6.

Hamarosan a két lány már a Kaleido színpad fogadócsarnokában állt. Heniko újra csodálattal nézte a most már belülről is látott épületet. Most nem cserélt volna senkivel sem. Boldog volt, hogy itt lehetett. Most már biztos volt benne, hogy ő ehhez a helyhez akar tartozni. Bizonyítani akart és győzni.

- Kívülről is fantasztikus, de most hogy itt állok benne... - mondta Heniko teljesen elvarázsoltan. - Lenyűgöző. Nem hittem volna, hogy már az aulája is a hatalmába kerít.

- Még bőven lesz időd rácsodálkozni az összes zugára, de most menjünk Kaloshoz - tért a lényegre Marion izgatottan. Nagyon szerette volna, ha Heniko minél hamarabb beszél a főnökkel, mert annál biztosabb az, hogy itt maradhat.

- Kalos? Ő a tulajdonos, igaz?

- Igen és egyben az igazgatója és az alapítója is.

- Hűha? Komolyan? Ő alapította? Hát ez nagyon menő.

- Aha, szerintem is - mondta és közben elindultak az egyik folyóson.

- Tudod, amúgy szörnyű, de már az aulátok nagyobb, mint a mi porondunk... - vallotta be Heniko.

- Igen? Olyan kicsi? Alig várom akkor a reakciódat, amikor meglátod a miénket - vigyorgott a kis szöszi.

- Viszont meglepő, hogy ennyire üres az egész.

- Elvileg többen kellene, hogy legyünk - magyarázta Marion kissé bosszúsan. - Ma már kezdés van.

- Hát majd csak találkozunk valakivel - állapította meg Heniko nyugodtan. Őt nem zavarta ez a helyzet. Nem úgy, mint Mariont. Sejtette, hogy Heniko lehet az oka annak, hogy mindenki így el van tűnve.

- Persze biztosan. Na, de szedjük a lábunkat - terelte el gyorsan a témát. Közben Marion idegenvezetőnek állt, és hol a színpadról mesélt, hol pedig az egyes szobákról és termekről. Ez az idegenvezetősdi egészen addig tartott, míg Kalos irodája elé nem értek.

- Megjöttünk. Ez Kalos irodája - jelentette ki Marion egy nagy, kétszárnyú ajtóhoz érve.

- Szóval ez az. Hát akkor hajrá - mondta Heniko, majd vett egy nagy levegőt.

- Kopogom, oké? - kérdezte Marion, aki izgatottabb volt, mint maga Heniko. Heniko csak elmosolyodott, majd egy kézmozdulattal jelezte, hogy csak nyugodtan.

- Igen? Ki az? - hallatszott egy mély hang az ajtó túloldaláról, amint Marion kopogott.

- Főnök úr, Marion vagyok. Elhoztam magammal az új artistánkat.

- Jól van. Akkor gyertek be! - hallatszott Kalos hangja, azzal Marion benyitott. Az egész iroda zöld színben pompázott. Az ajtóval szemben egy nagy barna színű dolgozóasztal állt, mögötte pedig Kalos foglalt helyet, nagy fekete székében.

- Köszöntelek a Kaleido színpadnál, a nevem Kalos Eido - mondta, miközben felállt.

- Örvendek - mondta Heniko egy pici meghajlással. - A nevem Heniko Madcap és Don cirkuszától jöttem.

- Igen, tudok róla. Már mindent megbeszéltem vele - mondta egyszerűen a férfi, mire Henikó egészen ledöbbent.

- Na, szép ez a tipikus főnöki kupaktanács - gondolta kicsit bosszankodva. - Pletyizni bezzeg ráért, de engem megvárni már nem tudott. - Értem - mondta végül komolyan.

- Látom, már megismerkedtél Marionnal. Ő majd körbevezet itt és megmutatja a szobádat is.

- Tényleg, főnök, melyik szobában fogjuk elszállásolni? Már azt hiszem, nem is nagyon van üres lakás. Reggel már mindenki visszaköltözött a szobájába.

