46.

- Azt hiszem, megvan - mondta Yuri Henikóra célozva, majd óvatosan Leonra pillantott. Kíváncsi volt, hogy a francia, hogy reagál, ám az arca szokás szerint kifejezéstelen volt. Viszont magában, már nem volt ennyire érzelemmentes. Dühős és féltékeny volt. Persze utóbbira egyáltalán nem volt oka, hiszen egyértelmű volt, hogy Pinónak nincsenek ilyen szándékai, ám a férfit akkor is zavarta, hogy az olasz a lány közelében volt. Nem ő volt az egyetlen, akinek szemet szúrt Pino. Carlos is gyilkos szemekkel méregette őt.

- Mondd, Heniko. Téged nem zavar ez a sok bámuló ember? - súgta Pino, miközben idegesen haladt Heniko mellett.

- Ja, hogy ez? – kérdezte Heniko. – Egyáltalán nem. Már hozzászoktam. Az első napjaim itt mind így teltek – emlékezett vissza. – Tudod, nem nagyon örültek nekem először.

- Nahát! Ez azért meglepett. Nem gondoltam volna, hogy neked ne örülne valaki.

- Köszi, ezt bóknak veszem – mondta Heniko mosolyogva, majd megakadt a tekintete Finán, aki éppen őket figyelte.

- Jó reggelt! - köszönt oda olaszul.

- Jó reggelt neked is – felelt kipirulva a lány. Nagyon boldog volt, hogy Heniko ennyire figyelmes volt vele.

- Ma edzhetnénk közösen, ha gondolod – ajánlotta még mindig olaszul. A többség megdöbbent a hallottakon, főleg Fina. Ám míg utóbbit az ajánlat lepte meg, addig a többieket inkább az, hogy Heniko egészen jól beszélt olaszul. Pino csak elismerően mosolygott, hiszen a lány kérésére már tegnap és ma végig edzés közben is olaszoztak.

- Komolyan? - kérdezte sugárzó arccal az olasz lány.

- Igen komolyan – biztosította mosolyogva, majd elvette a reggelijét, és egy üres asztal felé indult. Pinónak egy pillantással jelezte, hogy ő is csatlakozzon hozzá. Aki gondolkodás nélkül követte a lányt. Ahogy helyet foglaltak, a társaság egyből suttogni kezdett. A Carlos körül ülő társaság, azonban nem tudta megállni, hogy ne kommentálják a dolgot hangosan is.

- Mi van, Pino? Eltévedtél? - kérdezte az egyik olasz gúnyosan, mire a körülötte lévők röhögni kezdtek. Pino nem vette fel a beszólást, gondtalanul folytatta a reggelijét.

- Biztosan bepanaszolt bennünket – tippelt egy másik. – Együttérző puszikát is kapsz majd a buksidra? – kérdezte, mire a srácok újra nevetni kezdtek. Pino hasonlóan reagált, ahogy az előzőre is, ám Heniko nem tudta megállni, hogy csendben maradjon.

- Hihetetlen, hogy ennek az olasz csürhének csak falkában van hangja! – közölte Heniko jól hallható olaszsággal, mire a hangos nevetést döbbent csend váltotta fel.

- Hé! Ezt meg honnan szedted? – suttogta neki Pino döbbenten. – Ilyenről biztos nem beszélgettünk!

- A fene se tudja – vallotta be őszintén a lány. – De olyan, mintha átkapcsolt volna bennem valami, mert mindent értettem, amit mondtak. Sőt én is tudtam, hogy mit akarok mondani.

- Váó! – hitetlenkedett Pino. – Még a végén kiderül, hogy tényleg olasz felmenőid voltak!

- Még az is lehet. Nem ismertem az igazi családom. – Míg ők ezeket megbeszélték, addig az olaszok is feloldottak az iménti beszólás döbbenetén, és rájöttek, hogy ezt a sértést, bizony nem hagyhatják annyiban.

- Nekünk szóltál, édesem? – mondta az egyik előbbi szószátyár, miközben felállt, és látványosan végigmérte a lányt.

- Látsz esetleg másokat, akikre jobban illene a megállapításom? – kérdezett vissza a lány költőien. – Különben, ha jót akarsz, ne édesezz nekem.

- Mért? És ha nem, akkor mi lesz?

