48.

A vacsora

Illustre La Mode. Egy grandiózus, fehér márványoszlopokkal díszített alabástrom, amelynek a belsejében egy rendkívül elegáns étterem foglal helyet. Amerika tíz legjobb éttermeinek egyike. Talán ezért nem is meglepő, hogy vannak, akik csak azért utaznak a városba, hogy legalább kívülről megcsodálják. Hiszen bejutni ide az utca emberének majdhogynem lehetetlen feladat. Ennek ellenére Heniko - aki éppenhogy csak belekóstolt a Kaleido színpad sztárjelöltjének életébe -, céltudatosan haladt a bejárat felé. Amikor odaért, az érkező és távozó népség egy pillanatra megmerevedett. Annyira figyelték a lányt, hogy észre sem vették, hogy már egyenesen illetlen, amit csinálnak. Heniko próbált nem foglalkozni a sok vizslató szempárral, azonban kissé nehezére esett az ignorálás. Hát még akkor, amikor egyszerre hárman akartak ajtót nyitni neki.  

- Köszönöm – köszönte meg gyorsan, mire a férfiak csak vörös arccal bámulták távolodó alakját. A lány hitetlenkedve forgatta a szemeit. Azonban ezzel még nem ért véget a megpróbáltatásainak sora. Ahogy a fogadó emberhez ért, az is hasonlóan reagált, mint az előző férfiak.

- Ó, csak nem, Heniko Madcap kisasszony? – kérdezte lelkesen.

- Én vagyok - felelt Heniko kiegyensúlyozottan, bár kissé meglepődött, hogy a fogadója ennyire képben volt a személyével kapcsolatban. 

- Amint megláttam, biztos voltam benne – kezdett fecsegni, mire Heniko kedvesen mosolygott rá. – A minap láttam az előadását. Egészen hihetetlen volt! Ha meg nem sértem, kérhetnék egy autógrammot? – kérte, s már felé is nyújtott egy papírt és egy tollat.   

- Persze, semmi akadálya – válaszolt Heniko, ügyesen leplezve a zavarát.

- Köszönöm, hálásan köszönöm... – hálálkodott, majd gyorsan megkerülte a pultját. – Különben, Bill vagyok. Jöjjön, odavezetem az asztalához. – Azzal el is indult a lány előtt, Heniko pedig szó nélkül követte. Nagyon igyekezett természetesen viselkedni, annak ellenére, hogy az étkezőtérben lévők is lesték minden mozdulatát. Nyugtalansága csak akkor hagyott alább, amikor a férfi egy liftbe terelte. Itt pár pillanatig legalább nyugalma lehet. Amikor a lift ajtók újra kinyíltak, mintha egy új helyszínre értek volna. Már a lenti szekció is pazarul festet, ennek ellenére össze sem lehetett hasonlítani a fentivel. Sokkal elegánsabb, kifinomultabb volt. Heniko titkon reménykedett abban, hogy az itt étkező vendégek is osztoznak ez utóbbi tulajdonsággal, ám csalódnia kellett.  

- Most komolyan – merengett mellőzve a grimaszokat. –Most miért kell ennyire bámulniuk? Nem hiszem, hogy ebben a göncben annyira különböznék tőlük. – Közben a férfi odaért az asztalhoz, és kihúzta neki a széket. 

- Hozhatok esetleg valamit? – ajánlkozott, miközben Heniko helyet foglalt. – Egy italt esetleg?  

- Italt? Egyenlőre egy szénsavmentes ásványvíz is tökéletes – mondta, s eközben egy pincér is megjelent az asztalánál.

- Kiváló választás, kiváló – ismételte a férfi, miközben a fiatal pincérre nézett. – Erik, menj azonnal!

- Kérem, semmi szükség ekkora felhajtása – szólt közbe Heniko, mert látta, hogy a pincér úgy siett el, mintha az élete múlna ezen a kiszolgáláson.  

