55.

Mindeközben Heniko a várost járta, és az eseményeken merengett. Kissé felfoghatatlan volt számára, hogy miért alakult így ez a megbeszélés, amikor nagy jókedvvel vágott neki az egésznek.

- „Remek érvelés, most pedig jöhet az a rész, hogy valójában, miért nem akarok elvállalni." - visszhangoztak a fejében Leon szavai. - „És melyik részével van bajod pontosan?" „Mért így állsz hozzá?" „Ha jobban megnézzük, a személyiségeiteket egészen hasonlítotok. Te sem hallgatsz másokra. Különben szerintem neked nem is Aurórával van bajod, hanem magával a happy enddel.

- Tündérmesék - gondolkodott. - Soha nem tudtam hinni bennük, mégis sok kislány álmaiban ott élnek. Hiszik, hogy megjelenik a szőke herceg fehér lovon és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Furcsa kislány lehettem, hiszen én már kicsiként sem hittem el, ezt a nyilvánvaló közhelyet. Talán a körülményeim miatt, hiszen a hercegnők nem egy árvaházból kerülnek ki. Pedig nagyon vágytam volna, „a boldogan éltek, amíg meg nem haltakra", de a valóságban nem mindig a jók nyernek. - Közben észre sem vette, hogy a tengerpartra ért. Ez nem a megszokott helye volt a színpadnál, hanem egy teljesen új, még számára ismeretlen partszakasz. Egészen lesétált a vízhez és egy nagyobb sziklára ülve figyelni kezdte a vizet.

- Na, Heniko, kérlek... - jutott eszébe Ian egyik könyörgése a régmúltból.

- Ian, nem. Nincs kedvem ehhez. Te is pontosan tudod, hogy a hercegnős meséktől feláll a szőr a hátamon!

- Az nem baj. Attól még prímán hozod majd a főszerepet - közölte a férfi nagy mosollyal.

- Azt mondtam, hogy nem!

- Pedig gyönyörű hercegkisasszony lennél - mondta, majd egy csókot lehelt szerelme ajkaira.

- Nem. Ezzel sem veszel le a lábamról - tiltakozott a lány, kitartóan.

- Kérlek... Ez a kedvenc mesém - könyörgött tovább Ian, fejét odahajtva Heniko vállára.

- Ezt a szöveget már két előadásnál is eljátszottad - emlékeztette Heniko.

- Nem tehetek róla, hogy sok kedvencem van... - válaszolt Ian ártatlanul, miközben csintalanul pillantott a lányra.

- Halljam. Ezúttal melyik vacakra akarsz rávenni?

- Ez nem vacak, hanem egy klasszikus! Különben a Hamupipőkére.

- Egy hatalmas sablon történet, amiben a koldusból királynő lesz. Roppant eredeti!

- Jézusom, Heniko! Csak egy kicsit érezd át a helyzetét...

- Szóval beszélgessek egerekkel? - kérdezte, mire Ian arca szörnyülködőre változott.

- Félek nem a dolog lényegét ragadtad meg...

- Hát sajnálom - vont vállat a lány, mire Ian arca szomorúra váltott. Heniko nézte-nézte egy darabig, és érezte, hogy kezd megenyhülni a szíve. - Na, jó megcsinálom - jegyezte meg nagyon halkan, amire Ian azonnal felkapta a fejét.

- Tessék? - érdeklődött, mintha nem hallotta volna jól. - Mintha hallottam volna valamit...

- Megcsinálom - ismételte a lány sokkal halkabban.

- Bocs, de kicsit süket vagyok. Szóval mit is mondtál?! - faggatózott tovább, mire Heniko nagyon begorombult. Pontosan tudta, hogy Ian már csak szórakozik vele.

- MEGCSINÁLOM, TE SÜKET ÖREGÚR! - kiabálta. - Sikerült végre meghallanod?

- Igen hallottam és imádlak - ölelte szorosan magához.

- Ez az, szorítsd csak ki belőlem minden szuszt, hogy ne kelljen eljátszanom Hamucipőt - gúnyolódott fennhangon.

- Nem szorítom. Csak kimutatom, mennyire nagyon szeretlek - mondta belemosolyogva a lány nyakába.

- Aha, képzelem. Figyelj, nem lehetne, hogy én legyek inkább a herceg? Nagyon király herceg lennék, de tényleg! - bizonygatta.

- Hogy én Hamupipőke? - vette Ian fontolóra. - Hm. Ha Don belemegy még azt is elvállamom, csak veled lépjek színpadra.

- Hát igen - tért vissza a valóságba Heniko. - Ian... tényleg mindenre rá tudott venni. Mennyit könyörgött, hogy játsszam el a tündérmeséket. Más biztos nem erőlködött volna annyit, mint ő, pedig akkoriban sokkal makacsabb is voltam, mint most. Ennek ellenére ő megértett és elfogadott ilyennek. Bár így belegondolva én is változtam az ő kedvéért. Talán meg kellene tennem ugyanezt Leon kedvéért is, hiszen ő is csak nekem akar jót. Erre én csak vívok. - Hirtelen elmosolyodott a gondolatra. - Különös. Megértés szempontjából Leon teljesen más, mint Ian volt. Ian kiegészített a nyugodtságával, ellenben Leon inkább lángra lobbant. Neki is mindenre van válasza, pont, mint nekem. Vajon, hogy tudott ennyi ideig hideg maradni egy ilyen szenvedélyes ember, mint ő? Leon Oswald teljes lényében egy rejtély. Talán azért is vonzz ennyire magához. Pedig azt hittem, soha többet nem leszek szerelmes, erre megjelent, és tornádóként kavarta fel az érzéseimet. Lehet, hogy nem volt annyira igazam a megbeszélésen. Végülis nem mindegy mit kell játszanom, amíg színpadon lehetek? Attól még, hogy nekem nem, a közönségnek fontosak a mesék. - Fáradtan sóhajtott egyet. - Na, jó. Ha a közönség aludni akar látni, akkor alszom nekik egyet. De ezért az lesz a minimum, hogy én is megkapom a darabom! Elő akarom adni a Bonnie és Clydeot, méghozzá Leonnal. Ez a darab lesz az, amiben megmutathatjuk, mikre vagyunk képesek úgy igazán! Akarom! Nagyon akarom! - Azzal a friss gondolattal a fejében úgy döntött, hogy beszél a franciával és Kalosszal is. Ahogy felért a partról és elindult visszafelé, sorra vette, hogy vezeti majd fel a beszélgetéseket. Annyira belemerült a gondolataiban, hogy majdnem szívrohamot kapott, amikor elhúzott mellette egy hangosan szirénázó tűzoltóautó, majd utána nem sokkal egy mentő is. - Vajon mi a fene lehet, hogy ennyire nagy a rohanás? Talán valami baleset? Azt hiszem, megnézem ezt magamnak - gondolta ki, majd elindult a vijjogó autók után. Esélye sem volt arra, hogy eltévessze az irányt, mert öt percenként újabb kocsi haladt el ugyanabba az irányba, amerre ő is tartott. - Elnézést - szólított meg egy idősebb nénit, aki éppen szemből érkezett. - Nem tetszik tudni, mi történt, hogy ennyi tűzoltót és mentőt látni?

