61.

- Sziasztok! - köszönt Heniko vidáman, amit meglátta a teljes csapatott a teremben. Kicsit meglepődött rajta, mert bőven volt még idő, a megbeszélt kilenc órás fotózásig. – Mi ez a korai érkezés? - kérdezte tanácstalanul. Erre May odasétált hozzá és a kezébe nyomott egy példányt Will újságából. Heniko először értetlenül szemlélte a képet, majd pár pillanat múlva leesett neki, hogy ez tegnap készülhetett, ám a helyszín nem igazán az volt, ahol tegnap jártak Stefannal.

- Mi a bű-bánatos fene ez? – mondta jobb híján az újságnak.

- Azt hittem, hogy ezt, te fogod megmagyarázni – közölte vele Kalos.

- Mégis mit kellene megmagyaráznom? – dobta vissza a kérdést Heniko. – Mióta tilos vagy szükséges megmagyarázni egy ebédet két kolléga között?

- Mi? – hökkent meg a Kaleido atya.

- Hogy ez a szőke pasi a képen kicsoda, azt nem tudom – folytatta Heniko. - Én Stefannal ebédeltem tegnap egy burgeresnél, de nyilván erről már őt is kifaggattátok, nem? – Kérdését mély hallgatás követte. – Ó, srácok ne már... - kiáltott fel, majd Stefanra nézett.

- Én próbáltam szólni, de nem is figyeltek rám – tárta szét a karját. Titkon örült, hogy az ő kinézetét ennyire megmanipulálták, mivel valódi kiléte így továbbra is titok maradhatott.

- Akkor meg kellene tenned a megfelelő jogi lépéseket az ügyben, Kalos! – mutatott rá Caty. – Ezt nem hagyhatja a színpad szó nélkül! – Miközben ez a beszélgetés elkezdett kibontakozni, addig Heniko lopva Leonra pillantott. Remélte, hogy a férfi nem rág be annyira, mint tegnap. Kivételesen nyugodt volt egészen addig, amíg meg nem pillantotta Will nevét az újság bal felső sarkában.

- Én ezt megölöm... - suttogta, miközben meggyűrte a kezében az újságot.

- Leon! Ne húzd fel magad rajta! – próbálta nyugtatni a lány.

- Hogyne húznám! Téged próbál befeketíteni!

- Jól van, jól van! – emelte meg a hangját Caty, ami elnyomta Heniko válaszát is. – Most, hogy a helyzetet valamennyire tisztáztuk, itt az ideje elkezdeni a munkát. Fiúk, lányok, nyomás az öltözőbe! Nem ér rá a fotósunk egész nap! - adta ki a parancsot, mire mindenki ment is arra, amerre kellett. Persze ez nem jelentette azt, hogy Leon lezártnak tekintette volna az ügyet. A fejébe vette, hogy amint lesz egy kis szabadideje, meglátogatja Willt. Nagyjából háromnegyed óra után a csapat nagy része már jelmezében feszített a kamerák előtt.

- Akkor most jöjjön a két főszereplő! – kérte a fotós. - Valami egészen szenvedélyeset szeretnék látni! – mondta, mire Leon és Heniko sokatmondóan összepillantottak. Fél másodperc alatt olyan beállítást rittyentettek a fotósnak, hogy az alig találta meg a gombot a fényképezőjén. - Igen ez így tökéletes... – mondta, egy kicsi torokköszörülés után. Még körülbelül egy óráig tartott a fotózás, aztán mindenki átöltözött az edzőruhájába, vagyis majdnem mindenki.

- Te, meg hova készülsz? – érdeklődött Heniko, látva, hogy a férfi már azt a ruháját viseli, amiben idejöttek.

- Csak van egy kis dolgom.

- Leon... mégis milyen dolgod lenne? – érdeklődött a lány gyanakodva. - Willhez mész, igaz? – Leon tudta, hogy felesleges erőlködnie, mert Heniko nem az ostobaságáról híres.

- Igen, de te, ezzel ne törődj. Nem lesz semmi gond, csak kicsit elbeszélgetek vele erről az ügyről. – Ölelte meg a lányt.

- De mondtam, hogy hagyd... - bújt ki az ölelésből a lány.

- Nem, nem hagyom. Ezzel most átlépett egy bizonyos határt. Ha most nem teszek semmit, akkor folytatni fogja!

- Miért nem bízod inkább Kalosra?

- Ha valakitől tart, az sokkal inkább én vagyok, mint Kalos – mondta, miközben kezeibe vette a lány arcát. – Ne aggódj, Heniko. Nem lesz semmi baj. Ígérem, sietek vissza! – biztosította, majd egy hosszú csókot adott a szerelmének.

- Várni foglak! – suttogta Heniko mosolyogva, majd addig figyelte a távolodó alakját, amíg el nem tűnt a szeme elől. Furcsa érzése volt. Maga se tudta megmagyarázni, de aggodalom járta át a testét. Aztán meggyőzte magát, hogy ez csak a háta miatt van, mert a reggeli gyógyszer adag ide- vagy oda, az állapota nem volt jobb. Miközben átöltözött újabb két gyógyszert vett be, majd a szekrénye mélyről előhalászta azt a fűzűjét, amit még a patikában vásárolt. Felvette az edzőtrikója alá, majd biztos, ami biztos, felkapott egy pólót is. Nem akarta, hogy bárkinek is feltűnjön, hogy legalább egy réteggel több van rajta, mint általában.

- Szia - köszönt rá Stefan egy negyed órával később, amikor már a lány egyedül nyújtott az edzőteremben. Heniko megbeszélte Miával, hogy ma inkább egyedül dolgozna, persze lényegében nem indokolta az okot. Szerencséjére Mia nem kezdte faggatni ez ügyben, amiért Heniko borzasztó hálás volt. Nem szívesen hazudott volna Miának, de az igazság bevallása nem volt választható opció.

- Szia, Stefan. Mondd csak, mit tehetek érted? – érdeklődött, miközben teljesen ráfeküdt az előrenyújtott lábaira.

- Beszélhetünk?

- Nem azt tesszük már most is? – pillantott fel rá egy mosollyal.

- Igen jogos... szóval azt akarom mondani, hogy én sajnálom... most miattam... – magyarázott és látszott rajta, hogy mennyire kétségbeesett volt.

- Stefan. Ne akarj itt bocsánatot kérni tőlem a nagy semmiért! Semmi nem, a te hibádból történt! Ha okolni akarsz valamit, az legyen inkább az újság tulajdonosa!

- Kedves, hogy ezt mondod, de akkor is hibásnak érzem magam – ellenkezdett Stefan. – Ha nem erőltetem ennyire az ebédet, akkor az a fotós sem kapott volna le minket.

- Mint mondtam, hagyd ezt. Ami történt megtörtént – szögezte le a lány. – Ne foglalkozz vele, lásd, én sem teszem, pedig relatíve rólam írtak. A barátom vagy, Stefan, ezért ha legközelebb is ebédelni hívsz, akkor is menni fogok, még ha egy dokumentum film is lesz az ára. – Stefan felnevetett a lány szavaira.

- Köszönöm, Heniko – mondta végre a férfi egy őszinte mosollyal.

- Igazán nincs mit. Viszont, ha nem baj, most szeretnék egyedül edzeni egy kicsit.

- Ja persze, bocsánat. Nekem most úgy is a többiekkel kell dolgozom.

- Helyes! Örülök, hogy így beilleszkedtél – mosolyodott el a lány újra. Közben Leon is megérkezett Will irodájához. Igaz, hogy Henikónak többször is megígérte, hogy nem lesz gond, ám nem volt száz százalékig biztos abban, hogy ehhez majd tartani is tudja magát. Olyan sietősen haladt az épületben, hogy még a biztonsági örök is elfelejtették megkérdezni, hogy mit is keres itt egyáltalán. Ellenben bepótolta ezt Will titkárnője, amint meglátta a liftből kilépő franciát.

