Az Oswald ház

Leon kinyitotta a bejárati ajtót és belépett házába. Celia egyből kisietett a konyhából, hogy üdvözülje őt.

- Jó estét, Mr. Oswald. Köszöntöm itthon - mondta boldog arckifejezéssel.

- Köszönöm, Celia - reagált egy szelíd mosollyal a francia.

- Milyen napja volt, uram? - érdeklődött Célia, miközben egy rutinosnak tűnő mozdulattal elvette a férfi kezén tartott zakót.

- Hosszú és fárasztó - foglalta össze a férfi egy fáradt sóhajjal. - Talán jobb lett volna, ha itthon maradok.

- Abban biztos vagyok - engedett ki egy kósza megjegyzést Célia, ami egyből felcsigázta a munkaadóját.

- Miért? Mi volt otthon?

- Remek napot töltöttem a vendégével, uram.

- Hallgatlak - vált izgatottá Leon, de igyekezett csak minimálisan kimutatni azt.

- Heniko hihetetlenül bájos teremtés - kezdett bele Célia és Leonnak pár mondata után feltűnt, hogy a nő milyen rajongással mesél. – Ja, igen! Már tegeződünk is, úgy bizony! Nem sokáig adott lehetőséget a tiszteletadásra. Közölte velem, hogy hasonló korúak vagyunk, szóval felejtsem el! - Leon vigyorra a füléig szaladt. Szinte maga előtt látta a jelenetet. - És képzelje! Ragaszkodott hozzá, hogy együtt reggelizzünk a konyhában! - Hirtelen aztán bosszúsra rendezte a vonásait. - Igazán nem szép öntől, hogy eddig kisajátította magának! Már előbb is idehozhatta volna! - Leonnak akkorára nőttek a szemei, mint még soha, de aztán derűsen felkacagott.

- Hidd el, Celia, hoztam volna előbb is, ha ő is akarta volna.

- De hát nem is tudta, hogy létezik ez a ház! - értetlenkedett Célia.

- Persze, hogy nem. Már annak is örültem, hogy nem fojtott meg a színpadi lakásomban, amíg lehetősége volt rá. Gondolom észrevetted, hogy őt nem olyan könnyű levenni a lábáról...

- Nekem egy reggelivel sikerült! - büszkélkedett Célia.

- Ha ezt tudom, én is ezzel próbálkoztam volna... - sóhajtott Leon.

- Úgy gondolom, Heniko az, akit keresett - váltott komolyra Celia egy szempillantás alatt. - Benne minden megvan, amire szüksége van.

- Magam is úgy vélem - helyeselt Leon. - Csak azt bánom, hogy sokáig tartott rájönnöm.

- Az a lényeg, hogy végül sikerült rájönnie az igazságra. Most már csak arra kell koncentrálnia, hogy boldog legyen - bíztatta Celia, rátéve a kezét Leonéra. - Biztos vagyok benne, hogy most már minden rendben lesz.

- Köszönöm, Celia - hálálkodott a francia. - Örülök neki, hogy mellettem vagy. Tudom, nem sokat hangoztatom, de te vagy az egyik legfontosabb személy az életemben. - Célia kedvesen elmosolyodott a hallottakra, majd mindentudóan vigyorogni kezdett.

- Azt hiszem, most már csak a második vagyok, de nekem az is jó lesz - közölte kacsintva. Leon hitetlenkedve megrázta a fejét, de közben ő is csak vigyorgott.

- Célia, kérlek...

- Heniko az edzőteremben van - váltott témát Celia.

- Hogy miért nem lepődöm meg ezen...

- Ebben eléggé hasonlítanak - jegyezte meg a nő. - Heniko marad vacsorára is?

- Igen marad – közölte Leon, majd egyből el is indult az alagsor felé. Amikor benyitott az edzőterem ajtaján, Heniko éppen egy új manőveren dolgozott. Pár pillanatig csak szótlanul figyelte a lányt, de aztán nem tudta megállni, hogy ne kommentálja a látottakat. - Egy napja sem vagy itt és máris kisajátítod az edzőtermem? - érdeklődött.

- Bocsánat. Az enyém még nincs kész... - felelte Heniko, de közben csak az ugrásra koncentrált. Leon elmosolyodott a hallottakra.

- Nem tudsz nyugton maradni egy pillanatig sem, igaz?

- Mondja ezt az, akinek egy komplett edzőterem van az alaksorában?- vágott vissza Heniko hitetlenkedő pillantással.

- Kérjek talán bocsánatot? – kíváncsiskodott Leon egy hasonló tekintett mellett.

- Á, nem - vágta rá elsőre, de aztán elgondolkodott. - Vagyis, de. Akár kérhetnél is! Pazarlás, amit ezzel a teremmel művelsz! - Mutatott körbe. - Egy csapat artista pók nevelődik ki itt, csak mert van esélyük rá! - Leon meghökkenve hallgatta a lányt. – Na, jó. Igazából Célia miatt esélyük sincs ilyesmire, de akkor is! - Leon ezen a ponton felröhögött, Heniko pedig meg is lepődött rajta.

- Hirtelen nem tudom mi a megdöbbentőbb. Az, hogy tudsz nevetni, vagy a döbbenetes birodalmad – közölte lehuppanva a trapézára.

- Birodalmam?! – ismételte Leon, mintha nem hallotta volna jól elsőre is.

- Az. Egyáltalán nem érzem magam valóságosnak benne – fejtegette Heniko.

- Pedig én úgy látom, hogy egészen illesz bele – ellenkezett Leon. – Lásd milyen jól elfoglaltad a termet – tette hozzá gonoszkodva, mire Heniko hitetlenkedve pillantott rá.

- Te is nagyon jól tudod, hogy nem így értettem!