- Ugyan, ez egyáltalán nem az – hárított a vele maradt bajuszos úr. – Csak nagyon megtisztelő számunkra, hogy egy ilyen különleges személyt is vendégül láthatunk. – Hirtelen aztán megváltozott az arckifejezése, amit Heniko nem tudott mire vélni. – Tudja mit? Erre az italra én magam hívom meg!

- Ön nagyon kedves, de ez tényleg nem szükséges - mentegetőzött Heniko, ám feleslegesen próbálkozott.

- Kisasszony, ragaszkodom hozzá - mondta mosolyogva. – Most pedig, ha megbocsájt, nekem vissza kell mennem a helyemre. Viszont, ha bármire szüksége lenne, csak szóljon Eriknek.  

- Köszönöm, úgy lesz – biztosította, remélve, hogy ezzel legalább lerázhatja újdonsült rajongóját. Szerencséje volt. Bill úr egy széles mosoly után távozott.  

- Ki lehet ez a lány? - kérdezte egy távolabbi asztalnál ülő nő a másikat.

- Ez a lány a Kaleido színpad új reménysége – informálta gúnyosan a másik. – De, hogy mit keres egy ilyen helyen, azt nem tudom.

- Láttad, hogy körbeugrálták? Ez abszurd!  

- Bár inkább edzhetnék... - sóhajtott Heniko. – Remélem, hamar vége lesz ennek az estének.

- Az itala, kisasszony – lépett hozzá Erik, majd letett egy poharat a lány elé, és gyakorlott mozdulattal megtöltötte azt.  

- Köszönöm – köszönte meg a lány, azzal Erik már lépett is a következő asztalhoz. Heniko újra egyedül maradt és csak várt. Tíz perc elteltével sem érkezett meg a vacsora partnere, pedig már bőven túl voltak a megbeszélt időponton. Aztán eltelt következő tíz perc, húsz, majd harminc is. Kezdett eluralkodni, rajta azaz érzés, hogy meghívója vagy szörnyen pontatlan, vagy egy egyszerű átverésnek lett az áldozata.

- Elnézést – szólította meg valaki, és remélte, hogy vége a várakozásnak, ám amikor a hang tulajdonosára nézett felismerte, hogy csak Bill az. A férfi felismerte a lány pillantását, és egészen megdöbbent. – Csak nem? Kegyed még mindig vár?! - kérdezte csodálkozva.

- Igen. Úgy tűnik a meghívóm megfeledkezett rólam.  

- Az lehetetlen – hitetlenkedett a férfi. – Kétlem, hogy ez lehetséges volna. Azonban lenne egy kis probléma... – tette hozzá kissé aggódva.

- Probléma?  

- Igen. Mert tudja ma este elég nagy a forgalmunk, és kevés a szabad asztalunk...  

- Ó! Semmi probléma. Már úgy is indulni akartam.  

- Jaj, kérem! Nem így értettem. Valójában nem az ön asztalára lenne szükség. Van egy úr, aki egy olyan asztalnál ül, ami négy személyre van foglalva, csakhogy még mindig nem érkezetek meg hozzá.  

- Aha. Tehát arra kér, hogy mi hoppon hagyottak, inkább üljünk egy asztalhoz – vázolta a helyzetet a lány.  

- Igen, nagyon röstellem a dolgot. Annyira sajnálom, kisasszony...

- Semmi gond – felelte a lány, majd megvonta a vállát. - Szerintem hozzám már úgy sem érkezik senki.  

- Tudom, mivel engesztelhetném ki! – vágta rá hirtelen Bill.  

- Kiengesztelni?

- Ez a minimum. Tekintve, hogy ön és az úr is hajlandóak kompromisszumot kötni, az a minimum, ha megvendégeljük önöket. – Heniko csodálkozva pislogott. – Kérem, ugye elfogadja?

- Nem sok esélyt, hagyott az ellenkezésre. Viszont nem lesz ebből problémája?  

- Dehogy. Már mindent egyeztettem.

- Ön rendkívül felkészült.  

- Igyekeztem. Jó szórakozást kívánok az estéhez – mondta, majd elsétált.