- Szerintem jobban jársz, ha nem derül ki – nyugtatta meg a lány. – És ha már itt tartunk, szálljatok le Pinóról is. Ha pedig az a nagyarcú haverod ott melletted - célzott Carlosra, miközben Pino gondolva egyet, elkezdte fordítani a kaleidosoknak azt, amit Heniko mondott. - Akar valamit, akkor ne a háttérből pattogjon, hanem lépjen fel nyíltan. Inkább a tehetségével villogna, vagy azzal már nem mer? – latolgatta, miközben nyugodt tekintete Carlosra vándorolt. A férfi döbbenten nézett a lányra, akiről nem is feltételezte, hogy ilyen nyíltan kimondja majd azt, amire gondol.

- Még, hogy nem merem? – szólalt meg, miközben igyekezett visszafogni magát. - Ebben a műfajban én vagyok a legjobb! – tette hozzá hatalmas magabiztossággal.

- Valóban? Valamiért kételkedem ebben.

- Tudod te, hogy kivel beszélsz?!

- Igazából nem – felelte Heniko vállat vonva. – Annyira nem lehetsz nagy ász, ha még nem is hallottam rólad – magyarázta, Pino pedig beleröhögött a fordításba. Ahogy kaleidosók is meghallották a lány válaszát, ők sem tettek másként.

- Hogy merészeled...

- Most mi bajod van? – értetlenkedett a lány. – Örülj neki, hogy végre kapsz egy kis figyelmet. Eddig úgy is az volt a bajod, hogy Pinóval társalogtam, nem?

- Úgy sejtem Pino sok érdekes dolgot mesélhetett neked – mondta kissé furcsán kiejtve az érdekes szót. – Arról is mesélt, hogy milyen jól értek a nőkhöz? – érdeklődött, elég finoman kifejezve azt, amit a valóság takart.

- A szerencsétlen lánykák listájára gondolsz, akik elhitték, hogy az olasz pasik a legjobb partik a világon? – kérdezte Heniko kissé szarkasztikusan.

- Elárulok neked valamit, Miss Madcap. Te, leszel a lista következő darabja – közölte magabiztosan, s ahogy ezt Pino lefordította, nagy mozgolódás és sutyorgás tört ki a társulat tagjainak a körében. Leon szeme szinte lángolt a dühtől, s ha rajta múlt volna, az olasz már nem lett volna az élők sorában.

- Mi a fenét képzel ez magáról?! - mérgelődött Anna is dühösen.

- És én még azt mondtam jó pasi – motyogta Mia. – Fulladjon egy fazék tésztába... - Heniko eközben érdekes kifejezéssel az arcán bámult vissza a férfira.

- Elárulok én is valamit, Esca. Az én nevem sosem kerül fel arra a listára. Most pedig, folytatom a reggelimet, amíg még van egy kis étvágyam - fejezte be, majd a reggelijéhez fordult. Ez után pár pillanatnyi csend következett. A legtöbben azt hitték, hogy ennyi volt a reggeli műsort, ám Carlos kisvártatva újra megszólalt.

- Ha már ott tartunk, hogy én tehetségtelen vagyok...- szólalt meg, mire Heniko majdnem átvágta a késével a tányért. Remélte, hogy az olasz ért majd a szép szóból, ám nem reménykedett eléggé. – Te, sem mutattál még fel semmi érdemlegeset... – szólt be kegyetlenül, ám szavainak nem volt semmi valóságalapja.

- Semmi érdemlegeset?! –szólalt meg döbbenten Fina is, aki fel is állt az asztalától. – És akkor minek neveznéd azt, hogy tegnap két órán belül összerakott egy teljes koreográfiát?!

- Milyen nagy lett a szád, Fina! – szólt oda neki Carlos lenézően, ami persze nem tett túl jót a lány így is alacsony önbecsülésének. Azonban ugyanez szintén nem tett jót Heniko még kisimulatlan idegeinek sem.

- Hé, te! – szólt oda Heniko, miközben lecsapta az asztalra az evőeszközeit. – Hagyd békén, Finát! – kelt azonnal a lány védelmére.

- Alig pár napja ismered, máris a szárnyaid alá vetted? – kérdezte gúnyolódva. – Mi vagy, te? A gyengék védelmezője?

- Miért is ne. Szerintem, passzol hozzám a feladat – lovagolta meg a gondolatot a lány. – Elég hatásosan tudok fellépni az olyan gerinctelen férgek ellen, mint amilyen, te is vagy.

- Ó, szóval már sértegetsz is? – leplezte Carlos a dühét megjátszással. - Mi lesz a következő? Hogy jobb vagy nálam? – adta elő magát hitetlenkedve.

- Simán lehetséges – válaszolta Heniko könnyedén, ami csak olaj volt a tűzre.

- Mi akar ez lenni? Valami kihívás?

- Veheted annak is. Akármiben akárhol.

