56.

Leon beszállt autójába és a színpad felé hajtott. Amint odaért az első útja Kalos irodájába vezetett. A végére akart járni Heniko titkának. Tudni akarta, hogy hova ment a lány ma reggel. Az irodaajtóhoz érve, türelmetlenül bekopogott.

- Gyere be - hallatszott Kalos hangja odabentről. Kalos, amint meglátta a franciát, azonnal elmosolyodott. Szinte biztos volt a férfi szándékában. - Mit szeretnél, Leon? – kérdezte ennek ellenére.

- Az érdekelne, hogy Henikónak mi a másodállása, és hogy hol van most – közölte mellébeszélés nélkül.

- Sajnálom, de ebben nem segíthetek – hárított Kalos könnyedén.

- Mert? – kérdezett vissza Leon kissé támadóan. - Talán lenne jogom tudni, nem?

- Ide figyelj, Leon. Heniko az én megbízatásomból van ott, ahol. A lelkére kötöttem, hogy senkinek sem beszélget erről, így én sem fogok. Nem hiányzik, hogy azzal vádolják, hogy nem elég elhivatott, vagy hogy Sorához hasonlítgassák.

- Ő nem Sora!

- Nem... ő tényleg nem. Ha pont olyan lenne, talán sokkal egyszerűbb dolgom lenne – magyarázta felsóhajtva, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Ó! Ha már itt vagy. Meg tudnád nekem mondani, hogy mikor érkezett haza tegnap Heniko?

- Heniko? – érdeklődött Leon csodálkozva. - Nem tudom. Én úgy nyolc körül találkoztam vele, de biztos vagyok benne, hogy már korábban otthon volt. Mert?

- Csak kíváncsi voltam. Ami a darabot illeti – váltott témát hirtelen. - Holnap reggel nyolcra legyetek itt és kezdjétek el a manőverek kidolgozását Mia tervei alapján. Persze kaptok szabad kezet, de egyeztessetek erről vele is.

- Rendben, ez nem probléma – felelte kissé kurtán, mert valójában elég mérges volt. Remélte, hogy eddigre már képben lesz a dolgokkal, ám a közelében sem volt. Ráadásul nagyon úgy festett, hogy ezt meg sem tudja majd.

- Akkor ezt megbeszéltük – zárta le Kalos, Leon pedig pontosan érette a célzást, és távozott. Sajnos fogalmuk sem lehet arról, hogy valaki elcsípett valamennyit a beszélgetésükből.

- Szóval a kis sztárpalánta mellékállást vállal. Ki hitte volna – gondolkodott Alica. – Mindenképpen meg kell tudnom, mit csinál – döntötte el, majd gyorsan az edzőterembe sietett. Heniko eközben azon volt, hogy túlélje Lola lelkes fogadtatását.

- Henikooooooo! – visította, miközben a lány nyakába ugrott. – Annyira hiányoztál!

- Szia, Lola – mosolygott rá Heniko is. - Te is, nekem, de sajnos nem tudtam hamarabb jönni. Viszont Mary említette, hogy mennyit gyakoroltatok. Alig várom, hogy lássam.

- Akkor jó, mert mindjárt meg is mutatjuk! – lelkesült fel Lola.

- Várj, várj! – intette nyugalomra Heniko. – Előbb talán be kellene melegíteni. - Lola erre kissé lebiggyesztette az ajkát. Legszívesebben inkább táncolt volna. Ennek ellenére Heniko megtartotta a bemelegítést, ahogy minden alkalommal. Azután Lolák megmutatták, hogy mire emlékeztek az elmúlt óráról. Heniko nagyon büszke volt.

- Most pedig el fogunk kezdeni egy teljes koreográfiát! – közölte, mire a legtöbb kislánynak felragyogott az arca.

- Tényleg, tanulunk egy táncot?- kérdezte Lola boldogan.

- Pontosan. Lássunk is hozzá! – mondta, majd bele is kezdett a tanításba. A lányok rengeteget nevetek és bohóckodtak, természetesen élükön Henikóval. – Na! Ez egyre jobban megy! – jelentette ki egy olyan óra elteltével.

- Komolyan? - kérdezte Lola izgatottan.

- Igen komolyan. Mondtam én, hogy ügyesek vagytok.

- Heniko, figyi... megnézhetjük, ahogyan a nagyokkal próbálsz? – érdeklődött Lola óvatosan.

- Szeretnétek megnézni?

- Igen! – vágták rá öten is. - Ők annyira ügyesek!

- Ti is lesztek olyan jók! Minden csak gyakorlás kérdése. Viszont, ha őket nem zavarja, és a nevelők is megengedik, felőlem maradhattok.

- Sue biztosan megengedi, ő olyan aranyos...

- Na, de előtte még lazítunk egy kicsit, aztán ebédelünk egy nagyot! –jelentette ki Heniko, és a kicsik sem nagyon tiltakoztak a tervei ellen. Egy kis idő elteltével már mind az ebédlőben falatoztak.

- Figyelj csak, Mary...te nem érzed magad kiközösítve? - kérdezte Molly, látva, hogy mennyire körülrajongják a kicsik Henikót még itt is.

- Kiközösítve? – nevetett fel Mary.

- Hát csak nézz oda! – bökött a villájával Henikóék felé.

- Kicsit sem. Örülök neki, hogy ennyire szeretik. - mondta Mary hatalmas mosollyal. Persze nem volt mindenki ennyire lelkes a szavai hallatán. - Valami gond van, Mrs. Poke? - kérdezte Mary, észrevéve az egyik nevelője rosszalló tekintetét.

- Semmi különös, igazgató nő... – terelt a nő.

- Önnek nem tetszik, hogy Miss. Madcap itt van, igaz? – kérdezett rá Mary. – Okkal van itt, és addig marad, ameddig csak akar! – Erre az idősebb korú nő nem szólt semmit, de az érzései egy kicsit sem változtak a lány irányt. Az ebéd végeztével Heniko és a kicsik visszamentek a terembe, majd kisvártatva befutott a legnagyobb csapat is.

- Á...A szexi tanár néni! – kiáltotta Jess felvidult arccal.

- Én is örülök, Jess – kommentálta, Heniko hitetlenkedve. – Van egy hírem mára! A mai edzésünk nyílt edzés lesz.

- Nyílt edzés? Ez meg mit jelent? - kérdezte Sue.

- A kicsik szeretnék megnézni az edzést – ismertette a helyzetet Heniko.