- De tudom, kedveském. A Vincent Thomas Bridgehez igyekeznek - tájékoztatta kedvesen.

- Valami baleset történt? - érdeklődött tovább Heniko.

- Nem. Egy fiatal lány le akarja vetni magát a hídról.

- Öngyilkos akar lenni?!

- Csak remélni tudom, hogy nem lesz tragédia. Olyan fiatal még, előtte az egész élet.

- Köszönöm szépen. Viszontlátásra - köszönt el gyorsan Heniko, majd futva indult tovább. Igazából maga sem tudta, hogy miért megy oda, mégis tiszta erejéből rohant. A hídhoz érve, azonnal feltűnt neki a hatalmas tömeg. Mindenki azt latolgatta vajon mi lesz ennek az ügynek a végkifejlete. Henikónak persze nem volt elég a latolgatás, ő tenni akart valamit.

- Megálljon, kisasszony! Arra nem mehet! - állította meg egy tűzoltó.

- Uram, nagyon fontos teendőm van arra... - magyarázta.

- Mint maga is láthatja, elég veszélyes a jelenlegi helyzet.

- Mit tudnak arról a lányról?

- Már keresünk az információkat, de eddig nem találtunk semmit. Félő, hogy le fog ugrani, ezért kérem, inkább távozzon. Biztosítani akarjuk a helyszínt.

- Mi lenne, ha beszélnék vele? Talán elérhetném, hogy ne így legyen - ajánlotta, mire a negyvenes éveiben járó férfinak döbbenten kerekedtek el a szemei.

- Már megbocsásson kisasszony, de magának elment az esze?!

- Nem. De lehet, hogy csak egy beszélgetésre van szüksége.

- Szó sem lehet róla! - vágta rá a férfi. - És még ha valami csoda folytán rá is venne, akkor se tudnám biztonságosan feljutni oda!

- Akkor megteszem én, kicsit kevésbé biztonságosan. A lány is felmászott valahogy, szerintem ez nekem se jelent gondot - közölte kissé könnyelműen.

- Még hogy felmászik?! Kizárt dolog! Azzal a nővel is van elég bajunk, még csak az kellene, hogy magáért is aggódjak!

- De értem nem kell aggódni. Artista vagyok.

- Artista? - kérdezte csodálkozva.

- Az. A Kaleido színpadnál dolgozom.

- Akkor egy okkal több, hogy nemet mondjak! Nem veszélyeztethetem egy színpadi artista életét!

- Uram - fogott bele újra Heniko. - Értem az érveit, de az a lány tényleg életveszélyben van. Nekem a hívatásom a levegőben való parádézás. Lássa be, hogy szükség van rám, mivel a létrák nem elég magasak.

- Igen... ez igaz, viszont...

- Alezredes úr! - szakította félbe őket egy fiatalabb tűzoltó. - Rosszabbodik a helyet. Kezd egyre jobban feltámadni a szél. A végén akkor is le fog zuhanni a nő, ha időközben meggondolja magát. - A mondata végére feltűnt neki, hogy Heniko is ott áll. - Ez meg ki?

- Újonc - közölte az alezredes, ami rendesen meglepte a lányt. Mindenre számított csak arra nem, hogy a férfi meggondolja magát. - Öltözzön be és küldjétek fel.

- Biztos jó ötlet ez? Ez nem kislányoknak való feladat! - érvelt a srác, aki nem lehetett sokkal idősebb Henikónál.

- Nem hiszem, hogy a maga joga megkérdőjelezni a döntéseimet, tizedes - parancsolt a srácra az idősebb komoly hangon. - Vidd a kocsihoz és öltözzön be! Ez az utolsó szavam!

- Igenis, értettem - válaszolta a másik, igaz nagy nem tetszéssel a hangjában.

- Nem okozom csalódást! - mondta Heniko, majd elindult a fiatal tűzoltó után.

- Nem értem, miért akar egy olyan kis liba, mint te, olyat csinálni, ami meghaladja a képességeit - közölte vele a férfi gúnyosan. Henikót kissé meglepte a nyílt bunkóság, de gyorsan hozta a formáját.

- Én sem tudom, mióta alkalmaz a tűzoltóság töketlen hülye gyerekeket - vágott vissza hasonló kedvességgel.

- De nagy a szád. Meglátjuk mire mész vele!

- Nem szoktam feleslegesen jártatni, elhiheted - tájékoztatta, majd bemászott az egyik autóba, hogy felöltözzön. A civil ruhájára húzta fel az operált, majd felcsapott egy sisakot a fejére is.

- Készen áll, újonc? - kérdezte az alezredes, amint Heniko megállt a kocsi mellett.

- Kész vagyok.

- Biztos menni akarsz?

- Igen! - közölte határozottan, majd elindult híd pillérei felé. Odaérve a derekára erősített övre rákapcsolt egy kötelet, majd elkezdett sétálni felfelé. - Ha ezt Kalos megtudja nekem végem lesz - kezdett merengeni. - Ha Leon tudja, ő maga fog végezni velem. Ha pedig Don, akkor lehet, hogy nekem is kellene választanom majd egy szimpatikus hídacskát. - Amint felért egyből észrevette a lányt, aki egy oszlop tövében ücsörgött. Látszott rajta, hogy mennyire el van keseredve. - Hahó! - köszönt Heniko kedvesen, mire a lány idegesen kapta oda a tekintetét, és felpattant.

- Te meg mi a francot akarsz itt?! Takarodj innen! Ha közelebb jössz, leugrom! - fenyegetőzött.

- Nyugodtság van. Nem megyek, közelebb - mondta, miközben mind a két kezét maga elé tartotta. - Csak beszélgetni akarok semmi több. Azta! Milyen menő a kilátás! - kalandozott el hirtelen.

- Azért küldtek fel, hogy lelki fröccsöt adj, igaz?! Hát köszönöm, de nem kérek a sajnálatodból.

- Dehogy küldtek! Egyáltalán nem akarták, hogy jöjjek - vallotta be. - Különben nem vagyok dili doki! - mondta, majd ledobta a sisakját és leült. - Ja, meg tűzoltó sem!

- Akkor meg mit keresel itt?! - kérdezte a lány értetlenül.

- Csak tudni szeretném, hogy mért akarsz véget vetni az életednek.

- És ezért képes voltál feljönni ide?! - támadt rá éles hangon. - Te, komolyan örült vagy! Tényleg nincs jobb dolgod, hogy ráérsz más életével foglalkozni?!