- Sora szobáját fogja megkapni - mondta teljes nyugalommal a hangjában. Heniko nem mutatta ki, de nagyon meglepődött a válaszon. Nem gondolta volna, ilyen fordulat következik.

- Soráét? Jó rendben. Akkor majd odavezetem őt - szedte magát össze a kis szőkeség, mert nagyon ledöbbentette Kalos döntése. Soha nem gondolta volna, hogy Sora szobáját majd újra megkapja valaki. Viszont örült annak, hogy a főnöke egyáltalán nem volt ellenséges Henikóval. Hirtelen kopogás hallatszott az iroda ajtaján.

- Gyere be - mondta Kalos, mire az ajtó nyílni kezdett és egy lány lépett be. Heniko alaposan megnézte az illetőt, aki hosszú, barnás-vöröses haját két copfba közötte. Nagy kék szemei volta, amik most tele voltak izgatottsággal. Heniko ránézésre azt gondolta, hogy biztosan jól kijön majd vele. Mia azonban még nem vette észre őket, csak Kalossal foglalkozott.

- Ezek a következő műsor tervei, főnök. Remélem, elégedett lesz vele.

- Köszönöm, Mia. Mehetsz is. Majd hívatlak, miután ezt átnéztem - válaszolta szűkszavúan, majd Mia már indult is kifelé. Akkor vette észre Mariont.

- Szia, Mia - köszönt oda Miának a kislány mosolyogva.

- Szia, Marion - mosolygott ő is a kislányra, majd meglátta Henikót, amitől azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. Heniko kicsit kellemetlenül érezte magát ebben a helyzetben, ezért gondolta, próbál javítani rajta.

- Szia - köszönt mosolyogva. - Heniko vagyok.

- Szia - köszönt vissza esetlenül Mia, majd úgy távozott a helyiségből, mintha csak kísértetett látott volna.

- Azt hiszem... ez a találkozás már nem alakult olyan jól... - gondolta Heniko, ám bízott benne, hogy ez csak valami kezdeti nehézség volt. Közben Mia az edzőteremhez sietett. Egészen meg volt döbbenve még mindig. Szinte csak egy pillanatnyi volt a Henikóval való találkozásuk, mégis, csak az a jelenet maradt meg a fejében.

- Ezt nem hiszem el - gondolta. - Ez nem lehet igaz. Ez a lány... pont, mint, de ez meg, hogy... - gondolatai egymást érték. Észre sem vette és már oda is ért az edzőteremhez, amiben már nagyban gyakorolt mindenki. Volt némi kihagyásuk, ezért nem ártott, ha gyakorol a csapat. Főleg, hogy hamarosan az előadás is ki lesz tűzve, így még fontosabb volt, hogy visszajöjjenek a formájukba. Amikor Mia belépett, mindenki felé nézett. Látták rajta, hogy valami van, ezért többen körégyűltek.

- Mia, minden rendben? - kérdezte May.

- Nagyon rosszul nézel ki - állapította meg Rosetta is.

- Csak nem? Az a szemét főnök... nem tetszik a darabod?! - háborodott fel Anna.

- Nem dehogy is. Még el sem olvasta - mondta Mia halkan.

- Akkor meg mi történt? - kérdezte a most érkező Ken.

- Készüljetek fel, mert amit most mondani fogok... - kezdett bele Mia, mire mindenkinek megfeszültek az idegei. - Itt van az új artista Sora helyére.

- Micsoda? - mondta Anna hangosan, mire a többiek is figyelni kezdtek.

- Mi a baj lányok? - lépett oda Layla, mire mindenki abbahagyta, amit csinált, még maga Leon is. - Mia most mondta... - kezdte Anna, erre mindenki Miára nézett.