- Arról szó sem lehet... –vágta rá Jess, majd amikor találkozott Sue gyilkos tekintetével gyorsan meggondolta magát. - Mármint... Mikor kezdünk?? – kérdezte vigyorogva.

- Jó régen nem voltál, Heniko. - mondta Taylor kicsit szemrehányás jelleggel.

- Tudom. Én sem örültem neki, de kicsit sok dolguk lett a színpadon. Szóval, hogy megy az, amit a múltkor csináltunk? – érdeklődött.

- Jól. Gyakoroltam velük – tájékoztatta Taylor.

- Gyakorolt?! – nyikkant fel Jess. - Na persze!! Az maga volt a pokol! Mozogni sem tudtam az úgy nevezett „gyakorlása" után.

- Nem Taylor hibája, hogy puhány vagy, Jess... - tájékoztatta Body, amivel ki is érdemelt egy gyilkos pillantást.

- Elég lesz – szakította félbe őket Heniko. – Nem azért vagyunk itt.

- Jó, jó, jó... - morogta Jess, miközben Jakehez ment. - Ezt a Bodyt én megölöm...- mondta, ám Jake igazából fel sem fogta, hogy hozzá beszélt.

- Mi? Bocs, mondtál valamit? – kérdezte értetlenül, mire Jess vigyorogni kezdett.

- Te meg hová figyeltél eddig? Csak nem a tanár nénire? Tetszik, mi? – Jake már éppen szólt volna, de Jess folytatta. – Válaszolnod sem kell. Persze, hogy tetszik. Ő mindenkinek tetszik. Biztos vagyok benne, hogy egy srác se járna ide, ha nem így volna. Az meg csak hab a tortán, hogy ő egy híresség!

- Egész nap csak cseverészni fogtok, fiúkák? – érdeklődött Taylor elsétálva mellettük.

- Ez a nő egy rabszolga hajcsár...

- Az nem kifejezés – helyeselt Jake. – Na de inkább menjünk, mert még előkapja az ostorát.

- Jól van srácok! Itt az ideje dolgozni! – tapsolt három rövidet Heniko, mire a kis csapat munkához látott. Eközben Alica sem volt rest, ő is hasonlóan tett. Elővette a telefonját és tárcsázni kezdett.

- Igen, itt Ridicule – hallotta hamarosan a vonal másik feléről.

- Will, örülök, hogy felvetted. Mondd, tudnánk találkozni valahol?

- Alica? – lepődött meg a férfi. – Igen, végülis ráérek. Miről lenne szó?

- Szerintem azért van elképzelésed róla. Hamarosan ott vagyok nálad.

- A lakásomra akarsz jönni? – hökkent meg Will.

- Érdekel, vagy nem érdekel? – állította falhoz Alica, mire a férfi sóhajtott egy nagyot.

- Jó. Ott várlak – zárta le, majd letette a telefont. – Vajon mit akar mondani? - kérdezte a telefont bámulva, de aztán nem sokat tétlenkedett. Gyorsan összepakolt, majd kisietett az irodából.

- Elmegy, uram? - kérdezte a titkárnője meglepetten.

- Igen. Ma már nem is jövők vissza. Ha bárki keresne. Csak hagyjon üzenetet.

- Értetem. Viszlát - köszönt el a nő, majd Will távozott is. Ahogy haladt ki az épületből, az egyik kivetítőn meglátta az újság címlapját. A hidas eset volt rajta.

- Nagyobb sztori lett volna, ha tudnánk, hogy ki volt a megmentő – merengett, miközben sorra haladt el a címlap sztorik fotói mellett. Meg is kellett állnia az előtt, ami arról a buliról készült, amire Henikóék is hivatalosak voltak. Természetesen a címlap képen is ők szerepeltek. - A Kaleido múzsái - olvasta el a címet. Nem is kérdés, hogy ki a legtündöklőbb hármuk közül – Nézte a képen Henikót, majd pár perc után kisétált, és elhajtott. Amikor a háza elé ért, már látta ott topogni Alicát. - Szállj be! – szólt oda neki, miközben leengedte az ablakot.

- MI tartott ennyi ideig?! – morogta a nő.

- Valaki dolgozik is – érvelt Will.

- Képzeld én is. – Will erre vágott egy arcot.

- Nem térhetnénk rá a lényegre? – érdeklődött, miközben leállította a kocsit, és Alicára pillantott.

- Be sem megyünk? – hökkent meg Alica.

- Azt mondtad sürgős. Csak mondjad.

- Szörnyű házigazda vagy!

- Alica. Nem érek rá veled foglalkozni egész nap! Örülj neki, hogy otthagytam a munkát a kedvedért! – Alica bosszúsan fintorgott egyet, de azért belekezdett a mondandójába.

- Gondolom kitaláltad, kiről lesz szó.

- Igen, nyilván Heniko. Figyelemre méltó a kitartásod – jegyezte meg elismerően.

- Nem úgy, mint a tiéd. Ja, különben együtt vannak – tájékoztatta Willt, mire az majd sokkot kapott. – Mi az, nem tudtad? Pedig azt hittem, vagy egy tucat smárolós képet kaptál róluk – tette hozzá kissé gonoszan.

- Hihetetlen, hogy Oswaldnak minden sikerül...

- Inkább az a hihetetlen, hogy az a fruska el tudta csavarni a fejét!

- És erről miért csak most szólsz?!

- Mert azt hittem, hogy egyedül is meg tudom oldani...

- Vagy inkább, mert cserben hagyott a kis cinkosod – mutatott rá Will.

- A micsodám? – kérdezte játszva az értetlent.

- Alica, kérlek... - közölte Will unott hangon. – Tudom, hogy Escával is próbálkoztál. – Alica erre nem felelt. Will még hagyta egy ideig szenvedni, majd folytatta. – Szóval, miről akartál beszélni?

- Kihallgatta megy beszélgetést Kalos és Leon között. Úgy tűnik Henikónak van egy titka Leon előtt.

- Nocsak. Tudod is, hogy mi az? – élénkült fel Will.

- Igen. Henikónak van egy másik állása is.

- Másik állása?

- Igen. Kalos tud róla, de nem mondta el Leonnak. Így azt nem tudom pontosan, hogy mi az.

- Ez valóban érdekes. Elég ügyes voltál! – dicsérte meg Will.

- Köszönöm – húzta ki magát Alica. – Annyit még tudok, hogy minden héten, csütörtökön jár oda. Ma is ott van.