- Most éppen nem akadt - vont vállat a lány. - Szerintem az élet egy nagyon fontos ajándék. Te pedig ilyen könnyen megválnál tőle?

- Persze, hiszen már nincs miért élnem... - rogyott össze elkeseredetten a földön. Heniko nézte őt egy darabig. Nem volt benne biztos, hogy odamenjen-e, de végül szép lassan odamászott és szó nélkül megölelte. Erre a lány azonnal zokogni kezdett. - Annyira szerettem őt - mondta nagyon fájdalmasan. - Tudtam én, hogy túl jó hozzám, mégis járt velem. Azt mondta szeret, de végül kiderült, hogy csak arra hajtott, hogy lefeküdjön velem. Mért tette ezt?! Eldobott, mint valami használt rongyot.

- Sajnos azt nem tudhatom, ő miért tette. De, ha képes volt így viselkedni veled, meg sem érdemelt téged igazán. Egy ilyen mocsok miatt, pedig főleg ne akard eldobni az életedet!

- Mit tudsz, te? Téged talán aláztak már így meg? - lökte el magától, hirtelen.

- Azt hiszed, csak veled történnek ilyen dolgok? - kérdezte Heniko továbbra is nyugodtan. - Hát ez nem így van. Azonban az mindenkinek a saját döntése, hogy feladja vagy nem. Szerinted azt a férfit érdekelni fogja, ha leugrasz? Mert biztos lehetsz benne, hogy nem. Amit te csinálsz, az gyávaság! Nem azzal mutatnád meg az igazi erődet, ha úgy teszel, mintha meg sem történt volna? Válj olyan nővé, hogy ő nyalja a küszöbödet azért, hogy visszafogadd. Mindig van esély az újrakezdésre. Én már csak tudom. - A lány csodálattal nézett fel, a már előtte álló lányra. - Sajnálom, de én csak ennyit tudtam tenni érted. Ha ezek után is le akarod vetni magad, én nem állítalak meg - jelentette ki, miközben sarkon fordult.

- Várj... - Állt fel ő is. - Azt hiszem...Igazad van...

- Vajon mi folyik, ott fent? - tanakodtak odalent.

- Valószínűleg... most próbálja meggyőzni a lányt. Josh, azért álljatok készen mindenre! - figyelmeztette az alezredes.

- Remélem, lassan elindulnak már. A szél tényleg nem viccel. - jegyezte meg Josh, miközben egy percre se kapta el a tekintetét a fentiekről.

- Meggondolatlanul és ostobán viselkedtem. Igazad van, ez tényleg nem ér ennyit - látta be a lány is. - Különben Pumah vagyok.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Pumah. Én, Heniko vagyok, de inkább a többit beszéljük meg odalent. Ez itt nem valami biztonságos.

- Egyet értek - helyeselt ő is, majd indult Heniko felé, azonban hirtelen megcsúszott és zuhanni kezdett. Heniko gondolkodás nélkül utána ugrott, és elkapta a karját. A lentiek szörnyülködve nézték a több méter magasan lógó lányokat.

- Félek... - suttogta a lány remegve.

- Érthető. Nyugodtabb helyzetet is el tudnék képzelni, mint több méterrel a biztos halál fölött lógni egy kötélen.

- Te, nem félsz?! - kérdezte idegesen Pumah, miközben teljes erejéből szorította Heniko kezét.

- Hülye aki nem fél, de én artista vagyok, szóval hozzászoktam a magassághoz. Mondjuk ennyire magasról még én sem lógtam - ismerte be.

- Ezzel nem nyugtatsz meg! - rivallt rá Pumah. - Az artistás szöveg sem túl hihető!

- Pedig az igaz. Artista vagyok - mondta Heniko, majd másik kezével is megfogta a lányt, mire Pumah egyből rámarkolt arra a kezére is. - Oké, eddig jók vagyunk - állapította meg magában. - Hál'Isten, hogy kibiztosítottam magam. Ha nem fújna ennyire a szél, nem is lennék akkora bajban. - Figyelj, Pumah! - szólalt meg hangosan. - Most elmondom, mit fogunk csinálni, de annyira nem fog tetszeni a dolog.

- Jaj, bármit megcsinálok, csak jussunk fel innen! - nyögte a kiborulás határán.

- Próbálj meg feljebb mászni rajtam - utasította Heniko. - Egy pillanatra sem foglak elengedni, de feljebb kell másznod, hogy biztonságosan be tudjam hintáztatni magunkat. Kell egy kis lendület, hogy visszaugorjunk!

- Értettem. Megteszem - mondta, majd szép lassan elkezdett feljebb mászni. Szerencsre Pumah úrrá tudott lenni a pánikján, és olyan ügyesen helyt állt, hogy végül a lábait is át tudta kulcsolni Heniko derekán.

- Ügyes vagy - biztatta. - Most hintázunk egy kicsit - mondta el a következő lépést. A terve kifogástanul működött, egészen addig a pillanatig, amíg a szél nem szabotálta a tervet. Heniko észrevette, hogy a szél a híd fala felé taszítja őket, és nem gondolkodott. Automatikusan fordított egyet a kötélen, hogy Pumaht megóvja. Azonban ennek ára volt. Ő csapódott háttal a falnak, mire egy hangos szisszenés hagyta el a száját.

- Heniko, jól vagy? - kérdezte aggódva Pumah.

- Persze. Kutya bajom - hazudta spontán. - Új stratégia kell -közölte gyorsan. Persze az ötlet csak félig támasztotta alá a valós szándékát. Sokkal inkább azért tette, mert borzaszóan fájt a háta. Egy örökké valóságnak érezte a mászást, és amikor felért, azonnal a földre rogyott. Igyekezett nagy levegőket venni, így Pumah azt hitte, hogy csak nagyon elfáradt, holott nem ez volt a valódi ok. A légzéssel próbálta csökkenteni a fájdalmat.

- Annyira sajnálom, Heniko! Az egész az én hibám! - magyarázta Pumah, miközben megint sírni kezdett.

- A lényeg, hogy vége van - mondta Heniko, majd meghallotta a tapsot odalentről.

- Hallod ezt, Heniko?! Téged ünnepelnek! - Heniko erre csak elmosolyodott. Jelen pillanatban tartott tőle, hogyha beszélnie kellene, még a végén elordítaná magát.

- Menjünk le - mondta egy pár pillanat múlva, amint elég erősnek érezte magát, hogy nyugodtan kimondja a szavakat.

- Soha többet nem jövök ennek a hídnak a közelbe sem - jelentette ki Pumah, miközben elindultak lefelé.

- Szeretnék kérni valamit - szólalt meg Heniko hirtelen.

- Örökre az adósod vagyok. Bármit kérhetsz!

- Kérlek, ne áruld el senkinek, hogy én mentettelek meg.

- Biztosan ezt szeretnéd?