- Elnézést, uram! – szólt rá Leonra fel is pattanva a székéből. - Mr. Ridicule most elég elfoglalt.

- Nem érdekel különösebben – reagálta le Leon egy olyan pillantás mellett, hogy szerencsétlen nőnek még a vér is megfagyott az ereiben. A hangulata sajnos az ajtóig sem javult, így olyan hévvel nyitotta ki az ajtót, hogy jó, hogy az nem maradt a kezében. Willnek meg sem kellett fordulnia, hogy megtudja ki érkezett.

- Á, Leon! – szólalt meg, de közben csak nézett ki az irodája üvegablakán. – Ilyen korán? Mi szél hozott? – játszotta Will a tudatlant csak azért, hogy ezzel is hergelje a másikat.

- Hagyd a körítést,Will! – emelte meg a hangját Leon. – Te aztán, tényleg mindig tudsz mélyebbre süllyedni. Mikor fogod már megunni a piszokos játékaidat?

- Nem értem mire gondolsz – védte meg magát Will. - Én csak leadtam egy spekuláló bulvárcikket. Te is jól tudod, hogy az olvasók, imádják az ilyesmit.

- Melyik részét? A mocskolódást, vagy a képmanipulációt? – kérdezett bele Leon, mire Will arcán egy pillanatra átfutott egy érdekes arckifejezés.

- Milyen képmanipulációról beszélsz?

- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. – Will egy ideig szótlan volt. Aztán megpróbált stratégiát váltani.

- Fel sem merül benned, hogy esetleg Heniko hazudik, hogy mentse magát? – Leon erre a kérdésre egy nagyon egyértelmű arckifejezéssel válaszolt.

- Tudom, hogy kivel volt – jelentette ki a francia nyugodtan, amivel nagyjából egy mattot adott a másiknak. Leon elégedetten figyelte Will ideges arcát, majd hozzátette. – Különben Heniko sosem hazudna nekem. – A férfi remélte, hogy ezzel teljesen sarokba állította Willt, azonban a terve kicsit visszafelé sült el. Értetlen arccal figyelte, ahogy Will arcán megjelenik egy mosoly.

- Szóval Heniko egy ilyen rendes lány, hogy sosem hazudik, igaz?

- Igen képzeld. Léteznek még ilyen nők a Földön – oktatta ki Leon, mert nagyon bántotta a fülét a kérdés gúnyos fenn hangja.

- Ezek szerint igen – helyeselt Will. - És te, mikor akarod beavatni őt életednek azon szakaszába, amit olyan sikeresen dugdosol?

- Te, meg miről beszélsz? - kérdezte Leon értetlenül.

- Ilyen hamar elfelejtetted? Pedig azt hittem, mélyebb nyomokat hagyott benned a dolog.

- Na jó. Erre én nem érek rá! – vágta rá Leon, majd sarkon fordult és távozni készült.

- Miriam du Marchege – ejtette ki jól hallhatóan Will, mire Leon azonnal megtorpant. Will elégedett mosolyra húzta a száját. Sejtette, hogy a másik így reagál majd erre a témára. – A rejtélyes, német arisztokrata szépség, aki majdnem elérte, hogy magához láncolja a hatalmas nőcsábász hírében álló Leon Oswaldot. – Leon ingerülten fordult a másik felé, aki minden egyes szóval, mintha vajazó késsel próbálta volna szíven szúrni őt.

- Mit akarsz most ezzel?!

- Csak kíváncsi voltam, hogy volt-e bátorságod beszélni a nagy szívszerelmednek a majdnem feleségedről...- Leon erre tüntetőleg nem felelt, csak gyilkos pillantással méregette a másikat. – Áhá, mindjárt gondoltam – felelte meg saját kijelentését. – Talán jobb is így. Kevésbé lesz fájó a számára.

- Te, meg mi a büdös francról beszélsz?

- Életben van – mondta ki határozottan, mire Leon szemei döbbenten kerekedtek el.

- Mi...mit beszélsz? – kérdezte a francia kissé erőtlenül, Will igyekezett leplezni, hogy mennyire élvezni a látványt, ezért belefogott a részletezésbe. Azt akarta, hogy fájjon a férfinak. Látni akarta a gyötrelmet a szemében.

- Tényleg balesetet szenvedett. A repülőgépe, amivel hazautazott volna, lezuhant. Azonban a többiekkel ellentétben, ő nem halt szörnyet azonnal. Az első kiérkező mentőcsapatok megtalálták és életveszélyes sérülésekkel vitték kórházba. Mivel nem találtak nála papírokat, az állapota pedig annyira súlyos volt, hogy műtőről műtőre tologatták, így nem tudták azonosítani őt. Fél évig komában volt, amikor pedig magához tért nem is emlékezett semmire. Egy vidéki szanatóriumban kezelték hosszú hónapokon át, mire nagyon lassan elkezdtek visszatérni az emlékei. – Leont olyan szinten lesokkolták a hallottak, hogy nem volt másra képes csak hallgatni a másikat. – Találd ki, ki volt az első emléke – mondta, majd a franciára mutatott. – Te voltál. Te, aki akkorra már ki tudja hányadik nőt forgattad meg az ágyadban! Az a szerencsétlen meg talán még beszélni sem tudott rendesen, mégis a te neved volt az első, ami elhagyta a száját. – Az után egy pár pillanatra elhallgatott, hogy tovább fokozza a feszültséget. Amikor úgy érezte, hogy itt az ideje, bedobta az adut. – Írt neked – közölte, majd az asztalára nyúlt, és a másik felé nyújtott egy lezárt borítékot. A francia úgy kapta a szemét a borítékra, mintha valami túlvilági átok lett volna, ennek ellenre úgy ment oda és nyúlt érte, mintha az élete múlt volna rajta. – Talán itt lenne az ideje, ha rájönnél, hogy hova is tartozol igazán. – Ezután Will nem szólt többet, hanem szótlanul nézte végig, hogy a másik, szinte kitántorog az irodájából. Leon nem emlékezett rá, hogy ment el a liftig. Sem arra, hogy mikor szállt be vagy nyomta meg a földszínt, gombját. Szabályosan émelygett és alig állt a lábán. A kocsijába is inkább csak bezuhant, mintsem beszállt volna.

- Ez lehetetlen... ez nem lehet valóságos – gondolkodott. – Hiszen annyi ideig kerestettem. Odautaztam, nyomoztattam utána, de nem volt eredménye... - Amint megfordította a borítékot, és meglátta rajta a saját nevét Miriam kézírásával, úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel. – Hogy lehetséges ez? Hogy lehet életben? - A kezei eközben maguktól mozogtak, és kibontották a Miriam által írt sorokat.