- Na, jó, elmondom mi is volt - mondta majd vett egy nagy levegőt. - Szóval, mint emlékeztek, nemrég lettem kész az új tervekkel, amit előadhatnánk majd. Mentem is a főnökhöz, hogy átadjam őket. Ez meg is történt. Kifelé jövet azonban összefutottam Marionnal meg...

- Meg? - kérdezte Layla, túl kíváncsian, amint meg is bánt. - Bocsánat, hogy félbeszakítalak.

- Semmi gond - mondta. - Meg azzal a lánnyal, aki Sora helyére jött - darálta le gyorsan. Mindenki csak nézett. Senki nem gondolta, hogy ez tényleg ilyen hamar megtörténik. Bár a főnök mondta, hogy erre számítsanak, de mégis sokkolta őket.

- De tudjátok nem is az... - törte meg a csendet Mia. - Nem is az idegesít a legjobban, hogy Sora helyére jött.

- Nem az? - Nézett rá Rosetta kicsit mérgesen.

- Mármint igen, az is rossz, de tudjátok, amikor megláttam, olyan volt, mintha magát Sorát láttam volna. - Erre mindenki hatalmasat nézett.

- Ezt... kifejtenéd? - kérdezte May alig találva a szavait.

- Nagyon hasonlít rá. Szinte rémisztő -ecsetelte Mia. Ezzel egy időben Marion és Heniko még mindig Kalos irodájában volt. Egy két dolgot még leegyeztettek. Pédául Heniko szerződését, valamint a fizetése alakulását, napi beosztások, meg egyéb hivatalos dolog. Aztán, amikor mindent átbeszéltek, amit Kalos fontosnak gondolt, útjára bocsájtotta a lányokat. Amint a két lány elhagyta az irodát, Kalos felállt és az ablakhoz sétált.

- Megdöbbentő a hasonlóság - gondolta. - Vajon olyan magasságokba emelkedik, mint Sora?

- Azt majd meglátjuk... - mondta Fantom, majd eltűnt az irodából.

Közben Heniko Marion oldalán sétált a szállások felé. Kalostól megkapták Sora szobájának a kulcsát, ami az óta magánál tartott, amióta megtörtént a szörnyű baleset. A szállásokhoz érve Marion végigkísérte a lányt a már jól ismert útvonalon.

- Hát itt is volnánk - mondta Marion, amikor megállt a lakás ajtaja előtt.

- Köszönöm Marion, ha te nem lennél, valahol még a városban bénáznék. Nagyon hálás vagyok neked.

- Szívesen, Heniko. Szívesen tettem - mondta újra mosolyogva. - Most mennem kell, de ma még találkozunk. Nagyon remélem, hogy minden tetszeni fog.

- Szerintem emiatt ne aggódj. Ha csak egy ágy lenne odabent, már az is tökéletes volna. - válaszolta, mire Marion felnevetett.

- Azért az, kicsit kevés volna. Jó pakolást! - mondta végül, majd magára hagyta a lányt. Heniko addig figyelte őt, amíg el nem tűnt a szeme elől. Aztán betette a kulcsot a zárba, és benyitott. A szobában sötétség uralkodott, ezért tervbe vette, hogy széttárja a függönyöket. Persze akkor még nem tudhatta, hogy ez egy nagyon meggondolatlan döntés volt, hiszen semmit nem látott egy olyan szobában, ahol még sosem járt. Szinte meg sem tett három lépést, máris nekiment valami nagy asztalféleségnek, aztán egyből megbotlott valamiben és stílusosan elvágódott a földön.

- Aú! - kiáltott fel. - Most komolyan? Egy nap alatt már másodszor? Mi van ezzel az Amerikával, hogy lépten-nyomon pofára esek tőle?! - morgolódott, miközben a vádliját dörzsölgette. - Még el sem kezdődtek az edzések, de én már gyűjtöm is a sérüléseket! Na, jó. - Fújtatott egy nagyot. - Szedjük össze magunkat - határozta el, magát, majd óvatosan tapogatózni kezdett, annak reményében, hogy sérülés nélkül sikerül megtalálnia az asztalt. A nagy keresgélésben, azonban valami furcsa alakú dolog került a keze ügyébe. - Hát ez meg mi a fene lehet? - kérdezte, miközben kezeivel próbálta beazonosítani a tárgyat. - Olyan, mint egy baba. De vajon miért lehet itt?

