50.

- Főnök... - suttogta maga elé kissé elhaló hangon.

- Hé, az nem az a pasi, akit Kalos mutatott be? - kérdezte a többieket May.

- Most, hogy mondod de. Ő az. Heniko volt főnöke.

- Vajon miért jött? Megnézni a műsort? - tanakodott Rosetta is. Eközben a közönség értetlenül szemlélte az eseményeket. Nem értették, miért nem kezdi Heniko a gyakorlatát. Ellenben Don egy cseppet sem zavartatta magát, és könnyedén felsétált a színpadra. Céltudatosan haladt Heniko felé. A lány sejtette mit keres itt volt főnöke, így biztos volt abban is, hogy nem túl kellemes pillanatok következnek majd.

- Megtudhatnám, hogy mit csinálsz, Heniko? - kérdezte végül a férfi.

- Szerintem ez elég egyértelmű.

- Tudod jól, hogy ezt megtiltottam. Elfelejttetted talán?

- Mi van?! - hökkent meg Anna. - Jól hallottam? Azt mondta, eltiltotta?

- De miért? - kérdezte May is a színfalak mögött. - Hiszen mind láttuk, hogy mennyire profi!

- Biztosíthatom, hogy nincs semmi baj az emlékezetemmel. Csupán az van, hogy fütyülök rá.

- Hogy mondtad?!

- Szerintem tökéletesen értette elsőre is.

- Fel tudod fogni, hogy mit kockáztatsz?

- Jelenleg úgy érzem, hogy semmit. Jól vagyok, nem lesz itt semmi gond.

- Mindig is félvállról vetted ezt. Csakhogy ezúttal nem hagyom, hogy túl messzire menj!

- Először is nem vettem soha félvállról - ellenkezett dacosan Heniko. - Másodszor pedig kétlem, hogy tudna olyat tenni, amivel megakadályozhat.

- Kalos! Nem kellene csinálnod valamit? - kérdezte Sarah aggodalmas hangon.

- Nem. Ezt kettejüknek kell megoldania - válaszolt határozottan a színpad feje.

- Kezdesz túlmenni a határon, Heniko! - közölte Don kissé frusztráltan, ám a lány ezzel egy kicsit sem foglalkozott.

- Lehet, de nem értem miért problémázik most! - vágta rá. - Ebből kiindulva az akrobatikát is abba kellene hagynom, nem?! - kérdezte gúnyosan. - Viszont azt hiszem elfelejtette, hogy maga már nem a főnököm, és véletlenül sem az apám! Ergo szálljon le rólam! - Ám, amint kimondta ezeket a szavakat, rögtön meg is bánta őket, ahogy Don is azt, hogy felpofozta őt. Heniko tudta, hogy megérdemelte, így eszében sem jutott, hogy rárivalljon a férfira. Kicsit talán még jól is esett neki, hiszen ettől most legalább kitisztult a feje. A többiek ellenben nem helyeselték Don reakcióját, pláne nem Leon. Értette, hogy Heniko túlfeszítette a húrt, de azért nyilvánosság előtt felpofozni, mégsem a legjobb megoldás. Don már éppen megszólalt volna, hogy bocsánatot kérjen, ám Heniko elmosolyodott, és közbeszólt.

- Semmi gond. Ne sajnáld. Megérdemeltem. Te, mindig is jót akartál, és jót akarsz nekem még a mai napig is. Erre én meg ilyeneket vágok az arcodba. - Don döbbenten hallgatta a lányt, és újra közbe akart szólni, ám Heniko beléfojtotta a szót ezúttal is. – Ja, különben ne aggódj. Egyáltalán nem fájt – tette hozzá vigyorogva. Ezt hallva Don szája is mosolyra húzódott. Ez annyira Henikóra vallott. Még ilyen helyzetben is képes humorizálni. – De tudja – kezdett bele újra -, én bízom magamban. Pontosan ez az oka annak is, hogy most ott vagyok, ahol. Nem kérek mást, csak annyit, hogy te, is bízz bennem. Tudja jól, hogy soha nem tennék olyat, amivel veszélyeztetném a karrieremet. Viszont, amíg érzem, hogy képes vagyok rá, addig sosem fogom feladni. Ha nem így lenne, már a baleset után abbahagytam volna. Addig, amíg egy csepp remény él, addig én nem adom fel. Azzal az eséllyel egyértelművé vált, hogy igenis van dolgom a porondon. Azért csinálom, mert ez adja nekem a legnagyobb örömöt az életemben. Pontosan ezért addig akarom csinálni, amíg csak lehet. Tudom, hogy félt. Jogosan is, hisz ismer...

