44.

Az ajtón belépve Heniko egyből szembetalálta magát dühös lakótársával. Látva a jeleket, kedve lett volna nyomi egyet a kilincsen, és távozni arra az oldalra, ahonnét bejött. Azonban mégis a maradást választotta, hiszen jelen helyzetben nem volt sok választása. Nyugodt arccal állt az ajtó előtt, és várta, hogy a férfi dühe kirobbanjon.

- Te, meg hol voltál? – kezdett bele Leon igencsak számon kérő stílusban.

- Mindenki kedvenc kérdése – beszélt el a hallottak mellett Heniko. – Ki hitte volna, hogy egyszer ez, a te, szádból is elhangzik majd.

- Hol voltál? – ismételte meg a férfi újra. Ám Heniko ezúttal sem kívánt túl informatív lenni.

- Ott ahol.

- Azonnal válaszolj, különben nem állok jót magamért! – figyelmeztette a férfi.

- Nem mindegy az neked? – csattant fel a lány. – Mégis miért kellene magyarázkodnom neked? Az, hogy mit csinálok, és hol vagyok az csakis rám, vagy esetleg a főnökömre tartozik. Ne képzeld azt, hogy azért, mert itt lakom...

- Hogy beköltöztél az ÉN lakásomba! – javította ki Leon, kiemelve a mondatban minden birtokos szót.

- Ó! – csodálkozott el Heniko gúnyosan. – Szóval innen fúj a szél. Hogy bemertem merészkedni a természetes territóriumodba! Hát szörnyen sajnálom. Mély együttérzésből, majd elmorzsolok érted néhány bánatos könnycseppet! – magyarázta drámaian, majd komolyra rendezte a vonásait. – Te, is pontosan tudod, hogy nem volt választásom! – támadt ezúttal a lány. – Elhiheted, hogy én sem repesek a boldogságtól, hogy veled kell lennem. Szóval akadj le erről a birtoklási mániáról, és szokj hozzá a jelenlétemhez. Részemről végeztem – zárta le, majd ahhoz a szobához indult, amit a sajátjának titulált. Leon azonnal vigyorogni kezdett, mert pontosan tudta, hogy Heniko mindjárt újra előbukkan, túlvilági dühvel az arcán. Gyorsan kényelembe helyezte magát, és várt. Heniko eközben csak arra figyelt, hogy lepakolja a holmiját, ám hamarosan ő is megtette a súlyos felfedezést.

- Egy pillanat... Hol az ágyam?! –döbbent le, azután dühösen az ajtóhoz lépett. - Oswald! – kiáltotta ingerülten.

- Mi van? – kérdezett vissza a férfi ártatlanul, bár legszívesebben nevetni kezdett volna. Ám azt be kellett vallania, hogy a dühös lány szájából a saját neve igazán izgalmasan hangzik.

- Hogy mi van...- kezdett bele nyugodtan, amint újra megjelent a férfi előtt, ám hamar szabadon engedte a dühét. – Ne merd játszani a hülyét! Pontosan tudod, hogy miről beszélek!

- És, miről is?

- Az ágyamról! Amikor idejöttem még itt volt, most pedig nincs. Tehát hol van? Nyilván nem a saját lábán távozott!

- És akkor biztosan én tüntettem el, igaz? – kérdezett vissza Leon kissé szarkasztikusan. – Igazad van. Nincs jobb dolgom, mint ágyak eltüntetésével szórakozni. Mit gondolsz? Talán megettem esetleg?

- Akkor legalább lenne egy értelmes magyarázat arra, hogy miért van ilyen pokróc modorod...

- Különben ezt illetően Kalost kérdezd – felelte Leon, figyelmen kívül hagyva Heniko szavait.

- Kalost?

- Gondolom, te is észrevetted, hogy szűkösen vagyunk az olaszok miatt. Nyilván ezért kellett neki – érvelt logikusan.

