34.

Másnap a sikeres műsor ellenére Heniko újra edzéssel kezdte a napot. Olyan volt ez számára, mint egy mindennapos rituálé, így nem maradhatott ki, ahogyan az ez utáni habfürdő sem.

- Sosem szállok ki innen – merengett nyakig elmerülve az illatos-habos vízben. – Majdnem olyan jó, mint a tegnap esti műsor – kezdett egy kis nosztalgiába. - Marionnal tökéletes volt az összhang, de ez nem is meglepő. Yurival is nagyszerű volt a közös munka. Pláne a rögtönzős rész. Annával is remekül megoldottuk a szokásost. Alica meg... hát ő Alica volt.

- És Leonnal? - jelent meg váratlanul Sora, ezzel elérve, hogy Heniko majdnem szívrohamot kapott.

- Sora... – kezdett bele, amint kicsit összeszedte magát. – Értem én, hogy szellem vagy, de könyörgöm, legalább kopogj vagy valami. Majdnem infarktust kaptam.

- De nem kaptál... – hárított vidáman. – Szóval? – érdeklődött tovább.

- Semmi különös. Csak megvolt és kész.

- Jaj, ne már! Ezt nem hiszem el!

- Hát az, a te bajod...

- Leon egy hatalmas tehetségű artista. Ráadásul szívdöglesztő és sármos. Továbbá nők milliói imádják... – sorolta, akár egy teleshopos reklámügynök.

- Csodás, de jó neki – mondta Heniko látszat érdeklődéssel. de aztán visszaváltott. – Tudod engem sosem érdekelt a fankultusz.

- Pedig, ti eszméletlen párost alkotnátok. Mind a színpadnál, mind a valóéletben.

- Sora, a fantáziálgatást kérlek, tartsd meg magadnak.

- Na, de komolyan. Nézted meg már úgy igazán?

- Mért, te talán igen? – kérdezett vissza Heniko felvont szemöldökkel, csakhogy mellőzhesse a válaszolást.

- Nyilván igen. A partnere voltam. És ő aztán hű...

- Hát akkor – kezdett bele Heniko, miközben kényelmesen hátradőlt. – Akkor most örülhetsz, hiszen van időd leskelődni utána. S mint kiderült, nagyon értesz a fürdőbe való be lopózáshoz.

- De gonosz vagy! – hitetlenkedett, miközben felfújta a száját, mint egy kis gömbhal. - Bár most, hogy mondod... – tette hozzá vigyorogva, amint leengedte a száját.

- Na, látod – mutatott rá Heniko. – Kitalálom, mit kezdj a sok szabadidőddel. Különben honnan jött az ötlet, hogy ajnározd nekem?

- Csak eszembe jutott, hogy Leon a nők bálványa, ma reggeltől, te pedig a férfiaké leszel!

- Aha. És ezért bálványtalálkozót néne tartanunk, vagy mire akarsz kilyukadni?

- Nem, de akkor is. Szerintem jók lennétek együtt.

- Igen? Hát én meg úgy gondolom, hogy inkább hagyj felöltözni, meg készülődni. Nem érek rá az effajta butaságokra.

- Jó, de fogadjunk, hogy úgyis össze fogtok jönni... – feszegette tovább a témát Sora.

- Na persze – horkant fel Heniko. – Előbb öljük meg egymást, minthogy ez bekövetkezzen.

- Na, azt még meglátjuk...- suttogta halkan, majd távozott az egyik falon. - Majd én teszek róla, hogy igazam legyen – mosolyodott el gonoszan.

- Te, meg miben mesterkedsz, Sora? – kérdezte Fantom gyanakodva, amitől most Sora kapott frászt.

- Megijesztettél – vallotta be, a szívére téve a kezét.

- Csak nem rossz a lelkiismereted?

- Fogd be, vagy lecsaplak egy légycsapóval – fenyegetőzött a szellemlány.