- Az nem kifejezés – nevetett fel Don.

- Szóval pontosan értheti, mit érzek most. Nem akarok választani az akarata és az enyém között. Nekem mindkettő nagyon fontos.

- Nem is kell - mondta Don. - Igazad van. Mint a legtöbb esetben – tette hozzá elmosolyodva. - Nekem támogatnom kell az utadat, nem pedig visszahúzni. Különben miért is küldtelek volna ide? Azt akartam, hogy itt elérd azt, amire minálunk nem volt lehetőséged. Nem állok az utadba. - Heniko erre hálásan tekintett rá. - Meg tudsz nekem bocsátani?

- Hogy kérdezhet ilyet? Magának köszönhetek mindent. Persze, hogy megbocsátok. Bár, ha ennyire tenne értem valamit, esetleg megemelhetné egy kicsit az ottani srácaim fizetését.... – tette hozzá gonoszkodva.

- Te most, zsarolni próbálsz?! – képedt el Don, mire páran felnevettek közönség sorai közül.

- Köszi szépen, Heniko! Imádlak! – hallatszott fel egy ismerős hang valahonnan az egyik lelátóról.

- Pete?! – eszmélt fel Heniko döbben, mert azonnal felismerte a hangot.

- Na szép, ezt megcsináltad, te lökött! – bosszankodott Lil, miközben fejbe is vágta.

- Ti meg mit kerestek itt? - kérdezte Don kissé nehezen, mert alig találta a szavait. Tekintetével közben egyfolytában az embereit kereste. - Titeket már vagy egy hete visszahívtalak! Mit kerestek még mindig itt?!

- Hát...az úgy... volt - habogott Pete, de Don elcsitította.

- Inkább nem is kérek a magyarázatból. Gyertek ide most azonnal! – utasította őket, aminek habár kissé vonakodva, de emberei eleget tettek.

- Hát ez nagyon tetszik – vigyorgott Anna, miközben a színfalak mögött leskelődtek. – Vajon minden napjuk ilyen volt a cirkuszuknál?

- Esélyes. Szerintem, biztosan nem untoznak - tette hozzá May.

- De, Főnök úr! Hadd maradjunk még! Látni szeretnénk Henikót! – kérlelte Any.

- Ez az, Főnök! Plusz kifizettük a jegyünket! – erősködött Lil is.

- Elég legyen! Ne halljak többet! Mindegyikőtök azonnal menjen a színfalak mögé! – háborgott Don, majd amint kiosztotta a csapatot, Heniko felé fordult. – Adj bele mindent, Heniko. Bízom a sikeredben – mondta komolyan, majd kinyújtotta a lány felé a kezét. Heniko azonnal kezet rázott vele.

- Számíthat rám! – biztosította, mire a közönség üdvrivalgásba kezdett. Heniko kicsit zavartan nézett szét, majd mosoly ült ki az arcára. Míg Peték lesétáltak a színről, addig tartott egy kis beszédet, afféle időhúzás jelleggel. Ahogy Donék a színfalak mögé léptek, azonnal szembe találták magukat a komplett társulattal. Any persze azonnal zavarba jött, míg Pete és Lil tök lazán viselkedett. Kalos is csak erre várt. Azonnal Donhoz lépett.

- Mégis meggondoltad magad? - kérdezte Kalos, ám közben mindentudó mosoly bujkált az ajkain.