- Hát arra kíváncsi leszek – tette hozzá Heniko, ám ezt inkább már csak a gondolataiban. – Legalább a kilátás szép – állapította meg a város fényeit figyelve.

 - Jó estét – hallotta meg, ami egyből visszahozta a valóságba.  

- Szóval most kezdődik az estém – gondolta, majd a hang irányába fordult. - Jó est... – kezdett bele nyugodtan, ám amint szembesült az illető személyével, elakadt a szava. - Te?! - kérdezte döbbenten.

- Igen – felelt nyugodtan az előtte álló, majd óvatos pillantással végigmérte a lányt. Egészen le volt nyűgözve a látványtól. - Nagyon csinos vagy – közölte udvariasan, miközben helyet foglalt Henikóval szemben.  

- Köszönöm – köszönte meg, leplezve a zavarát, aztán megköszörülte a torkát, és újra megszólalt. – És...különben, te gyakran jársz ide...Leon? – érdeklődött a férfira pillantva.  

- Törzsvendég vagyok.

- Teremtőm... ez hosszú este lesz – gondolta azonnal. – Szóval, te is régóta vársz? – kérdezte társalkodó hangon.

- Igen három és fél órája – felelt Leon az órájára pillantva.  

- Három és fél? Hűű... - szökött ki a száján az őszinte döbbenet.  – És még én panaszkodtam...- tette hozzá magában.

- És, te? Hogy-hogy itt? - kérdezte Leon, amire Heniko a legkevésbé sem számított.

- Hogy én? – kérdezett kissé idegesen. – Nos, igazából...találkám lenne.

- Találkád? – ismételte Leon felvont szemöldökkel.  

- Az – közölte téma lezáró hangsúllyal. - És te? Miért jöttél? – dobta vissza a labdát kissé támadó hangsúllyal.  

- Baráti találkozó.

- Baráti? Ilyen helyre inkább nőt kellene, hívod – csúszott ki a száján zabolátlanul.

- Már volt rá példa.

- És még nem is tagadja – mondta inkább halkan, ám Leon így is értette a szavait.  

- Miért kellett volna tagadnom? Ha pedig esetleg megteszem, te úgy is meghazudtolsz, nem? – kérdezte a férfi hátradőlve. Heniko érezte, hogy a másik sarokba szorította, ami nem nagyon nyerte el a tetszését.  - Nem lenne egyszerűbb, ha fegyverszünetet kötnénk végre? – kérdezte a francia, amivel nagyon megdöbbentette a lányt. Képtelenségnek tűnt, hogy ezek a szavak kijöttek a férfi száján.

- Csak nem fájó pontra tapintottam? Szörnyen sajnálom, de a casanova életmódot sosem tartottam túl sokra.  

- Felvenném a rendelést – jelent meg a pincér hirtelen, mire Heniko iménti magabiztossága egy pillanat alatt ködé vált. Mivel ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy a nagy unatkozásban, mindent megnézett, csak éppen a menüt nem. Aztán legnagyobb megdöbbenésére Leon a kezébe vette az irányítást, és gondtalanul rendelni kezdett, ráadásul mindezt franciául. Ám, lovagias tette nem tette meg a kívánt hatást, mert Heniko csak arra várt, hogy a pincér eltávolodjon az asztaluktól.  

- Ez meg mi volt? – vonta kérdőre haragosan.

- Rendelés.

- Jé, mit nem mondasz – gúnyolódott. – Viszont senki sem kérte, hogy ezt tedd! Tudok dönteni magam is.

- Nem kétlem, csakhogy én jobban csinálom. – Henikónak még a szája is tátva maradt a választól, ám aztán haragosan pillantott a másikra. Ám Leon bátran állta a lány pillantását.

 - Elmész a fenébe! – sziszegte, majd dacosan elfordult tőle. Leon remekül szórakozott Henikón, és nem is nagyon titkolta. Ahogy Heniko sem azt, hogy mérges a férfira.

- Jól látom? – szólalt meg egy nő az egyik közeli asztalnál. - Ez a kis liba Leon Oswalddal van?!  