- Ti már megint balhéztok? – érdeklődött a frissen megjelent Heniko, immár teljesen felöltözve, és indulásra készen.

- Te hová készülsz? - kérdezte Sora gyanakodva.

- Randira - felelte titokzatosan.

- Randira? – hökkent meg Sora.

- Igen, már régóta kerülgettük egymást, de úgy érzem, megteszem az első lépést.

- Hű, te aztán bátor csaj vagy!

- Az vagyok, de hogy jön ez ide?

- Hát azt mondtad, randira mész...- magyarázta Sora zavartan.

- Az edzőteremmel. Mért, te mire gondoltál? - kérdeztet vissza Heniko egy érdekes arckifejezéssel.

- Hagyjuk... - mentegetőzött gyorsan.

- Mentem, majd jövők – köszönt el, majd lelépett, és az étkezde felé indult. Ahogy belépett, meglepve tapasztalta, hogy elég sokan voltak már odabent.

- Azt hittem, csak az én szokásom a korán kelés – jegyezte meg vigyorogva.

- Láttad már a mai lapokat? - kérdezte izgatottan Rosetta.

- Kellett volna? – válaszolt Heniko csodálkozva.

- De hát, te vagy a címlapon! Veled van tele az egész újság! – hitetlenkedett a belga, miközben maga előtt lobogtatta a lapokat.

- Aha, hát ez nagyon érdekes – mondta különösebb érdeklődést sem mutatva, miközben a pulthoz ment, és választott magának reggelit.

- Téged ez tényleg nem érdekel? – kérdezte Rosetta, aki egyszerűen nem tudott nevezőre jutni Heniko hozzáállásán.

- Én nem szeretem a nagy felhajtást – hárított Heniko. – Amúgy biztos vagyok benne, hogy kaptam negatív kritikát is.

- "A színpad új reménysége" – olvasta a címlapot, aztán lapozott. - "A múlt megismétlődik." – Újabb lapozás. - "Heniko a sztár".

- Amindenit micsoda kreatív címválasztások – gúnyolódott két falat között.

- Mért, te milyen címet adtál volna? - kérdezte Anna.

- Hm. Csak annyit, hogy "igen".

- Igen? Csak ennyi? – csodálkozott Anna. - Ezen se gondolkodtál valami sokat.

- Lehet, de ez legalább nem olyan közhelyes, mint ezek. Ellenben kiválóan felkelti az ember figyelmét.

- Tényleg nem is örülsz? Szerintem nagyon jó voltál! – mondta neki May, elég más stílusban, mint ahogy különben beszélni szokott.

- De tényleg örülök – magyarázkodott. – Csak engem a dolognak ez a része nem érdekel. Nekem bőven elég, ha a közönség és a kollégáim elégedettek velem. A többi nem számít. Különben is, egy előadás, még semmi. Itt a ma esti, meg a holnapi és az azutáni. Mindegyiken ugyanúgy profinak kell lennünk!

- Nahát, te is maximalista vagy a javából.

- Az vagyok – helyeselt a lány is. – Így nincs energiám a médiával foglalkozni.

- Akkor nem is adtál interjút?

- Nem sosem. Ha a rajongók beszélni akartak velem, akkor beszéltünk. Volt erre egy külön fórum. Általában rávettem Dont, hogy intézze ő az ilyen dolgokat. Szerencsre nagyon együttműködő volt – magyarázta, majd az órára tévedt a tekintete. – Ó! Már ennyi az idő? Mennem kell!

- Menned? Mégis hová? Egész nap csak mászkálsz! – mutatott rá Anna.

- Csak segítek a háttértáncosoknak. Tegnap megígértem, hogy még a következő műsor előtt átnézünk néhány dolgot.

- Öregem...honnan van ennyi energiád?

- Minden csak programozás kérdése. Csupa olyan dolgot kell csinálni, amit szeretsz, és akkor sosem fáradsz el!