- Mintha nem tudtad volna, hogy ez lesz...

- Igaz, hogy csak nem régóta ismerem Henikót, de észrevettem, hogy nagy hatással van az emberekre.

- Igen. Az egyszer biztos.

- Szóval tényleg elnézést kérünk a közjátékért....- zárta Heniko a monolódot. – Most legalább kaphattak egy kis betekintést, milyen volt az életünk odahaza. - Erre többen felnevettek. - De most itt az ideje, hogy folytassunk, nem igaz? – kérdezte Heniko, mire a közönség újra tapsolni kezdett. Amíg ők a lányt éltették, addig ő kesztyűket húzott a karjaira.

- Mi a szösz az a kesztyű? - kérdezte Anna kíváncsian.

- Nem tudom - mondta Mia tanácstalanul, miközben én is leste a lány minden mozzanatát.

- De mindek az neki? - tanakodott May is.

- Kesztyű? - kérdezte Pete is, majd ő is kikukucskált, hogy a saját szemével is lássa. Azonnal felismerés látszott a tekintetében, majd a többiekhez fordult. - Figyeljetek...- mondta, mire egyből a figyelem központjába került. - Mi lenne, ha kicsit látványossá tennénk a showt?

- Mire gondolsz, Pete? - kérdezte Lil.

- Engem érdekel! - mondta Mia. – Mondd, mire gondoltál!

- Oké, akkor mondom. A villanyokat oltsuk le pontosan akkor, amikor Heniko elkezdi a gyakorlatot.

- Az összes lámpát?

- Igen. Az összeeset.

- De akkor a közönség mit fog látszani belőle? - kérdezte Anna értetlenül.

- Lehet, hogy az a fazon, aki elsőnek csinálta...- kezdett bele elég lenéző hangon. - Nem úgy csinálta, ahogy kell, de Heniko megteszi.

- Micsodát?

- Ugye nem gondoljátok, hogy ő beéri azzal, hogy két kis sima golyót pörget?

- Arra célzol, hogy ő meg fogja gyújtani őket? - suttogta Mia döbbenten.

- Hát úgy kell elvileg. Csak a pancser... – mondta ki egy imitált köhögés mellett. - Lespórolta a tűzet. Ó, egy kérdés! Lehet beszélni valahogy Henikóval?

- Igen, van egy mikrofonos fülese – tájékoztatta Ken.

- Oké akkor... munkára.

- Pete, te mióta vagy ilyen irányítgató? – érdeklődött Lil, akinek kissé szokatlan volt a férfi hozzáállása.

- Túl sokat lógtam Henikóval – osztotta meg vele a titkot Pete. - Nem csak a kosz ragadt – magyarázta vigyorogva. – Plusz itt mindenki szereti Henikót. Az a legkevesebb, hogy segítsük. Arról amúgy sem volt szó, hogy nem történhet isteni beavatkozás. Meg aztán... ez tűz nélkül? Mint lány mosoly nélkül.

- Te, nem is vagy olyan hülye, mint a minek gondoltalak...- mondta May szépítés nélkül.

- Hogy te, milyen édes vagy.... – horkant fel Pete a kegyetlen vélemény hallatán.

- Legyen úgy - mondta Kalos, majd Donra nézett, aki csak egy bólintással jelezte, hogy neki is tetszik a gondolat. Heniko közben azon kapta magát, hogy társaságot kapott a színpadon.

- Hát, ti meg? – suttogta, amint észrevette maga körül a szellemeit.

- Csak egy kis túlvilági segítségnyújtás – magyarázta Sora kacsintva. – Amikor kiveszed a Poikat, tedd a golyó részeket a tenyeredbe. A kötelek végét pedig a csuklódra erősítsd. Aztán majd, ha elkezded... hmm mit is csinálsz majd pontosan?

- Elől keresztezett kezemet kivágom oldalra és abból indítom a figurákat - mondta Heniko, miközben igyekezett úgy tenni, mintha még mindig az utolsó simításokkal foglalkozna.