- Azt hiszem, akkor itt jönnék a képbe én – vitte tovább a gondolatmenetet Will. – Szóval derítsem ki mit is csinál valójában a kisasszony.

- Igen. Ha valami olyan dolog, talán fel is használhatnánk ellene – mutatott rá.

- Alica... még egy ilyen alattomos nőt nem hordott hátán a föld.

- Csak biztosra akarok menni.

- Jól van. Majd ráállítok valakit az ügyre.

- Sajnos van még egy kis nehezítés. Most Leonnál lakik. – Will újra elborzadt.

- Ugye csak viccelsz?

- Bár így lenne... – sóhajtott Alica bosszúsan.

- Hogy őszinte legyek azért meglepődtem. Leon egy nővel sem élt együtt itt Amerikában.

- Mért, máshol talán igen? – kérdezte ártatlanul, nem is tudva, hogy ezzel adut adott Will kezébe.

- Alica...te zseni vagy...- jelentette ki Will felragyogó arccal.

- Mert? – kérdezte Alica értetlenül.

- Adtál nekem is egy remek öletett – magyarázta, de Alica egy kicsit sem lett okosabb. Will agya közben villámgyorsasággal pörögni kezdett. - Ki hitte volna, hogy Leon, ássa majd meg a saját sírját... - gondolkodott, majd munkához is akart látni, ezért újra megszólalt. Alica, most van egy kis dolgom, ezért visszaviszlek a színpadhoz – közölte vele, miközben elindította az autót.

- Hát...jó – ment bele Alica vállat vonva.

- És pihenő! – kiáltotta Heniko, mire a nagyok kicsit lihegve rogytak a földre.

- Heniko fantasztikus! – ámuldozott Lola.

- Igen, tényleg az – helyeselt egy másik.

- Ugye, Ella? Én mondtam. Ezért is a példaképem!

- Szerinted kik a legjobb lányok? – kezdtek fecsegni a lányok.

- Taylor és Sue. Ez nem is kérdés. A fiúk közül meg egyértelműen Jake! - mondták egyszerre, majd elmosolyodtak.

- Jess csak bohóckodik!

- Jess! – kiáltott rá Heniko, miközben megállt előtte.

- Igen? – mondta az, egy elbűvölő vigyorral.

- Nem hat meg az ártatlan pofid – közölte vele a lány. - Légy szíves erőltesd meg magad, mert ha az egyedüli részeket sem tudod, akkor a páros részt biztosan el fogod rontani!

- Lesz páros rész? - kérdezte felragyogó arccal.

- Nem eset le, hogy ezek a mambó alapjai voltak?

- Mambózni fogunk?!

- Jess, ne fárassz, kérlek....

- Nem annak szántam.

- Most, hogy ezt tisztáztátok, lehet egy kérdésem? – kérdezett közbe Sue.

- Persze, mondd csak – fordult hozzá Heniko.

- Milyen zenére fogunk táncolni?

- A Pussycat dolls - Sway című számára gondoltam – osztotta meg velük.

- Az egy nagyon dögös szám...- mondta Sue vigyorogva.

- És telis-tele van riszálós részekkel... - jegyezte meg Taylor szándékosan Jessnek címezve.

- Hogy micsodákkal? - pattant fel a földről Jess, mint aki valamilyen energia löketett kapott. – Emberek, emberek... hát gyakorolni kellene! – szólt rá a többiekre.

- Azt hiszem kimondtam a varázsszót - jegyezte meg Taylor, míg Sue megszámolta magukat.

- Heniko! De hát az nem lesz jó.

- Hogy-hogy? – érdeklődött a lány.

- Hát páratlanul vagyunk – mutatott rá.

- Akkor nincs más választásom, majd kettészakadtok...- közölte Jess.

- Szerintem meg párosan vagyunk – nézett szét Heniko is. - Hat párra való emberünk van.

- Csak akkor, ha... Ó! Te, is táncolni fogsz? - esett le neki hamarjában.

- Én is a csapat tagjának érzem magam.

- Komolyan mondod? Tényleg táncolnál velünk?

- Persze, miért ne. Nem látom akadályát.

- Fiúk, akkor szedjétek össze magatokat! – kiáltott fel Taylor. – A legjobb srácnak Heniko lesz a partnere!

- De a páros részek még kicsit odébb vannak – szólt közbe a lány. – Előbb a szóló részek legyenek jók! – Azzal újra nekifogtak a munkának. Mary az ajtón figyelte az eseményeket, és nagyon büszke volt. Azonban nem mindenki volt ennyire oda a látottaktól.

- El sem hiszem, hogy ezért vette fel! – bosszankodott Mrs. Poke. - Hihetetlen, hogy ezért alkalmazza, hogy ugrabugráljon. Még hogy tanár! Talán valamelyik még idősebb is nála a teremben!

Az edzés végeztével a társaság fáradtan vált el Henikótól.

- Jake, várj egy kicsit – szólt utána Heniko, mielőtt a fiú is távozott volna. Jake persze azonnal megállt és visszafordult. - Minden rendben? – kérdezte kicsit aggódva.

- Igen persze. Miért kérded?

- Ma szokatlanul nem voltál benne a dologban – közölte a lány. - A múltkor baromi jól teljesítettél, de most nem azt láttam, amit vártam. Történt valami?

- Nem, tényleg semmi. Csak kicsit fáradt vagyok. Itt a suli meg az edzések is...

- Azért ne erőltesd túl magad. Nagy szükség van rád is! – biztatta mosolyogva.

- Köszönöm, Heniko. Ez sokat jelent nekem.

- Szívesen – mondta ellépve a fiú mellett. – Különben tessék jónak lenni, mert te is egyike vagy azoknak, akikkel szívesen táncolnék! Na, szia! –köszönt el, majd kilépett az ajtón. Jake csak állt döbbenten, majd elmosolyodott. Eközben Heniko úton volt az Oswald villa felé, és a mai edzésen merengett. Egészen elégedett volt és már most várta a következő csütörtököt. Egyszer csak megpillantott egy gyógyszertárat, és úgy döntött betér oda.

- Jó estét, kisasszony – üdvözölte egy középkorú nő.

- Jó estét – köszönt ő is a pulthoz sétálva.

- Miben segíthetek? - kérdezte a nő mosolyogva.

- Nos, igazából egy barátomnak kellene egy kis segítség – vallotta be, bár ez nem volt igaz.

- Hallgatlak...- váltott át inkább tegeződésre a nő.