-„ Drága Leonom! - kezdte el olvasni, mire belenyilallt a szívébe a fájdalom. Ez tényleg Miriam szavajárása volt. Sokszor nevezte így. - Oly sok év telt el... több is, mint szerettem volna. Tudom, most zavart vagy és ijedt. Ez teljesen érthető. Én is az lennék a helyedben. Szégyellem is magam, hogy így levélben írom meg neked ezeket a dolgokat. Tudom, hogy mennyi kérdés van benned. Hol? Miért? Hogyan? Ez teljesen logikus. Megértem, ha dühös vagy, és azt is, ha esetleg nem hiszel a szavaimnak. Akkor sem hibáztatnálak, ha válaszra sem méltatnál. De én mindenképpen írni akartam, mert megérdemled, hogy tudd az igazságot. Emlékszel? Mondtam, hogy szeretném látogatni a szüleimet. Több hónapja nem találkoztam velük, és nagyon hiányoztak már. Emlékszem is, hogy te is jöttél volna, de lebeszéltelek, hiszen csak két napról lett volna szó. Ó, Istenem, ha tudtam volna... Pedig volt bennem egy furcsa érzés, mégis figyelmen kívül hagytam. Bár ne tettem volna! Éjszaka volt. Valahol az Alpok fölött repültünk. Pontosan nem tudom merre, mert éppen aludtam. Erős robajra riadtam, rázkódott körülöttem minden. Tudtam, hogy le fogunk zuhanni. Láttam, hogy egyre közelednek a hegyek. Ezután nem emlékszem semmire. Az orvosaim szerint, ez a poszttraumás sokk része. Nagyon sokáig kómában voltam. Hálás lehetek, hogy nem kapcsoltak le a gépekről, pedig megtehették volna. Emlékszem, milyen szörnyű volt az ébredés. Mintha egy szoborba került volna a tudatom. Nem voltam ura a testemnek, nem jöttek ki értelmes szavak a számon. Fogalmam sem volt ki vagyok, csak rettegtem. Újabb hónapok teltek el, mire a fizikoterápia és a logopédia visszahozott az értelmes emberek közé. Az emlékeim viszont nem akartak visszatérni, egészen mostanáig. Csak úgy megtörtént. Varázsütése. Azonnal látni akartalak, ezért amint az orvosaim engedték, Franciaországba mentem, azonban a házad üresen állt. Nem tudtam, mit tegyek,de aztán beugrott Will. Tőle tudtam meg, hogy most Amerikában vagy. Így bátorkodtam elküldeni neki a levelemet, annak reményében, hogy megkapod. Tudom, ennyi idő után nincs jogom bármit felróni vagy kérni tőled, de tudnod kell, hogy én még most is ugyan azt érzem irántad, mint régen. Ha eddig nem is voltam tudatában, most rádöbbentem, mennyire fontos vagy nekem. Távol álljon tőlem, hogy felborítsam az életed, de úgy érzem erről személyesen is beszélnünk kellene. Ez nem valami olyasmi, amit elég papírra vetni. Amikor megkapod ezt a levelet, aznap este én már úton leszek Amerikába. A Hamilton Hotelbe megyek majd, így ha ezek után is találkozni akarsz velem, ott majd megtalálsz. Ha nem jössz el, az is egy válasz. Én várni foglak! Miriam. - Leon ült a papír felett, mintha az a halálos ítélete lett volna. A fejében pedig nem volt más, csak a nő sorai. Nem tudta, hogy mit gondoljon. Életének legsötétebb pontja volt az az év. Az év, amikor elvesztette a húgát és a szerelmét is. Gyötrelmesen hosszú ideje próbálta eltemetni ezeket az emlékeket, azokat az érzéseket, ám Miriam levele a felszínre hozta mindet. A fejében nem volt más, csak a régmúlt emlékei. A találkozásuk, az együtt töltött percek, a pillanat, amikor megkérte a kezét, és az is, amikor értesült a lány balesetéről. Észre sem vette, hogy milyen sok időt töltött az emlékeivel és a levél újra és újra olvasásával.

Amíg Leon emlékeivel és érzelmeivel harcolt, addig Will a telefonjáért nyúlt, és tárcsázott egyet.

- Igen? - szólt bele egy női hang.

- Will, vagyok.

- Átadtad?

- Igen. Látnod kellett volna az arcát. Nem tudom, mit írtál abban a levélben, de a reakcióit elnézve azon se lepődnék meg, ha cölibátust fogadna.

- Gondoskodni fogok róla, hogy ez utóbbiban még véletlenül se legyen igazad! - nevetett a telefonba a nő. - Különben kapott egy érzelmesen megfogalmazott levelet a balesettem utáni kálváriámról.

- Vigyázz! Még a végén ajánlok egy újságírói állást itt nálam - nevetett Will is. - És ezután hogyan tovább?

- Ma repülőre szállok és holnap valamikor a délelőtti órákban megérkezem hozzátok. Azt írtam Leonnak, hogy a Hamilton Hotelbe megyek és várni fogom. Bár ahogy őt ismerem, már ma este ott tölti az éjszakát.

- Miért gondolod ezt? - csodálkozott Will.

- Pofon egyszerű. Mert jelenleg nincs más az elméjében csakis én. Azzal, hogy leírtam, hogy odamegyek, a tudta nélkül befolyásoltam, azt a felét, amelyik régen imádott.

- Elképesztő az önbizalmad. De ugye tudod, hogy most más nő van az életében?

- Csak volt, Will. Csak volt. Most már az enyém és ez így is marad. - Will elismerően fintorgott az egészen, de ő nem gondolta, hogy ez ilyen egyszerű lesz majd. Szerencsétlenségére ő pontosan tudta milyen erős érzelmek vannak Heniko és Leon között.

- Szerintem ez még nem elég - mondta ki kertelés nélkül.

- Hogy érted ezt?

- Henikónak a saját szemével kell látnia, hogy Leon téged választott.

- Ezzel mit akarsz mondani? - értetlenkedett Miriam.

- Látnia kell titeket „együtt" - emelte ki a mondatból az együtt szót.

- Ó! Vagy úgy! - kapcsolt Miriam. - Azt majd megoldom. Odahívom a csajt a hotelbe, mintha Leon tette volna.

- Ez még csak eszedbe se jusson! – vágta rá Will.

- Mert?

- Mert Heniko nem ostoba azért! – oktatta ki Will. – Leon odahívja, hogy lássa, hogy szeretkezik egy másik nővel? Legyen már eszed...

- Jó, akkor szerinted mit kellene csinálni? – érdeklődött Miriam unottan.

- A dolognak ezt a részért bízd rám. A te feladatod az, hogy félreérthetetlen helyzetben találjon rátok.

- Ezzel nem lesz gond – vigyorgott Miriam elégedetten.

- Elhiszem, de az lenne a legjobb, ha elkábítanád egy kicsit Leont. – Miriamnak a szája is tátva maradt a hallottakra.

- Hogy? Már miért tennék ilyet?!

- Mert, ha Leon meglátja ott Henikót, az elronthatja az egészet. Most lehet, hogy csak rád figyel, de ha kiürül az agyából a sokk, akkor nagyon is emlékezni fog rá.

- Jó, majd megoldom – közölte Miriam, bár nagyon nem volt ínyére, hogy ilyen dolgokhoz kellene folyamodnia. – Most megyek, mert hamarosan kezdődik a becsekkolás. Majd ha leszálltam, jelenkezem megint.

- Tedd azt. Jó utat! – köszönt el Will, majd letette a telefont. – Hát elkezdődik –suttogta Will, majd elégedetten elmosolyodott. – Holnap mindennek vége lesz, Oswald! Holnap lesz a napja, amikor végleg elfelejtheted Henikót, én pedig ott leszek, hogy megszerezzem magamnak.

***

- Megjöttem – köszönt be Heniko, ahogy belépett a hatalmas Oswald házba.

- Szia, Heniko – üdvözölte Celia mosolyogva, ám amint meglátta, hogy a lány egyedül jött, elmúlt a mosolygása. Heniko észrevette a gyors hangulatváltozást, szóval ő is biztos lett benne, hogy Leon nem jött még haza sem, annak ellenére, hogy a próbára ígérte oda magát.

- Nincs itt, igaz? - kérdezte Heniko, bár biztos volt a válaszban.

- Nem nincs itthon. – rázta a fejét Celia. - Azt hittem, együtt mentetek valahová.