- Heniko! – csitította Pino. – Ne legyél meggondolatlan! Ő a tűzforgatás bajnoka!

- Jól meggondoltam, ne aggódj – felelt vissza halkan Pinónak.

- Akármiben és akárhol? - ismételte gonosz mosollyal Carlos.

- Igen, jól hallottad – helyeselt a lány. – Meg is mondom, hogy konkrétan mire gondoltam. Hogy lásd, kivel van dolgod, nem küldelek fel meghalni a trapézra. Helyette viszont tűzforgatásban hívlak ki – közölte határozottan, mire az olaszok először ledöbbentek, de aztán nevetni kezdtek. Carlos értetlenül nézett vissza a továbbra is határozott tekintetű lányra.

- Te most, komolyan veszíteni akarsz? - kérdezte lenézően.

- Nem. Valójában egyáltalán nem tervezem, hogy veszíteni fogok. Éppen ellenkezőleg. Abban foglak legyőzni, amiben a legjobbnak tartod magad.

- Az nem fog megtörténi! – vágta rá Carlos elégedetten. – Jó, elfogadom a kihívást. Viszont, vannak feltételeim – tette hozzá, s mielőtt ezt Pino lefordította volna, idegesen nyelt egy nagyot.

- Miért érzem azt, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni? – kérdezte Mia kissé idegesen.

- Talán azért, mert ez az olasz egy patkány... – válaszolta May idegesen morzsolva az ujjait.

- Szóval mit akarsz? - kérdezte Heniko.

- Ha én nyerek...te az enyém leszel – közölte sóvárgó tekintettel, mire az olasz srácok fütyülni kezdtek. Pino annyira ledöbbent a hallottakra, hogy azonnal le se tudta fordítani azt, amit hallott. Kétségbeesett tekintettel nézett a lányra, mire az megrázta a fejét, hogy erről inkább hallgasson. Nem akarta, hogy a társulatos barátai tudják, hogy mennyire alattomos az olasz.

- Ha én nyerek, – kezdett bele Heniko, miközben igyekezett nyugodtnak látszani, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt az. – Te, azonnal eltűnsz a színpadtól, engem pedig soha többé nem keresel. Ha esetleg mégis megpróbálod, annak már hatósági következményei is lesznek.

- Legyen így – egyezett bele Carlos, Heniko azonban nem vágta rá egyből a saját válaszát. Tudta, hogy élete sok hülyesége közül, minden bizonnyal ez viszi el a pálmát. Úgy ment bele egy komoly tétes fogadásba, hogy közben fogalma sem volt ellenfele képességeiről. Másfelől azonban ott volt a túlzottan érzékeny igazságérzete, ami nem engedte, hogy szó nélkül hagyja azt, ahogy Carlos a barátaival bánt. Meg akarta leckéztetni az olaszt, amiért ilyen dolgokat művelt. Arról nem is beszélve, hogy vele is kerek-perec közölte, hogy milyen tervei vannak. Már a puszta gondolattól is felfordult a gyomra, ahogy lelki szemei elé képzelte, hogy a férfi hozzáér. Ettől pedig csak tovább nőt a motivációja, hogy mindenképpen győznie kell. Szép lassan egy ördögi mosoly jelent meg az arcán, majd lángoló tekintettel az olasza pillantott, aki teljesen ledöbbent a lány tekintetétől.

- Vállalom – közölte komoly hangon. - Szóval engem akarsz, te spagetti zabáló? - gondolta Heniko hasonló eltökéltséggel. – Ebben bizony nem lesz semmi köszönet. – Na, mi van, Velence? – szólt oda Carlosnak. – Befagyott a vized?

- Remélem, tisztában vagy vele, hogy a nyerési esélyeid körülbelül a nullával egyenértékűek.

- Neked az csak jó nem? – kérdezte roppant tenyérbemászó stílusban. - Sok szerencsét! – dobta még oda, mire Carlos dühösen felpattant, és elindult kifelé a társaival együtt. Hirtelen azonban megtorpantak, mert az ajtóban ott állt a Kaleido nagyfőnöke, Kalos Eido személyesen.

- A párbaj a szombati műsor előtt lesz. A győztes az lesz, aki nagyobb elismerést kap a közönségtől – közölte először a sajátjaival, azután az olaszokkal.

- Nekem nyolc – lazázott Heniko.

- Értettem – préselte ki a száján Carlos is, majd elsuhant Kalos mellett.

- Heniko! – szólt oda Kalos a lánynak. – Te, az irodámba most azonnal!