- Akkor csak a múltad miatt aggódsz – vitte tovább a gondolatmenetét a francia. – Attól tartasz, hogy a múlt megismétli önmagát... - Heniko érezte a rációt a szavakban, így kissé üveges tekintettel idézte fel emlékeit, de végül egy bosszús fintornak adott helyet az arcán.

- A végére ért a pszichológiai elemzésemnek, Dr. Oswald? - jegyezte meg végül nagyszájúan. - Ha ilyen társalkodó kedvében van, inkább meséljen a tegnap estéről... - Leon tekintete azonnal döbbentre váltott.

- Ugye, te most csak szórakozol velem? - kérdezte enyhe kétségbeeséssel.

- Dehogy! - vágta rá a lány legyintve. - Örülök neki, hogy arra jártál. Csupán az előtte és az utána lévőkről érdekelne a te verziód is. - Leon azonnal megértette Heniko szándékát, ezért elmosolyodott. - Már megint rendellenes mozgást produkál az arcod! - figyelmeztette a lány, pedig nagyon tetszett neki a látvány.

- Nem rendellenes - mosolygott Leon még jobban. - Bármilyen hihetetlen képes vagyok rá.

- Hát persze, hogy képes vagy - reagálta le a lány kissé élesen. - Még nem találták ki azt a dolgot, amire Leon Oswald nem képes. - Pillantott a férfire, de rövid úton tovább is kapta a szemét, mert a mosolygó francia láttán kissé pirulni kezdett. Szerencsétlenségére ezt Leon is észrevette.

- Nézem, nézem, de nekem nem olyan egyértelmű, mi ennyire érdekes azon a fehér falon. Felvilágosítanál? - kérdezte egy sunyi mosollyal. Pontosan tudta, hogy a lány zavarában cselekszik így.

- Hogy-hogy nem? - értetlenkedett Heniko ártatlanul. - Ne mondd nekem, hogy még nem gyönyörködtél benne sohasem. Nézd csak a magasztos fehérségét!

- Ötletem sincs, honnan szeded ezeket a képtelen szövegeket - állapította meg a férfi, aki időközben felugrott az egyik Henikóval szembeni trapézra.

- Igen? Pedig azt gondoltam, hogy számodra nincs lehetetlen.

- Nincs is - helyeselt Leon. - Tökéletes példa erre a tegnapelőtti este - Henikónak azonnal leesett, hogy mire célozgat a másik és arca mélyebb tónusú pirosra váltott. Ám nem adta fel. Újabb mentőmellényt dobott magának.

- Tegnap előtt este? - kérdezett vissza, miközben olyan képet vágott, mintha nagyon nehézére esett volna az emlék visszaidézése. - Nem tudom, miről beszélsz. Én vacsoráztam volna Mr. Dlawsoval, aki valamiért nem jött el...- magyarázta, mintha nem tudta volna az igazságot a férfi kilétéről. - Kettőnk között szólva, ez oltári nagy pofátlanság... - Néhány pillanatig még függve hagyta a gondolatot, de aztán folytatta. - Most komolyan. Miért találtad ki ezt a játékot?

- Oswaldban csak a nőcsábászt láttad, ezért kellett valaki, aki által megmutathatom, hogy nem minden csak fekete vagy fehér. Ha úgy hívlak el, mint Leon Oswald, sosem jöttél volna el.

- Az száz százalék - vágta rá a lány. - Kiröhögtelek volna - tette hozzá kíméletlenül.

- Az igen! Ilyen lazán?! - hitetlenkedett a francia.

- Persze. Bőven megvolt a napi Oswald adag. Nem akartam próbára tenni a tűrőképességemet.

- Remélem, ez már az alázásom vége volt.

- Engem igazán nem okolhatsz! - tárta szét a kezét a lány. - Az elejétől kezdve bunkóztál velem. Ezután mégis miben reménykedtél volna? - kérdezte költőien, de aztán egy sóhaj után folytatta. – Szóval, miért pont tükörírás? Elég egyszerű volt...

- Mintha csak Yurit hallanám - gondolta Leon, ám mielőtt mondhatott volna bármit, Heniko folytatta.

- Különben az árult el.

- Hogy érted ezt?

- Nos, sznob hely ide vagy oda, de a hölgyek nem tudnak viselkedni – mesélte Heniko. – Rúzzsal pingálták a nevedet a tükörre.

- Milyen megalázó – emelte az égre tekintetét Leon. – Bár a leöntésem sem volt kutya... - idézte fel a férfi a csalódott emléket. – Gondoltam, hogy mérges leszel, ha kiderül, de ilyesmire nem számítottam.

- Örülhetsz, hogy ennyivel megúsztad, te dísz húszár! Így átvágni egy fiatal nőt! Talán az tetszene, ha én is szerveznék neked valami ilyesmit egy bizonyos...ömm... Okineh Pacdammal?- Leon halva az ötletet nevetni kezdett, amihez csakhamar csatlakozott Heniko is. Hirtelen aztán Leonnak fényes ötlete támadt, amit egy gonosz mosoly társaságában meg is osztott a lánnyal.

- Elmegyek, de csak akkor, ha úgy alakul a vége, ahogyan a Noel félre vacsoráé. – Heniko pár pillanatig csak fürkészte a franciát, aztán szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. A második próbálkozásra azonban már sikerült megszólalnia.

- Figyelj. Most komolyan. Te tényleg velem akarsz kezdeni?

- Igen komolyan.