- Hát ez remek! – csattant fel dühösen. – A színpad egyik legfontosabb előadója vagyok, erre még egy nyamvadt ágyat is sajnálnak tőlem?! – bosszankodott, ám hirtelenen egy kósza gondolat süvített át az agyán. – Egy pillanat. Akkor én meg, hol a fenében fogok aludni?!

- Választhatsz az alternatív lehetőségek közül, ám a legkézenfekvőbb választás...

- A te ágyad - fejezte be a mondatot beismerően. – Milyen érdekes, hogy kanpé bezzeg már nem jutott ebbe a francos lakásba!

- Mint láthattad az nem is volt, tehát ezt ne rajtam kérd számon. Különben ne problémázz már annyit. Az csak egy ágy. Semmi bajod nem lesz, ha alszol rajta – közölte egyszerűen, ám valójában ő sem értett egyet tulajdon szavaival.

- Én nem problémázom, pusztán csak nevetségesnek tartom, hogy a világ legnívósabb színpadán előfordulhatnak ilyen dolgok! – fejtette ki, majd megadóan felsóhajtott. – De hát nincs mit tenni, nem? Majd megoldjuk - Leon titkon örült ennek a végkifejletnek, hiszen minden percet szeretett, amit a lány társaságában tölthetett.

- Elmegyek fürdeni - jelentette ki Leon, mire Heniko csak bólintott. Aztán Leon el is indult a fürdő felé, de nem tudta megállni, hogy ne gonoszkodjon még egy kicsit. – Addig ne szedd szét a lakást! – közölte, majd a lány válasza előtt a fürdőbe lépett.

- Mit képzel magáról?! Mi vagyok én, valami kis dedós?! - mérgelődött. – Remélem, megfullad! Beképzelt majom – mondta, azután meghallotta, hogy csobogni kezd a víz, mire egy olyan gondolat suhant át az agyán, amibe egészen belevörösödött. – Te, Jó Isten! Mégis mikre gondolok?! – szidta magát, miközben felpattant, és járkálni kezdett a szobában, hogy lenyugtassa heves kis gondolatait. – Bár valahol érthető, hogy kíváncsi vagyok, hogy... - Újra elhallgatott. – Nem Heniko! Ezt most fejezd be! Inkább csinálj valami hasznosat! Például nézd meg az új szobádat! – utasította magát, majd odaindult. Ám, amikor a kilincsre tette a kezét, megtorpant. Valamiért zavarban érezte magát, hogy olyan helyre akar bemenni, ahová nem kapott engedélyt. Azonban az is igaz volt, hogy részben ez már az ő lakása is volt. Jó persze csak átmenetileg, de az övé volt. Amint meggyőzte erről magát is, benyitott. Ám amint ezt megtette újra megtorpant. Most azonban nem a zavar vagy a döbbenet miatt, hanem mert megérezte a férfi parfümének intenzív illatát. – Hűha – szökött ki a száján, miközben kitartóan kapaszkodott a kilincsbe. Ahogy egyre több és több levegőt szippantott, úgy érezte magát egyre mámorosabb állapotban. Persze aztán újra összeszedte magát, és beljebb merészkedett. – Le sem tagadhatnád, hogy te, laksz itt – mondta Heniko, mintha a férfi is mellette állt volna. A színek, a berendezés, mind mind Leon ízlését tükrözték. Alaposan megfigyelt mindent, s eközben kiszúrt egy képet az egyik komódon. Ez ugyanaz a kép volt, amit egyszer már látott itt a férfi lakásában. Újra odament e képhez, majd a kezébe vette.

- Sokkal helyesebb vagy, ha mosolyogsz – gondolta, miközben a képen lévő mosolygó Leont figyelte. - Már akkoriban is nagy lehetett a szurkolótáborod. Vajon ez a lány a barátnője lehetett? Nem, azt kétlem. Ha rájuk nézek valahogy nem a szerelem jut eszembe róluk. Nagyon szép lány. Kicsit hasonlítanak is. Lehet, hogy testvérek? De vajon mi lehet vele? Hol lehet most? – tanakodott, majd megfordította a képet. – „A legjobb bátynak a világon! Sophie" - olvasta. – Szóval, te vagy Leon húga. – Egy kicsit el is nevette magát. – Fogadjunk, hogy te, voltál az egyetlen nő, aki dirigálhatott a nagy Halálistennek. Biztosan jól kijönnék veled!