- Én nem vagyok baba, de mindjárt megfojtasz - nyöszörgött Fantom. Heniko úgy megijedt ettől a váratlan hangtól, hogy a kezében tartott szellemet egy elegáns mozdulattal áthajította a szobán. Ezután gyorsan felpattant. Nem érdekelte, hogy minek megy neki, de odarohant az ablakhoz, és azonnal szétrántotta a függönyt. A fény azonnal beterítette a szoba minden szegletét, ám Heniko még közel sem volt nyugodt. Szépen lekuporodott a földre, és gyanúsan vizsgálta a szoba különböző pontjait.

- Jól van. Minden rendben - nyugtatgatta magát. - Az időeltolódás miatt, kicsit össze vagyok zavarodva. Lehet, hogy nem volt elég az a pár óra alvás. Igen, ez az. Nyilván a fáradtság miatt képzelődöm, hiszen nincs itt senki.

- Nos, ez nem teljesen igaz - hallatszott ugyan az a hang, és előrepült egy kis lény. Hosszú, zöldes haja volt, ami majdnem olyan hosszú volt, mint maga a teste. Különleges öltözéket viselt és egyik szeménél egy kártyaféle volt. Heniko teljesen ki volt akadva. Szinte tátva maradt a szája a döbbenettől.

- Elég legyen, Fantom! Csak megijeszted szegény lányt! - jelent meg egy újabb lény a szobában, aki nem volt más, mint Sora szelleme.

- Mondja ezt egy halott Kaleido sztár szelleme?! - vágott vissza Fantom.

- Ezt vond vissza, különben kinyuvasztalak, te kis görcs! - fenyegetőzött Sora. Szegény Heniko meg teljesen kikészülten ült, és csak hallgatta a két szellem veszekedését.

- Dehogy vonom vissza! - kontrázott Fantom. - Most már, legalább te is tudod, milyen érzés volt nekem szellemként élni. Átérezheted a fájdalmat - tette hozzá kissé gőgösen.

- Te is átérezheted... Az öklöm erejét! - mondta Sora és épp le akarta ütni Fantomot, mire Heniko végre összeszedte magát.

- Na, jó! Ez már sok! - kiáltotta, miközben felpattant. - Elég legyen már! Mégis mi a fene folyik itt? Először is, válaszokat akarok! Másodszor, ne itt öljétek meg... - Majd elgondolkozott azon, hogy a szellemek hogyan halhatnak meg. - Á, mindegy! Kik vagytok ti, és miért vagytok itt, és miért látlak én titeket?! - Sora erre sóhajtott egy nagyot. Neki már ismerős volt ez a helyzet.

- Én majd mindent elmondok - kezdett bele.

- Persze, még a munkámat is elveszi - sziszegte Fantom, mire Sora lendületből nekiütötte őt a falnak.

- Szóval ülj le, kérlek - mondta, mire Heniko szó nélkül engedelmeskedett. Kicsit új volt neki, hogy egy szellem ad neki utasításokat. - Nos, az a kis lény ott széttrancsírozva a falon Fantom, ő a...

- Színpad szelleme - vágott közbe Fantom, akinek sikerült elválnia a tapétától. - Engem csak a kiválasztott táncos láthat, aki arra hívatott, hogy a Kaleido-színpad szelleme legyen.

- Hogy? - hökkent meg Heniko.

- Mi az, hogy szelleme?! - kapta fel a vizet Sora és elkezdte tekergetni Fantomot.

- Elnézést. Nyelvbotlás volt. Sztárt akartam mondani - mondta kissé akadozva a színpad szelleme, mire Sora keze engedett a szorításból, amit ő ki is használt.