- Igen, kérlek.

- Megígérem. Ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom, hogy megmentetted az életemet.

- Fel tudnád tartani őket, amíg eltűnök? Nem akarok média sztár lenni.

- Megteszem. - Heniko erre mosolyt varázsolt az arcára. Semmi más vágya nem volt, csak hazaérni végre. Amikor leértek, ügyesen elvegyült a tömegben, ami nem volt nehéz feladat, mert Pumah tökéletesen magára hárította a figyelmet. Heniko szinte bezuhant abba az autóba, amit előzőleg öltözőnek használt.

- Hülye gyerek! - szidta magát fájdalmasan. - Hogy lehettem ennyire figyelmetlen?! - dühöngött, miközben nagy nehezen lehámozta magáról a ruhát. - Gyorsan el kell tűnnöm innen - állapította meg. Amint kész lett, már majdnem ki is lépett az autóból, ám hirtelen megpillantott egy mentőládát. - Kérlek, mondd, hogy van benne fájdalomcsillapító... - könyörgött, miközben keresgélni kezdett benne. - Szevasz, cimbora! - nevetett fel kínjában. - Jó régen találkoztunk - mondta, azzal kivett kettőt és gondolkodás nélkül lenyelte őket. - Egy hirtelen ötlettől vezérelve, még írt egy búcsúlevelet, azzal eltűnt, mintha sosem járt volna ott. Senki nem vette észre távozását, csak később, mikor Josh a kocsihoz ment, akkor találta meg a lány üzenetét.

- „Köszönöm a lehetőséget, nagyon élveztem a mai mentést. Remélem, majd még találkozunk valahol." - olvasta fel. - Na, szép. Ez meg egy szó nélkül lelépett - mondta, miközben megfordította a papírt. - U.T.: Ennyit arról, hogy csak a szám járt, Öcsi... - olvasta el a rajta lévő szöveget, és azonnal összegyűrte a papírt. - Oh...hogy az a! Az a kis boszorkány! Csak kapjam a kezeim közé!

Közben a színpadnál Kalos még az irodájában volt. Már éppen befejezte a munkáját és csak a híreket hallgatta.

- Elfogadták az új törvényt az ingatlanokra. Görögországban lángok csaptak fel egy vendéglőben... Oh...elnézést, de ez a hír most érkezett! - váltott hangsúlyt az unott hírolvasó, mire Kalos is a képernyő felé fordult. - Ma a délutáni órákban hatalmas dugó lassította a forgalmat a Vincent Thomas Bridgenél, mivel egy nő öngyilkossági kíséreltet akart végre hajtani a hídon. Az esemény úgy látszott tragédiával végződik, de hála egy önfeláldozó tűzoltónak, a hölgy most már biztonságban van. Smith tűzoltó alezredes azt nyilatkozta, hogy az ifjú tűzoltó hamar alkalmazkodni tudott a helyzethez és jól találta fel magát. A hős tűzoltóval is szerettünk volna riportot készíteni, de hamar eltűnt a helyszínről. Megmentettje csak ennyit nyilatkozott róla: A megmentőm? Ő egy angyal volt... egy igazi mentő angyal.

- Egy angyal? Ez érdekes - gondolta Kalos, miközben csak az imént hallottak visszhangoztak a fejében.

A lemenő nap sugarai simogatták a hatalmas Oswald villa falait, amint egy elég gondterhelt arcú lány figyelt.

- Szerencsére a fájdalomcsillapítók megtették a hatásukat. Már nem is érzek semmit - gondolta kicsit megkönnyebbülve. - Most már csak azt kellene kitalálnom, hogy jutok be ide - mondta magának, miután megrázta egyszer a kaput, ami nem nagyon engedett utat neki. - Csengetnem kellene. - Már majdnem meg is tette, ám az utolsó pillanatban elhúzta az ujját. - Nem, nem, nem! Az mekkora ciki lenne már! Otthagyok csapot-papot, aztán meg visszajövők csengetni, hogy „hahó, megvagyok"? Nem, nem! Ennél már csak az lenne a megalázóbb, ha maga Leon engedne be! Akkor marad a betörés. Ma már úgyis teljesen actionwomanbe nyomom, szóval ez még simán belefér a mai programba. - Hirtelen aztán megrázta a fejét. - Jézusom! Heniko! Vedd már elő a jobbik eszedet! Komolyan azt fontolgattam, hogy betörök a tulajdon szerelmem házába?! Lehet, hogy nem is a hátamat csaptam oda, hanem a fejemet!

- Szia, Heniko - hallotta meg hirtelen a háta mögül. Öregedett is pár évet pillanatok alatt.

- Szia... - köszönt vissza Heniko, de közben nagyon rosszul érezte magát az előbbi gondolatai miatt.

- Nem megy a bejutás, igaz? - kérdezte Celia mosolyogva, miközben elkezdett babrálni a kulcsaival.

- Dehogy csak kijöttem levegőzni egy kicsit - terelt a lány, mire Celia felvonta az egyik szemöldökét.

- Az utcára? - Heniko rájött, hogy ez így tényleg nagyon gyenge kifogás volt.

- Na, jó. Igazad van. Kifogott rajtam a zár - ismerte be végül.

- Hát azon segíthetünk - mosolygott Célia még jobban. - Gyere utánam! - mondta, azzal betessékelte maga előtt a lányt. - Majd szerzünk neked egy kulcsot - javasolta.

- Komolyan? - kérdezte Heniko elképedve.

- Persze. Egy ideig úgyis itt laksz majd, nem? Természetes, hogy akkor neked is legyen. Holnap el is intézem a másolást - magyarázta, miközben bementek a házba. - Az első alkalom, hogy ilyet teszek.

- Az első?! - adott hangot a döbbenetének Heniko. - Ezt úgy érted, hogy előttem még egy nő sem lakott itt Leonnal?

- Pontosan. Igazából én örülök neki, mivel nem nagyon értettem egyet a felfogásával. Nehezen tűrtem volna el, ha hetente új nőknek kell bájolognom. Ó! Különben majd elfelejtettem! Mr. Oswald a dolgozó szobában van. Kicsit meg is lepett, hogy külön érkeztetek haza... - fejtegette, enyhén utalva arra, hogy érdekli a dolog miértje.

- Azt hiszem, annyira nem sürgetem azt a találkozót. Tudod, nem túl békésen váltunk el egymástól... - mentegetőzött, majd hirtelen ötlete támadt. - Nem tudnál adni nekem egy kis feladatot? Vagy tudok valamiben segíteni?

- Segíteni? - lepődött meg Celia.

- Igen. Igazából bármiben. Csak addig, amíg lélekben felkészülök a találkozásra. Mit szólnál egy kis gyakorlati továbbképzéshez? Főzés vagy takarítás... vagy amit csak akarsz. - Erre Celia azonnal elmosolyodott.