- Ez nem igazság...- morgolódott egy másik. – Inkább nekem kellene ott ülnöm! – Henikóék szótlansága egészen addig tartott, amíg a pincér meg nem érkezett a fogásokkal. A lány utálta beismerni, de Leon választása kifogástalan volt. Pompás tálalás, mennyei illat, és maga az étel is pont olyan volt, amit a lány is szeretett. Pontosan tudta, hogy a férfi figyeli a reakcióit. Leont nagyon érdekelte, hogy mi lesz a lány válasza.

- Na, jó – szólalt meg végül Heniko. – Ezt véletlenül jól csináltad – közölte egy lapos pillantással, mire olyannak lehetett szemtanúja, aminek eddig nem sokan. Bár vacsorapartnere az öklét a szája elé tartotta, még így is látszott a hatalmas mosolya. Heniko érezte, hogy az arca vörösre vált, szóval gyorsan visszafordult az étel felé. – Jó étvágyat! – közölte gyorsan, hogy megnyugtassa magát.

- Jó étvágyat – ismételte Leon is, majd nekiálltak a vacsorának. Egy ideig szótlanul ettek, de aztán a lány volt az, aki nem bírta tovább a szótlanságot.

- Hogy-hogy végül a színpadnál maradtál? – kérdezte, amin Leon kissé meglepődött. Nem magán a kérdésen, inkább azon, hogy a lány beszélgetni akart vele.

- Magam sem tudom – felelt egy kis gondolkodás után. – Valójában gondoltam rá, hogy visszamegyek Franciaországba. Aztán végül mégis itt maradtam.  

- Milyen érzés volt először fellépni a színpadon? – Érkezett a lány következő kérdése.

-  Pontosan nem tudnám megmondani. Tudod, akkoriban a fellépés csak olyan rutinmunka volt. Nem törődtem a színpaddal sem a közönséggel. Tudtam, hogy tökéletes, amit csinálok, és ez nekem elég volt.

- És mostanra ez változott?

- Igen. Szeretek fellépni. – És ezzel egy egészen jó hangulatú beszélgetés vette kezdetét. Heniko sokat kérdezett, Leon pedig készségesen válaszolt mindegyikre.

- Ó, ez meg micsoda? - kérdezte Heniko, amint meghozták nekik a desszerteket.  

- Oeufs á la neige – tájékoztatta Leon, mire Heniko sokatmondóan pillogott rá.

- Lehetne, hogy kikapcsold a francia szótárt?

- Madár tej.

- Aha. És mit tud?  

- Mint láthatod repülni azt nem. – Heniko erre döbbenten pillantott rá.

- Hát ez meg mi volt? – kérdezte Heniko. – Te komolyan vicceltél?  

- Hihetetlen mi?

- Nem tudom eldönteni – ismerte be Heniko, miközben belekanalazott a desszertbe. – Kicsit szokatlan, de valamiért illik hozzád – mondta, majd bevett egy adagot a szájába. – Hmm! Ez finom! Meg kell tanulnom készíteni ilyet! – tette hozzá egy újabb kanál után.   

- Annyira nem nehéz az elkészítése. Szerintem, nem jelentene gondot.        

- Attól félek ezen a téren kicsit túlbecsülőd a képességeimet – vallotta be a lány zavartan, mire Leon kérdőn pillantott rá.

- Mert?

- Nem igazán tudom feltalálni magamat a konyhában.

- Az hogy lehet? – lepődött meg a férfi. – A színpadon is feltaláltad magad. – Heniko őszinte meglepettséggel pillantott a másikra. Nem is gondolta, hogy Leon ennyire megjegyezte azt a pillanatot.  

- Jó, de az a specialitásom – magyarázta a lány. – Tudod, világéletemben csak a tánccal meg az akrobatikával foglalkodtam. Sosem volt időm olyan dolgokkal foglalkozni, mint a főzés vagy a takarítás.

- Szóval újabb pontok kerültek a hiányosságágaid listájára.

- Mindenkinek vannak hiányosságai – vágott vissza a lány. – Biztos van valami, amihez, te sem értesz.

