30.

Másnap reggel Heniko meglepően kipihenten ébredt. Nem foglalkozott túl mélyen az előző nap eseményeivel. Helyette inkább gyorsan felöltözött, edzeni ment, azután gyorsan lezuhanyozott.

- Szóval most már tudnak róla...- állapította meg, miközben a tükörben figyelte saját magát. – Ám ezzel semmi sem változott – mondta, miközben a hátához nyúlt. – Most már ő is rendben van. Nem fog hátráltatni a munkában, többé már nem. Minden rendben van, és rendben lesz. – Hirtelen vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta. – Na, gyerünk. Nézzünk szembe a farkasokkal! – határozta el magát, majd felkapta a holmiját, és a színpadhoz indult. A többiek már mind ott voltak, köztük Harry is. Kalos érdeklődését nagyon felkeltette a minap történése, így minden részletet hallani akart, amit a férfitől csak tudni lehetett.

- Ez olyan durva - mondta May újra visszatérve a tegnapiakhoz. - Vajon mennyi igaz ebből?

- Nem tudom, de hogy Heniko sérült lenne, ez túlhihetetlen. Én nem tudom elhinni – érvelt Rosetta.

- Engem érdekelne a részletesebb verzió. Vajon mi történhetett pontosan? – tanakodott Mia. – Ez a Harry csak nagyon felületesen magyarázta el a dolgokat.

- Talán ma meg kellene kérdeznünk erről Henikót – tippelt Anna.

- Hé, emberek! – hallatszott fel hirtelen Heniko hangja, mire mindenki odakapta a tekintetét. – Mi ez a lazaság? Tudtommal a napokban műsort kellene bemutatnunk. Biztos, hogy ennyire jól állunk, hogy beleférnek az ilyen traccs partik? – érdeklődött, mire Harry csodálkozva nézett a lányra. Azt gondolta, hogy a tegnapi után megtörik Heniko magabiztossága, ám erről szó sem volt. Pont olyan volt, mint mindig.

- Te komolyan edzeni akarsz? - kérdezte Harry őszinte döbbenettel.

- Nem kifejezetten értem, hogy ez miért lehet kérés – szólalt meg a lány értetlen tekintettel. – Én előadó vagyok. Ez a dolgom.

- Na, igen! Ez a mi Henikónk! – hallatszott a lány háta mögül.

- A sztárjátékos a terepre való nem pedig kispadra – folytatta egy másik, mire Heniko azonnal megfordult a tengelye körül.

- Hű, eldobom az agyam! Ez tényleg Heniko?!

- Srácok...- mondta Heniko izgatottan, majd ledobta a táskáját és odarohant hozzájuk. Úgy ugrott a nyakukba akár egy kislány. – Any – ölelte meg az egyik lányt. – Úgy örülök, hogy látlak.

- Én is, Heniko. Nagyon hiányoztál nekünk, pedig alig jöttél el - mondta Any mosolyogva.

- Na, jó! Eleget örültél Anynek! Most én jövök! - morogta a srác türelmetlenül.

- Nyugi már... – nevetett fel Heniko, miközben szorosan megölelte Petet. – Úgy örülök neked, Pete!

- Jaj, a szívem! – kiáltott fel szórakozottan. - Mindjárt elolvadok! Egy istennő ölelget.

- Istenem, te semmit nem változtál! – hitetlenkedett a lány.

- És puszit nem is kapok? – kérdezte szomorkás hangon. Any és Lil közben fejüket fogták, míg a színpad tagjai nagy szemekkel emésztették az eseményeket.

- Ez annyira hülye! – közölte Lil kertelés nélkül.

- Nem hülye ... csak... hát érdekes egyéniség – próbált szépíteni Any.

- Egye fene! – vonta meg a vállát Heniko. - Legyen gyereknap... – mondta, majd egy puszit nyomott a srác arcára.

- Soha többet nem mosom meg az arcomnak ezt az oldalát – magyarázta vidáman, miközben nagy vigyorral Lilékre nézett. - Na ezért szeretem jobban Henikót, mint titeket. Ő aranyos, édes, kedves fantasztikus...