- Fura ez nekem valahogy nem megy a műsorok összerakásánál – sóhajtott fel Mia. – Lehet, hogy azt is neked kellene összehoznod! – poénkodott felelőtlenül.

- Ok, nem probléma – közölte Heniko, aki Miával ellentétben komolyan véve a lány szavait.

- Hé! Én csak viccből mondtam! – mentegetőzött Mia, látva, hogy Heniko nagyon is komolyan vette az előbbi felvetését. A lány erre csak elmosolyodott, majd egy szó nélkül távozott. Természetesen az edzőterem felé tartott. Még mindig az iménti ebédlős incidensen merengett, de aztán hirtelen eszébe jutott Sora reggeli okfejtése.

- Mégis miken jár az agyam? – kérdezte önmagát, majd megrázta a fejét. – Nem, ügyet sem vetek erre a gondolatmenetre. " Eszméletlen párost alkotnátok" - visszhangozott a fejében, mire akaratlanul is megtorpant. – Nem. Nem szabad, hogy foglalkozzak ilyen teóriákkal. Nem ezért jöttem ide a színpadhoz. Attól hogy tehetségesek vagyunk, az még nem feltétele annak, hogy együtt is kell lennünk. Amúgy is tök máshogyan látjuk a világot – magyarázta magának, majd újra elindult. Az edzőterembe érve már ott találta a táncosokat, akikkel gyakorolni is kezdett. Nagyon jól megvoltak, és így, hogy Heniko is velük dolgozott, sokkal jobban ment a koreográfia is. Nem sokkal később Leon és Yuri érkezett a terembe, ám a bentieknek fel sem tűnt, hogy immár kettővel többen lettek odabent, annyira lekötötte őket a tánc.

- Nem is tudtam, hogy Henikónak ez ennyire megy...- adott hangot az ámulatának Yuri.

- Én sem – felelt Leon röviden.

- Na, jó pihi! – kiáltotta Heniko, mire a legtöbb táncos a földre huppant.

- Én elfáradtam! - nyögte az egyik.

- Ez kíméletlen – nyöszörgött egy másik.

- Zsarnokság ehhez képest szeretetszolgálat!

- Annyi energiátok maradt, hogy nyafogni is tudtok? – kérdezte Heniko. – Akkor talán még át kellene nézni a végét...

- Ne! - kiabálták egyszerre, mire Heniko csak diadalmasan elmosolyodott.

- Te, el se fáradtál?

- Miben? Alig kezdtünk bele!

- Heniko, fél órája meg se állunk!

- Ó! – lepődött meg. – Már ennyi ideje volt?

- Szerinted miért pusztultunk ki mid? – kérdezte egy srác költőien, majd meghúzta a kulacsát. – Esetleg egy kortyot? – kérdezte, egy másik üveget nyújtva a lány felé.

- Nem köszönöm.

- Alkoholt? – kérdezte újra, mire Heniko elnevette magát.

- Szerinted, Kalos örülne, ha megtudná, hogy alkoholizálunk munkaidőben? – kérdezte. – Különben nem iszom alkoholt.

- Esküdni mertem volna rá, hogy attól pörögsz ennyire!

- Biztos van az a mennyiség, amitől nem hogy én, de még a világ is forogni kezd. De ez nem az én világom.

- Egy kortyot sem? Nocsak, micsoda titkaid vannak!

- Én kíváncsi lennék egy-kettőre! – szólalt meg másvalaki.

- Igen ez az! Tartsunk Heniko faggatást! – tanácsolta egy lány.

- Mi? – hökkent meg Heniko.

- Szerintem is játszanunk kellene! – jött egy újabb helyeslés.

- Azt hittem, felnőtteket tanítok, nem óvodásokat – jegyezte meg a lány összefont karokkal.

- Ne már! Még olyan keveset tudunk rólad! Kérlek!

- Ne már! – ellenkezett Heniko, látva a könyörgő tekinteteket. – Ez nem ér! Gonoszak vagytok! Inkább táncoljunk!