- Ó, biztosan – helyeselt Leon, bár látszott rajta, hogy humorizál. - Kérsz valamit inni? – váltott témát a francia hirtelen.  

- Itt a vizem – bökte meg kanalával a poharat.

- Semmi komolyabbat?  

- Ne is álmodjon arról, hogy leitat Mr. Oswald... - jegyezte meg Heniko kissé szúrósan.

- Ünneprontó... - jegyezte meg Leon, mire Heniko elnevette magát.  

- Nem iszom alkoholt.  

- Azt hiszem, Kalosnak említenünk kell, hogy a színpadnak kampányolnia kell az alkoholizmus ellen...

- Mi van veled, Leon? – kérdezte a lány mosolyogva. – Mióta lettél ennyire szórakoztató?  

- Nem tudom. Biztosan volt valami az ételben...- monda Leon, majd hirtelen elhallgatott, mert felcsendült egy viszonylag lassú, de annál markánsabb ritmusú zene.

- Szó sem lehet róla – vágta rá Heniko azonnal, mert észrevette a férfi pillantását. 

- Csak nem félsz? – kérdezte az sunyi mosollyal.

- Én nem félek semmitől – biztosította a lány.  

- Hát akkor? Végülis, te profi táncos vagy, nem igaz?  

- De az vagyok, csakhogy most nincs kedvem hozzá – közölte Heniko elegánsan hátradőlve a székében. – Te, menj csak nyugodtan. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik nő szívesen a partnered lesz. Jó szórakozást.  

- Meglesz...- felelt egy rejtélyes mosollyal , majd elindult a táncolók felé. Heniko egy ideig figyelte őt, majd amikor már úgy érezte, hogy a férfi kellő távolságba ért tőle, ő is felállt az asztaltól. Ám ahelyett, hogy a táncparkettre, ment volna, az ablakhoz sétált. El kellett ismernie, hogy bár az étterem pompája nem hozta lázba különösebben, ám a kilátás az már egészen más lapra tartozott. Órákig képes lett volna figyelni a fényeket. Ám erre nem nagyon volt lehetősége, mert hirtelen egy erős kar megragadta, és megfordította.  

- Te, meg mi a fenét csinálsz?! - kérdezte idegesen, mert túlságosan is zavarta a másik közelsége.

- Tesztelem, hogy mit is tudsz – válaszolta, majd a táncparkett közepére vitte a lányt. Amint a táncolókhoz értek, azok egyből figyelni kezdték a frissen érkezett párost. Ahogy táncolni kezdtek, azonnal vibrálni kezdett körülöttük a levegő. Heniko nem is gondolta, hogy Leon ennyire tehetséges a táncban is. Annyira határozott és domináns volt, mintha képes lett volna itt helyben letépni a lány összes ruháját. A lányt zavarba ejtette  ez az érzés, de ugyanakkor tetszett is neki a helyzet izgalma.

- Nocsak. Még is csak van kedved hozzá? – suttogta a férfi sejtelmes vigyorral, amint észrevette, hogy Heniko is sokkal komolyabban veszi a táncukat.

- Valakinek hoznia kell kettőnk közül a színvonalat... – cukkolta a lány szemtelenül. 

- Igazán? – kérdezte Leon, aki nem tudott ellenállni Heniko szemtelenségének. Egy határozott mozdulattal közelebb rántotta magához, így a lány egészen nekipréselődött. -  Mondd, ezt direkt csinálod? - súgta a lánynak, amitől Henikót teljesen kirázta a hideg.  

- Mit is? - kérdezett vissza kissé zavartan, mert nagyon meglepte a francia viselkedése.

- Nem szép dolog más érzéseivel játszani – érkezett a halk válasz, minek hallatán Heniko teljesen ledermedt. Tudta, hogy ez most nem játék, ami nagyon kétségbe ejtette. Szabadulni akart, most azonnal. Térre volt szüksége, távolságra, ezért gyorsan kiszabadult a férfi karjaiból, és a mosdóba sietett. Leont először meghökkentette a reakció, azután persze elmosolyodott. A menekülést határozottan jó iránynak tekintette. Rá nem jellemző levakarhatatlan mosollyal sétált az asztalukig, majd leült, és belekortyolt az italába. – Ön dönt, Miss Madcap – gondolta, majd várni kezdett. 