- De biztos? Tényleg jól átgondoltad? Egy nagyszájú, önfejű, gúnyolódásban első rangú, etikettből nullára érettségizett, a divathoz egyáltalán nem értő, sőt még takarítani vagy főzni se tudó kis fruska vagyok. Lényegében majdnem ön és karrier gyilkosság, arra nézve, hogy te milyen körökben forogsz. Szerintem csak égetnéd magad velem... - Ám az új mondatba, már nem tudott belekezdeni, mert Leon hangos nevetése félbeszakította. Heniko pár pillanatig csak csodálkozott a hallottakon, de aztán ő is rákezdett.

- Ide figyelj, te kis fruska! – szólalt meg Leon, amint szavak is ki tudtak jönni a száján a röhögés helyett. – Pont nem érdekel semmi azokból, amiket felsoroltál. Pont olyannak szeretlek, amilyen vagy és nem is akarnák rajtad változtatni semmit sem. És lehet, hogy önfejű és nagyszájú vagy, de amellett gyönyörű, csinos, intelligens, impulzív, hihetetlenül vonzó nő is. Ezek mellett páratlan tehetségű artista és táncos is vagy. – Miközben Leon rendíthetetlenül sorolta, Heniko már majd felfőtt a mély zavarától. – Szóval csakhogy tudd, bárhol, bármikor és bárki előtt égetem magam veled, mert nekem csak az a fontos, hogy soha nem voltam még olyan boldog, mint amikor a közelemben vagy!

- Jó, jó elég lesz már! – vágott közbe végre a lány kissé mérgesen, mert már nem igen tudta, hogy kezelni a helyzetet. – Már így is lángol az arcom!

- Nocsak! – játszotta a tudatlant a férfi. – Hát ennek vajon mi lehet az oka?

- Biztos elromlott a légkondi ebben a francos teremben! – vágta rá, pedig valójában köze sem volt a valósághoz. – Gyorsan megyek és iszom valamit! – folytatta a meséjét, majd leugrott a trapézról, és az ajtó felé vette az irányt. Azonban ki már nem jutott rajta, mert egy izmos kar tulajdonosa ráfűzte kezeit a derekára, ezzel meggátolva őt. Szegény Heniko nem is tudta, mitől alélt el jobban. Leon közelségétől, az illatától, a karizmájától, vagy anblokk úgy mindentől.

- Ha érzésekről van szó, mért kezdesz menekülni?- búgta Leon a fülébe.

- Én nem menekülök...- dacoskodott a lány kitartóan.

- Akkor most mit csinálsz?

- Én? Hát... csak szomjas voltam, és ki...ki akartam menni a konyhába. - Leon felsóhajtott a hallottakra.

- Valóban? Akkor mi ez itt az asztalon? – érdeklődött Leon, miközben egyik kezével a fal melletti asztalra bökött. Heniko követte a mozdulatát, és hamar kiszúrta azt a limonádét, amit még Célia hozott be neki nem olyan régen.

- Ez nem fer – bosszankodott a lány halkan. - Mért ilyen jó a szemed?

- Mitől félsz?

- Én nem félek semmitől!

- Akkor? Tartasz tőlem, hogy kihasznállak és elhagylak? – vadászott az okokra a francia.

- Csak próbáld meg és neked annyi! – közölte Heniko indulatosabban, miközben szembe fordult a másikkal. - Ide figyelj, Leon! Vegyük úgy, hogy elhiszem, hogy komolyan mondtad az iméntiket. Elvonatkoztatok attól, hogy milyen múltad van. De azzal jó, ha tisztában vagy, hogy én, nem vagyok olyan, mint a többi nő, akivel valaha dolgod volt!

- Igen tudom. De melletted nincs is másra szükségem.

- Ha, megcsalnál vagy elhagynál...én... nem tudom, mi lenne velem. Ami téged illett, sokkal tisztább a kép. Az alvilág pokla meg sem közelíti azt, amit érezni fogsz! Mert arról hidd el, gondoskodni fogok – mondta villámló szemekkel, de aztán visszafogta magát. – Egyszerűen nem akarok több fájdalmat az életemben. Nem akarok még több embert elveszíteni.

- Nem fogom hagyni, hogy többet veszíts el. Heniko. – Nézett mélyen a lány szemeibe. – Szeretlek téged. Azt akarom, hogy mindig a közelemben lény, és a legkevésbé sem érdekel, hogy erről kinek mi a véleménye. Mindketten megérdemeljük, hogy boldogok legyünk.

- Én is sokat töprengtem az érzéseimen – szólalt meg a lány. – Igazából egy ideig nem akartam tudomást venni róluk. Talán pont ez volt az oka, hogy nem jöttünk ki jól egymással, mert mindketten ezt csináltuk. Aztán rájöttem, hogy felesleges a sok tipródás, mert az eredmény mindig ugyanaz. Vonzz hozzád valami, amit nem tudok visszafogni – vallotta be ő is, teljesen elveszve Leon szürkés szemeiben. Kettejük tekintete szinte egyé forrt, és pillanatokon belül az ajkaik sem cselekedtek másként. A férfi gyengéden közelebb húzta magához, majd egy lágy csókot lehet a lány szájára. Karjaival még jobban ölelte, miközben nyelvével tovább mélyítette a csókjukat. Heniko automatikusan a francia nyaka köré fonta a karjait, hogy még közelebb kerüljön hozzá. Sosem érezték még magukat ennyire szabadnak, mint ebben a pillanatban. Szorították egymást, ölelték, egészen addig, amíg a levegőhiány szünetet nem követelt magának. Leon még a csók után is hosszan ölelte Henikót úgy, mintha sosem akarná elengedni. A lánynak is megnyugtató volt a férfi mellkasának simulni és hallgatni annak szívverését. Hirtelen aztán egy széles mosoly jelent meg az arcán.

- Minden francia így tud csókolni, vagy ez a te sajátosságod? - érdeklődött, bár biztos volt a válaszban.