- Remek! Szóval majd én és Fantom begyújtjuk neked.

- Nekem vannak a legcsúcsabb szellemeim a világon - mondta Heniko, miközben pozícióba állt. Pete eközben minden mozdulatát figyelte, hogy a legjobb ütemben adja ki a jelzést a cselekvésre. Heniko lassan maga elé keresztezte karjait, majd lassan felemelte tekintetét. - Show Time! - suttogta, majd ő és Pete is cselekedett. Míg utóbbi jelére az egész színpad sötétbe borult, addig Heniko meteorjai abban a szent pillanatban lobbantak be, ahogy oldalra lendítette a kezeit. A közönség persze azonnal üdvrivalgásba kezdett. Heniko kezdettnek elkezdte csinálni azokat a mozdulatokat, amiket a Finnával való gyakorlás során is megtett. – Pete, lefogadom, hogy ez a, te műved - gondolta Heniko, miközben meteorjai bámulatos alakzatokat rajzoltak köré. Az egyetlen fényforrás az egész színpadon csak a poik tüze volt, amik néha látni engedtek egy kicsit a lány körvonalaiból is.

- Ez a csaj fantasztikus...- suttogta Anna, alig találva a szavakat.

- Az. Ezt az olaszka már biztosan torony magasan elveszti - tette hozzá May.

- Ez még semmi – szólalt meg Pete sejtelmesen.

- Mire készülsz még?- kérdezte Any csodálkozva.

- Hmm...majd meglátod. - Közben Heniko megunta az egyhelyben állást, valamint az apró lépéseket, ezért szaltókkal és ugrásokkal színesítette a produkcióját. Az olaszok döbbenten néztek. Akik eddig itták Carlos minden szavát, most nem is foglalkoztak vele, csak a lány előadásával voltak elfoglalva. Ellenben Carlos majd felrobbant. Nagyon alábecsülte a lányt, és ez a biztos vesztét jelentette.

- Hej, hej, cica! De tüzes vagy máma...- mondta Pete, Heniko fülesére.

- Pete? Te mit keresel a fülemben? – kérdezte a lány csodálkozva, de közben egyáltalán nem esett ki a koncentrációból.

- Remélem, tetszik, amit kaptál. Na, de közben lenne egy elég személyes kérdésem...- A többiek lestek egy nagyot Pete merész kijelentésén.

- Személyes? Nem sok jót sejtek belőle, na de ne kímélj!

- Szóval.... Mi van az alatt a cucc alatt? – bökte ki egyszerűen, mire a csapat nézett egy nagyot. Ellenben Heniko egy mindentudó mosolyra húzta a száját. Pontosan értette a kérdés mögötti valódi tartalmat.

- Pont az, amire gondolsz – válaszolta, mire Pete széles vigyorra húzta a száját.

- Eleve is azt tervezted ugye?

- Aha, te kis gondoltolvasó...

- És sem sajnálod?!

- Te, is tudod. Mindent a showéert!

- Vettem főnök - reagált Pete, majd az érthetetlenül állók felé nézett. - Szerintem ez tetszeni fog – közölte rejtélyes mosollyal. Közben Heniko még csinált pár látványos mozdulatot, majd egy határozott oldalra rántással, eloltotta a poikat. Pár pillanatnyi sötétség állt be, mire sokan azt gondolták, hogy véget ért a gyakorlat.

- Srácok most segítsetek – suttogta Heniko a két szellemnek. - Fantom fel, Sora neked meg tudod! - Erre a két szellem elindult a dolgára. Heniko a két meteort összecsapta a feje fölött, mire az - Fantomnak is köszönhetően - begyulladt. Amíg sötét volt Heniko a felsőjének az úját a kezébe gyűrte, ezért a tűz, ami lefutott a meteor kötelén begyújtotta a ruha ujját is, aminek hatására a tűz végigfutott az egész ruhán. A közönség többje felsikoltott, mások őrjöngeni kezdtek. A felső hamar elégett, így láthatóvá vált, a lány által viselt testre feszülő tűzálló ruhája. Közben persze egy pillanatra sem tétovázott. Újabb manővereket és alakzatokat csinált.