- Ne vedd sértésnek, de én annyira nem bánom, hogy ezekben nem vagy olyan profi, mint az akrobatikában. Legalább megmarad a munkám.

- Hidd el, Celia, ez a veszély egyáltalán nem fenyeget. Előbb gyújtom vagy robbantom fel a házat. - Celia elnevette magát.

- Lenyűgöző lány vagy, hallod-e. Sophie nagyon kedvelt volna... - jelentette ki, még mindig mosolyogva.

- Tényleg úgy gondolod?

- Egészen biztos vagyok benne. Vidám és cserfes lány volt, aki mindig mosolygott és viccelődött. Emlékszem, mennyit kísérletezett azon, hogy megnevettesse a bátyát.

- És sikerült neki? - kíváncsiskodott Heniko.

- Általában igen. Mr. Oswald nem volt mindig ennyire komoly, mint most.

- Nehezemre esik őt elképzelni komolytalanul... - gondolkodott hangosan a barna hajú lány.

- Elhiszem, de ki tudja. Talán még láthatod ezt az oldalát - vetítette előre. - Közben kitaláltam, mi lesz a feladatod.

- Igen? És, mi lesz a dolgom?

- A mai gyakorlat egy finom kávé elkészítése lesz, azzal ott! - határozta meg, miközben egy elég komplex készülékre mutatott. Henikónak még a szája is tátva maradt a látványra.

- Azzal?! De hát azon több gomb van, mint egy telefonon!

- Az csak a látszat - nyugtatta. - Hidd el, rém egyszerű a használata.

- De én még sosem főztem kávét. Mi több még inni se ittam.

- Tényleg? Pedig én azt hittem, ettől vagy mindig ilyen energikus - adott hangot a meglepettségének a házvezetőnő.

- Nekem nincs szükségem ilyesmikre - felelt Heniko legyintve. - A színpad iránti rajongásom bőven elég lendületet ad.

- Nagyon szereted a színpadot, igaz?

- Az nem kifejezés - sóhajtott egy nagyot, miközben, a pultra ült. - Egyenesen a megszállottja lettem.

- És mi a helyzet Mr. Oswalddal? - kérdezte egy mindentudó mosollyal. Heniko érezte, hogy vörösödni kezd.

- Szóval, hol is van az a kávé? - bújt ki a válaszadás alól, mire Celia megint nevetni kezdett. Ez a válasz bőven felért egy vallomással. Pár pillanat múlva Heniko bele is fogott élete egyik legnagyobb kihívásába: a kávéfőzésbe. Celia még sosem élvezte úgy ezt a feladatot, mint jelen pillanatban, Henikóval. - Azt hiszem, el fog fogyni a kávé... - jelentette ki Heniko, amikor már az utolsó adagot töltötte bele a gépbe.

- Ne is törődj vele - legyintett Célia. - Majd holnap reggel elmegyek és veszek egy másikat.

- Bocsánat, hogy ennyire ügyetlen vagyok - szabadkozott, tekintve, hogy már egy jó háromnegyed kiló kávé landolt a kukában.

- Semmi baj. Most megtanulod, és legalább egy életen át tudni fogod.

- Hát nagyon remélem, hogy ezt az adagot már sikerül megmentenem - reménykedett, miközben újra munkához látott. Celia közben végig csendben figyelt, majd mosolya egyre nagyobb lett, ahogy konstatálta, hogy Henikónak végre sikerült a feladat.

- Ez kész! - örömködött a lány. - Határozottan kávésan néz ki! Szerinted finom is?

- A megfelelő ízesítés után biztosan az. Tegyél be egy kis tejet, meg cukrot! - mondta nyugodtan, majd hirtelen felkiáltott. - Heniko, az a só!

- Hopszi - tette le gyorsan, mielőtt elrontotta volna az utolsó kávéját is. - Majdnem sikerült ezt is szabotálnom.

- Nem hiszem, hogy Mr. Oswald örült volna, ha miattunk kihagyja a szokásos kávéját.

- Neki főztünk kávét? - kérdezte Heniko döbbenten.

- Igen. Ilyenkor szokott kávézni - magyarázta Celia.

- De hát majdnem este van... - mutatott rá a lány.

- Ezt beszéld majd meg vele, miután felvitted a kávéját - közölte vele Célia. - Nekem most indulnom kell.

- Indulni?! Mégis hová? - kérdezte a lány azonnal.

- Egy barátnőm meghívott magához - közölte határozottan, de Henikónak ez szörnyen gyanús volt.

- Ide a rozsdás bökőt, hogy ezt csak most találtad ki! - vágta rá a lány, miközben a nyakára mutatott.

- Ugyan, Heniko! Tényleg azt feltételezed rólam, hogy kitalálnék egy ilyet csak azért, hogy kettesben maradjatok? - érdeklődött, miközben elkezdte összeszedni a holmiját, és jelentőségteljesen elindult az ajtó felé.

- Most, hogy mondod... minden gond nélkül! - jegyezte meg Heniko, miközben kitartóan Celia nyomában maradt.

- Na, de ilyet... - hitetlenkedett Celia, miközben kinyitotta az ajtót. - Nos, előre is jó éjt és jó szórakozást... - köszönt el, majd egyszerűen kilépett az ajtón és becsukta maga után.

- Jó éjt... - mondta Heniko, a csukott ajtónak, majd sarkon fordult, és elindult visszafelé. Azonban két lépés után megtorpant. - Jó szórakozást? De mégis mihez? - értetlenkedett, majd hirtelen leesett neki, hogy mire is célozgatott a másik. Tűzvörös arccal kapott is a kilincs után, de az ajtó bizony nem nyílt ki. - Hát ezt el sem hiszem! - hitetlenkedett, ám szép lassan egy huncut mosoly kezdett kirajzolódni az ajkain. A konyhába ment és egy tálcára helyezte a kávéscsészét. - Nos, Mr. Oswald. Lefogadom, hogy ilyen felszolgálásban még biztosan nem volt része - gondolta, majd határozott lépésekkel elindult a férfi dolgozószobája felé. Az ajtóhoz érve vett egy nagy levegőt, majd benyitott. A szoba, mint a ház többi részei is, kifogástalan eleganciáról árulkodott. Henikónak el kellett ismernie, hogy Leonnak vagy rendkívüli stílusérzéke van, vagy baromi jó kapcsolata lehet valami neves lakberendezővel. A férfi a dolgozóasztala mögött ült, háttal egy hatalmas forgószékben. Heniko mosolya a fülig szaladt. Ennél kedvezőbb helyzetben nem is találhatta volna a másikat. Időközben beljebb jött, és letette a tálcát az asztalra.