- Elég lesz az önbizalmam fényezéséből...- állította le Heniko. – Különben mit kerestek itt? Nem mintha baj lenne, de szólhattatok volna! Kimentem volna elétek vagy valami...

- Te? Heniko, azóta várom, hogy visszahívj, amióta utoljára beszéltünk... - tájékoztatta Lil kissé szemrehányóan.

- Bocsi, Lil. Ez tényleg az én hibám.

- Igen az. De nem baj, legalább volt ürügy, hogy Don elengedjen. Rád kentem mindent – közülte kertelés nélkül, mire Henikónak szó szerint tátva maradt a szája. - Látni akartuk, hogy boldogulsz az új helyen. Bár téged sose zavart a környezetváltozás.

- Majd meglátod, Lil. - mondta Heniko. - Bár kipróbálhatjuk, ha van kedved.

- Megörültél? Elég rád néznem, már abból tudom, hogy jobb vagy, mint odahaza. Majd az előadáson megnézzünk.

- Nem örülök, amikor ennyire lekicsinyled magad – folytatta Heniko szúrós szemekkel. - Nagyon jó artista vagy, te is.

- Nem érni, meg vitatkozni vele...- szólt közbe hirtelen Harry is.

- Te meg mi a fenét keresel itt, Harry? – kérdezte Lil gúnyosan. - Te mindig ott vagy, ahol nincs rád szükség.

- Lil... újra jó látni téged. Kedves és megértő vagy, mint mindig.

- Fütyülök a véleményedre. Jó lenne, ha végre békén hagynád Henikót. Most komolyan. Amerikába is utána jössz? Ez már zaklatás.

- Én nem csinálok ilyesmit. Ilyen a sors...

- Ja persze. Még hogy a sors! Egy rámenős alak vagy. Undorító!

- Na, jó. Ami sok, az már sok. Szállj le rólam végre! Idegesítő, kis liba – vágott vissza Harry kissé indulatosan.

- Állítsd le magad, te bájgúnár! – szólt közbe Pete haragosan. – Csak azt kapod, amit megérdemelsz. Különben elég nehéz felfogású lehetsz, ha ennyi idő múltán sem tűnik fel, hogy Henikónál semmi esélyed sincs. Ahhoz talán ki kellene növeszteni, nem is tudom, mondjuk egy gerincet – osztotta Pete, majd, mint aki jól végezte dolgát, komolyan Heniko felé fordult, akinek azonnal feltűnt a férfi hangulat váltása.

- Elég szokatlan ez a komoly arc... - jegyezte meg a lány.

- Tessék – közölte mindenféle bevezetés nélkül, majd egy dobozkát nyújtott át a lánynak.

- Mi ez? - kérdezte Heniko, előbb Petere, majd a dobozra nézve.

- Ajándék.

- Ajándék? Mégis mire föl? – értetlenkedett, miközben kibontotta, ám amint meglátta annak tartalmát, teljesen ledöbbent. - Ez nem, nem lehet igaz – suttogta, majd óvatosan a tenyerébe csúsztatta a láncot, amit eddig a dobozka őrzött. Egy arany nyaklánc volt benne, egy H-betűs medállal. Óvatosan végigsimította a betűt, mindkét oldalán. Észrevette, hogy gravírozás van a hátulján, ezért megfordította. – Örökre – olvasta magában, mire nagyot dobbant a szíve. Hiszen pontosan tudta, hogy kitől származott...

*

- Na, itt az ideje, hogy csicseregj. Szóval honnan is jött az ötlet, hogy eljegyezzél? - kérdezte Heniko, amint végeztek az edzéssel.

- Nem is tudom. Azt hiszem akkor, amikor Pete a párnacsata előtt szóbahozta a legénybúcsút.

- Ez most komoly?! – adott hangot a döbbenetének a lány. – Előbb jár az eszed a legénybúcsún, mint az eljegyzésen?!

- Köszönöm, hogy stílusosan kiforgatod a szavaimat – nevetett fel Ian. – Pontosan tudod, hogy ez nem így van – tette hozzá mosolyogva.