- Ez...ez....ez – dadogott Anna, mert egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat.

- Ez fantasztikus... - mondta Mia. - Micsoda megoldás...káprázatos!

- Ugye? – vigyorgott idétlenül Pete. - Én tanítottam! - tette hozzá színpadiasan.

- Na persze – horkant fel Lil. – Csak szeretnéd.

- Hát ez akkor is hihetetlen....- ámuldozott Rosetta. - Mondhatni a tűzzel játszik...

- És mégsem égeti meg magát, mivel ő maga is tű...- fejezte volna be Pete, ám a mondat vége elhalt a felhördülő közönség zajától. Heniko a földön térdelt, miközben már mind a meteorjai, mind a ruhája is elaludt már. Ken persze az eseményeket figyelte így azonnal intézkedett a fényekről, amint Heniko végzett a produkcióval. A közönséget el sem lehetett halkítani. szakadatlanul tapsoltak legalább tíz percen keresztül. Heniko öröme nem is lehetett volna nagyobb. Nagy levegőket véve nézte az őt éltető vendégeket.

- A mai este... – szólalt meg a zsűri vezetője, mire a közönség elkezdett elhalkulni. - Egy kivételes, felejthetetlen este, azt hiszem ez tagadhatatlan. Láthattuk ezt a párbajt és még lesz egy fantasztikus előadás is. Mint a zsűri elnöke, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy ismertessem a párbaj eredményét. Bár ha jobban belegondolok, ez igazából csak formaság, hiszen a két produkció ég és föld volt. Azt hiszem, kertelés nélkül kijelenthetem, hogy Signore Escától mindenki többet várt annál, mint amit ma bemutatott. Igazából bőven sorjáznám még a véleményemet, de még a végén nem maradna elég időm, beszélni Miss Madcap gyakorlatáról. Egyszerűen elképesztő volt. Nem csak merészségéről, hanem a tehetségéről is tanúbizonyságot is adott. Ilyen szenvedéllyel, és precízen még sosem láttam valakit ebben a műfajban. Szerintem ezek fejében bölcs döntés lenne, ha Esca címét egyszerűen átadnánk a kisasszonynak.

- Köszönöm, de nem fogadhatom el – szólalt meg Heniko, mindenki legnagyobb meglepetésére.

- De miért kisasszony? Hiszen megérdemli...

- Nem magamért, vagy egy bajnoki címért léptem fel itt ma este. Plusz nem érek rá meteorbajnoknak lenni, mert főállású Kaleido Artista vagyok – közölte kertelés nélkül, mire páran felröhögtek a társulat tagjai közül.

- Komolyan gondolja? – csodálkozott a zsűri feje.

- A legkomolyabban – felelte a lány. - És most elnézést, de át kell öltöznöm, mivel még találkozunk ma este. – tette hozzá kacsintva, majd hátrasétált. A közönség persze újra tapsolni kezdett, és addig abba sem hagyták, amíg Heniko el nem hagyta a porondot. Henikót a színfalak mögött is megünnepelték. Első sorban Pete kötött ki a nyakában.

- Király voltál, Heniko! Egyszerűen príma!!

- Köszönöm...- vigyorgott a lány, mint a tejbetök.

- De, hogy oldottad meg végül a teljes begyújtást? – érdeklődött a férfi. – Anno ezt még nem sikerült kitalálni az Ambróziánál...

- A bűvészek sem árulják el a titkaikat – felelte kacsintva. Azt még sem mondhatta, hogy két szellem vette át az öngyújtó szerepét.

- Büszke vagyok rád! – Lépett oda hozzá Don is. - Gratulálok – mondta, majd kezet nyújtott. Heniko elmosolyodott a gesztuson, de nem viszonozta, helyette inkább megölelte volt főnökét.