- Szóval engem csak az láthat, aki előtt ott áll a lehetőség, hogy a színpad sztárja legyen - közölte bátran, amint távolabb került Sorától.

- Aha - mondta Heniko, majd Sora felé nézett.

- Én Sora Naegino vagyok, a színpad egykori sztárja.

- Te vagy Sora Naegino? Te jó ég! Találkozhattam veled! - mondta csodálattal a hangjában.

- Ez nem igazság... neki meg miért örül ennyire? - morgolódott Fantom, mire Sora rányújtotta a nyelvét.

- Igen, én vagyok - fordult vissza Henikóhoz. - Tényleg nagyon hasonlítasz rám - állapította meg Sora, amint végignézett a lányon.

- Igen tényleg. Sokan mondták már, de így hogy a saját szememmel is látlak...ööö, mármint - kezdett kicsit össze-vissza beszélni.

- Semmi baj. Ne érezd magad kellemetlenül. Úgy tűnik, annyira szeretem a színpadot, hogy el sem tudom hagyni.

- Mindig is arról álmodtam, hogy találkozzak veled, bár hús-vér formában jobb lett volna - tette hozzá kissé csalódottan.

- Örülök neki - mosolygott Sora. - Akkor ez az álmod már kipipálva. Már csak sztárt kell csinálnunk belőled.

- Csinálnunk? Hogy érted ezt? - kérdezte Heniko meghökkenve.

- Hát te, én és Fantom fogunk belőled sztárt faragni - közölte határozottan.

- Nahát - hökkent meg hangosan is.

- Igen, tudom, min mész most keresztül. Én is átéltem, bár az én esetemben csak Fantomot láttam - nosztalgiázott kicsit. - Meg legalább lesz rajta kívül is társaságom. Örülök, hogy látsz engem! - magyarázta vidáman.

- Igen... úgy valahogy.

- Ja és egy jó tanács! - Hívta fel a figyelmét Sora. - Mielőtt öltözni vagy tusolni mennél, nézd meg, hogy Fantom merre is van, kicsit kéjenc szegény.

- Hé! - kiáltott Fantom, mire a két lány nevetésben tört ki.

- Még egy fontos dolog - folytatta, amint abbahagyták a nevetést. - Csak te látsz minket. Rosetta és Layla tud Fantom létezéséről, de a többiek nem. Rólam meg senki nem tudja, hogy itt vagyok. Kérlek, ezt ne mondd senkinek.

- Nem fogom. Ezt megígérhetem. Bár kétlem, hogy hinnének nekem, ha megtenném. - Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy be sem mutatkozott még. - Ó, milyen modortalan vagyok. Heniko vagyok. Örülök, a találkozásnak - mondta, majd reflexből kezet nyújtott, ám rájött, hogy ez lehetetlen opció. - Bocsi elfelejtettem - tette hozzá kicsit gondterhelten.

- Semmi gond. Képzelheted, nekem milyen nehéz volt. Az, aki élt-halt a gyakorlásért, most valahányszor el akarja kapni a trapézt, mindig átnyúl rajta.

- Ó - szörnyülködött Heniko is. Pontosan tudta, hogy mit érezhet a másik. - Gondolom, nem viseled könnyen.

- Finoman fogalmaztál. Nagyon nehéz.

- Elnézést, hogy közbeszólok, de Heniko, nem kéne kipakolni? - kérdezte Fantom, miközben a lány bőröndjét kerülhette. - Majd én segítek! Kezdjük, mondjuk a fehérn... - magyarázta, ám a lányok belefojtották a szót.

- Fogd be! - kiáltották egyszerre, majd együtt ütötték el a szoba egy távolabbi pontjába.

- Gyorsan tanulsz - mondta Sora vigyorogva.

- Mi az, hogy... - felelte Heniko, majd nevetni kezdtek.

  Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393