- Szóval a barátomnak volt egy balesete és elég komolyan megsérült a háta. Eddig nagyjából tünetmentes volt, de a napokban megint fádalmai lettek.

- Tehát valami olyasmire lenne szükség, ami csillapítja a fájdalmait.

- Így van.

- Azt hiszem, tudom a megoldást – mondta, majd hátrafordult, és kotorászni kezdett a polcokon. - Azt mondom, menjünk biztosra. Ez itt az egyik legerősebb fájdalomcsillapító, amit recept nélkül kapni lehet. Kezdje el szedni naponta maximum kétszer. Aztán ha már jobban érzi magát, akkor nyugodtan csak hagyja abba a szedését.

- A körülményekhez képeset ez egész jól hangzik – vallotta be a lány. – Más gyógyszereket mennyire ajánlott szedni mellette?

- Más fájdalom csillapítót inkább ne. A vitaminok, táplálék kiegészítők, fogamzásgátlók ilyesmik mehetnek – tájékoztatta, majd elmosolyodott. – Jó barátja lehetsz, ha ennyire törődsz vele. – Heniko egy pillanatra nem értette ezt, de aztán leesett neki a saját füllentse.

- Ó igen, olyan mintha a másik felem lenne – közölte Heniko mosolyogva.

- Mi lenne, ha ajánlanák még valamit?

- Még valamit?

- Csak egy pillanat – mondta, majd hátrament. Heniko nagyon kíváncsi volt, mit tud majd ajánlani neki a nőt. Nem telt bele sok idő, és újra megjelent. – Na, ez lenne az – mondta, majd feltett egy dobozt a pultra.

- Ez micsoda? - érdeklődött Heniko.

- Ez egy rézszálas deréktámasz – magyarázta. - Erről azt kell tudni, hogy ez egy dupla öves tépőzáras deréktámasz. Tökéletesen megtámasztja a hátat és kiváló komfortérzetet nyújt a deréknak és a hátnak. Az állapot javulásával fokozatosan állítható. Egyik jó tulajdonsága még, hogy véd a hideg ellen. Melegen tartva a derekat az izmok kilazításával megelőzi a becsípődést. Továbbá a ruha alatt észrevétlen is.

- Nahát! És mennyibe kerül?

- Az egész összesen $57.71 - mondta a nő kicsit félénken.

- Tényleg az egészség a legdrágább kincs - jegyezte meg Heniko.

- Esetleg tudok adni neked egy kis kedvezményt – ajánlotta a nő.

- Ugyan dehogy is! Természetesen kifizetem az eredeti árán.

- Tudod az én édesanyámnak is hátproblémái voltak – kezdett mesélni a nő. – Sajnos, akkor még nem volt lehetőségem, hogy jobban segítsek neki. Kórházba került, és később el is vesztettem. Azt akarom, hogy a te barátnőd meggyógyuljon. Szóval tartom magam a kedvezményes áron! – Heniko hosszan figyelte a nőt, majd bólintott. Ennek ellenére kiszámolta az eredeti árat, letette, gyorsan köszönt és távozott. Az nő csak akkor vette észe, hogy Heniko mit tett, amikor szétválogatta a bakókat.

- Bármit megteszek azért, hogy fájdalom nélkül dolgozhassak - gondolta Heniko, miközben a táskájába tömködte a vásárolt holmikat. Az Oswald villába érve, már annyira fáradtnak érezte magát, hogy jóformán csak a kanapéig jutott. Ahogy levetette magát rá, szinte már el is aludt. Sokat dolgozott ma, ráadásul a bevett gyógyszer is rendesen fejbe vágta. Célia már igyekezett is elé, hogy üdvözölje, de amikor megszólalt volna, észrevette, hogy el is aludt. Elmosolyodott a látványra, majd visszament a konyhába, hogy felvigye Leon szokásos kávéját.

- A kávéja, uram – mondta, miközben letette a csészét.

- Köszönöm, Célia – mosolyodott el Leon.

- Uram, lenne itt mg valami.

- Még valami?

- Érkezett egy csomag.

- Csomag?

- Igen. Odalent van. Viszont én nem tudom felhozni – vallotta be egy bájos tekintet mellett. Leon erre felsóhajtott.

- Szóval, nekem kellene intézkednem?

- Az lenne a legjobb. – Leon egy kifejező pillantással tekintett a házvezetőjére, majd felállt és a földszintre indult. Odalent keresni kezdett egy nagy csomagot, amit Celia emlegetett, de nem talált semmi olyat.

- Ez a nő a bolondját járatja velem. Itt nincs is sem....- Ekkor volt az a pillanat, amikor észrevette a kanapét, és mindent megértett. Széles mosoly jelent meg az arcán, majd odasétált, könnyen a karjaiba vette a lányt - annak a táskáját -, majd elindult az emelet felé.

- Látom megtalálta – suttogta Célia, aki a lépcső tetején várta őt. Leon erre csak elmosolyodott, majd a szobájába vitte a lányt.

Körülbelül hajnali kettő körül járhatott az idő, amikor a lány felébredt. Hirtelen azt sem tudta hol van, de aztán meglátta az alvó Leont magamellett. Elmosolyodott a látványra, majd óvatosan megcsókolta a másik feje tetejét. Persze Leon nem kelt fel rá. A lány gyorsan kicsusszant az ágyból, és zuhanyozni ment. Inkább a földszinti fürdőszobát választotta, hogy véletlenül se ébressze fel a másikat.

- Eléggé elfáradhattam, ha csak úgy elaludtam...- gondolkodott már visszafelé haladva. – Csak most, hogy fogok visszaaludni? Olyan éber lettem, mintha edzésről jöttem volna. Hmm... Talán ismerkedhetnék még a házzal egy kicsit... - találta ki, majd könnyedén elsétált a szobája mellett. Még négy szoba volt ezen a folyóson, és úgy döntött, megnézni magának a legtávolabbit. Hogy az ajtóhoz ért, érdekes érzés fogta el. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy mi ez pontosan. Szinte magától mozdult a keze a kilincs felé.

- Felesleges. Zárva van - szólalt meg hirtelen egy hang, amitől Heniko majdnem frászt kapott.

- Muszáj ilyen hirtelen megszólalni minden alkalommal?! Nem akarok szívelégtelenségben meghalni!

- Sajnálom. Még mindig nem tudok kopogni.

- Akkor jó lenne, ha megtanulnál, Fantom! Különben hova tüntetek el már megint?!