- Nyilvánvalóan az enyém - mondta Leon mosolyogva, némi büszkeséggel a hangjában.

- Többet kéne mosolyognod. Jól áll neked - közölte Heniko, amin Leon igencsak elcsodálkozott.

- Nem is látod az arcom. Honnan veszed, hogy mosolygok?

- Hallom.

- Újabb különleges képesség, Miss Mosolyhalló Madcap? - kérdezte Leon, miközben állát megtámasztotta a lány feje tetején.

- Nem tudom, miről beszélsz... - vigyorodott el a lány. - Nincs olyan sok.

- Valamiért azaz érzésem, hogy füllent, Miss Madcap - kezdett beszélni a francia, majd elmozdította a fejét, hogy suttogni tudjon a lány fülébe. - A füllentésért büntetés jár - mondta, majd belecsókolt a lány nyakába, amitől az azonnal összerezzent. - Az előbb meleged volt, most meg hirtelen fázol? - vigyorgott Leon, akár egy csínyt elkövetett kisfiú.

- Rendkívül humoros lettél - jegyezte meg a lány csípősen, mire egy újabb csókot kapott. Reakciója hasonló volt az előbbihez. – Na, jó. Elég lesz ebből.

- Miért van, azaz érzésem, hogy csak az okos kis fejecskéd mondatja ki veled ezeket a szavakat? – kérdezősködött tovább Leon, miközben a lehelete végig csiklandozta Heniko nyakát.

- Rosszul gondolod – hárított Heniko, de persze egy szó sem volt igaz belőle most sem. Pont attól volt zavarban, hogy mindent imádott, amit a férfi tett.

- Kétlem – jegyezte meg Leon, egy újabb csók után. Heniko ezen a ponton sokkalt be és szembefordult a férfival. A francia kíváncsian várt, mi sül majd ki ebből.

- Éhes vagyok! – közölte komolyan. A férfi elcsodálkozott a hallottakra, majd szélesen elvigyorodott.

- Igenis, hölgyem. Ez ellen akkor tennünk kell – mondta, majd kinyújtotta a lány felé a karját. – Gyere velem! – Heniko boldogan elmosolyodott, majd megfogta a férfi kezét. Így sétáltak el egészen a konyháig. Célia éppen a vacsorakészítéssel volt elfoglalva, de amikor felpillantott, és észrevette őket elmosolyodott.

- Hogy áll a vacsora, Célia? – érdeklődött Leon.

- Pár pillanat és elkészül. Foglaljanak helyet az étkezőben, hamarosan felszolgálom. – A két fiatal úgy tett, ahogy Célia meghagyta.

- Fantasztikus ez a ház, de nem túlzottan nagy? – kezdeményezett beszélgetést Heniko, nem sokkal azután, hogy helyet foglaltak.

- Mondjuk úgy, hogy a célnak megfelel.

- Célnak mi? – horkant fel Heniko. – Mégha legalább öt gyerek rohangálna benne, meg is érteném. Akkor talán lenne benne némi hitel, de így...

- Miért érzem úgy, mintha sértegetnél?

- Dehogy! Eszemben sincs – ellenkezett a lány. – Csak nekem érthetetlen ez a felfogás. Minek ez a mindenség, ha nincs is szükség rá – fejtette ki, de inkább gyorsan témát váltott. – Különben örülök, hogy megismerhettem az emberibb stílusodat. A másik kimondottan tenyérbemászó volt.

- Akkoriban azt tartottam a leghelyesebbnek, ha senkit sem engedek közel magamhoz.

- Rossz taktika volt. Csak azt könyvelték el rólad, hogy egy utálatos, önző, önelégült személy vagy. Bár, ha az volt a célod, hogy ellenségeket gyűjts, akkor tökéletes terv volt.

- Tudod sosem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások. Ellenségeim pedig mindig is voltak, így ha ez miatt több lett, hát Istenem. Így jártam. Sem időm sem energiám nem volt mások érzésvilágával foglalkozni.

- Elképesztő ez az érdektelenség! – jegyezte meg Heniko elismerően. Leon már éppen visszavágott volna, ám Célia megjelenése meggátolta benne.

- Itt is a vacsora! – jelentette be majd feltálalta az első fogást. Egy könnyed krémlevessel kezdett, majd egy csirkés főétet tálalt. Minden fogás kifogástalan volt, mint ízre, mind megjelenésre.

- Ez pedig a Crčpe Suzette – jelentette be büszkén, amikor már a desszertet tette le Heniko és Leon elé.

- Hogy micsodácska? – kérdezte Heniko, mire Celia elnevette magát.

- Ez egy francia desszert – magyarázta Celia.

- Na, de mitől lett ez a palacsinta francia? – tudakolta a lány. - Talán énekelni tudja a Marseillaisezt? – gúnyoldódott kicsit Heniko, mire Leon igyekezett a markába rejteni a vigyorát. Céliának azonban kellett pár pillanat, hogy megeméssze a hallottakat.

- Nyilván nem – próbált maradni a komolyságnál a házvezetőnő. – Csak tudod ebben narancs és mandarin van, valamint... - És még szerette is volna folytatni a sort, ám Heniko beléfojtotta a szót.

- Hát persze! – horkant fel a lány. - Mert az a kettő aztán teljesen tradicionális francia gyümölcs...

- Heniko! – szólt rá kicsit szigorúbban Célia. – Komolyan mondom, ha tovább szemtelenkedsz, nem foglak beengedni az edzőterembe! – közölte határozottan, mire Henikónak még a szája is tátva maradt a döbbenettől. Leon ellenben megadta magát és felnevetett.

- Mi?! – kérdezte két oktávval magasabban. - De hát én csak vicceltem! – mentegetőzött Heniko.