- Egyezkedjünk – ajánlotta az egyik srác. – Te most mesélsz nekünk, cserébe aztán addig gyakorlunk majd, míg tökéletes nem lesz az egész. Nos? Ez milyen? – A többi társa hevesen bólogatott. Heniko merengett pár pillanatig, majd úgy döntött, inkább belevág.

- Jó legyen...- mondta végül egy nagy sóhaj közepette.

- Na, már megérte jönnünk - mondta halkan Yuri Leonnak, akik a társságtól messzebb bujkáltak. – Nahát! Fel sem tűnt eddig, hogy itt ilyen jó az akusztika – tette hozzá elismerően.

- Fogd már be, nem hallom - morogta Leon, mire Yuri szélesen elmosolyodott.

- Hű, ez komolyabb, mint hittem! Elismerésem!

- Killian... - fejezte ki Leon a nemtetszését az egyértelmű provokálásra.

- Fejezd már be nem hallom...- cukkolta Yuri a saját szavaival. – Öregem, olyanok vagyunk, mint a béna srácok, akik a menő csaj után leskelődnek.

- Mondasz valamit.

- Jól, van. Akkor ne kíméljetek. Mit akartok tudni? – kérdezte Heniko, miközben törökülésbe ült a földön.

- Ez így elég vicces. Te komolyan belemennél? – kérdezte egy lány csodálkozva. Hiába mondta azt Heniko, hogy benne van, ez így túl könnyűnek tűnt.

- Ha már ennyit fáradtatok, hogy rávegyetek, akkor nem tehetek mást... - magyarázta megadóan.

- Mi a kedvenc színed? – Az első kérdésre Heniko majdnem röhögő görcsöt kapott. Mindenféle kérdésre számított, de ilyenre nem. - Valami vicceset mondtam?

- Hát...- mondta már csak mosolyogva. – Csak meglepődtem, hogy ilyen kérdések is előkerülnek majd. Azt hiszem a vörös a kedvencem – gondolkodott el hangosan. – Igen, szeretem a vöröset és a pirosat.

- Mióta vagy artista? Mindig is az akartál lenni? – érkezett a következő kérdés.

- Az igazat megvallva, én sosem akartam az lenni – válaszolta őszintén, mire a legtöbben teljesen elképedtek.

- Na, akkor ezt fejtsd ki, kérlek! – kérdezte az egyik srác.

- Jó, de ez elég hosszú történet... - próbált kifogást keresni, de feleslegesen próbálkozott.

- Legalább addig rendesen kipihenjük magunkat.

- Persze én meg elbeszélem a hangom! – nevetett fel Heniko megint.

- A jó ügy érdekében lesz. Különben meg nagyon kellemes hallgatni.

- De még milyen kellemes. Olyan érzéki és szívet dobogtató, ugye Leon? – húzta tovább a franciát Yuri.

- Killian. Állíts le magad, különben nem állok jót magamért... - sziszegte Leon kissé mérgesen.

- Nem kockáztatnád meg, hogy lebuktass minket – felelt Yuri nyugodtan. – Főleg most, hogy egy nagyon érdekes történetet fogunk hallani...

- Életem elejétől kezdjem, vagy elég lesz a... – Ám Heniko be se tudta fejezni a mondatot. Azonnal rávágták a választ.

- Az elejétől!