- Délelőtt azt mondta, hogy csak elintéz valamit, de az óta nem hallottam róla.

- Ne aggódj. Biztos megvan az oka, hogy miért nem jelentkezik – tippelt Celia. – Lehet, hogy csak elhúzódik, amit csinál vagy nincs telefonközelben.

- Biztos igazad van – helyeselt Heniko, de valamiért nagyon furcsa volt neki ez az egész.

- Kérsz vacsorát? Nemrég lett kész.

- Az isteni lenne! Gyorsan lepakolok, és már jövök is – mondta mosolyogva.

- Rendben – bólintott mosolyogva Celia, majd eltűnt a konyhában. Heniko arca azonnal eltorzult a fájdalomtól. Egész nap szörnyű fájdalmai voltak, és hiába vette be egymás után a gyógyszereket, nem volt változás. Nagy kínlódással tornázta fel magát az emeletre, de amint magára csukta az ajtót, kénytelen volt a földre feküdni, mert már annyira nem bírta.

- Mintha nem lenne elég fura ez a Leonos dolog, itt van még ez is! – motyogta, kezébe temetve az arcát. – Miért nem akar már jobb lenni egy kicsit? – Pár percet még pihenéssel töltött, aztán nagy nehezen egyenesbe tornázta magát és visszasétált Celiához a földszintre. Henikónak hirtelen ötlete támadt, és amikor befejezte a vacsorát, fejfájásra hivatkozva egy fájdalom csillapított kért Celiától. Szerencséjére Celia tartott otthon, így Heniko is végre hozzájutott egy olyan gyógyszerhez, aminek volt is tényleges hatása. Persze ő nem tudhatta ezt, így a hosszú, forró kádfürdőnek tulajdonította ezt a jótékony hatást. Egészen addig élvezte a víz ölelését, amíg az ki nem hűlt körülötte. Fáradt volt, de amint befeküdt az ágyba, csak Leonon járt az esze. Már éjszaka volt, de még mindig nem volt itthon és nem is jelentkezett. Úgy döntött, ha a férfi nem, majd ő lesz az, aki ír a másiknak.

***

Kilenc óra körül járt az idő, amikor egy repülő landolt Los Angeles repterén. Egy olyan gép volt ez, aminek a fedélzetén egy nagyon eltökélt nő érkezett. Gyakorlott mozdulatokkal szedte össze a poggyászát, majd a reptér elé ment, hogy taxit fogjon magának.

- Hová parancsolja, kisasszony? – Fel sem kellett emelnie a kezét, egy taxis már ott is állt előtte.

- A Hamilton Hotelbe, kérem – mondta egy bájos mosollyal. A taxis biccentett, bepakolta Miriam bőröndjét a csomagtartóba, amíg a nő beszállt az autóba. - Szóval ez lenne Los Angeles – gondolta, miközben elindultak. - Nem hasonlít Párizsra... ennek ellenére Leon már jó ideje itt van. Vajon mi tartotta itt ennyi éven át?- merengett, miközben a változatos városképet szemlélte. Nagyjából egy fél órás autókázás után megérkeztek a szállodához. Ahogy belépett oda, minden tekintet azonnal rászegeződött, hiszen gyönyörű volt. Megjelenése leírható volt kész szóval: szexis és elegáns. Semmit nem bízott a véletlenre, hiszen ha most nem sikerül a bűvkörébe vonni a franciát, akkor minden álmától és tervétől elbúcsúzhat. Határozott léptekkel sétált a recepcióhoz, mire egy férfi azonnal odasietett, hogy a szolgálatára álljon.

- Jó reggelt, kisasszony. Üdvözlöm a Hamilton Hotelben. Segíthetek valamiben? – érdeklődött leplezett izgalommal.

- Ó, milyen segítőkész! – mosolyodott el Miriam. - Keresek valakit. Meg tudná mondani nekem, hogy itt találom-e? – érdeklődött, tartva magát a bájos hölgy szerepéhez.

- Természetesen. Csupán egy névre lenne szükségem.

- Leon Oswald – ejtette ki Miriam nyugodtan.

- Oswald? Mármint az a Leon Oswald?!

- Miért, hány van még belőle? - nevetett fel Miriam, amibe bele is vörösödött férfi.

- A száztizenötös - mondta ki gyorsan, amit átlapozta a vendéglista dokumentumát a gépben.

- Szóval a száztizenötös. Igazán köszönöm - köszönte meg Miriam nagy mosollyal, majd távozni készült a lift irányába.

- Esetleg felszóljak neki, hogy megérkezett? - szólalt meg a férfi csak azért, hogy még szóval tartsa. Miriam erre megtorpant, majd egy kacér mosollyal visszafordult a válla fölött.

- Nem szükséges. A vőlegényem tudja, hogy jövők - közölte, majd egyszerűen magára hagyta a döbbent férfit, aki úgy bámult, mintha időközben Miriamnek két feje nőt volna.

- A vőlegénye? - suttogta, miközben egy olyan újságra tévedt a tekintete, aminek címlapján Heniko és Leon volt. - Hát én ezt nem értem...

Eközben a lift megállt a megfelelő emeleten. Miriam bátor lépekkel indult meg Leon szobája felé, majd amikor odaért, azonnal kopogott. Első kopogására nem érkezett érdemi válasz, így újra kopogott, ezúttal már kicsit erősebben. Ezzel már célt ért, mert mozgolódást hallott ki odabentről.

- Igen? – kérdezte a férfi, amint még kissé álmos fejjel kinyitotta az ajtót. Ám, amint megpillantotta Miriamet, úgy eltűnt a fáradtság a szemeiből, mintha ott sem lett volna.

- Szia, Leon – köszönt neki, a nő, mire Leon megborzongott. Olyan érzése volt, mintha csak egy kísértet szólította volna. - Régen találkoztunk – kezdett fecsegésbe Miriam.

- Rég...- Ez volt mind az, amit Leon képes volt kisajtolni magából. Miriam érezte, hogy így nem nagyon haladnak, egyről a kettőre, ezért irányítani kezdett.

- Bemehetek? – kérdezte óvatosan.

- Persze... gyere csak....- tért kicsit észhez a férfi, és nagyobbra tárta az ajtót. Miriam ekkor vette észre, hogy Leon inge csak úgy felkapottan hever rajta. Nem is próbálta rejtegetni, hogy mennyire tetszik neki a látvány. Évekkel ezelőtt is edzett teste volt a férfinak, ám a mostani sokkal kidolgozottabb volt, mint eddig bármikor. Miriam korholta is önmagát a gondolataiban, hogy hogy hagyhatta itt ezt a férfit, amikor az ennyire tökéletes.

- Ezek a Hamilton Hotelek mind olyan egyformák – folytatta a semmitmondó beszélgetést, miközben elsétált a francia mellett. Leon eközben gépies mozdulattal becsukta az ajtót mögötte.

- Én már annyira nem emlékszem. Rég voltam a Franciaországiban és ebben is – vallotta be, miközben végig szemmel tartotta a nőt. Viszonyulása a helyzethez kicsit olyan volt, mintha egy veszélyes, egzotikus állatott engedett volna a szobájába. Miriam persze pontosan tudta, hogy Leon figyeli, ezért előszedte az összes ártatlannak tűnő, de valójában közel sem olyan praktikáját.

- Nem tudod, mihez kezdj ezzel a helyzettel, igaz? – kérdezte, miközben háttal állt a férfinak.

- Én... - kezdett bele, de Miriam közbe vágott.

- Ne magyarázkodj – fordult vissza hozzá. – Ha valakinek, hát neked tényleg nincs okod rá. Te, mindig is olyan voltál, hogy bármit megtettél volna kettőnkért. Aki itt bármiben hibás lehet, az csak én vagyok.