- Az már sosem derül ki. Meghalt - mondta Leon, aki már egy ideje az ajtófélfának támaszkodott, és a lányt figyelte, miközben a közös képet tanulmányozta.

- Meghalt? – csodálkozott Heniko, aki annyira belemerült a gondolataiba, hogy fel sem tűnt, hogy valaki más válaszolt. – De hát annyira fiatal volt még! Bele sem tudok gondolni, milyen lehet elveszíteni egy testvért. Szóval akkor ezért lett ilyen keményszívű Leon, mert... - Hirtelen lenyelte a mondat végét, aztán megfordult, és szembetalálta magát a franciával. Nem elég, hogy kellemetlenül érezte magát a kialakult helyzet miatt, ráadásul Leon kinézete sem könnyítette meg a helyzetét, mivel az csupán egy hosszú fekete nadrágot viselt. - Bocsánat...- motyogta Heniko, miközben mindenhova nézett, csupán Leonra nem. – Nem volt szép tőlem, hogy turkáltam a holmiijaid között. – Persze tudta, hogy feleslegesen fárad a bocsánatkéréssel. Leon nem az a fajta, aki ezt kioktatás nélkül hagyná.

- Semmi baj – válaszolta ennek ellenére, mire Heniko egyből felkapta a fejét, és rápillantott. Muszáj volt meggyőződnie arról, hogy ezek a szavak tényleg Leon száján jöttek ki. – Érthető, ha kíváncsi voltál –tette hozzá egy szokatlanul kedves arckifejezéssel.

- De ez akkor sem mentség...- ellenkezett a lány, majd inkább úgy döntött, hogy távolságra van szüksége a férfitól. – Azt hiszem, én is lefürdöm – mondta gyorsan, majd elsietett Leon mellett. A holmis szobájáig folyamatosan átkozta magát, meg Leont, meg úgy általában az egész univerzumot, amiért ilyen helyzetbe került. Egyedül akkor hagyott fel a világ elátkozásával, miután a fürdőbe ért, és magára zárta annak az ajtaját. - Vajon ezt direkt csinálja? – kérdezte a tükörképétől, miközben a csapnak támaszkodott. – Hülye kérdés. Biztos, hogy direkt van. Érkezésemkor idegbeteg, most meg csupa cuki? Tutira hátsó szándékai vannak! Azonban nagyon téved, ha azt hiszi ezzel, elbájolhat! Bár... - csapongott ki kicsit elmélázva. – Azért... az a test... azta! – jegyezte meg elismerően, ám amint meglátta önmagát a tükörben, arcon csapta magát a két tenyerével. - Madcap! Hidegzuhany, most! - szólt rá önmagára, majd hatásosan hajigálni kezdte le magáról a holmikat, és a zuhanyba állt. – Talán aludhatnék a kádban is – jutott eszébe, miközben az önsanyargatás helyett kellemes meleg zuhannyal pihentette magát. Ám végül elvetette a kellemes gondolatot, és kikecmergett a víz alól. Az utóbbi időben a hálóinget preferálta, ám most úgy döntött, hogy a férfi lakásában inkább elveti a nőiesség legkisebb jeleit is. Egy hosszú mackónadrágot, valamint egy a saját méreténél sokkal nagyobb felsőt választott. Voltaképpen nem lett volna szüksége a nadrágra, mivel a felső magában a térdei alatt végződött, ám ő biztosra ment. Haját most kivételesen befonta.