Eközben Heniko szinte pánikszerűen robbant be az egyik fülkébe, és magára zárta az ajtót. Lehajtotta az ülőkét, leült, aztán felpattant. Elment az ajtóig, aztán visszafordult, és visszaült. Ezt még eljátszotta legalább kétszer, aztán végül ülve maradt, és a kezeibe temette az arcát.

- Mi volt ez?! – kiáltotta a kezei közé, hogy kicsit kiengedje a feszültését. Aztán gyorsan kapcsolt, hogy nyilvános helyen van, így elhallgatott, és fülelni kezdett. Semmit nem hallott. Ez kicsit megnyugtatta, de csak pár pillanatig. – Ez mégis, hogy fordulhatott elő?! – suttogta, miközben idegesen dobolt a lábaival. – Hiszen annyira különbözőek vagyunk, és ő egyenesen utált! Meg én is őt! Erre most kiderült, hogy az ország talán legjobb férfija szerelmes belém! – Már maga a gondolat zavarba ejtette, hát még az, amikor arra gondolt, hogy igazából neki is vannak érzései a francia felé. - Talán pont azért nem jöttünk ki egymással, mert mindketten elnyomtuk magunkban a valódi érzéseinket. Végülis, ha minden úgy megy, mint a parketten, akkor nagy baj nem lehet – mondta egy kacér mosollyal, majd úgy döntött, nem váratja tovább a férfit. Ám, amint a kilincshez nyúlt volna, hallotta, hogy társasága érkezik. Így inkább a maradást választotta.   

- Láttátok? – kérdezte az egyik belépő lány kissé idegesen, majd hozzávágta a kistáskáját a mosdó pultnak.

- Hogy ne láttam volna. Nem vagyok vak - morogta egy másik, de aztán áhítatos hangsúlyra váltott. – Ó, Istenem! Nem is tudtam, hogy ennyire dögösen táncol. Annyira lettem volna annak a csajnak a helyben!  

- Ne is említsd azt a libát! – rivallt rá a harmadik. – Nem igazság, hogy ő Leonnal lehet! Biztosan rávette a főnökét, hogy vele lehessen. Remélem, kitöri a lábát, ha még egyszer táncolni mer vele!  

- Igen? Szóval törjem ki a lábam? – gondolta Heniko, miközben ökölbe szorította a kezeit. – Ez a liba mindjárt kijön innen, és megeteti veled a nyamvadt Pradádat.  

- Mrs. Oswald – folytatta újra a második hang tulajdonosa.  - Ugye milyen jól hangzik?

- Igen jól hangzik. De számodra ez csak álomvilág...  

- Hát aztán – vonta meg a vállát a másik. - Nekem az is elég lenne, ha belefeküdhetnék az ágyába.

- Szentséges ég! – suttogta Heniko szörnyülködve, miközben a "hölgyek" töretlenül taglalták a témát a legapróbb részletekig. Aztán amikor elfogytak az ötleteik, az egyik elővette a rúzsát, felfirkálta Leon nevét a tükörre, majd egy ajaklenyomattal szignózta az alkotását. - Azt hittem, már sosem mennek el – sóhajtotta Heniko, amint a három grácia távozott a mosdóból, és ő is előmerészkedett. - És még ezeket tartják kifinomult nőknek?! – forgatta meg a szemeit, ám amint meglátta a tükröt, még a szája is tátva maradt. – Na, jó. Ez már durva! – csóválta meg a fejét. - Leon Oswald döbbenetes, hogy milyen hatással vagy a nőkre! - állapította meg, majd el is indult kifelé. Már majdnem ki is lépet az ajtón, amikor hirtelen megtorpant, és visszaszaladt a tükörhöz. Újra szemügyre vette az írást, és örült haragra gerjedt a felfedezéstől. – Hogy az a... - sziszegte, miközben majdnem olyan vörös lett, mint a ruhája. – Hogy volt képe... Hú! Ezt nem fogod zsebre tenni! – dühöngött, majd határozott léptekkel indult vissza a vacsorapartneréhez. Amikor Leon megpillantotta, először nagyon izgatott lett, ám hamar feltűnt neki, hogy valami nagyon nem stimmel.    