- A színpad szellemei vagyunk, Heniko – felelte Sora. – Ott a helyünk. Viszont túl régóta vagy távol, így követtünk. Ez a ház meg... tényleg döbbenetes... – ámuldozott Sora.

- Csak puszta kíváncsiságból, itt voltatok már tegnap este is? - kérdezte Heniko.

- Akkor még a színpadon. Miért kérded? - kérdezte gyanakodva Sora.

- Áá... semmi – vágta rá gyorsan.

- Heniko...történt veled valami? – kérdezett rá Fantom nyíltan.

- Mire gondolsz? - kérdezte Heniko, kissé értetlenül. Nem pontosan értette mire gondol a szellem.

- A Botok tízes.

- A Botok tízes? - kérdezte Heniko és Sora egyszerre. Fantom odamutatta nekik a kártyát.

- A kártya nyomást, súlyos terhet jelent, ami könnyen kudarchoz vezethet – magyarázta, mire Heniko azonnal megértette, ez mire utal.

- Nem gondolom, hogy fontos lehet.

- Pedig a kártya nem hazudik. Történt valami, amit nem akarsz elmondani, igaz? – kérdezte, Sora pedig csak kapkodta a fejét közöttük.

- Nem – mondta határozottan, az ajtó felé fordulva. – Szóval mi van itt bent? - kérdezte.

- Nem tudom...- válaszolta Sora, megvonva a vállát.

- Akkor mi lenne, ha mondjuk, nem is tudom... esetleg kiderítenéd? – vetette fel Heniko.

- Mégis hogy? Menjek át a falon? - kérdezte, majd miután látta Heniko kifejező arcát, kapcsolt. – Ja, hogy! – nevetett fel, majd egyszerűen átcsúszott rajta.

- Ami a jóslatot illeti...- fordult Heniko Fantomhoz. - Ne aggódj. Nem lesz semmi bajom. Kérlek, ne aggódj annyit. – Fantom már éppen reagált volna, amikor sora újra felbukkant.

- Heniko, ezt látnod kell! - jelentette ki.

- Veled ellentétben, én nem tudok átmenni a falon...

- Tudom, hogy hol tartja Leon ennek a szobának a kulcsát.

- Eddig azt se tudtad, mi van bent! Erre kiderül, hogy azt meg tudod?!

- Jaj, nem mindegy? Menjünk a dolgozószobába! – javasolta, majd elindult a földszínt felé. Heniko Fantomra nézett, aki csak megvonta a vállát. Pár perc múlva mind a hárman a dolgozószobában voltak.

- Te aztán, tudsz osonni...- jegyezte meg Sora elismerően.

- Az árvaházban sok mindent meg kell tanulnia egy embernek – magyarázta. – Na, hol az a kulcs?

- Abban a dobozban – mutatott a polcra. Heniko kezébe vette a dobozt, és tanulmányozni kezdte.

- Azt hiszem, ez egy titokdoboz. – mondta, miután háromszor körbeforgatta. – Egyszer már láttam, hogy kell kinyitni egy ilyet. Ha emlékezetem nem csal, először a kulcsot kell megszerezni az alja eltolásával – mondta, közben az egyik kezével a doboz tetejét fogta, míg a másikkal balra tolta az alsó sort, majd egyszerűen kirázta belőle a kulcsot.

- Nahát! – lepődött meg Sora. – És hogyan tovább?

- Meg kell találni a kulcslyukat.

- Ez kulccsal nyílik?!

- Azzal bizony. Látod az elején ez a hét kis lapocskát? Az egyiket le lehet csúsztatni. Elég egyértelmű, hogy melyiket.

- A középsőt, igaz?

- Így igaz.

- Jó, de, hogy szeged le?

- Hát így...- mondta, majd két kezével a doboz testet lefogta, majd az egészet előre tolta és lecsúsztatta a középső lapocskát. – Íme, a kulcslyuk - mutatott rá.

- Hát, te ügyes tolvaj lennél, azt hiszem...

- Köszi, már gondolkodtam a szakmaváltáson - jegyezte meg, miközben beletette a kulcsot a zárba.

- Ez most humor volt, igaz? - kérdezte döbbeneten Sora.

- Persze, hiszen te is tudod, hogy imádom a színpadot – fejtette ki, mosolyogva, majd a már nyitott dobozba pillantott. A mosolya le is hervadt onnan. Sora azonnal észrevette ezt, és ő is odapillantott. A reakciója hasonló volt.

- Ez meg ki? - kérdezte Sora, miközben Heniko kivette a képet, amin egy hosszú, fekete hajú nő volt. Rendkívüli szépség, akihez hasonlót Heniko talán még életben nem látott. A dolog szépséghibája csak annyi volt, hogy a képen éppen Leont csókolta. Valami hivatalos nagy eseményen készülhetett a kép. A fotót figyelve Henikónak nem az volt a fontos, hogy ki lehetett a nő, sokkal inkább az, hogy miért őrizte meg ezt a képet Leon. Pár percig még szótlanul állt, majd kivette a kép alól a kulcsot, és elindult kifelé. Sora és Fantom nem szóltak semmit, csak követték.

- Ha csak kalandjai voltak a nőkkel, akkor miért őrizte meg ezt a képet? Biztos vagyok benne, hogy ő különleges volt a számára, nem pedig csak egy volt a sok közül. Ezzel nincs is baj, de vajon miért nem mesélt róla? - gondolkozott, majd ahhoz az ajtóhoz ment, ami kiváltotta az egész kutatást. Azonnal a helyre tette a kulcsot és elfordította a zárban. Amikor belépett, teljesen ledöbbent. Ez a szoba olyan volt, mintha nem is a ház része lett volna.

- Milyen kellemes ez a szoba...- állapította meg.

- Meglepően lányos – jegyezte meg Sora, miközben Heniko beljebb ment és a szekrényen kezdett nézelődni.

- Hát persze, hogy az.

- Ezt, hogy érted? – értetlenkedett Sora.

- Ez a szoba valószínűleg olyan, mint amilyen Sophié volt.

- Mármint az a Sophie? Leon húga?

- Gondolom, emlékeket idéz fel Leonban, ha itt lehet – gondolkodott Heniko hangosan, miközben egy képet figyelt az Oswaldokról. Mind a ketten egészen kicsik voltak még. – Szia, Sophie – mondta, ahogy egy másik képet vett a kezébe. Azon már nagyjából olyan idős lehetett, mint Heniko most. - Annyira megismernélek... - suttogta, mire leesett egy könyv a mellette lévő polcról. Heniko annyira megijedt, hogy majdnem kiejtette a kezében tartott képet.