- Ej, ebben, de megvan az összhang! – adott hangot a bosszúságának. – Nagyon ajánlom, hogy ezután a koreográfiában is legyen legalább ugyanennyi! Szóval a történet tizenhét évvel ezelőtt kezdődik, Blythe városának, Szent Orphan nevű árvaház és zárdájában. Amióta az eszemet tudom, mindig ott éltem. Nem volt valami fényes hely, sőt igazából hívhatták volna egyenesen Földi Pokolnak is. Romos, öreg, szegény hely, amit csak a Jóisten segedelme mentett meg a leomlástól. Ennek ellenére boldog voltam, mert egy Clair nevű nővér azzá tette az életemet. Ő mesélte el nekem, amikor úgy hat éves lehettem, hogy mi is történt velem. Ő talált meg, és elvitt magával az otthonba. Persze a főnökasszony nem örült nekem, de ez nem meglepő. Jóformán mindenkit gyűlölt. Egy megkeseredett asszony volt, aki igyekezett a körülötte lévők életét is nyomorúságossá tenni. Éppen ezen okból, a legtöbb nővér behódolt neki, csakhogy nyugalmuk legyen, azonban Clair nem ilyen volt. Ő olyan volt, akár egy angyal. Kedves, melegszívű, segítőkész, pont olyan, akire egy kormbeli gyereknek akkor szüksége volt. Tőle rengeteget tanultam az életről, a művészetekről, és ő segített nekem nevet választani is.

- Nevet választani?

- Igen, mivel nem volt nevem, amikor megtaláltak. Vagy ha volt is, bizonyítékot nem találtak rá. Így ránk hárult a feladat, hogy kitaláljunk egyet.

- Te, találtad ki a Henikót?

- Igen, meg a Madcapot is. A Heniko, Clair nővér egyik meséjéből jött. Sokat járta a világot, és egyszer eljutott Japánba is. Ott tanult, segített, és ismerkedett a helyi kultúrával. Ott találkozott ezzel a névvel. Egy nagyon kicsi város védőszentje volt Heniko. Ő is úgy került a városba, ahogy én a zárdába. Amint ezt a történetet meghallottam, tudtam, hogy ez a név, az enyém is lesz. A Madcap később ragadt rám, Clair halála után. Akkoriban kissé fékezhetetlen és vad voltam. Volt egy tanár, aki sosem hívott a nevemen. Jobbára csak ordibált velem. Amikor pedig meguntam, és én is kiakasztottam, mindig csak annyit mondott, hogy, madcap...

- Ne már! Tényleg Vadócnak nevezett el?

- Nagyon kreatív, ugye?

- De kétségtelenül passzol hozzád.

- Hogy halt meg Clair? - kérdezte Jane.

- Betegség vitte el, pedig valószínűleg gyógyítható lett volna az állapota. Azonban azon a helyen minden volt, csak fejlett orvostudomány nem. Amikor meghalt, akkor emlékszem borzasztóan sírtam. Annyira összetörtem, hogy képtelen voltam erőt venni magamon. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Ő törődött velem, az egyetlen volt, aki szeretett. Ő mondta azt, amihez most is tartom magam, hogy, aki igazán szeret, sosem hagy el igazán. Tisztán emlékszem az utolsó szavaira is. "Látogasd a múltat, ne benne élj, mivel sorsunk az elválás, de hitünk a találkozás." És milyen igaza volt. Azt hiszem végül ez a mondata lendített át a holt ponton. Hogy csak az a fontos, hogy higgyek önmagamban, és az, hogy sose adjam fel az álmaim.

- Ez tényleg gyönyörű...

- Aztán mi történt? - vágott közbe egy újabb táncos.

- Hogy ezután? Jött a terror és a megtorlás. Miután a legkedvesebb és legodaadóbb nővér meghalt, már semmi nem állhatott az igazgatónő útjába. Vagyis ő azt hitte. Én ott voltam az útjában nagyon is. Mivel én ahhoz tartottam magam, amiket Clair mondott. Kitartottam társaim mellet, és megvédtem őket. Ezzel viszont elértem, hogy egyfolytában büntettek, vertek, és megaláztak. Végül aztán mégis jóra fordult az életem. Még Clair javaslatára kezdtem el táncolni, és rájöttem, hogy van is tehetségem hozzá. Miután a nővért elvesztettem, csak a tánc maradt nekem. Azzal tudtam igazán kifejezni magam. Sokszor lógtam ki a zárdából, hogy a közeli városba menjek. Ott volt zene, amire táncolhattam. És ez volt a szerencsém, mert az egyik ilyen alkalommal egy olyan ember is látott, aki mindent megváltoztatott. Ő volt Alexej Szimonov.