- Te, meg miről beszélsz? – értetlenkedett Leon. – Már hogy lenne, bármi is, a te hibád?

- Ha akkor rád hallgatok... - magyarázkodott Miriam megremegő hangon. – Ha nem erősködök annyira, hogy menni akarok... Ha... ha... - Itt már azonban teljesen elcsuklott a hangja és könnyek szöktek a szemébe. – Leon teste automatikusan reagált. Fürge léptekkel előtte termett és szorosan magához ölelte őt. Miriam hasonlóan cselekedett. Arcát szorosan hozzányomta a másik mellkasához, én közben érezte, hogy egyre közelebb kerül a céljához.

- Semmi baj. Te, csak ne aggódj semmiért...- mondta suttogó hangon, mire Miriam könnyes szemmel nézett fel rá.

- Minden úgy lesz, mint régen? – kérdezte kissé erőtlen hangon.

- Úgy lesz – biztosította, bár bele sem gondolt igazán, hogy ez mit is jelent valójában.

- Meg sem érdemellek... - suttogta, miközben kezeivel keretbe foglalta a férfi arcát és megcsókolta. Leon a viszonzás helyett sokkal inkább ledermedt, amit Miriam is persze észrevett. – Leon? Mi a baj? – Nézett a szemeibe ijedt tekintettel.

- Nem nincs semmi baj – bizonygatta a férfi, de egyebet nem tett. Miriam kissé csalódott volt. Azt hitte, ennél könnyebb dolga lesz majd.

- Tudom. Ez, túl gyors így hirtelen – mondta, miközben belemosolygott a francia szürke szemeibe. – Sajnálom – Húzta vissza a kezét. – Csak tudod, bennem még elevenen élnek a közös emlékeink – távolodott el tőle, majd a lakosztály bárpultjára pillantott. – Kérsz egy italt? – kérdezte odasétálva.

- Kérek – felelte, leülve a kanapéra. Miriam hátrasandított a férfira, aki a térdeire támaszkodott és csak figyelt maga elé. Elképzelni sem tudta, hogy mi járhat a fejében, ami módfelett bosszantotta. Hát még az, hogy bármennyire is igyekezett, Leon végig hideg maradt vele szemben.

- Még annak a szemét Willnek lesz igaza...- gondolta a nő, miközben eszébe jutott a reptéri találkozás a férfival.

„ – Hé, Miriam! – hallotta meg a nő a háta mögül.

- Will?! Hát, te hogy kerülsz ide? Nem is mondtad, hogy kijössz ide a reptérre! – csodálkozott a fekete szépség.

- Gondoltam, miért beszéljünk telefonon, ha ide is jöhetek – vont vállat a férfi, majd kotorászni kezdett a zakójában. – Különben is, ezt oda akartam adni – mondta, miközben átnyújtott neki egy gyanús zacskót, amiben pirulák voltak.

- Hát ez meg?- pillantott Miriam a zacskóra, miközben gyorsan elvette, mielőtt gyanússá válnának. – Látványosabban nem tudtad volna lóbálni?- vágta hozzá gúnyosan. - Más se hiányzik, minthogy elvigyenek a rendőrök!

- Ne izgulj már! – könnyelműsködött a férfi. – Különben csak egy kis ajándék, amit én küldök Leonnak.

- Te, normális vagy?! Nem fogok ilyet adni neki! – tiltakozott Miriam halk, dühös hangon.

- Ne drámázz már! Nem lesz tőle semmi baja. Ez csak egy kis gina némi extrával.

- Akkor sem fogom bedrogozni! – tartott ki Miriam az álláspontja mellett.

- Hidd el, Miriam, én csak neked akarok jót. Gondolkodj már egy kicsit – kezdett beszélni Will, miközben lehúzta a nőt a reptéri terminál kanapéjára. – Azt hiszed Leon, nyitott ajtóval vár majd? Hát, biztos lehetsz benne, hogy nem így lesz!

- Már miért ne lenne így?! Szeretett engem!

- Pontosan! – mutatott rá Will. – Most mondtad ki! Szeretett! Így szépen múlt időben! Én találkoztam vele tegnap. Ha nem adom át a leveledet, szerintem meg is ölt volna Heniko miatt.

- Már megint az a csitri! – csapott a térdeire Miriam idegesen.

- Hadd fejezzem már be! – vágta rá Will. – Csak ez az egy lehetőségünk van, mert Leon még nem tudja, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Előjöttek a régi emlékei és az érzelmei is, de ha nem segítünk nekik a felszínen maradni, akkor foglalhatod is a repülőjegyed vissza Németországba, mert szép múlt ide vagy oda, nem fog veled maradni.

- Ennyire szeretné azt a másikat? – sokkolódott le Miriam, aki mindeddig egyáltalán nem gondolta, hogy Heniko veszélyt jelenthet a számára.

- Igen, ennyire. Nem véletlenül kerestelek fel. Egyedül nem tehetek semmit sem. Nem hazudok, előtted próbáltam egy másik nővel elcsábítatni Leont, de esélye sem volt. Te viszont, egy fontos eleme voltál az életének, csak te vagy az, akinek ez sikerülhet.

- Szóval le kell süllyednem a mocsokba, hogy labdába rúgjak? – kérdezte gúnyosan. – Ez annyira méltatlan hozzám...

- Ahogy érzed, Miriam... - közölte vele Will, miközben felállt. – Én megtettem mindent, amit tehettem. Cselekedj úgy, ahogy jónak látod – mondta, majd lassan elsétált."

- Szóval, csak akkor lehet teljesen az enyém, ha teljesen elveszti önmagát? – gondolkodott, miközben a dekoltázsából előkotorta a kis zacskót és kivett belőle két kapszulát. A már előzetesen kiöntött pezsgős poharakra nézett, majd gondolkodás nélkül kettényitotta az egyik pirulát, azután a másikat, és mindkettő tartalmát a férfinek szánt italba öntötte. – Legyen akkor így. Ha ez kell, hogy újra magamhoz láncoljam, akkor megteszem. – Azzal újra felcsapta bájos mosolyát és a poharakkal a kezében illegett vissza a férfihez. – Parancsolj! – nyújtotta oda a poharat.

- Köszönöm – felelte a férfi, aki rögtön elvette azt.

- Egészségünkre! – koccintotta Miriam oda a poharát, miközben leült a férfi mellé. – Ez kicsit nosztalgikus – mondta, miközben belekortyolt. – Pont olyan, mint amikor azt ünnepeltük, hogy odaköltöztem a lakásotokba!

- Annyira nem szeretted azt a lakást - tette hozzá Leon, miközben ivott két nagy kortyot a pezsgőjéből. - Nem tetszett, hogy a lift nélküli ötödik emeleten volt. - Miriam meglepve nézett a férfira, akinek ott volt az a ritkán látott halvány mosoly az ajkain. - Milyen artista az, akinek derogál a lépcsőzés... - tette hozzá, mire Miriamnek a szája is tátva maradt a döbbenettől. Ő sosem hallotta, vagy látta a férfit ironikusnak. A döbbenete ott érte el a tetőfokát, amikor a férfi ki is nevette. - Szerintem sosem láttam még ezt a kifejezést az arcodon!

- Te, most komolyan kinevettél?! - hitetlenkedett Miriam, alig találva a szavakat.

- Bocsánat - nyelte el a nevetését a francia, majd újabb két-három nagyobb nyeléssel jó háromnegyedig ürítette a poharát.

- Nagyon megváltoztál - állapította meg nyugodt hangon, de magában valósággal lángolt a haragtól. Pontosan tudta, hogy Leon változása csakis Heniko miatt lehet. Bár sosem látta vagy hallotta, bár semmit sem tudott róla, egy dologban mégis biztos volt. Abban, hogy gyűlöli azt a lányt és kerül, amibe kerül, de vissza fogja venni tőle a francát.