- Én viszont nem! – közölte a házvezetőnő határozottan, összefonva a karjait maga előtt. Persze valójában nem volt mérges, csupán kicsit meg akarta leckéztetni a lányt. – Egy ilyen szép hölgynek illendőbben kellene viselkednie az asztalnál!

- Ugyan már, Celia – könnyelműsködött a lány. – Mégsem az amerikai szenátor asztalánál ülök – mondta, majd elhallgatott egy pillanatra, hogy a férfire nézzen. – Vagy esetleg jelöltetted magad mostanában?

- Én nem – védekezett Leon, és nem is tagadta, hogy milyen jól szórakozik.

- Hát akkor? – kérdezte, miközben összecsapta a tenyerét, majd felemelte az evőeszközeit. Akkor hát Bon Appetit! – monda kissé furcsa kiejtéssel, mire Célia elnevette magát.

- Jól van. Feladom! Feladom! – mondta még mindig kacagva. – Te, aztán hitetetlen lány vagy, Heniko!

- Ó! Ez isteni! – szólalt meg az első falat után. – Célia, te egy ételmágus vagy!

- Ugyan, dehogy...

- De komolyan mondom – erősködött Heniko. – Éttermet kellene nyitnod!

- Hé, hé, hé! – vágott közbe Leon. – Te csak ne adj neki ötleteket!

- Most miért? – értetlenkedett a lány. – Egyértelműen vétek, hogy csak rád pocsékolja a tehetségét. – Leon hallva a lány szavait teljesen ledöbbent, ellenben Célia nevetni kezdett.

- Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza Leon, alig találva a szavakat.

- Ne kérdezz vissza, hallhattad - szerelte le Heniko, miközben tovább szurkálta a tésztát a villájára.

- Hát komolyan mondom, nem térek magamhoz! - dőlt hátra a székén megsemmisülten.

- Te választottad - vont vállat a lány egy fél mosollyal.

- Tényleg, Heniko - szólt közbe Célia kihasználva a pillanatnyi csendet. - Maradsz éjszakára is? - És ez volt az a momentum, amikor elfagyott a lány mosolya az arcáról.

- Hát...izé. Nem is tudom - makogta kissé esetlenül. Valójában erre nem is gondolt. Így kissé vártatlanul érte a nekiszegezett kérdés.

- Marad - felelt Leon ellenben teljesen nyugodtan. Célia egy bólintással nyugtázta, majd távozott a nappali irányába. - Mi az, kedves? – kérdezte Henikót, látva annak szúrós tekintetét.

- Szerintem nagyon jól tudod - adott hangot a bosszúságának. - Nem posztod döntéseket hozni helyettem.

- Nem adtál konkrét választ, így megtettem helyetted.

- Mit nem mondasz... Fel se tűnt! – folytatta a háborgást, ellenben Leon erre csak elmosolyodott. - Most meg min vigyorogsz?!

- Csak azon, hogy milyen kis édes vagy - közölte a férfi, mire Heniko arca pirosba borult.

- Menj a fenébe! - sziszegte, de közben nagyon boldog volt. Úgy érezte, mintha a szíve kicsi szárnyakat növesztett volna a mellkasában. Pár pillanat múlva egy villanást láttak, majd hangos égdörgés hallatszott. – Nahát! Esik odakint?

- Az nem kifejezés! - felelt a kérdésre Célia, aki most lépett be az ajtón. Látszott rajta, hogy rendesen elázott. - Valósággal szakad!

- Nem is emlékszem, hogy jósoltak volna mára - gondolkodott hangosan Heniko.

- Célia a pincénél lévő aknák, hogy állnak? - érdeklődött Leon.

- Úgy gondolom, lassan el kellene indítani a szivattyúkat. Ha ilyen ütemben szakad, hamar tele lesznek. De ezzel ne törődjön, én majd intézem.

- Ne viccelj - ellenkezett Leon, miközben felállt az asztaltól. - Majd én megoldom. Megleszel addig? - Fordult a lány felé.

- Persze - mosolygott Heniko. - Ne maradj kint sokáig, te sem! – figyelmeztette kedvesen.

- Hidd el, nem áll szándékomban. Főleg, hogy itt vagy te is - jegyezte meg egy szexi mosollyal, aztán már ott sem volt.

- Csibész... - jegyezte meg Heniko egy széles mosollyal, majd úgy döntött, ha már így egyedül maradt, akkor kihasználja az időt és lezuhanyozik. Úgy fél óra elteltével Leon is visszatért a villába. Céliához hasonlóan ő is rendesen elázott.

- Szörnyű idő van odakinn! – jegyezte meg, amikor belépett a konyhába.

- Jaj, uram! Gyorsan fürdődjön le ön is. Még megfázik a végén! – aggodalmaskodott Célia, látva, hogy a férfiből úgy csöpög a víz, mintha ruhától állt volna a zuhany alá.

- Ne aggódj miattam, már megyek is. Lassan viszont pihenj le, te is.

- Így lesz! Jó éjt, uram! – köszönt el Celia, és Leon is hasonlóan tett. A férfi a földszinti fürdőszobába ment, hogy minél hamarabb megszabaduljon a vizes ruháitól. Nagyjából tizenöt percig áztatta magát a forró víz alatt, hogy áthűlt teste visszamelegedjen a normális hőfokára. Amint végzett elindult az emeletre, ám amikor Heniko szobája elé ért megtorpant. Pár pillanatig nem tudta, hogy mit tegyen, de végül meggyőzte magát, hogy bepillant hozzá. Biztos volt benne, hogy a másik már alszik, ám tévedt. Ott ült az ágyában és az esőt figyelte az ablakon át. Aztán mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, ezért a férfire pillantott.