- Akkor jó. Majd ki kell találnom, mikor tartom a leánybúcsúmat... - kezdett bele Heniko, mire Ian lelki szemei előtt vetkőző férfiak képe jelent meg.

- Neked sosem lesz olyan – mondta határozottan, mire Heniko hatalmas szemekkel nézett vissza rá.

- Mi?! Mi, az hogy nekem sosem lesz?! Még el sem vettél, és már ultimátumokat adsz? Egy okkal több, hogy halogassuk ezt a dolgot – közölte játszva a sértettet. – Különben is túl fiatal vagyok, hogy ilyen érett dologra határozzam el magam.

- Jaj, egy kis eljegyzéstől nem lesz semmi bajod – érvelt Ian, bár tudta, hogy egy játékba sétál bele. – Arra gondoltam, hogy holnap nézhetnénk is neked egy gyűrűt.

- Gyűrűt? Teljesen kizárt. Legalább két azonnali okom van ellene! – tiltakozott a lány, mire Ian elmosolyodott.

- Ne kímélj. Hallani akarom.

- Az első, hogy utálom a gyűrűket. Ez a legnyomosabb érv. Aztán ott van az is, hogy mivel jegygyűrű, azt mindig viselnem kellene. Na mármost. Én artista vagyok, szóval biztosan zavarna a munkában. – Ian már nagyon vigyorgott a lány szavain. Egyszerűen imádta, hogy ilyen a párja.

- Te csak ne vigyorogjál! Vagy talán örülnél neki, ha egy előadás alkalmával elhagynám? Pontosan tudod, hogy képes vagyok rá. Vagy ha esetleg lerepülne a kezemről? Még a végén megölnék valakit. – És kész. Ez volt az a pont, ahol Ianből kitört a nevetés.

- Jegygyűrű okozta a néző halálát a neves cirkuszban – mondta Ian nehézkesen. – Istenem, a média imádná...

- Ha ha ha. Nagyon vicces – gúnyolódott Heniko. – Különben sem engedném, hogy valami drága holmit vegyél nekem. Tudom, hogy neked ez meg sem kottyan, hiszen gazdag fiúcska vagy, de tudod, hogy nem szeretem az ilyesmit. Így is annyit cikkeztek már ezzel kapcsolatban. Már csak az hiányzik, hogy valaki az arcomba nyomjon egy mikrofont, és rákérdezzen: Miss Madcap – változtatta kissé affektálósabbra a hangját. – Mi vonzza jobban? Mr. Hantington vagy a pénztárcája?

- Nem tehetek róla, hogy túl jó az ízlésem. Az ilyeneknek pedig elkérik az árát.

- De sajnálom – mondta Heniko színészkedve. – Mindjárt el is morzsolok érted pár magányos könnycseppet.

- Neked mindenből a legjobb jár, nem számít, hogy mennyibe kerül – válaszolt Ian figyelmen kívül hagyva Heniko gúnyolódását.

- Ez nézőpont kérdése.

- Jó, jó elég lesz ebből – állította le Ian. – Inkább azt mondd meg, hogy hogy tetszik a Mrs. Hantington?

- Hogy hogy tetszik? Ez valami borzalmas. Öreg nénisnek tűnik!

- Azt hiszem, anyámnak erről nem beszélünk – magyarázta röhögve a férfi.

- De különben honnan veszed, hogy fel akarom venni a neved? – kérdezte a lány összefonva maga előtt a karjait. - Mért nem, te veszed fel az enyémet?

- Nem hiszem, hogy a családom örülne a dolognak.

- Akkor meg cseréljünk vezetéknevet – vetette fel Heniko komolyan, mire Ian röhögő görcsöt kapott, ám amikor feltűnt neki, hogy a lány nem nevet vele együtt azonnal abbahagyta.

- Várj. Te, ezt komolyan gondoltad?

- Ismerhetnél – mondta Heniko mosolyogva.

- Hm. Akkor én lennék Ian Madcap, te pedig...