- Valahonnan ismerős ez a név - gondolkodott hangosan Jane.

- Na, ne! - kiáltott fel egy másik. - Ő a Bolsoj igazgatója volt!

- Ahogy mondod. Így a kicsi tizenhárom éves Heniko Oroszországba került - tette hozzá Heniko.

- Micsoda?! Olyan fiatalon?!

- Igen. Szimonov meglátta bennem a lehetőséget, ezért a fiatal korom ellenére magával vitt, nekem meg eszembe se jutott ellenkezni. Úgy voltam vele, hogy ez jelentheti a jövőmet.

- Azért ez elég vakmerő döntés volt - szólt közbe egy fiú. - Ez könnyen elsülhetett volna rosszul is.

- Őszintén szólva nem érdekelt - felelt a lány megvonva a vállait. - Bármi jobb lett volna a maradásnál. Viszont reméltem, hogy ez egyszer talán szerencsés leszek. Hál' Istennek így volt. Beköltözzem, és tanulni kezdtem. Persze, mivel jóval fiatalabb voltam másoknál, kinéztek maguk közöl, ám ez nem zavart. Hamar le is fagyott a vigyor az arcukról, amit meglátták, hogy mire vagyok képes. Hiába, hogy kis bakfis voltam, könnyen túlszárnyaltam a legtöbbjüket. Végre azt gondoltam, megtaláltam a helyem, ám jött a következő csalódás.

- Csalódás?

- Igen... ugyanis volt az iskolán egy srác. Igen, mindig egy sráccal kezdődnek a bajok - nevetett fel ironikusan. - Ő volt a helyi szupersztár. Ebből adódón persze minden lány azért hajtott, hogy az ő partnere lehessen. Bár, hogy miért, az rejtély. Akkora egoistát még egyet biztosan nem hordott hátán a Föld. A legjobbat akarta megtalálni maga mellé, de csak azért, hogy ő jobban csilloghasson. Addig ment el ez ügyben, hogy külön válogatást tartatott, hogy megtalálja ezt a valakit. Sőt, magát az igazgatót is hívta, hogy segítsen neki, ám Szimonov közölte vele, hogy felejtse el. Ő pontosan tudta, hogy ki a legjobb.

- Az a valaki, te voltál igaz?

- Igen, de sajnos ez nem sokáig maradt titokban. Először persze röhögött, amikor rájött a kilétemre. Sosem fogom elfelejteni azt a lenéző ábrázatot - Emlékezett vissza, majd elmosolyodott. - Persze utána azt sem, ahogy az állát keresgélte a táncom után. Engem persze nem érdekelt semmi, csak táncolni akartam. Így mikor közölte velem, hogy rám van szüksége, simán arcon nevettem. Ezzel sikerült mélyen megsértenem, így elhatározta, hogy kirúgat onnan. Szimonov persze nemet mondott, ennek azonban komoly ára volt. Neki kellett távoznia.

- Micsoda bunkó!

- Csak egyetérteni tudok. A pénz és a befolyás irányítja a világot. Ez megmutatkozott itt is. Szóval miután kirúgatta az igazgatót, egy olyan ember érkezett, aki leste emberünk minden szavát. Tudtam, hogy én sem maradhatok, mert ilyen vezetés mellett, már nem éreztem magam biztonságban. Így egyik napról a másikra megszöktem.

- Megszöktél?!