- Na, jó. Kész vagyok - állapította meg, majd kilépett az ajtón. Első útja a holmis szobába vezetett, az után felkészült, hogy belépjen Leon szobájába. Belépésekor Leon éppen egy könyvet olvasott az egyik fotelben. Ám, amint megérezte, hogy nincs egyedül felpillantott. Valójában nagyon meglepődött a látványon. Szokatlan volt számára, hogy olyan nagy ruhadarabban látja a lányt, ami konkrétan semmit sem sejtetett az amúgy kiváló alakjából. Heniko számításai tehát hibásak voltak. Mert Leonnak nemhogy felkeltette a figyelmét a megjelenése, de egyenesen szexisnek találta. A férfit el is gondolkodtatta a dolog, hogy vajon az ő egyik ingjében vajon, hogy festene a lány. Leon fürkésző szemei azonban Henikónak is szemet szúrtak.

- Nem tudnál nem ennyire feltűnően bámulni? - szólalt meg csípős hangon, bár valójában kissé zavarban volt.

- Csak szokja a szemem a látványt.

- És ez ilyen sokáig tart?

- Ebben az esetben igen. Szóval, miért hordasz ilyet, amikor egyértelműen nagy rád? - kérdezte Leon őszinte érdeklődéssel.

- Az egyik szeretőm hagyta nálam. Azóta nem tudok megválni tőle – adta elő magát színpadiasan a lány. Leon már éppen válaszolt volna, amikor megszólalt a telefonja. Ő a készülékért ment, majd miközben felvette, a teraszra sétált.

- Azért az érdekelt volna, hogy erre mit mondott volna... - gondolta vigyorogva, aztán megszemlélte azt a bizonyos ágyat, ami még megvolt. Egy nagyobb méretű francia ágy volt, aminek a méretei konkrétan Heniko egész hálószobájával vetekedtek. – Megágyazott? – hökkent meg a lány, amint felfedezte, hogy mintha nem így hagyta volna itt a szobát. – Nahát... - szökött ki a száján, miközben közelebb ment. Miközben az ágyhoz ment leoltotta azt a lámpát, amit Leon az olvasáshoz használt, majd bemászott az ágy fal felöli oldalára. – Hát, Leon, ha itt szoktál aludni, ha nem, ez a rész már az enyém lesz – döntötte el, majd a fal felé fordult, s nem sokra rá, el is aludt. Leon csak egy óra múlva érkezett vissza. A csendből és a sötétségből sejtette, hogy a lány már valószínűleg elaludt. Ő is befeküdt az ágyba, majd a plafont kezdte el bámulni. Kissé szokatlan volt a számára, hogy újra alszik valaki a másik oldalán, ám mégis megnyugtatta a tudat, hogy így van.

- Gyönyörű ez az éjszaka...- gondolta, miközben a teli hold éles vonalait látta visszatürköződni a nyitott ablak üvegén. – Viszont nem csak a hold miatt – tette hozzá, majd oldalra pillantott, és be kellett ismernie, hogy ilyen szépet, még sosem látott. Heniko immár felé fordulva aludt. Gyönyörű arca a hold fényében csak még szebb volt. Olyan volt, akár egy angyal. Legszívesebben megérintette volna, ám attól tartott, hogyha hozzáér, akkor minden eddigi önkontrolja elszáll. – Helyette inkább az oldalára fordult és tovább figyelte a lányt. Aprólékosan megfigyelte az összes vonását, mintha csak meg akarta volna jegyezni magának. Miközben így tett, végig az járt a fejében, hogy elbánt vele ez a kis fruska. Valójában persze sosem volt az. Csak ő akarta elhitetni magával, hogy biztonságban tudja magát az érzések elől. Ám többszörösen is szembesülnie kellett vele, hogy Heniko egy igazi nő. Egy nő, aki minden nap újra és újra elbűvöl. Akinek egy pillantása is elég hozzá, hogy viharokat okozzon. Tiszában volt vele, hogy hamarosan lépnie kell, mert az érzelmei nem sokáig tűrik a korlátokat. Hasonló gondolatokkal telve nyomta el az álom, ám hosszú idő után végre boldogsággal és nyugodtsággal a szívében.       

     Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393