- Köszönöm - hallotta Leon hangját. Most jutott csak eszébe, hogy mennyire hiányzott neki ez a kellemes bariton. Heniko úgy döntött, hogy nem válaszol, helyette fogta magát, és törökülésben felcsüccsent a férfi asztalára. Pár perc után Leonnak feltűnt, hogy a kávét felszolgáló személy, még mindig jelen van. - Mit tehetek érted... - kezdett bele, miközben fordulni kezdett a székével. - Cel... - Ám, tovább már nem jutott a mondatában, mert ekkor realizálta, hogy Heniko ül vele szemben az asztalán.

- Celia... most nem ért rá, ezért én hoztam fel a kávéját. Remélem ez nem probléma, Uram - szólalt meg Heniko szándékosan, hozva Celia magázós stílusát. Leon nem hitte, hogy meg tud szólalni a döbbenettől, ám egy mondatot mégis sikerült kisajtolnia magából.

- Mégis mit művelsz, Heniko?

- Megcsináltam életem első kávéját. Bízom benne, hogy kedvére lesz majd.

- Ezt, te csináltad? - csodálkozott a lányra, majd aztán a kávéra, de aztán eszébe jutott, hogy egész nap nem is hallott a lányról, így a csodálkozása szigorba csapott át. - Hol voltál egész nap? - Heniko azonnal az égre emelte a tekintetét.

- A városban voltam - mondta végül. - Jártam egyet.

- És nem gondolod, hogy legalább szólnod kellett volna? - folytatta Leon egy cseppet sem enyhülve.

- Sajnálom - mondta őszintén. - De szükségem volt arra, hogy átgondoljak néhány dolgot - osztotta meg, majd leperdült az asztalról, megkerülte azt, és megállt Leonnal szemben,

- És elárulod, hogy mire jutottál? - kérdezte a férfi, és közben nagyon igyekezett, hogy minden kíváncsiságot visszatartson a hangjában. Valamiért úgy érezte, hogy ez a Heniko nem ugyanaz, mint akivel a reggeli megbeszélésen civakodott.

- Inkább demonstrálnám - közölte egyszerűen, majd a szék karfáira támaszkodva megcsókolta a férfit. Leon persze nem volt rest, elkapta a lány derekát és közelebb rántotta magához. Heniko persze belenyögött a csókjukba, de egy pillanatra sem szakította el a száját a másikétól. Leon valamikor még a kapcsolatuk elején megfogadta, hogy semmit nem fog erőltetni vagy siettetni. Ezt be is tartotta nagyjából eddig a pillanatig. Most viszont elemi erővel tört rá, hogy mindent akar, mégpedig most azonnal. A lány is érezte a változást, ezért azonnal megszakította a csókjukat, és figyelni kezdte őt.

- Te, komolyan meg akarsz ölni? - kérdezte Leon kissé rekedtesen felajzott hangon.

- Csak meglepett, hogy ilyen hamar térdre kényszerítettelek - engedett utat Heniko egy gúnyos megjegyzésnek, ami nem bizonyult jó ötletnek. Leon egy hörgéshez hasonló hang mellett megragadta Henikót a feneke alatt, majd a szék mögötti falhoz szegezte. - Jézusom! - kiáltott fel a lány döbbenten.

- Még pár ilyen cinikus megjegyzés és nem az ő nevét kiáltod majd! - Henikónak az izgalom fel és le futkározott a gerince mentén. A figyelmeztetésben lévő ígéret, több volt, mint izgató. Ráadásul úgy érezte, mintha a férfi szavai megszólították volna egy bizonyos testrészét.

- Ej-ej-ej. Hát mi lett a fene nagy hidegvérével, Mr. Oswald? - érdeklődött Heniko, miközben mélyen magába szívta a francia látványát. Sosem látta még ennyire férfiasnak, ennyire dominánsnak, mint jelen pillanatban.

- Ó, nagyon is tudod, te azt! Mintha nem tudnád, hogy milyen hatással vagy rám! Jelenleg csak az az egy dolog választ el attól, hogy feldobjalak az asztal tetejére, hogy rajta van a kávém. - Heniko próbált rezzenéstelen arcot mutatni, de a libidója kezdett önálló életre kelni.

- Elképesztő - suttogta, miközben nyelt egy nagyot. - hogy ilyen erős az a kávé. - Vándorolt oda a tekintete, majd a szavak maguktól jöttek ki a száján. - Nem innád meg esetleg? - kérdezte, a férfi szemeibe pillantva. Leon, amint felfogta a szavak értelmét azonnal szájon csókolta a lányt, aki a kezeivel még közelebb vonta magához a franciát, míg a lábaival átkulcsolta annak derekát. Leon amint érezte, hogy kezei szabadok, egyikkel a lány hajába túrt, hogy tovább mélyítse a csókjukat, addig a másikkal, kalandozni indult a lány oldalán, hátán, végül pedig erősen belemarkolt a fenekébe. Heniko ajkait egy újabb torokhang hagyta el, miközben belemarkolt a férfi hátába. Leon belevigyorgott a csókjukba.

- Nos, mi a helyzet, Miss Madcap? - érdeklődött, miközben pontosan tudta, hogy kinyitotta Pandóra szelencéjét.

- Szégyentelen... - kommentálta kicsit szaggatottan.

- Üdvözöllek a világomban! - közölte Leon, miközben elégedetten szemlélte a karjaiban tartott lányt. Alig tudott belelni a látványával. - Van fogalmad róla, hogy milyen gyönyörű vagy? - kérdezte vágytól csillogó szemekkel.

- Kócosan és zihálva?! Ugye csak viccelsz? - horkant fel a lány.

- Ha tudnád... - mondta sejtelmesen, majd egy egyszerű mozdulattal feldobta a lányt a vállára.

- Mi a...! Mit művelsz, Oswald?! - kiáltotta mérgesen, mivel ez a felállás nem kifejezetten volt az ínyére.

- A minap említettem, hogyha átlépsz egy bizonyos határt, nem fogom visszafogni magam. Emlékszel még rá? - érdeklődött, miközben könnyedén kisétált a dolgozóból, és elindult a lépcső felé.

- Emlékszem. De arról nem volt szó, hogy ezzel felszabadítasz magadban egy ősembert! - mutatott rá a lány.

- Bármilyen izgató is a gondolat, de a veled való első alkalmat nem egy íróasztalon képzeltem. - Heniko arca bíbor színig színeződött.

- Te már elképzelted?! - döbbent meg a lány.

- Számtalanszor - tájékoztatta Leon mosolyogva, miközben benyitott a lány szobájának az ajtaján.

- Hogy, te mekkora szoknyapecér vagy! - vádolta be a lány, mire hamar az ágyon találta magát. - Aú! Van fogalmad róla, hogy ez mennyire kemény?!

- Hidd el, van más is, ami az. - Heniko még levegőt venni is elfelejtett a hallottakra, hát még akkor, amikor Leon egy fél karmozdulattal megszabadult a pólójától. - Lélegezz, Heniko! - szólt rá a férfi. - Nem akarom, hogy elájulj itt nekem. Esetleg majd, ha végeztem veled. - A lány először ledermedt a szavak hallatán, de aztán inkább felháborodott rajtuk.