- Köszönöm, hogy bízott bennem – suttogta Heniko, miközben főnöke is viszonozta az ölelést. Majd miután ismét szemben álltak, Heniko folytatta. - Megyek. Még van egy-két feladatom. Remélem az előadás után is elégedett lesz velem!

- Nincs kétségem efelől. - És milyen igaza is lett. A műsor pont olyan sikeres lett, mint a párbaj. heniko kellőképpen el is fáradt az előadás végére. Nem is vágyott másra csak egy gyors átöltözésre, és egy hatalmas alvásra. Miközben a székén ücsörgött, és az arcát tisztogatta le a sminktől, akkor vette észre, hogy ez üzenet van az asztalán.

- „Gyere műsor után a partra" – olvasta, majd gondolkodóba esett. – Ez meg vajon kitől jött? Talán Leontól? – El is mosolyodott erre a gondolatra, hiszen mint kiderült Leontól nem álltak távol a titkos üzenetek. – Talán meg szeretné beszélni kettőnk ügyét. - Amikor átöltözött egyből az üzenetben írt helyre indult. A partra érve, észrevette, hogy van már ott valaki. Még nem lehetett biztos, hogy tényleg Leon-e, így közelebb merészkedett. Már éppen meg is szólította volna, ám az illető megelőzte.

- Örülök, hogy eljöttél, Heniko. – A lány két dologban azonnal biztos lehetett. Az első, hogy ez a valaki még véletlenül sem Leon, másfelől, ezt a hangot nem ezen a nyelven hallotta először.

- Carlos? – adott hangot a döbbenetének Heniko. – Te, meg mióta...

- Mióta értem miről beszéltek? – kérdezte költőien, miközben odafordult. - Igazából mindig is értettem.

- Aha – reagálta le Heniko egy lesajnáló pillantás mellett. – Nem mondanám, hogy értem, miért játszottad meg magadat, de igazából már nem is érdekel.

- Lealáztál a saját műfajomban.

- Most bocsánatot kellene kérnem? – kérdezett vissza Heniko felvont szemöldökkel. – Nem az én hibám, hogy alábecsültél engem. Magadtól is lehetet volna annyi eszed, hogy kitaláld, hogy talán én is érthetek hozzá, lévén, hogy előadóművész vagyok.

- Valóban. Hibáztam – helyeselt Carlos is. - Azonban ilyen többször nem fog előfordulni – közölte kissé sötéten.

- Nagyszerű – felelt a lány továbbra is tenyérbemászó stílusban. – Örülök, hogy ennyire fejlődő képes vagy és tanulsz a hibáidból. Ha egyéb mondandód nincs, jó utat hazafelé – bocsátotta el Heniko álcázott kedvességgel, majd sarkon is fordult.

- Igazán köszönöm – válaszolt Carlos Heniko barátságtalan szavaira, miközben közelebb lépett. – Azonban mielőtt elmennék, még megszerzem, amit akarok! – közölte határozottan, mire Heniko úgy ledöbbent, hogy meg is állt. Pontosan tudta, hogy mit akar Carlos.

- Mit mondtál? – fordult vissza Heniko döbbenten. – Te, beteg vagy! – nevetett fel kényelmetlenül. – Azt hiszed... mindenki úgy pattog, ahogy te, fütyölsz? Hát tájékoztatásul közlöm, hogy engem nem fogsz megszerezni!

- Ki mondta, hogy kikérem erről a véleményedet? Én csak elveszem azt, ami kell – mondta, majd egy újabb lépést tett a lány felé. Heniko persze reflexből azonnal hátrálni kezdett. Pontosan tudta, hogy a lehető leggyorsabban el kell tűnnie a férfi közeléből.