- Aha, különben is túl sznob volt nekem. Aztán Szimonov még tett nekem egy szívességet, amiről nem is tudtam. Kiderült, hogy ő ismerte Dont, és beajánlott hozzá. Utcai táncosként találkoztunk még Moszkvában. Megkért, hogy tartsak vele Japánba, és vállaljak koreográfusi állást a cirkuszánál. Ezen a lehetőségen sem vacilláltam. Azonnal igent mondtam. Imádtam az Ambróziát. Olyan, volt számomra, mint egy otthon. Életemben először sok olyan ember között lehettem, akik nem koloncként tekintettek rám. Szerettem ott dolgozni. Aztán egy napon, amikor új műsoron kezdtünk el dolgozni, az ottani sztárpáros felbomlott. A férfitag Ian Hantington volt. - Sokaknak ismerős volt a név. Közöttük természetesen a srácoknak, még Harry és Heniko szóváltásából. - Ő úgy döntött, velem akar dolgozni, így kinevezett a partnerének.

- Várj, úgy akart partnerének, hogy előtte nem is dolgoztál még trapézokon? - kérdezte valaki döbbenten.

- Igen. Őt nem zavart egy ilyen apróság. Szóval rengeteget kellet dolgoznom, hogy felérjek hozzá, mivel ő baromi nagy tehetség volt. Nem is tudnék olyan manővert, amit szerintem ne lett volna képes végrehajtani. Mondjuk, őszinte leszek. Valódi pusztulat volt a felkészülés. Napi tizennégy órákat töltöttem edzésekkel. De mindenképpen akartam. Meg akartam csinálni, és ez az elhatározás olyan erőt adott, amivel képes voltam végigcsinálni. Az előadás meg. Hű, sosem éreztem olyat azelőtt. Akkor már tudtam, hogy ez is az én utam lesz.

- Ian a barátod volt?

- Igen. A partnerem volt mind a színpadon mind az életben is. Remekül kiegészítettük egymást. Végre megint sínen volt az életem. Igen gondoltam én. Aztán jött a balesetünk. Ő meghalt, én meg jól lenulláztam magam. Súlyos gerincsérülést szenvedtem. Az orvosok lehetetlennek tartották, hogy valaha is folytathatom az akrobatikát vagy a táncot. Azonban én ezt nem fogadtam el, és újra építkezni kezdtem. Sokat harcoltam önmagammal, ám visszatértem. Persze sosem leszek olyan, mint a baleset előtt, ez nyilvánvaló. Viszont így sem hátrálok meg.

- Hihetetlen vagy... - suttogták döbbenten.

- Talán van benne valami. Gyakran táncolok a lehetetlen határán. Viszont úgy gondolom, van olyan álom, amiért harcolni kell. Valakik szerint, ha eléred az álmod, az nem is volt igazán az. Nem tudom. Szerintem nincs igazuk. Igenis vannak elérhető álmok. Hiszen, ha mindent lehetetlennek tartanák, okuk sem lenne reménykedni.

- Mondasz valamit.

- Szerintem is - helyeselt egy vörös hajú srác. - Viszont azt meg kell hagyni, hogy a szónokláshoz is értesz.

- Gondolod? - nevetett fel Heniko. - Pedig az a vonal nem nagyon érdekelt sosem. Csupán szeretem elmondani a véleményem, ha úgy érzem az a közegben is helytálló. Lényeg, a lényeg, felületesen ez volt az én történetem.

- Hát nem éppen zökkenőmentes - szólt újra a vörös hajú.

- Az a rész valahogy elkerült - helyeselt Heniko is.

- De még semmi sincs veszve! Hamupipőke is hogy kezdte már, és királynő lett! - Heniko erre elmosolyodott.

- Az ilyen mesék sosem álltak közel hozzám. Meglepne, ha hirtelen tündérmesévé válna az életem.

- Sosem lehet tudni, Heniko...

- Ha, te mondod. Viszont most már eleget beszéltünk. Itt az ideje folytatni az edzést!

- Ne! Könyörgök! Szívtelen! - nyöszörögtek páran.

- Igen meglehet. Most viszont függőlegesbe mindenki és folytassuk! - A társaság erre nagy nehezen összeszedte magát, és újra nekiálltak a gyakorlásnak.

     Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393