- Egoista majom! - kiáltotta, majd elcsípve az egyik párnát maga mögött a férfi felé hajította. Persze Leon könnyedén elkapta.

- Micsoda viselkedés ez, Miss Madcap? - kérdezte, miközben fel alá jártatta a tekintetét az ágyon fekvő lányon. - Az ilyen viselkedésért bizony büntetés jár - közölte, miközben elkapta a lány két bokáját és magához húzta őt az ágy végen. Heniko nem számított erre ezért felkiáltott. - El fogom érni, hogy csak ehhez hasonló hangok hagyják el azt a szemtelen szép szádat! - vetítette előre Leon, miközben egyesével hangsúlyozott ki minden egyes szót.

- Sokat kellett gyakorolnod ezt a mondatot, vagy ment így kapásból elsőre is? - tudakolta, amivel tovább idegesítette a franciát. A férfi kapásból feltérdelt az ágyra pont a lány elé. Heniko észrevette, hogy Leon arra készül, hogy felékerekedjen, ezért minden erejét összeszedve, belekapaszkodott az oldalaiba és átfordította magukat. Leon annyira meglepődött, hogy csak akkor eszmélt fel, amikor a lány már ott ücsörgött a hasfalán a világ legszélesebb vigyorával.

- Szó sem lehet róla! - jelentette ki Leon, majd kísérlettet tett arra, hogy kezeivel elkapja a lányt, hogy levarázsolja magáról, azonban Heniko elkapta a kezeit és a feje mellé nyomta.

- De igen! - közölte határozottan. - Nem fogod itt előadni nekem a Szexisten száz csodája című előadást! - Leonnak tátva maradt a szája is a döbbenettől.

- Hogy a micsodát? - kérdezett vissza, miközben a visszafojtott nevetéstől rázkódni kezdett a hasfala.

- Jól hallottad! - nyomatékosította a lány. - Bármilyen csábító is a gondolat, de nem vagyok még felkészülve az ezeregy éjszaka meséire egy éjszaka alatt! - Leon értetlenül állt a hallottak előtt, ez az arcára is tökéletesen kiütközött. Heniko erre a kezeibe temette az arcát. - Jó ég, tényleg kimondatod velem?! Essen már le, hogy szűz vagyok! - Leon arcvonásai értetlenből őszinte csodálkozásba rendeződtek.

- Komolyan? - kérdezte meglepetten, miközben felült, és megragadta a lány csípőjét, hogy le ne essen róla.

- Komolyan.

- De hogyhogy? Mármint úgy értem, hogy te meg... - Aztán jobbnak látta, ha inkább leharapja a mondat végét. Szeretkezés előtt egy volt kapcsolatról beszélni nem túl lelkesítő dolog.

- Nem - felelte Heniko fejet rázva. - Akkor még nem voltam felkészülve rá - vallotta be őszintén.

- Figyelj, ha ez a helyzet mi is várhatunk még - mondta Leon, bár a teste minden idegszála hadakozott a szavai ellen.

- Képes vagy ezt mondani, azután, hogy felhúztál, mint egy nyamvadt órát?! - kérdezte Heniko kissé kiakadva.

- Szóval azt mondod, ilyen ügyes voltam? - érdeklődött a férfi, akár egy kisfiú, mint aki jól csinált valamit. Henikónak nevetnie kellett a férfi mosolyán. Mintha éveket fiatalodott volna.

- Igen azt - mondta, miközben mutatóujjával megcirógatta a másik orrát. - Szeretlek, Leon - mondta ki nyíltan, mire Leon azonnal megcsókolta. Hosszú és finom csók volt. Miután elváltak ajkaik összetámasztották a homlokukat.

- Boldog vagyok, hogy itt vagy velem - kezdett beszélni a férfi is, miközben ujját végighúzta a lány arcán. - Boldog vagyok, hogy szeretsz, és hogy szerethetlek. Ma este pedig még boldogabbá foglak tenni téged - Heniko mosolyogva nézett bele a francia szürke szemeibe.

- Akkor ne csigázz tovább - suttogta, majd újra megcsókolta Leont, majd szép lassan a szerelmük teljesen kibontakozott. Órákon át szerették és szeretgették egymást, egészen addig, amíg a kimerültségtől el nem nyomta őket az álom.

Másnap reggel Heniko ébredt elsőként, és sosem érezte még magát annyira boldognak, mint most. Édes mosollyal figyelte a mellette szuszogó férfit, és átkozottul szerencsésnek gondolta magát. Leon Oswald, a híres Leon Oswald szíve, lelke és a teste is csak az övé volt. Most már értette, hogy miért áradoztak róla ennyire a nők. Hiszen szeretőnek is fantasztikus volt. Persze a lány egész testét furcsa és eddig ismeretlen bizsergés járta át, de ennek ellenére sem bánta meg a történteket. Leon egész végig odaadó és figyelmes volt vele szemben, mindent úgy tett, ahogyan az a lánynak a legjobb volt. Minden igényével foglalkozott, akár a sajátja kárára is, pont ezért Heniko szívesen maradt volna még a férfi mellett, de mennie kellett. Az olaszok miatt már nagyon régen nem járt az árvaházban, amiért eléggé rosszul érezte magát. Óvatosan kicsusszant az ágyból, és szinte hangtalan léptekkel zuhanyozni ment. Amint elkészült felrángatott magára egy farmert és egy melltartót, majd azon volt, hogy egy felsőt is keressen magának.

- Hová, hová? - hallotta meg hirtelen a francia álmos hangját. Heniko mosolyogva fordult felé.

- Dolgozni, Leon. Valakinek azt is kell.

- Kalos biztosan megérti, ha késünk egy kicsit - válaszolta a férfi feljebb ülve.

- Nem a színpadhoz megyek.

- Nem a színpadhoz? - kérdezte gyanakvóan, miközben szinte kitáncolt az álom a szeméből. - Akkor meg hová?

- Titok... - mondta kacsintva. - De nyugodj meg. Semmi olyat nem csinálok, ami neked nem tetszene - magyarázta, miközben kicibált egy felsőt a szekrényből, és visszaindult a fürdőbe.

- Mért nem itt öltözöl? - kérdezte a férfi vigyorogva.

- Azért, mert elővigyázatos vagyok.

- Elővigyázatos? - kérdezte Leon, mert egy pillanatra nem értette, mire gondol a lány.