- Sok idő telt el, az emberek pedig változnak - mutatott rá Leon, miközben a maradék pezsgőjét mozgatta a poharában.

- Csak én maradtam ugyanaz... - szúrta oda Miriam, csakhogy magánál tartsa a férfi együttérzését. - Bevallom, bár nagyon bíztam az ellenkezőjében, nem hittem, hogy eljössz majd.

- Miért ne jöttem volna, Miriam? - kérdezte Leon költőien, amint teljesen kiürítette a poharát.

- Azt hittem... Már régen lezártad magadban ezt a fejezetet - vallotta be, mire Leon felsóhajtott és felállt. Miriam kicsit megijedt a gesztus láttán, de aztán megnyugodott, amikor látta, hogy a férfi csak a pezsgőért megy.

- Nem gondolod, hogy egy ilyen történetet, azért nem olyan könnyű lezárni? - kérdezte újra. Miriam erre nem felelt, inkább beleivott a poharába. - Nekem ez nagyon nehéz volt - folytatta a beszédet Leon, miközben kibuktatta az egyik ablakot. - Azokban a hónapokban megjártam a legsötétebb poklot. Fogalmam sem volt, hogy mi értelme tovább életben maradnom.

- Sajnálom... - suttogta, Miriam bűnbánóan, de közben csak azt a pillanatot várta, hogy Will pirulái hatni kezdjenek. Kicsit már kezdte unni ezt a társalgást.

- Már mondtam korábban is, hogy nincs okod rá - ejtette ki Leon nyugodtan, aki kezdte kicsit furcsán érezni magát, így inkább leült Miriam mellé. Nem volt meleg a szobában, felül fel sem volt öltözve igazán, mégis úgy érezte, hogy majd lángra kap. Gyakorlott mozdulattal Miriam felé tartotta az üveget, mire az odanyújtotta a poharát. Gyorsan megtöltötte mindkettejükét, majd a sajátját félig egyből ki is itta. Miriam figyelmét persze ez nem kerülte el. Szinte igéző tekintettel szemlélte, ahogy Leon kezd egyre bódultabb állapotba kerülni. - Csak akkor lenne, a te hibád, ha miattad zuhant volna le a géped - tette hozzá a férfi szórakozottan, miközben egyik kezével megdörzsölte a halántékát. - Ez pedig nyilván nem állt szándékodban, nem igaz? - Nézett a nőre kissé zavaros tekintettel.

- De. Nyilván minden vágyam az volt, hogy jó közelről megnézzem az Alpokat! – közölte, Miriam kissé sértődött hangon, mire Leon felnevetett.

- Mindig is imádtam ezt a gúnyos humorodat, Heniko! – közölte a férfi, miközben újra pezsgőt ivott. Miriam szinte sokkot kapott a név hallatán, azonban a franciának fel sem tűnt, hogy nem Miriamnek szólította a másikat. A nő legszívesebben tombolni kezdett volna, ám kénytelen volt lenyelni a büszkeségét, és belemenni a játékba.

- Igazán? – kérdezte, miközben egy kacér mosoly mellett rácsúsztatta a kezét a férfi combjára. – És mondd, mit imádsz még? – érdeklődött, miközben kihívóan az ajkába harapott. Leon agya ezen a ponton megszűnt felismerni a valóságot, és úgy rántotta az ölébe a nőt, mintha csak Heniko lett volna. Vadul csókolni kezdte, ami meglepetésként érte Miriamet is. Sosem látta még ilyennek a franciát. Annyira határozott, céltudatos volt, és annyi szenvedély robbant ki belőle másodpercek alatt, mintha a vele való kapcsolata alatt teljesen visszafogta volna magát. Miriam fel is sikkantott, amikor megérezte, hogy a férfi egészen egyszerűen kettészakította a ruháját. Leon belevigyorgott a csókjukba.

- Nocsak, hát ilyen hangok is ki tudnak jönni belőled? Miket titkolsz még? – érdeklődött, miközben végig csak csókolgatta. – Bár szerintem úgy is kiderítem – közölte kihívóan. Miriam érzelmei eközben ádáz csatát vívtak a testétben. Egyik fele majd belepusztult a gyönyörűségbe, míg a másik fele szörnyen megalázottnak érezte magát, mert pontosan tudta, hogy ezeket a reakciókat nem az ő szépsége vagy bája okozta. Minden egyes érintés, csók majd lökés hatására, csak jobban gyűlölte Henikót. Miközben kéjes sóhajok és nyögések hagyták el a száját valójában csak azon gondolkodott, hogy hogyan fogja teljesen megsemmisíteni a lányt. Két órával később, amikor Leont teljesen kiütötte a drog és a pia, Miriam kissé fáradtan tornázta ki magát az ágyból. A teste még most is szinte pulzált az átélt gyönyöröktől, ám ilyen csodát csak a teste élt át. Az elméjében nem volt más, csak sötétség. Idegesen nyúlt a telefonjáért, majd a fürdőszobába vonult, és magára zárta az ajtót. Miközben tárcsázni kezdte Willt, magára cibált egy köntöst.

- Nocsak! – mondta Will, amint felvette a telefont. – Nem hittem volna, hogy ma egyáltalán hallok felőled!

- Kussolj, Will! – kiáltotta neki Miriam, mire Will meglepve pillantott a telefonra.

- Na! Mi történt? Rosszul sült el valami? – érdeklődött Will csodálkozva.

- Hogy halad a terved azzal kapcsolatban, hogy az a nőt idecsald?! – kérdezte kikerülve a kérdést.

- Ööö... halad – vágta rá Will, bár valójában nem állt ezzel sehogy sem.

- Azt ajánlom, akkor gyorsíts meg, mert Leon ki van ütve. – Will kezében megállt a toll, amit eddig forgatott.

- Hát mégis megtetted?

- Igen képzeld!

- Mitől vagy ilyen zabos? Hogy nem feküdt le veled?

- De lefeküdt velem.

- Hát akkor? – kérdezte Will, de amint megkérdezte, nagyjából kezdte is érteni Miriam állapotának az okát. – Ja, értem. Most már legalább érted, hogy miről beszéltem... Hé! Itt meg mi foly...- váltott témát Will hirtelen, mire Miriam érdeklődve fülelni kezdett.

***

- Sajnálom, Mr. Ridicule, de nem tudtam visszatartani – szabadkozott Will titkárnője, miközben idegesen nézett a főnökére, majd arra, aki ebbe a kellemetlen helyzetbe hozta.

- Semmi baj, Julia – mondta, miközben letette a kezéből a telefont, de nem bontotta a vonalat Miriammel. – Kérlek, most hagyj minket magunkra.

- Igenis, Uram – felelte a nő, majd ugyanazzal az aggódó arckifejezéssel távozott az irodából.

- Szóval... mit tehetek érted, Miss Madcap? – kérdezte Will, aki előtt valóban ott állt Heniko teljes életnagyságban. Bár ma órát tartott az otthonban, az ebédszünetét arra használta, hogy idejöjjön és számon kérje Willt, tekintve, hogy Leon még mindig nem jelentkezett, és Céliától azt is megtudta, hogy haza sem ment ez idő alatt.

- Tudni akarom, hogy mit műveltél Leonnal! – közölte a lány kertelés nélkül.

- Miért gondolod, hogy tettem vele bármit is? – értetlenkedett a férfi.

- Tegnap eljött hozzád, és az óta semmit sem tudok róla.

- Ja, és akkor egyből én vagyok a hibás? – csodálkozott Will.