- Még szerencse, hogy már halott vagyok, mert ettől tuti kipurcantam volna – suttogta Sora.

- Sora, szellem vagy!

- Te meg látod a szellemeket, mégis frászt kaptál! - Heniko erre nem válaszolt, helyette a könyvhöz ment, és fölvette azt.

- Naplóm – olvasta le a borítóról.

- Hivatalosan is félek! Szerinted ez Sophié?

- Tekintve, hogy ez ő szobájának a mása könnyen lehet. Csakhogy lakat van rajta - válaszolta Heniko.

- Mi van, ha neki is van olyan ládikája, mint Leonnak? Lehet, hogy abban van a kulcs - vetette fel az ötletet.

- Hé! Már a betöréssel is feszegetünk egy határt... most nekiállunk turkálni is?!

- De hát Sophie akarja, hogy elolvasd!

- Ezt nem tudhatod!

- Ébresztő! Mióta esnek le véletlenül a könyvek a polcról? És, ha esetleg le is esik, miért pont a napló?

- Oké, ez mondjuk jogos... - értett egyet a lány.

- Akkor mire várunk? Ó! Én már látom is a ládikát! – kiáltott fel, miközben egy másik szekrényhez libbent. Ez Leonéval ellentétben fehér volt. Fantom eközben az asztalon ült és figyelte a lányokat, közben mindig kártyát vetett, de egyfolytában ugyanazt az eredményt kapta.

- Jól van – sóhajtotta a lány, majd kinyitotta Sophie ládikáját is.

- Ott van, igaz? – érdeklődött Sora.

- Igen, de honnan vetted, hogy ebben lesz?

- Leon mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a húga, ezért megpróbáltam magam a helyzetébe képzelni. Heniko elmosolyodott a hallottakra, majd kinyitotta a naplót az első oldalán.

- „Ha őrző angyalod helyett én írnám sorsodat, Te lennél a Földön a legeslegboldogabb! Csak kettőt kívánok: Mindig és soha, Légy mindig boldog, De boldogtalan soha! Leon - olvasta el Heniko, aki azonnal felismerte a férfi kézírását.

- Szóval azért van itt a napló...mert Leon adta neki – jött rá Sora. – El fogod olvasni?

- Nem tudom. Kíváncsi vagyok, de...

- De mi?

- De... ez még mindig más naplója! – mutatott rá a lány.

- Igen ezt értem, de ez most fontos! Talán többet tudsz majd Leonról is!

- Oké, oké elég már! Elolvasom, de nem hiszem, hogy a végére érek még ma – mondta, majd leült az asztalhoz és fellapozta az első oldalt, ám amint elolvasta, hogy „kedves naplóm" megtorpant. - Nem olvasom el...- jelentette ki gyorsan, majd be is csukta.

- De miért? – értetlenkedett Sora.

- Egyszerűen nem megy. Még akkor is nehezemre esne, ha ő maga kérne rá. – Sora sóhajtott egy nagyot. Valahol megértette Henikót, majd hirtelen támadt egy ötlete.

- Mi lenne, ha Fantom jósolna ez ügyben? – dobta fel az ötletet.

- Jósolna?

- Igen, hátha abból megtudnád, hogy helyesen cselekszel-e. Fantom? - kérdezte Sora, Henikóval nem is foglalkozva.

- Igazából már percek óta azt teszem – vallotta be.

- És? – kíváncsiskodott Sora, mire Heniko is figyelni kezdett.

- „A Szellemek üzenete"- jelentette ki, megemelve a kártyát.

- Ilyen kártya nincs a tarotban! – döbbent meg Heniko.

- Én is tudom – morgott Fantom. – Pont ez a bajom... valami van ezzel a hellyel.

- Olyan kísérteties...- tette hozzá Sora.

- Sora, kérlek! Így is sík ideg vagyok! – vágta rá Heniko.

- Szerintem Sophie üzenni akar neked – ismertette a véleményét Fantom.

- Jó vegyük úgy, hogy ez igaz. Akkor őt miért nem látom, ha titeket meg igen?

- Megfogtál...- vont vállat Fantom.

- Ne legyél ennyire szkeptikus Heniko. Vagy esetleg szeretnéd, hogy magától nyíljon ki neked a napló? – érdeklődött Sora.

- Az kellene még a vérnyomásomnak...

- Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik...- tette hozzá Fantom, majd hirtelen elhallgatott, mert magától kibillent az egyik ablak. Mindhárman fehéren néztek oda.

- Határozottan nem vagyok jól...- suttogta Heniko.

- Most, hogy mondod én sem – tette hozzá Sora.

- Kell még több bizonyíték? – érdeklődött Fantom. Heniko szó nélkül újra a naplóhoz fordult, majd olvasni kezdett.

Kedves Naplóm!

Már régóta a polcomon hevertél. Sokszor akartam elkezdeni az írást, de amikor oda jutottam, hogy belekezdek, mindig megtorpantam. Nem tudtam, hogy is kezdjek hozzá. Most már viszont tudom. Azt hiszem, az életemet írom le beléd... a múltam, a jelenem és a jövőm terveit is szeretném megosztani veled, mert majd sok-sok év után, amikor majd lapozok, benned szeretném, ha eszembe jutnának mindazok, amik olyan sokat jelentettek a számomra. Előre várom, hogy vajon mennyi álmomat teljesítem majd. Mert, ha rajtam múlik...mindet.

- Ha rajtam múlik mindet...- ismételte Heniko. Ő is pont ezt mondta akkor, amikor ide került. Ezen elgondolkodott. Nem különbözött annyira Sophietól. Az álmaik is hasonlóak voltak. – Igen, mi ketten nagyon jóban lettünk volna – gondolta egyet lapozva.

Március 10.