- Hogyhogy nem alszol? – érdeklődött Leon.

- Nem értem miről beszélsz. Én alszom... - mondta Heniko, mire a férfi hitetlenkedve megrázta a fejét.

- És álmodban is tudsz beszélgetni?

- Látod, látod? Erre is kiterjed a profizmusom – mondta büszkén.

- Hogy is feltételezhettem mást – hitetlenkedett. – Próbálj meg aludni egy kicsit – mondta kedvesen, majd elindult kifelé.

- Várj! – állította meg Heniko kicsit halványabb hangon. - Kérlek, ne menj el...

- Csak nem félsz a vihartól?- kérdezte Leon kíváncsian, miközben közelebb jött. – Ezt nem is tudtam rólad.

- Én nem félek semmitől – váltott dacoskodó üzemmódra Heniko. – Pláne egy ilyen kis viharkától nem. Menj csak nyugodtan, ha menni ak... - De nem tudta befejezni a mondatot, mert Leon a tenyerével betapasztotta a száját.

- Komolyan mondom, néha elég erős késztetést érzek arra, hogy beragasszam a szádat – mondta, miközben a lány unott szemeibe pillantott. – Miért kell neked folyton gúnyolódni? – kérdezte, de persze csak egy morgást kapott válaszul. – Elengedlek, de akkor nincs több ironikus megjegyzés, stimmt? Szemet forgatni sem ér! – tette hozzá, amint látta a lány ezen reakcióját. Még farkasszemet néztek egy kicsit, de aztán Heniko egy nagy levegő vétel után jelezte, hogy megértette a felállást. – Helyes! – mondta a férfi, majd elengedte a lány száját. – Szóval miért nem alszol már? – kérdezte megint, miközben a lány mellé feküdt, és közel húzta magához.

- Azt hittem álmosabb vagyok, de úgy tűnik mégsem.

- Mondjak egy esti mesét? – mondta Leon szórakozottan.

- Ha az apámnak gondolod magad csak rajta...- biztatta Heniko cinikusan.

- Mintha nem is olyan régen ígértél volna valamit... - emlékeztette a férfi.

- Nem tehetek róla, ha te folyton magas labdákat hajigálsz...

- Kezdek rájönni arra, hogy te, talán a gúnyolódással fejezed ki az érzelmeidet.

- Mi? Ez nem is igaz! – vágta rá gyorsan.

- De az.

- Nem biztos nem!

- De az.

- Na, jó. Talán van benne egy kis igazság – adta meg magát némi gondolkodás után, majd kicsit fészkelődni kezdett, hogy kényelmesebb helyzetbe kerüljön.

- Ki fogod nőni... - jegyezte meg Leon vigyorogva.

- Na, ezt pont tőled nem akarom hallani!

- Örülök annak, hogy itt vagy...- ugrott át a témán a francia, majd mindenféléről beszélni kezdett. Heniko egy ideig válaszolgatott, kérdezgetett, de aztán egyre minimálisabb reakciókat produkált. A végén már csak hümmögéssel tudatta, hogy még ébren van. Leon mellett annyira biztonságban érezte magát, hogy mire észbekapott volna már el is aludt.

- Persze. Még hogy nem volt álmos. Erre most meg úgy alszik, mint egy kisangyal - gondolta Leon mosolyogva, majd megcsókolta a lány feje búbját, és őt is hamar elnyomta az álom. Reggel Heniko ébredt elsőként. A nap sugarai ébresztették, ezért kicsit nehezebben szokta meg a nagy fényességet maga körül. Meg akarta kicsit mozgatni magát, de hamar felfedezte, hogy a férfi karjai még mindig ölelik őt. Átpillantott a válla fölött és látta, hogy a férfi még alszik. Nagyon szokatlan volt neki ez a helyzet, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy egy ágyban ébredt a férfival.

- Ha ezt álmodom, akkor ez egy nagyon jó álom...- mondta halkan, mire Leon hirtelen belecsókolt a lány nyakába, amitől az összerezzent. – Hé! Te ébren vagy? – csodálkozott.

- Nem. Én alvás közben is tudok csókolgatni - suttogta a fülébe.

- Milyen ismerős szövegkörnyezet – jegyezte meg a lány, emlékezve, hogy ő mondott hasonlót a minap.

- Különben másik kérdésedre válaszolva ez nem álom.

- Rájöttem – mondta, majd egy puszit nyomott Leon arcára. – Vajon mennyi lehet az idő?

- Nem mindegy? - kérdezte Leon, és hogy jelezze, hogy őt valóban nem érdekli, még jobban magához ölelte a lányt.

- Nem, nem az! – ellenkezett, majd mocorogni próbált, hogy szabaduljon. - Nem akarok elkésni. Már a tegnapi napot is ellógtam. Ott szükség van rám!

- Itt is – nehezítette a lány dolgát Leon.

- Nem könnyíted meg mi? Leon. Nekünk a színpad a munkahelyünk, szóval nem kellene elkésni. Neked meg aztán pláne! Ha a pontosságnak szobrot emelnének, a te képmásod állna a talapzaton!

- A kivétel erősíti a szabályt. Majd bemegyünk délután.

- Leon! - szólította meg visszafogott indulatokkal. - Lehet, hogy nem sok erőt nézel ki belőlem, de ha nem engedsz el, én biz 'isten lelöklek az ágyról!

- Na, azt szeretném én látni! - gúnyolódott nagymellénnyel.

- Nem csak látni fogod, hanem érezni is! - vetítette előre, majd ügyeskedve kiszabadult, és a takarójával együtt a padlóra küldte a férfit. Igaz rendesen belefáradt a támadásba, de a döbbent francia arckifejezése minden pénzt megért a számára.