- Leon biztos okkal utál, szóval nem elképzelhetetlen... - vetette fel a lány. Willnek majd leesett az álla a szavak hallatán.

- Azt gondolod, ilyen jól ismered? – kérdezte. - És, ha valójában nincs is oka erre?

- Nem, valójában nem ismerem túl jól – vallotta be őszintén. - De ha valamit, azt biztosan tudom róla, hogy ő mindent okkal tesz vagy csinál. Ami pedig téged illett, tekintve, hogy rólam is milyen szép cikket kanyarintottál, így ez az ártatlan vagyok figura elég ingatag lábakon áll. – Will erre gúnyosan elmosolyosodott. Pontosan ezért kellett neki ez a lány.

- Azt hiszem értem, hogy varázsoltad el ennyire Oswaldot...

- Ugye tudod, hogy a hízelgésed sem hat meg jobban, mint a kamuártatlanságod? – vágta hozzá a lány, felvonva egyik szemöldökét.

- Tudom, hol van Leon – közölte Will, figyelmen kívül hagyva a lány szavait. – A Hamilton Hotelbe ment.

- Már miért ment volna egy hotelbe? – dobta vissza a lány értetlenül.

- Mert a lovagias oldalával akar villogni neked – mondta ki Will undorodva. – Egy emberem jelentette nekem, hogy ott látta. Kiderítette, hogy tegnap este foglalta le az egyik lakosztályt. Gondolom, neked készül valamivel. Nyilván ezért sem szólt semmit...- tippelt Will. Heniko arca kifürkészhetetlen volt, így Will nem tudta, vajon a lány bevette-e a septiben költött történetét. – Van esetleg még valami, amit esetleg hozzám vágnál? – kérdezte, hogy legalább valami reakciót kicsikarjon.

- Akad. Gondoltam, szólok róla, hogyha még egyszer kedved lesz meséket írni rólam, először tájékozódj a valóságról, mert szerintem annyira nem hiányzik egy sajtó-helyreigazítási per a nyakadba.

- Elismerésem, Heniko. Keményebb vagy, mint gondoltam.

- Nem tudsz, te még semmit... - közölte vele, majd egyszerűen sarkon fordult.

- El sem köszönsz? – kérdezett utána a férfi.

- A soha viszont nem látásra, Ridicule... - kiáltott hátra, vissza sem fordulva, majd bevágta maga után az ajtót.

- Elég rendesen mattot kaptál... - hallatszott fel Miriam hangja a telefonban, mire Will a készülékért nyúlt.

- Készülj fel. Szerintem hamarosan megjelenik ott – mondta Will meg sem hallva a szavakat.

- Ne aggódj, minden okom megvan rá, hogy olyan látványban részesítsem, ami örökre beleég majd a tudatába – közölte, majd letette a telefont.

Eközben Heniko úton volt a hotel felé. Annyira feldobta ez a hirtelen jött jó hír, hogy mintha a háta sem fájt volna annyira, mint amúgy. Teljesen elmúlt az aggodalma és rájött, hogy mennyire nagyon szereti ezt a férfit, aki mint kiderült telis-tele van meglepetésekkel. Úgy fél óra séta és két perc buszozás után, meg is érkezett a hotelhez. Amint belépett egyből felállt a szőr a hátán. Magától biztosan sosem jött volna ide. Túl flancos volt neki ez a hely.

- Mintha nem tudnád, hogy utálom az ilyesmit... - gondolta, miközben megcsóválta a fejét. Aztán észrevette a recepciót és oda sétált.

- Jó napot! – köszönt a lány, mire a recepciós férfi izgatottan kapta oda a tekintetét.

- Te, jó ég! Heniko Madcap! – kiáltotta izgatottan, mire Heniko megpróbálta kicsit csitítani.

- Igen én vagyok, de egy kicsit halkabban – nevetett fel, mert az aulában mindenki őket bámulta.

- Bocsánat! – vágta rá a férfi rákvörös arccal. – Csak tudja hatalmas rajongója vagyok! – mesélte kicsit halkabban.

- Semmi baj, Sam – olvasta le a nevét a névtáblájáról, mire a férfi mosolya a füléig szaladt.

- Mi járatban van itt? – érdeklődött vidáman.

- Tegezz csak nyugodtan – vágta rá Heniko mosolyogva. – Különben Leon Oswaldot keresem. Úgy tudom, itt van. - Sam, amint meghallotta Leon nevét lefagyott a mosolya.

- Nem nincs itt – vágta rá, ami meglepte a lányt.

- Nincs? Ez egészen biztos?

- Valami probléma van, kisasszony? – Lépett melléjük egy idősebb hölgy, aki szintén a szálloda alkalmazottja volt.

- Dehogy. Nincs semmi baj. Csak kerestem valakit, de úgy tűnik rossz helyre jöttem... - magyarázkodott Heniko.

- Kit keres?

- Leon Oswaldot – mondta ki a férfi nevét, mire a nő haragosan pillantott a férfire, majd vissza Henikóra.

- De Mr. Oswald itt tartózkodik. Samuel bizonyára, már megint figyelmetlen jó szokása szerint! – szidta le. – Kérem, bocsásson meg nekünk.

- Semmi probléma.

- Még egy ilyen és repülsz innen... - sziszegte neki a nő, remélve, hogy Heniko nem hallja. – Mr. Oswaldé a száztizenötös lakosztály –tette hozzá, majd távozott. Heniko sajnálkozva nézett, Samre.

- Sajnálom, hogy leszidott miattam.

- Ne sajnáld. Amúgy is mindenbe beleköt, amit csinálok – jegyezte meg Sam érdektelenül, majd újra komolyra rendezte a vonásait. – Kérlek, ne menj fel oda! – kérte a férfi.

- De miért? – hökkent meg a lány, de úgy látszott Samnek nem akaródzik kinyögni a választ. – Mit találnék odafent?

- Kérlek, hadd ne nekem kelljen ezt elmondanom... - könyörgött a férfi, mire Heniko kezdett egyre rosszabbul lenni.

- Sam. Mondd meg az igazat! – mondta neki a lány szigorú hangon. Kezdett nagyon ideges lenni, a szíve pedig már a torkában dobogott.

- Egy nő van nála, aki azt állította, hogy a menyasszonya – mondta ki úgy, mintha égették volna a szavak a száját. Heniko azt hitte rosszul hall.

- Mi?

- Ma a reggeli órákban érkezett egy hosszú fekete hajú nő... - És bármit, amit ezután Sam mondott, azt Heniko már nem hallotta. A hosszú fekete hajú nős rész után biztos volt benne, hogy az a valaki, csak az a nő lehet, akinek a képét már látta: Miriam. Az agya zakatolni kezdett, a füle pedig, mintha zúgott volna. Oda mondott egy „köszönömöt" Samnek, majd a lifthez indult.

Amikor a lift megállt a lakosztály emeletén, úgy lépett ki onnan, mintha az le akart volna szakadni alatta. Nem akarta elhinni, hogy igazak lehetnek Sam szavai. Hiszen miért lett volna vele Leon, ha már mennyasszonya volt? Miért költöztette magához? Miért akarta megvédeni és gondoskodni róla minden áron? Gondolatai ádáz csatát vívtak egymással. Szerelmes fele minden erejével azon volt, hogy Leont védje, hogy bizonygassa, hogy ez csak egy félreértés, és a nő csak egy ártatlan rajongó, aki így akart a férfi közelébe férkőzni. Ám, racionálisabb fele sorra gyártotta az ellenérveket. Hiszen Leon sosem mesélt részletesen a múltjáról. Csak a nőket emlegette, sosem tért ki arra, hogy volt egy olyan, aki fontosabb lett volna az életében. Aztán ott volt a fénykép, amin pont egy hosszú, fekete hajú nő volt pont, mint Sam személy leírása. Sohpie a naplójában is írt egy ilyen nőről, aki mint kiderült, nagyon közel állt a férfihoz.