„Ma köszöntött be az igazi tavasz itt Párizsban. A nap ragyogóan süt, lágy szellő fúj. Most a teraszon ülök és gyönyörködöm a kilátásban. Innen látszik az Eiffel-torony, naplementében milyen gyönyörű. A minap voltunk is ott. Elrángattam Leont. Kicsit gyerekes voltam, de elviselte. Hihetetlenül türelmes ember. Ő mindig itt van nekem, ezért úgy érzem teljes az életem. Persze biztosan jobb lenne, ha velünk lennének az igazi szüleink, de Leon igyekszik teljes mértékben gondoskodni rólam, hogy ne legyek ez miatt szomorú. Nem nagyon emlékszem rájuk, nem úgy, mint a kegyetlen nevelőszüleinkre. Csak azért kelletünk nekik, hogy pénzt kapjanak utánunk. Úgy bántak velünk, mint valami rabszolgákkal. Többször kezet is emeltek ránk. Leon persze sokszor átvállalta azt is, mai nekem járt volna. Ő mindig megvédett, amiért utáltam magam. Utáltam, mert én túl gyenge voltam, ahhoz, hogy megvédjem magam. Leon sokat szenvedett miattam, de persze sosem panaszkodott. Aztán egy nap Ellen eljött hozzánk, és felajánlotta, hogy tanít engem és Leont, hogy artista lehessen belőlünk. A nevelő szüleinket nem kellet sokáig győzködni. Hamar bele egyeztek. Minél előbb meg akartak szabadulni tőlünk. Nem bántam, hogy otthagyjuk őket. Amikor Ellenhez kerültünk hamar elsajátítottuk a légtornászat alapjait. Ellen keményen edzett minket, de fantasztikus érzés volt a trapézon ugrálni. Aztán mikor az alapokat megtanultuk, Ellen elkezdett felkészíteni bennünket az Angyalok táncára."

- Angyalok tánca? – ismételte Heniko hangosan.

- Igen - válaszolta Sora. - Az egy fantasztikus mutatvány. Leonnal adtuk elő a Hattyúk tavában.

- Milyen csodálatos lehetett.

- Az volt, de most olvass - terelte el a témát. Heniko látta Során, hogy nagyon fáj neki erről beszélni, ezért így is tett.

„Pokoli nehéz edzések követték egymást. Ellen keményen edzett minket. Ugyanolyan nehéz tréninget kaptunk mind a ketten. Volt, hogy utcán gyakoroltunk olyankor az emberek mindig megbámultak minket. Ha hibáztunk ki is nevettek, de nem foglalkoztunk velük. Tudtuk, ha megcsináljuk a mutatványt, akkor mindenkinek bizonyítunk, magunknak és a világnak is. Ellen keményen bánt Leonnal, mert nem tudott feldobni a levegőbe. Aztán az egyik edzésen zuhanni kezdtem. Bár volt alattunk matrac, mégis megijedtem. Azt hittem leesek, de akkor Leon utánam nyúlt és feldobott a levegőbe. Olyan érzés volt, mintha tollpiheként emelkednék. Erre várt Ellen, hogy Leon megtanulja mikor és hogyan kell feldobnia engem. Ezek után az én felkészítésem folytatódott, és még keményebb lett. A tökéletes tartást kellet megtanulnom. Órákat álltam fél lábon a rúdon, a városban, teherautók rakterében. Iszonyatos koncentráció és tűrő képesség kellett hozzá. Emlékszem micsoda fájdalmaim voltak. Aztán egy napon meghívtak egy cirkuszhoz, hogy mutassuk be azt ugrást. Sajnos akkor nem sikerült. Kinevettek, kigúnyoltak, megaláztak minket. Tudtam, az én hibám volt, de nagyon fáradt voltam. Aztán a műsor után beszéltünk Ellennel. Leon arra kérte őt, hogy ne kínozzon tovább. Én persze egyből tiltakoztam ez ellen. Aztán megkérdeztem Ellent, hogy mit tud az igazi sztárokról, mert abban a cirkuszban hallottam róluk, ahol felléptünk. Azt mondták...még tisztán emlékszem rá, hogy az igazi sztár előadása olyan varázslat, amely összeköti a közönség és az előadok szívét. Akkor biztos voltam benne, hogy én tudom mi az. Az angyalok tánca az a mutatvány, ami elhozhatja azt a csodát. Meg akartam próbálni. Úgy akartam szárnyalni akár egy angyal. Mert akkor igazi sztár lehetek, és azok, akik látni fogják a közönség és az artisták, egymásra fognak találni, és bár nem lesznek igazi család, de egy lesz a szívűk. Én akartam elhozni ezt a csodát. Persze akkor Ellen az gondolta badarságokat beszélek. De én hittem és most is hiszek benne, hogy ez igazi utam. Ahogy Ellennel haladtunk előre a kiképzésem egyre könyörtelenebb lett. Aztán Leon megelégelte ezt és otthagytuk Ellent. Ez körülbelül hat hónapja lehetett. Azóta Leonnal gyakorlunk az ugrásra. Nem tudom, hogy Ellen nélkül fel tudunk- e majd készülni, de én bízok magamban és Leonban is. Együtt sok mindent megcsináltunk már, ez is sikerülni fog. Azt hiszem, egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy tökéletesen végrehajtsam..." - Heniko hirtelen abbahagyta az olvasást. Csak nézett maga elé.

- Heniko? Valami baj van? - kérdezte Fantom.

- Mért látlak én titeket? - kérdezte még mindig maga elé bámulva. Erre Sora és Fantom furcsán nézett a lányra.

- Azért, mert te vagy a kiválasztott táncos.

- Kiválasztva? De mért pont én? Még csak nem is az volt a célom, hogy Kaleido sztár legyek. Akkor meg, hogy lehet ez? - kérdezte halkan. - Sophienak határozott álmai voltak. Sora neked is, hiszen gyerekkorodtól kezdve az volt az álmod, hogy itt légy sztár. Erre itt vagyok én, és úgy érzem, valahogy nem illek ebbe a képbe. Én mindent csak azért csinálok, mert szeretem. Az mondjuk igaz, hogy azt mindennél jobban.

- Valóban úgy gondolod, nem illesz ide? – kérdezte Sora. - Te is sokat tettél a színpadért és észre sem vetted? Elhagytál egy helyet, amit megszoktál és barátokat is azért, hogy egy idegen országba egy idegen környezetbe gyere. Többszörösen feltalálod magad a helyzetekben, és nem csak azt tetted, ami a feladatod, hanem sokkal többet is. Lehet, hogy te soha nem hitted, hogy ide kerülsz...de a színpad tudta, hogy így lesz majd. – Heniko elmosolyodott ezekre a szavakra.

- Én mindig is határozott voltam, de most, hogy ezt olvasom, és tudom mi volt a te múltadban, valahogy olyan gyengének érzem magam...

- Te, mint gyenge? Ez butaság... sokkal erősebb vagy, mint én vagy Sophie!

- De nektek olyan álmaitok voltak, amiért érdemes volt küzdeni...

- És mi a helyzet neked?

