes érzelmekkel hallgatta Alicát. Jobban tetszett a lány ezen stílusa, mint a hárpia mivolta. – A bált meg fogom támogatni ötszázezer dollárral – jelentette ki, mire Henikónak leesett az álla. – Plusz segíteni akarok a szervezésben, meg amiben kell. Ha vannak plusz költségek, azt is állom.

- Azta... - szökött ki Heniko száján.

- Ez most furán fog hangozni, de lehet, hogy az volt a sorsom, hogy találkozzam veled. – Heniko szemei kitágultak a szavak hallatán. – Tény, hogy utáltalak, de végülis, te sosem voltál velem gonosz. A bunkózásom és hisztijeim ellenére, sosem vágtál olyanokat a fejemhez, amik ne lettek volna igazak. Azt hiszem, megváltoztattál. Az elmúlt napokban, amiket önsajnálattal töltöttem, rájöttem, hogy végig olyan dolgokért küzdöttem, amikre nem is volt reális esélyem. Rájöttem, hogy nem állok mindenki felett, ahogy arra is, hogy nem is ismerem a való világot. Heniko, én köszönöm. - Heniko ellenben csak bambán pislogott. Alica nevetni is kezdett a látványra, ami magához térítette Henikót is.

- Ne nevess...- figyelmeztette Heniko. – Tudod milyen fura ez nekem?

- Hát elhiszem. Én is így reagálnék fordított esetben.

- Előre szólok, hogyha táncról van szó, sokkal keményebb vagyok, mint általában.

- Gondoltam, de nem bánom...-Heniko erre elmosolyodott.

- Azt hiszem Lola megkedvelt. Lehet, hogy én is elkezdtelek. – Alica erre hálásan mosolygott és még a szemei is könnybe lábadtak egy kicsit. - Hé! Azért sírni nem fogsz ugye?

- Nem, csak boldog vagyok. El is felejtettem milyen érzés.

- Ezután csak ezt érzed majd – mosolygott rá Heniko. – Most viszont menjünk vissza. Bemutatlak a srácaimnak!

    Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393