- Mi az? – kérdezte, kissé gyanakodva.

- Hogy mi az? – kérdezett vissza Heniko nyugodtan, majd égő szemekkel nézet a férfira. – Elmehetsz a fenébe, Oswald! Ezt meg csak azért, hogy tudd, kivel szórakozz! – vágta hozzá keményen, majd felkapta a poharát, és annak teljes tartalmát a férfira borította. Leon annyira ledöbbent a lány hirtelen jött haragjától, hogy csak akkor tért magához, amikor az már faképnél hagyta. Szerencséjére senki sem látta a történteket, így nem kellett tartania attól, hogy Heniko tette pletykalavinát indít el. Eközben a lány, már leintett egy taxit is, és úton volt vissza a színpadhoz. Minél hamarabb maga mögött akarta hagyni ezt az estét. Ahogy megérkezett, egyből a lakáshoz rohant, és kiszabadította magát a ruhából. Amint ezzel készen volt, összepakolt néhány alvós holmit, és Mayékhez sietett.  

- Szia, Heniko - nyitott ajtót May, és látszott rajta, hogy kicsit meglepte a másik érkezése.  

- Szia! Nem zavarok?

- Nem, nem dehogy. Még nem aludtunk.

- Oké. Mit szólnátok egy csajos estéhez? - vetette fel.

- Csajos este? Naná, én benne vagyok!

- Tartsuk itt nálatok! – Persze Heniko valójában csak azért találta ki ezt az alternatívát, hogy ne kelljen Leonnal lennie. Ellenben a férfi reménykedve jött a vissza a szállásokra, hogy megtudja, a lány miért tette azt, amit. Azonban Henikót persze nem találta, csak egy üzenetet: "Ne várj" felirattal. Amint elolvasta, dühösen gyűrte össze a papírt, majd beállt a zuhany alá. Remélte, hogy a hidegzuhany majd javít az állapotán, ám ez nem így volt. Viszont nem ő volt az egyetlen, akit örölt a nyugtalanság. 

- Lányok, mindjárt jövők – szólalt meg Heniko egy idő után, majd elindult a férfi lakása felé. Amint odaért, azonnal bekopogott, ám a férfi nem nyitott ajtót. Első gondolata az volt, hogy talán nincs is itthon, de aztán elvetette az ötletet és újra kopogott. Aztán újra is újra.

- Mi van már?! – kérdezte a francia, amint idegesen feltépve az ajtót. Aztán persze meglepődött, amint szembesült vele, hogy a lány az.   

- Csak egy üzenetet adok át, és már itt sem vagyok – közölte Heniko kertelés nélkül.

- Üzenetet? – kérdezett vissza a Leon felvont szemöldökkel. – Gyorsan essünk túl rajta, mert nem érek rá!  

- Ha ragaszkodsz hozzá.. – vonta meg a vállát a lány, majd kezeivel a férfi nyakába csimpaszkodott, és egészen egyszerűen megcsókolta.  Leon annyira meglepődött a lány tettén, hogy még felfogni sem tudta, nemhogy viszonozni. – Ennyi lenne – közölte a lány, amint elengedte. – Ja, meg add át Noel barátodnak, hogy a szerelmem nem igazán kedveli, ha illetéktelenek kerülgetnek. Ha kedves az élete, leakad rólam. Na, jó éjt! – köszönt el, majd elsétált. Leon eközben még az ajtóban állt, és szép lassan elkezdte feldolgozni az eseményeket. Hamarosan egy széles mosoly jelent meg az arcán.  

- Hihetetlen ez a nő... - mondta vigyorogva. - De egyszerűen imádom!

     Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393