- Mert az annyira rendben lenne, igaz? – kérdezte Heniko gúnyosan, bár jelen esetben ez a gúny inkább csak mutatós máz volt, az egyre nagyobb pánikja felett. – Tényleg annyira az agyadra ment az elvesztett párbaj, hogy bármire képes lennél, csakhogy bosszút állj miatta? – érdeklődött, miközben nem látványosan még jobban növelte a kettőjük közti távolságot. Bízott abban, hogy a szavaival, majd kellőképpen eltereli a másik figyelmét a mozdulatairól. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ebből, te csak rosszul jöhetsz ki? Mert gondolom, azt mondanom sem kell, hogy, ha csak egy ujjal is hozzámérsz, annak elég komoly következményei lesznek. Ne akarj ilyen fiatalon megrohadni a sitten. Inkább utazz el szépen csendben, ahogy azt kell – ajánlotta, ám Carlos sem volt ostoba. Azonnal felhorkant, amint meghallotta a lány javaslatát.

- Akár egy riadt kis őzike – vigyorgott szélesen, és közben olyan sóvárgó tekintettel leste Henikót, hogy attól a lányt kirázta a hideg. – Azt hiszed, nem tudom, hogy mit tervezel? – kérdezte egy újabb lépés megtétele közben. – Hasztalanul húzod az időt. Előlem nem menekülhetsz...

- Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve a lány, majd kimerültség ide vagy oda, de rohanni kezdett. Persze az olaszt sem kellett félteni, azonnal utána eredt. Kimondottan doppingolta is ez a kis „vadászat". Heniko szerencsétlenségére Carlos könnyedén utolérte és a karját elkapva magához rántotta.

– Aranyos próbálkozás – mormogta a lány fülébe, miközben nagy levegőket véve szippantgatta az illatát. – Mondtam, hogy mindig megszerzem, amit akarok... - magyarázta, miközben szabad kezével megmarkolta a combját. Heniko halkan fel is szisszent erre.

- Igen? Akkor nesze, itt van még egy kis megszerezni való – kiáltotta, majd szabad kezével teljes erőből gyomorszájon könyökölte Carlost. A férfi erre persze azonnal elengedte, mert harmóniát kellett teremtenie az éles fájdalom, és a heves öklendezési kényszer között. Heniko tehát kiszabadult, és újra menekülni kezdett, ám Carlos nem adta fel ilyen könnyen. Újra utolérte őt, és most nem finomkodott, a vállánál rántotta vissza a lányt, aki ennek hatására elvesztette az egyensúlyát.

- A franc...- szitkozódott Heniko, mert pontosan tudta, hogy nem tud majd talpon maradni. Hanyatt esett, ami nem volt egy fájdalommentes élmény. Viszont tisztában volt azzal is, ha most enged a fájdalom hullámnak, akkor Carlos kihasználja majd a helyzetet. Újra talpra szökkent, de a férfi most elővigyázatosságból szorosan a dereka köré fonta a karjait.

- Ne ellenkezz, édes. Tudom, hogy, te is kívánsz engem... – búgta kéjes hangon.

- Kíván téged a halál – vágta hozzá Heniko, harcolva az undorával. – Eressz el, vagy nagyon megbánod! – fenyegetőzött, miközben próbálta kitalálni, hogy mit kellene tennie. Carlos persze újra felröhögött, halva a „jó tanácsot".

- Nincs az a pénz! – gúnyolódott, majd egyik kezét, elkezdte feljebb tolni a lány oldalán. – Túl jó ez a lehetőség, hogy futni hagyjam – magyarázta, miközben Heniko mocorogni kezdett, hogy meggátolja Carlos karját a kalandozásban. – Tetszik ez az ellenkezés, de hiába – magyarázta, miközben erősen belemarkolt a lány oldalába, mire az újra felszisszent. - Nincs itt senki, hogy megvédjen!

- Nincs? - kérdezte egy hang, majd annak tulajdonosa lerángatta Carlost Henikoról, és egy ütéssel a földre küldte. A lány azonnal felismerte megmentőjét.

- Leon...- suttogta Heniko, valahol a döbbenet, a megkönnyebbülés és a hála között.