- Azt hiszem, most már nekem is van. Igazad van. Talán meg volt írva, hogy nekem és a színpadnak találkoznia kell. Mert már csak az az egy vágyam van, hogy a színpad tündököljön... olyan fényesen vagy fényesebben, mint régen.

- Mentem elsírom magam, hogy én tudtalak motiválni valamire – érzelgőskötött Sora.

- Mg mindig, te vagy a tapasztaltabb...- mondta Heniko, a naplóra nézve. - Talán ezt akarta elmondani Sophie is.

Lehet. Viszont olvass tovább! – Heniko erre bólintott, majd újra belefogott. hamarosan egy olyan oldalhoz ért, ami a többihez képet nagyon furcsa volt. A dátum feketével volt bekarikázva.

- Június huszonnégy. Gyűlölöm ezt a napot - olvasta fel hangosan is. – Ez furcsa. Az utóbbi máskor került ide.

- Vajon mi történt akkor? – csodálkozott Sora.

- Mindjárt kiderítem – határozta el Heniko, majd újra nekifogott.

„Fülledt nyári idő van. Ez is egy jó napnak ígérkezett...(kár hogy nem úgy alakult...) Reggeli után úgy döntöttünk elmegyünk gyakorolni. Nagyon akartam már, hogy sikerüljön az ugrás. Alig vártam, hogy végre előadhassam. A póz megtartásával voltak gondjaim. Soha nem tudtam addig a levegőben maradni, amíg Leon visszaért a trapézával. Nagyon bosszantott. Leon persze csak biztatott. Örültem neki, jól esett a támogatása. Aztán a kiadós edzés után elmentünk sétálni egyet a Jardin du Luxembourgba. Ez a kedvenc helyem Párizsban. Így sétáltunk, amíg egy nő kiabálását nem halottunk. (Bár ne is figyeltünk volna rá...) Egy zsebtolvaj ellopta a pénztárcáját és felénk menekült. Leon egy elegáns mozdulattal letaglózta. Aztán megjelent a nő, akié a tárca volt. Egy hosszú fekete hajú, sötétkék szemű nő volt. Elképesztően szép volt. ( persze...de ez csak a látszat volt..) Gondolom, említenem sem kell, hogy ez Leonnak is feltűnt. Hát igen...javíthatatlanul vonzza a nőket...de ez most új volt még nekem is. Tetszett neki a lány. Az a nő is alaposan felmérte a bátyámat. Mért ne tette volna...Leon tökéletes férfi volt. Sokszor mikor a póló nélkül rohangált a házban sokszor cukkoltam vele. Neki mondjuk nem nagyon tetszett. Olyankor általában a büntetésem szörnyű csiklandozás volt.

A nő hálája jeléül kávézni invitálta Leront. Én úgy döntöttem, inkább nem tartok vele. Bár volt egy olyan érzésem, hogy mennem kellett volna. (és milyen jó megérzéseim vannak...) Ahoz képest, hogy Leon csak egy kávéra ment, csak estefelé érkezett vissza. Nem kérdeztem tőle semmit. Gondoltam majd megteszi ő, ám nem tette meg. Kénytelen voltam rákérdezni a dologra. Kiderült, hogy csak erre várt. Elmesélte, hogy a lányt Miriamnek hívják, és hogy nagyon színpatikusnak találja. Örülnöm kellett volna, de valamiért nem sikerült.

- Szóval Miriam a nő a képről – azonosította be Heniko.

- Úgy sejtem ez a szimpatizálás kapcsolatba fordult át – tette hozzá Sora.

- Igen, de ahogy elnézem Sophie nem örült neki. Aggasztóak a szavai. - Hamarosan Sophie leírta, hogy Leon és Miriam egy pár lettek. Aztán szóba került az is, hogy Miriam költözzön oda. Sophie leírta, hogy mennyire nem akarta, de a bátya kedvvért belement a dologba.

- Miért kell Leonnak épp ezt a nőt szeretnie? Hiszen nem is hozzá való...Leon sokkal jobbat érdemelne! Hogy lehet ennyire vak? El sem hiszem, ez nem is rá vall! Ez a nő teljesen elvette az eszét. Valami azt súgja, hogy csak ki akarja használni őt! De Leon annyira szereti, hogy ezt észre sem veszi. Nem tudom, mit kellene tennem! El kellene ezeket mondanom, de félek. Bárcsak soha ne találkoztak volna! Az egész az én hibám! Ha akkor nem megyünk a parkba, sosem találkoztak volna! A napokban kiderült, hogy ő is elég ő is artista, és kitalálta, hogy meg akarja tanulni az angyalok táncát! El akarja venni az álmomat! Fogadok a következő ötlete az lesz, hogy majd ő indul Leonnal a fesztiválon. De az a kettőnk álma! Az enyém és Leoné. Azt ígértük, hogy bizonyítunk....

- Ő akart Leon partnere lenni? – képet el Sora.

- Nagyon úgy fest - mondta Heniko, majd becsukta a könyvet.

- De hát még van! – ellenkezett a szellem.

- Tudom, de mennem kell – közölte, majd visszatette a naplóra a lakatott és helyére tette a kulcsot is. – Mára bőven elég információt kaptam.

- Például Miriam?

- Például...- forgatta meg a szemét, majd kisétált a szobából, és visszazárta azt. Fantom és Sora jobbnak látták, ha most már egyedül hagyják a lányt egy kicsit, így visszatértek a színpadra. Heniko visszavitte a szobakulcsot is, majd visszaindult a hálószobájába. Már éppen elindult volna felfelé a lépcsőn, amikor megpillantotta Leont a tetején. Ha eddigre volt is egy csepp álmosság a szemében, az most mind szertefoszlott. Érezte, hogy arcából kiszalad a vér. Nem tudta, hogy a férfi mikor jöhetett ki a szobából, ahogy azt sem, hogy látott-e valamit, az ajtóbezárásos buliból. Próbált rezzenés és érzelemmentes arcot prezentálni.

- Jó reggelt - nyögte ki végül, de amint kimondta, nagyjából rájött, hogy mekkora idióta volt.

- Reggel? Talán inkább hajnal, nem? – javította ki Leon, nem túl kipihent hangon.

- Ja, de. Hajnal...azaz... az lesz az. Annyira közel vannak egymáshoz... – fecsegett össze-vissza.

- Nincs valami, amit el akarsz mondani? – kérdezte a férfi, miközben Heniko újra falfehérré változott.

   Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393