Heniko kopogott az ajtón. A szíve olyan gyorsan vert, hogy attól félt, hogy lehet, hogy elájul. Nem érkezett válasz, ezért újra kopogott. Ezután sem történt semmi, ezért a kezei maguktól mozdultak a kilincs felé, majd egyszerűen benyitott. Odabent félhomály volt annak ellenére, hogy kora délután járt az idő. A folyosón helyenként apró mécsesek égtek. Már majdnem elmosolyodott a látványra, de aztán megpillantott egy fekete magas sarkú szandált a földön. Az agya kiürült, a mellkasában pedig erős nyomást kezdett érezni és pulzáló fájdalmat. A lelke mélyén tudta, hogy most azonnal meg kell fordulnia, és el kell hagynia a szobát, különben egy életre meggyűlöli a másikat, ám a lábai nem engedelmeskedtek. Szüntelen beljebb és beljebb vitték a lányt a lakosztályba. Nem álltak meg, amikor Heniko elsétált a férfi levetett inge mellett, és akkor sem, amikor a lány átlépett egy elszakított fekete koktélruhát. Egyedül csak akkor gyökereztek földbe, amikor megpillantotta a párost. A látvány valósággal megbénította, mégsem tudta elkapni a tekintetét. egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az a férfi, aki tegnap előtt este még őt zárta a karjai közé, most egy másik nővel teszi ugyanezt. Émelygett, undorodott, és ordítani tudott volna a fájdalomtól, mégsem jött ki egy hang sem a száján. A torka száraz volt és égett. Olyan érzése volt, hogy bármelyik pillanatban megfulladhat. Hirtelen kiment a lábaiból az erő, ezért el kellett kapnia a kanapé tetejét, hogy össze ne essen. Azonban még most sem tudott másra figyelni, csak az ágyban alvó párosra, akiknek a testüket alig takarta valami. Végtagjaik indaként tekeredtek a másik testére, míg a vékony selyemtakaró teljesen összegyűrve hevert az ágy végében.

„ Nagyon aggódtam miattad... nem találtalak sehol és szinte éreztem, hogy baj van. Szeretlek. Ígérem, mindig vigyázni fogok rád!"

„ Melletted nincs is szükségem másra."

„Azt akarom, hogy mindig a közelemben légy, és a legkevésbé sem érdekel, hogy erről kinek mi a véleménye."

„Istenem, de édes vagy!"

„Megjelentél az életemben s minden megváltozott. Mintha már nem is a gravitáció tartana a Földön, hanem, te! Felforgattad az egész életemet."

Az emlékek hatására Heniko szíve haránt irányban megrepedt, majd darabokra dobbant. Azokban a pillanatokban a világot jelentették neki a francia szavai. Most azonban nem tűntek többnek kegyetlen hazugságoknál. Minél több emlék jutott az eszébe annál nagyobb fájdalmai lettek. Nem akart mást csak elmenekülni innen. Annyira sokkos állapotba került, hogy nem is emlékezett arra, hogy hogyan jött ki a szobából vagy magából a hotelből. Csak akkor tért magához, amikor meghallotta a saját ordítását. Ijedten nézett szét, s meglepve tapasztalta, hogy a tenger parton van.

- Mégis... hogy kerültem ide? – kérdezte saját magától, és ekkor vette észre azt is, hogy mennyire elhaló a hangja. A tengerpart üres volt, a szél pedig korbácsolta a hullámokat. Erre gúnyosan felhorkant. Még a természet is lefesti az állapotát. Leült a kövek közé a földre, és csak nézet maga elé. - Tudnom kellet volna... - súgott. – Nem vagyok egy kicseszett mindenható, hogy embereket változtassak meg! Mégis mit hittem? Hogy, majd pont egy ilyen lánynak adja meg magát, a hírhedt Halál Isten? Bolond voltam... egy ostoba bolond. – Hirtelen egyik kezét a mellkasára szorította és a szemeivel is hasonlóan cselekedett. – Annyira fáj... - suttogta és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de kifolyni már nem tudtak. – Miért tette ezt velem? Mégis mit akart tőlem, amikor már ott volt az a nő az életében?! – Hirtelen aztán az agyába kúszott egy sötét gondolat. – Nyilván csak elcsábítani, hogy engem is lehúzzon a listáról. Megvolt az a lány is, aki úgy tűnt képtelen a behódolásra. – Öklével dühösen vágott a kövekre maga mellett. Az önsajnálat és a fájdalom kezdett haraggá és gyűlöletté formálódni benne. – Sosem bocsájtom meg, hogy ezt tette velem – gondolta, miközben erősen megdörzsölte a szemét, hogy az összegyűlt könnyek, nehogy kibuggyanjanak. – Nem fogok sírni, a miatt a szemétláda miatt! Én nem leszek egy a Halál Isten áldozatai közül!

- Heniko, te vagy az?! – hallotta meg, hirtelen, a lány a háta mögül. Heniko meglepve fordult a hang felé.

- Stefan? Hát, te? – kérdezte a lány is, miközben a másik egyre közelebb jött. Mellé érve Stefannak azonnal egyértelmű lett, hogy valami baj van.

- Heniko, mi a baj? – érdeklődött gondterhelt hangon.

- Baj? Nincs semmi bajom. Minden rendben – vágta rá a lány, gondolkodás nélkül.

- Látom, hogy nem igaz! – tartotta magát a véleményéhez Stefan. – Nem vagy olyan, mint amilyen lenni szoktál!

- Kérlek, most hagyjuk ezt – terelt, miközben újra a víz felé fordult. A férfi most már biztos volt benne, hogy igaza volt, ám eleget tett Heniko kérésének, és szó nélkül mellé ült. Már legalább egy tíz perce ülhettek ott szótlanul, amikor Stefan megtörte a csendet.

- Minden rendben lesz...- mondta magabiztosan, mire Henikónak keserű mosoly szaladt az arcára.

- Sajnos ebben nincs igazad. – Stefan erre a lányra nézett. Látta, hogy a szemei már nem olyan élettel telik, mint amilyenek egy nappal ezelőtt voltak. Nagyon rá akart kérdezni az okára, és a segítségére lenni, ám nem volt bátorsága, hogy ki is ejtse a szavakat.

- Nem áll jól, ha nem mosolyogsz - jegyezte meg inkább, mire Heniko akaratlanul is mosolygott. Pár percig újra némán ültek. – Szeretnéd, ha elmennék? – érdeklődött Stefan, mikor már úgy érezte, hogy a lánynak ő most inkább teher, mint valami hasznos támasz.

- Nem akarom, hogy elmenj – felelt a lány halkan, de határozott hangon. Stefannak nagyon furcsa volt így látni Henikót. Kettejük kapcsolatára inkább az volt jellemző, hogy a lány támogatta őt, nem pedig fordítva. – Elkísérnél engem valahová? – kérdezte újabb pár perces csend után.

- Persze. Ahova csak szeretnéd.

- Rendben, akkor induljunk – mondta a lány, miközben felegyenesedett.

- Elmondod, hogy hová megyünk? – érdeklődött Stefan, miután ő is talpra szökkent.

- Csak végleg lezárni egy dolgot. – Stefant kissé megdöbbentette a válasz. Fogalma sem volt mi lehet a háttérben, csak azt tudta, hogy nagyon aggódik a lány miatt.

Eközben a Hamilton Hotelben Leon arra riadt, hogy valaki fájdalmasan felsikoltott az álmában.  

    Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393