- Nem hittem, hogy komolyan mondod - vallotta be Leon, amint feleszmélt az élményből.

- A megismerkedésünktől napjainkig bezáróan, szerintem bőven észrevetetted volna, hogyha komolyan mondok valamit, azt komolyan is gondolom. - Hirtelen aztán egy órára vándorolt a tekintete és elsápadt. - Jó ég! El fogunk késni! - kiáltotta, majd lázasan szaladgálni kezdett a szobában. Leon ellenben az aggodalom legkisebb jelét sem mutatta. Sőt lázadóan még az ágyba is visszafeküdt. Heniko egy gyilkos pillantással jutalmazta a látottakat, ellenben Leon egy kaján vigyorral tekintett vissza rá. Heniko hitetlenkedve pillantott fel, majd inkább a fürdőbe vonult. Leon csak egy nagyot vigyorgott az egészen, és ez ki is tartott addig a pillanatig, amíg a lány újra meg nem jelent a szobában. A változás csupán annyi volt, hogy a gyors zuhany után a lány csak egy köntöst viselt, egyebet nem. Heniko győztes mosolyt villantott, ahogy meglátta a tátott szájú franciát, de gyorsan libbent is tovább a gardróbba.

- Honnan tudtad mi kell nekem? - érdeklődött az ajtó túloldaláról, ám Leon az állát sem találta, nem hogy a szavait. - Hahó! - szólt ki megint, de persze ekkor sem jött válasz. Ekkor vigyorogni kezdett majd, amit összeszedte a ruháit, újra visszalépett a szobába. - Leon! - szólt rá a férfira ezúttal erősebb hanggal.

- Hm? - nyilvánult meg a franca nem túl összeszedetten.

- Enyje már! Hát mi történt önnel, Mr. Oswald? - színlelt érdeklődést a lány, pedig jól tudta az ok, okozati összefüggéseket. - Nem látott még köntösben járó nőt?

- Ilyen szépet még életemben nem - vallotta be őszintén, miközben szinte ráragadt a tekintete Henikóra.

- Remélem, lementetted a látványt, mert eddig tartott a varázslat! - közölte kissé gúnyosan, majd visszamenetelt a fürdőszobába.

- Ez a nő...egy vad angyal... - gondolta Leon hitetlenkedve. - Egy igazi nő, aki tudja mivel képes elszédíteni valakit. Hihetetlen, hogy velem is megcsinálta. Eddigi életemben annyira természetes volt, hogy bárkit megkaphatok mindenféle erőlködés nélkül. Kedvemre válogathattam, elég volt sodródnom az árral. Tettem, amit akartam, nem volt sem kötöttség sem korlát. A sok hazugság, szédítés, üres szavas bájolás, kitanult érintések...most azonban mind értelmét vesztette. Pedig emlékszem mik voltak az első gondolataim vele kapcsolatban. Csak egy kis libának gondoltam, de most? A világot jelenti számomra. A jelenléte kitöltötte bennem az űrt, ami már évek óta szorongatott. A régi kalandok hasztalan időpocsékolásnak tűnnek. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogok szenvedélyesen rajongani valakiért, de ez a lány egészen más, mint bárki ezelőtt az életemben. Ha hinnék a sorsszerűségben, biztos lennék benne, hogy ő az, akit nekem szántak. - Ezen mélázása egészen eddig tartott, amíg fel nem idézte magában a lányt köntösben. A gondolattól pedig érezte, hogy elönti a forróság. Akaratlanul is fürdő ajtaja felé nézet, ami nem volt teljesen becsukva. Hallotta is a bentről kiszűrődő hajszárító monoton morgását. Hirtelen felült, majd gondolkodás nélkül elindult a fürdőszoba felé. Amint kijjebb tárta az ajtót újra csak földbe gyökerezett a lába a látványtól. Heniko már nagyjából felöltözött. Egy feszes sötétkék farmert viselt, ami gond nélkül kiemelte formás lábait és kerek fenekét. Felülre egy félpántos toppot választott. A lány még nem vette észre a nézőközönségét, mivel előreborulva szárította hosszú barna haját. Amikor felegyenesedett, egy elegáns mozdulattal hátra dobta azt, és ekkor vette észre az ajtóban álló franciát. Hatalmas mosolyt küldött felé, miközben kikapcsolta a készüléket. A francia ekkor gondolkozás nélkül odament hozzá, és szenvedélyesen megcsókolta. Heniko először meglepődött a férfi heves közeledésétől, de azonnal viszonozta a csókot. Viszont hamar megérezte, hogy vágyai szeretnék továbbfűzni az események folyamát, és ettől megijedt egy kissé. Nem különben akkor, amikor meglátta Leon szemeiben ugyanazt, ami nagy valószínűséggel a sajátjában is benne volt.

- Még mindig nem készültél el - jegyezte meg kissé fátyolos hangon, s ettől a férfi is visszatért a valóságba.

- Nem.

- Akkor kénytelen leszek egyedül menni a színpadra – mondta, miközben visszafordult a tükörhöz, hogy felfogja a haját. Leon ekkor megemelte a kezét, és a lányéra tette, aki érdeklődve pillantott rá a tükörben.

- Ne tűzd fel! – kérte.

- Szeretnéd, ha lent maradna? – kíváncsiskodott Heniko mosolygó szemekkel.

- Igen – válaszolta Leon, majd Heniko szembefordult vele.

- Megegyeztünk, de akkor legyél kész öt perc alatt – közölte, majd egy gyors csókot nyomott a férfi ajkaira. – Lent várlak! – tette hozzá, majd magára hagyta a döbbent férfit. Leon a tükörképére pillantott, majd fejét rázva vigyorogni kezdett. Heniko kérésére gyorsan elkészült majd együtt indultak el a színpadhoz.