- Igenis – felelt Heniko egy nagy sóhajjal, majd további kommentár nélkül Kalos után indult. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, heves susmogások és beszélgetések kezdődtek. Mindenki kissé izgatott lett a kialakult helyzet miatt. A színpad tagjai azonban idegesek is voltak, hiszen azt nem tudták, hogy pontosan milyen fogadást is kötött Heniko. Bár látva a két érintett reakcióit, abban biztosak voltak, hogy nem holmi apróság lehet a dolog mögött. Leon legszívesebben tombolt volna, mert neki elég pontos elképzelése volt arról, hogy mit akart az olasz a győzelme esetén. Annak a tekintetnek az értelmezéséhez nem volt szükség olasz szótárra.

- Jól vagy, Pino? – kérdezte Fina kedvesen, miközben mellé ült.

- Nem, nem vagyok – közölte Pino kertelés nélkül. - Heniko miattam csinálta, amit csinált. Hibásnak érzem magam, hogy így alakult ez az egész.

- Dehogy vagy. Vagy ha mégis, akkor én is ugyanolyan hibás vagyok. Ha normálisan vissza tudok szólni Carlosnak, akkor Heniko nem kezd el újra harcolni vele.

- De hogy mehetett ebbe bele?! – értetlenkedett idegesen, miközben az arcához szorította a kezeit. – Hogy lehet ennyire felelőtlen?! – csapta a combjaira a kezeit. - Pontosan tudta, hogy Carlos mennyire rá van kattanva. Direkt figyelmeztettem, ahogy arra is, hogy mennyire tehetséges...

- Pino, nyugalom – nyugtatta Fina. – Hidd el nekem, hogy nem kell aggódnod miatta.

- Hogy?!

- Henikónak nem ellenfél Carlos. Győzni fog.

- Te aztán nagyon bízol benne – mondta Pino meglepetten, ám hamar el is tűnt ez az érzelem az arcáról. – Viszont én meg pontosan tudom, hogy milyen jó Carlos.

- Figyelj. Emlékszel a tegnapi beszélgetésre ott a parton? Arra, amit a cirkuszról meséltem, meg Henikóról?

- Igen emlékszem.

- Mondtuk Henikóval, hogy ő is tűzforgató volt. Hidd el, én olyan mutatványokat még sosem láttam, mint amilyeneket ő akkor bemutatott. Olyan lelkesedéssel és szenvedéllyel csinálta a mozdulatokat, hogy az ember nem tudta levenni róla a tekintetét. Carlos nem is tudja, de csapdába sétált, mert Henikónak ezen kívül is hatalmas előnye van.

- Ez meg, hogy érted?

- Gondolj bele egy kicsit jobban. Heniko nem csak sima tűzforgató, mint mi. Ő táncos és akrobata is. Szerinted majd beéri azzal, hogy csak egyhelyben áll vagy néha megfordul? Ezenkívül itt a közönség is. Ő megérinti a nézőket, hatással van rájuk. Amikor ő színpadra lép, onnantól mindenki csak őt látja. Ráadásul ő élvezettel csinálja azt, amit, nem úgy, mint Carlos. Ő csak egy nagyzoló ficsúr...

- Nagyzoló ficsúr? Ez aranyos volt – tért vissza Pino mosolya.

- Köszi – mosolygott Fina is. – Ezenkívül, itt vagyunk, hogy segítsünk neki. Így Carlosnak tényleg nem marad más, minthogy emelt fővel távozik a színpadtól.

- Egyetértek – helyeselt Pino, ám aggodalma azért még megvolt. – Szerinted, a Főnöke nagyon leszidja? – Időközben Heniko és Kalos megérkezett az irodához. Egészen odáig egyikük sem szólt semmit. Végül aztán Heniko törte meg a csendet, miután bementek, és Kalos helyet foglalt.

- Főnök? - kérdezte Heniko, mire Kalos mindentudóan emelte rá a tekintetét.

- Biztosan jól átgondoltad ezt? – kérdezte egyből a lényegre térve, hiszen ő mindent hallott ezzel az üggyel kapcsolatban. – Ugye tudod, hogy ez már bőven túltesz a felelőtlenség fogalmán?

- Tudom, én is tudom, hogy hülyeség, hogy belementem – ismerte be a lány is. – De ahogy az a nagyszájú nyomoronc kinyitotta a száját, elszállt az agyam! - Aztán kapcsolt, hogy mégiscsak Kalos barátjának a fiáról beszél. - Bocsánat főnök, hogy így beszélek a barátja a fiáról – szabadkozott gyorsan, mire Kalos elmosolyodott.