- Lám...lám – arcosodott felszakadt szájjal az olasz. - A nagy Leon Oswald egy hős lovag, aki megmenti a bajba jutott kislányokat? Brávó – gúnyoldódott, mire az ajándéka egy újabb ütés lett. Leon iszonyat dühös volt a férfira, nagyjából azóta, hogy megérkezett a színpadhoz. Amióta rájött, a szándékaira, ez az indulat tovább fokozódott. Ám most, hogy a tulajdon szemeivel látta, hogy mire is képes, már nem is volt kérdés. Gondolkodás nélkül meg is ölte volna.

- Fogd be végre a pofádat és takarodj innen! – préselte ki a száján Leon idegesen, annak ellenére, hogy legszívesebben üvöltötte volna.

- Tudom ám, miben mesterkedsz! – vágta hozzá Carlos bátran, annak ellenére, hogy a szája és az orra is vérzett már. – Csak magadnak akarod! – vágta gúnyosan Leon képébe, majd Henikóhoz fordult, aki még mindig döbbenten térdelt a homokban. – Azt hiszed, komolyan gondolja? Csak arra kellesz neki, hogy kiélje rajtad a vágyait, aztán, majd ha végzett, eldob – sorjázta érzéketlenül, ám ahogy a mondat végére ért újabb hatalmas ütéssel lett gazdagabb. - Mit akarsz bizonyítani, Oswald?! Hogy különb vagy, mint én? Pont ugyanilyen vagy, te is! – közölte, majd kiköpött egy adag vért a szájából.

- Még, hogy ugyanilyen lennék, mint te? – kérdezte, olyan hangsúllyal, mintha nagyságrendileg egy féreghez beszélne. – Engem csak ne hasonlítgass magadhoz! – parancsolt rá ellenmondást nem tűrve. – Én sosem voltam egy szánalmas, gerinctelen féreg. Most pedig jól figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani – kezdett bele hidegen, de közben annyira indulatosan is, hogy szinte vibráltak a szavai. – Ha még egyszer, ismétlem még egyszer, a kedvesem közelébe mersz jönni, azzal aláírod a halálos ítéletedet. – Heniko döbbenten kapta a franciára a tekintett, amint meghallotta a jelzőt saját magára.

- Micsoda? - kérdezett vissza hitetlenkedve az olasz.

- Azt mondtam, egyszer fogom elmondani – ismételte Leon. – Hord el magad addig, amíg megteheted, különben hívom a rendőrséget. – Carlos gyilkos tekintete még a bevérzések és dagadások mellett is jól kivehető volt. Kissé nehezére esett egyenesbe kerülnie, de végül csak összehozta. Leon egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy amilyen alattomos a másik, simán képes lenne újra megtámadni őt, vagy akár Henikót. Addig állt mereven, pattanásig feszült izmokkal, amíg Carlos visszafogottan szenvedő alakja el nem tűnt a szeme elől. Amint ez megtörtént, mintha kicserélték volna, sietve rogyott Heniko mellé a földre.

- Minden rendben? – kérdezte, miközben gondolkodás nélkül magához ölelte. Annyi érzelem és melegség volt a hangjában, hogy Heniko majd elolvadt. Válaszolni hirtelen nem is tudott ezért csak egy biccentéssel reagált a kérdésre. Erre a férfi még szorosabbra fűzte a karjait. Mintha a világ összes rosszától meg akarta volna óvni a lányt. - Nagyon aggódtam miattad – folytatta suttogta. - Nem találtalak sehol és szinte éreztem, hogy valami baj van. – Heniko szíve hátra és előre szaltókat ugrált a boldogságtól, így szinte meg sem érezte a testén több pontjából kiáltó fájdalom nyalábokat. Ez a pillanat megért mindent. Itt a tengerparton, a puha homokban térdelve, egy olyan férfi ölelésében, aki szereti. – Szeretlek!

- Szeret. Tényleg szeret – gondolta végre megnyugodva, majd a sok stressztől és fáradtságtól, egyszerűen csak beleájult az ölelésbe. Leon elmosolyodott a látványra, majd belecsókolt a lány hajába.

- Ígérem, mindig vigyázni fogok rád! – tett ígéretet a férfi, a holdfényében, a homokban.

   Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393