Eközben a színpadon...

- Kalos! Válaszokat akarok most! - ordibált az olaszok vezetője. - Hol van Oswald?

- Fogalmam sincs – felet a Kaleido színpad atya kicsit idegesen. Nagyon frusztrálta a helyzet, az meg főleg, amit Luciótól hallott. Sejtette, hogy a francia már az első pillanattól kezdve utálta Carlost, de arra álmaiban sem gondolt volna, hogy ez tettlegességig fajul.

- Különben, ha tudnánk, se mondanánk el...- jegyezte meg halkan Anna a többieknek.

- Nincs rá semmi bizonyíték, hogy Leon tette – védte be alkalmazottját Kalos, ami persze kinyitotta a bicskát az olaszok vezetőjénél.

- Nincs?! Talán neked a fiam szava nem elég bizonyíték? - kérdezte ingerülten, miközben az egyik ér rendesen kidudorodott a halántékán.

- Lucio. Csak a fiad szavára nem alapozhatok. Leon verzióját is hallani akarom – próbált nyugodt maradni Kalos.

- Nézd csak meg a fiamat! Ez szörnyű! Amikor megláttam, alig hittem a szememnek! Tegnapra ígértél nekem magyarázatott, ellenben még ma sem hallottam semmit!

- Itt meg mi folyik? – kérdezte Heniko, aki most lépett be az egyik nézői bejárat ajtaján. Természetesen mindenki felfigyelt rá, köztük Carlos is, akinek Leon jóvoltából igen szín vegyes volt az ábrázata.

- Heniko, örülök hogy látlak - mondta Kalos mosolyogva. Heniko megjelenése olyan volt számára, mint a záporeső utáni első napsugarak.

- Én is, én is. De tényleg. Mi folyik itt? Az egész épület zeng a kiabálástól – kérdezte, miközben lejjebb sétált a porondhoz.

- Heniko, nem tudod, hol van Leon? - kérdezte Kalos a lényegre térve.

- Itt vagyok – közölte a most belépett férfi.

- Szeretném, ha elmondanád, mi történt közted és Carlos között – állította kész tények elé Kalos az ajtóban álló franciát.

- Ja...az? – váltott a hangulata azonnal indulatosra. - Csak megkapta, amit megérdemel – mondta ki lelkifurdalás nélkül, mire Carlos legszívesebben felnyársalta volna a tekintetével.

- Ezt kifejtenéd?! – kérdezte a franciát Lucio, mire Leon gúnyosan felhorkantott.

- Milyen különös, hogy hirtelen mindenki beszél angolul...- fröcsögött rosszmájúan.

- Leon! Maradjunk a témánál, ha kérhetem –próbálta visszaterelni a beszélgetést a medrébe Kalos.

- Mért nem kérdezitek meg Carlostól? Vagy talán nem emlékszik a történtekre? – kérdezte Leon, bár voltak sejtései arról, hogy mesélt az, csak éppen nem a valóságnak megfelelőt. – Hát, jó. Ha ragaszkodtok hozzá... - mondta, majd belekezdett a meséjébe. - Előadás után a partra mentem, ahol szemtanúja lettem annak, hogy ez az áldott jó gyermek – célzott cinikusan az olaszra. - Túlságosan nagy rajongását mutatott Heniko iránt – vázolta fel rendkívül körülményesen, mire a társulat teljes gárdája gyilkos szemmel nézett Carlosra. – Nem tudott veszíteni ez a szerencsétlen, ezért úgy gondolta, ha megtámad egy ártatlan nőt, azzal majd helyrepofozza azt a fene nagy önbecsülését. Szerencse, hogy ott voltam, és nem bántam meg, hogy átrendeztem az ábrázatát. Ha bánok valamit, az csak az, hogy nem ütöttem nagyobbat!

- Jó, jó értettük! – szólt közbe Kalos, majd Henikóhoz fordult.

- Nincs mit mondanom. Leonnak igaza van – közölte egyszerűen. Lució erre szó nélkül a fiához ment, és mért egy hatalmas pofont az annak már amúgy is viharvert képére.

- Bocsáss meg, Kalos. Visszaéltünk a bizalmaddal, amit nem tudok megbocsájtani magamnak. Azonnal elhagyjuk a színpadot.

- Nem tehetsz róla, Lucio – próbálta nyugtatni barátját, de hasztalan próbálkozás volt.

- Az mindegy, Kalos. Elmegyünk. Ez lesz a legjobb mindenkinek – mondta, majd közölte ezt a többi olasszal is, és példaértékűen el is indult afelé a kijárat felé, ahol Henikóék is bejöttek az imént. Pino és Fina szomorúan kéz a kézben sétáltak el Heniko mellett, aki mosolygott rájuk, de bánta, hogy ilyen hamar elveszti újdonsült barátait. Ám jókedve azonnal elmúlt, amit Carlos a közelébe ért.

- Nem fogom feladni, hercegnő. Nem hagyom, hogy vele boldog légy! Te, hozzám tartozol, és ezen nem változtat semmi – suttogta Henikónak.

- A soha viszont nem láttásra – bocsátotta el hidegen Heniko.

- Soha? Arra azért ne vegyél mérget...- mondta sejtelmesen, majd egy gonosz mosoly kíséretében kisétált. Heniko csak döbbenten nézett utána.

- Heniko, jól vagy? – kérdezte a mellé érő francia.

- Persze. Minden rendben van - mondta Heniko gyorsan összeszedve magát. – Menjünk a többiekhez – közölte gyorsan, ám valójában nagyon nyugtalan volt. Zavarta Carlos kijelentése, mert nem sejtett mögötte semmi jót.

   Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393