- Igen - felelte immár visszatérve és teljesen felöltözve. - Mert, ha előtted öltözöm, akkor még a végén kedvet kaptál volna ahhoz, hogy inkább levetkőztess - fejtette ki az ágyhoz sétálva, majd egy hosszú csókot nyomott Leon szájára. - Aludj még egy kicsit, csak hét óra van. Estefelé jövők, de sietek majd! - suttogta neki. - Légy jó! - köszönt el, majd felkapta táskáját és kiment. Leon röviddel a távozása után újra elaludt. A lány eközben a konyhába érve bekapott pár falatot, majd hozzáfogott, hogy gyógyszert keressen magának. Celia alaposságát ismerve biztos volt benne, hogy valahol biztos tartanak itthon. Szerencséjére nem is kellett sokáig kutakodnia. Hamar rátalált egy fájdalomcsillapítóra, amiből egy levelet eltett magának a biztonság kedvéért. Röviddel az után, hogy mindent visszarendezett, hallotta, hogy nyílni kezd az ajtó.

- Jó reggelt, Celia - köszönt rá a megérkező lányra.

- Nahát! Ilyen korán elmész, Heniko? - csodálkozott.

- Igen. Munkaügy. Majd este érkezem.

- Rendben van. Akkor itt a lehetőség, hogy felavasd a kulcsaidat - közölte mosolyogva, miközben kivett a zsebéből egy kisebb kulcscsomót és átnyújtotta Henikónak.

- De jó! Köszönöm szépen, Celia! - hálálkodott, majd már lépett is volna ki az ajtón.

- Heniko, várj! - kiáltott utána a házvezetőnő.

- Igen? - fordult vissza.

- Ízlett a kávé Mr. Oswaldnak? - kérdezte vigyorogva.

- Az nem kifejezés - vigyorodott el ő is, majd kilépett az ajtón. Ma úgy döntött sétálva teszi meg a szokásos távot. Igazából jót tett neki, mert legalább többet gondolkodhatott. Részben a szenzációs este járt a fejben, azonban gondterhelt is volt. Tudta, hogy a hátának nagyon nem tett jót, az az ütés, ezért elhatározta, hogy jobban fog figyelni rá. Annak viszont kimondottan örült, hogy a fájdalomcsillapítónak hála úgy érezte, hogy kutya baja. Az otthonhoz érve, első útja Maryhez vezetett.

- Jó reggelt! - köszönt be egy hatalmas mosollyal.

- Heniko! Jaj, de örülök neked - üdvözölte a lányt Mary felvidult arccal. - Olyan régen láttalak, de a műsor, az valami csodálatos volt!

- Köszönöm szépen! De kérlek, ne haragudj, hogy csak most tudtam jönni.

- Ugyan már, dehogy haragszom! - ellenkezett Mary. - Amikor felajánlottam az állást, tisztában voltam vele, hogy a színpadon elég mozgalmas az élet. Ezt a gyerekeknek is el kell érteniük. Viszont nagyon vártak már! Ösztönözte őket, hogy nem vagy itt és rendkívül sokat gyakoroltak mára! - mesélte.

- Alig várom, hogy lássam! Megyek is! Jó munkát neked! - mondta Heniko, mire Mary elnevette magát.

- Menj csak nyugodtan. Lehet, valamikor beugrom, amint átvágtam magam néhány kupac papíron. Ez a sok költségvetés meg számlák... Ó ne tudd meg! Szabályosan kettéáll tőle a fejem! - panaszkodott, mire Heniko megértően mosolyogni kezdett, aztán a dolgára indult. A tornateremben végrehajtott egy gyors öltözést, majd belefogott egy alapos bemelegítésbe. Tisztában volt vele, hogy csak a gyógyszerek miatt nem érez fájdalmat, és hogy nagyon vigyáznia kell, ha nem akarja súlyosbítani az állapotát. Pár perc múlva megjöttek a kicsik, akik nagyon örültek, hogy végre újra itt van a kedvenc tanáruk. Heniko is hasonlóan boldog volt, mert nagyon szeretett dolgozni a gyerekekkel. Különösen azt szerette bennünk, hogy az ügyetlenségük ellenére, nagyon elszántak voltak. A mai naptól kezdve Heniko rátért arra, hogy a legkisebbek elkezdjenek megtanulni egy teljes koreográfiát is, így talán nem is meglepő, hogy az óra végére minden kis apróság nagyon elfáradt.

- Picurik! Következő órán folytatjuk. Nagyon ügyesek voltatok, büszke vagyok rátok! - mondta nekik mosolyogva, a kicsik pedig ragyogó arccal hallgatták az elismerést.

- Nagyon jó hatással vagy rájuk - jegyezte meg a nevelőjük.

- Köszönöm, de tényleg nagyon ügyesek. Majdnem olyan jó velük dolgozni, mint a nagyokkal.

- Azt elhiszem, csak néha kicsit akaratosak.

- Az, mondjuk igaz. De nem ilyen minden gyerek?

- Mondasz valamit. További jó munkát! - köszönt el tőle a nő, majd a kicsikkel együtt távozott.

Úgy kilenc óra felé járhatott az idő, amikor Leon elkezdett újra magához térni. Pár pillanatig még annyira kómás volt, hogy el is felejtette, hogy Heniko már elment.

- Hová a bánatba ment el ez a lány? - mérgelődött félhangosan, miközben kimászott az ágyból. - Mégis milyen másik munkáról beszélt? Tudtommal a színpadnál senkinek sem lehet másik munkája! Beszélnem kell Kalossal. Ha valakinek, neki tudnia kell, hogy hol van most! - határozta el magát, majd gyorsan készülődni kezdett. A forró zuhany pillanatok alatt megtette hatását, és szinte egy teljesen más emberként lépett ki a fürdőszoba ajtón. Az ágyra pillantva azonnal bevillantak neki az este történései, és a vágyai máris lobogni kezdtek. Kezdetben azt gondolta, hogy ezért volt ilyen nagy a sóvárgása, mert az első alkalmat várta. A pillanatot, amikor először lehet az övé a lány. Azonban hiába történt ez meg az előző éjszaka, a vágyódás csak még intenzívebbé vált. Újra és újra érezni akarta azt a fantasztikus érzést, ahhoz pedig arra volt szükség, hogy hamar kiderítse, hogy merre is van a szeretett lány. Felöltve egy sötét nadrágot, inget, valamint egy a nadrághoz színben hozzápasszoló zakót, már el is hagyta a szobát. A földszintre érve azonnal belefutott Celiába.

- Jó reggelt uram. A reggeli kávéja. - közölte a nő, mire Leon a kávé szó hallatán máris mosolyogni kezdett.

- Köszönöm, Celia - köszönte meg, miközben megitta.

- Egészségére, uram és jó napot kívánok! - bocsájtotta el, majd elindult a konyha felé. Ám mielőtt még teljesen bement volna gyorsan hozzátette: - Bár biztos vagyok benne, hogy ez nem sikerült olyan jóra, mint a tegnap esti!

- Ez a nő. Mégis honnan tud meg mindent? Hihetetlen... - gondolta, miközben nagy vigyorral lépett ki a bejárati ajtón.

   Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393