- Semmi baj. Sajnos Carlos mindig is ilyen volt. Pedig hidd el nekem, Lucio rendes apja volt. Sejtettem, hogy lesznek bajok abból, ha találkozol vele, de bevallom ilyen komoly ügyre a legkevésbé sem számítottam. Azzal ugye tisztában vagy, hogyha ennek rossz vége lesz, Don engem megöl?

- Ne aggódjon, Főnök. Csináltam már ilyet, szóval akkora bajban nem vagyunk.

- Heniko, ezzel még nem nyugtattál meg... - közölte Kalos fejcsóválva, majd sóhajtott egy nagyot. – Viszont ettől függetlenül bízom benned. Talán, te tudsz olyat mutatni ennek a fiúnak, amilyet még életében nem látott. Itt az ideje, hogy megtanulja, hogy nem kaphat meg mindent, amit akar.

- Így van, Főnök! Én csakis a színpadé vagyok, és ezen nem változtat semmi.

- Direkt nem mondattad el a többieknek, hogy mit is akar Carlos, igaz?

- Igen. Félek, ha tudnák, az túl sok bajjal járna. Egyrészről aggódnánk, másfelől lehet, hogy meg is lincselnék. Még csak az kéne, hogy valaki megsérüljön vagy börtönbe jusson – gondolt Heniko mindjárt a legrosszabbakra.

- Mint igazgató helyeslem ezt a döntésed, de mint az a személy, akire rábíztak...

- Tudom, tudom. Azt hiszem, megyek is. Elkezdek készülni a párbajra - mondta gyorsan, majd indult is volna kifelé, ám Kalos szavai megállították.

- Ó, igen! Mielőtt elfelejtem. Ma újabb küldeményed érkezett. – Heniko elkerekedett szemekkel pillantott a főnökére. – Ne aggódj, nem annyi, mint a múltkor – nyugtatta, miközben egy kis szekrényre mutatott, aminek a tetején egy váza állt. A vázában egy szál vörös rózsa, abból a fajtából, amiből a hatalmas küldemény is érkezet, valamint egy nagyobb doboz és egy boríték. A lány elsőnek a borítékért nyúlt. Ahogy meglátta betűket, már biztos volt abban, hogy ez újra Mr. Noeltől érkezett. - "Szépsége távolról is lenyűgöz, de szeretném, ha személyesen is elragadna a varázslat. Találkozzunk ma este hatkor az Illustre La Mode étteremben. Az asztal Dlawso néven van lefoglalva. Abban jöjjön, amit a dobozban talál. Már alig várom a találkozást - olvasta végig.- Illustre La Mode étterem? – kérdezte meglepően, nem is gondolva rá, hogy Kalos is hallja.

- Az a város leghíresebb és legelegánsabb étterme – tájékoztatta.

- Úristen! És nekem oda kellene mennem?! – szörnyülködött Heniko.

- Hát nem illik megváratni az urat, ha már egyszer meghívott.

- De, Főnök. Tudja, hogy az ilyen helyek távol állnak a komfort zónámtól.

- Az lehet, de a mai nap után rád fér egy kis kikapcsolódás nem? – Heniko erre csak sóhajtott egy nagyot.

- Na, jó. De szigorúan csak az edzés után – ment bele végül, majd a dobozra pillantott. – És ebben kellene odaállítanom? Már maga a doboz egy vagyonnak tűnik – tette hozzá, elhúzva a száját.

- Mégsem állíthatsz oda egy farmerban.

- Nagy kár – jegyezte meg a lány, mire Kalos szája a füléig szaladt. – Köszönöm, hogy átadta nekem, Főnök. És azt is, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat.

- Szívesen, Heniko. Viszont örülnék, ha többet nem csinálnál hasonló akciókat. Lassan abba a korba érek, ahol az idegesség már árt az egészségnek...

- Ne aggódjon! Ön olyan fiatalnak tűnik, hogy biztosan száz évig él majd! – közölte vele a lány nagy mosollyal, majd elbúcsúzott. Kalos hitetlenkedve rázta újra a fejét, miközben az ablakhoz lépett.

– Ez a lány...

Heniko a szobája felé haladva senkivel sem találkozott, aminek kimondottan örült. Annak persze még jobban, amikor a lakásajtót zárva találta. Még boldogabb lett, hogy Leonnal sem kell találkoznia, mert teljesen biztos volt benne, hogy most is magyarázkodnia kellett volna. Hamar összeszedte az edzéshez szükséges holmijait, majd el is indult kifelé. Ám ekkor megakadt a szeme a dobozon. Nem tudta megállni, hogy bele ne kukkantson. Amikor pedig levette a doboz tetejét, annyira meglepődött, hogy el is ejtette azt.

     Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393