- Heniko Hantington - fejezte be a mondatot a lány.

- Még, hogy öreg nénis. Meglehetősen jól áll a Hantington név.

- Akkor sem veszem fel – mondta Heniko, miközben nyelvet öltött a férfira.

*

- Köszönöm, srácok – mondta Heniko, majd a nyakába akasztotta a nyakláncot, és visszafordult Lilékhez.

- Az, az a lánc?? - kérdezte Lil megepedten, amint meglátta Henikón.

- Igen az – felelt röviden a lány.

- Ő adta nekem, hogy majd a szülinapodon, adjam oda – magyarázta Pete. - Megtörtént.

- Te jó ég. Az ma van? Teljesen kiment a fejemből – magyarázta Heniko hitetlenkedve. - Látszik, hogy vénülök. Egyre rosszabb a memóriám... - Erre páran felnevettek a színpadi emberek közül. Heniko közben újra megölelte Petet. - Köszönöm... – suttogta. - Ez nagyon sokat jelent nekem.

- Tudom, Heniko – felelt komolyan a másik is. - Annyira büszke lenne rád. – A lány erre elmosolyodott.

- Ugye maradtok az előadásra is? – kérdezte végül.

- Mindenféleképpen. Látni akarjuk, ahogy a sztárunk beragyogja a Kaleido színpadot.

- Heniko, lehet egy kérdésem? - kérdezte Any hirtelen. Látszott rajta, hogy nagyon kikívánkozik belőle a mondanivaló. - Mit szimbolizál pontosan az a H betű? A Henikót nem?

- Hát... csak részben. Ha rajta múlt volna, ez gyűrű lenne, de ismertek. Így annyit tesz, hogy Heniko Hantington.

- Heniko Hantington? - ismételte meg valamivel hangosabban, mint szerette volna.

- Valahogy vonzom az alliterációkat... - mondta felnevetve, de aztán komolyabbra vette a szót. – Bocsássatok meg, srácok, de lassan muszáj lesz elkezdenem az edzést. Azzal jöttem be, hogy mindenkit leteremtettem, erre most én is csak lógatom a lábam – szabadkozott kissé zavarban.

- Semmi gond. Viszont úgy merj bénázni, hogy minden hibánál beszólunk majd! - mondta Lil gonoszan.

- Ó, igen? – kérdezett vissza komolytalanul. - Akkor igen szótlan órák elé néztek – tette hozzá hatalmas mosollyal, majd Miához fordult. – Mia, kezdhetünk? – kérdezte a lányt, aki igen zavarba jött a hirtelen kérdéstől.

- I...gen persze - mondta végül kissé esetlenül. Miközben Peték helyet foglaltak a színpad nézőterén, addig a társulat tagjai dolgozni kezdtek. Egész délelőtt keményen dolgozott a társasság, kisebb-nagyobb szüneteket tartva, amiből persze Heniko nem nagyon vette ki a részét. Ő nem nagyon állt meg. Maximum pár korty erejéig.

- Heniko... bámulatos – suttogta Any. – Annyira lendületes!

- Hát igen, hozza a formáját...- tette hozzá Lil. – Pont, mint otthon. Maximumon felül teljesít. Elnézve a felhozatalt, talán ő lehet a legjobb.

- Hát az nem olyan biztos – szólt közbe Pete. - Ott az a szürke létra a sarokban szerintem, tud valamit.

- Szürke létra? – értetlenkedett Lil, majd arra pillantott, amerre Pete mondta. - Te vadbarom hülye! Az Leon Oswald! – oktatta ki döbbenten.

- Leon Oswald? Fura. Soha nem hallottam róla.

- Mégis melyik bolygón élsz, mondd?? Ő a cirkusz hercege!

- A cirkusz hercege? Mégis milyen név ez?!

- Jó, akkor Halál isten, az jobban tetszik?

- Erre az ürgére tapadnak a hülyébbnél hülyébb becenevek – forgatta a szemét Pete.

- De nagyon tehetséges artista – erősködött Any is. – Ő volt az, aki megcsinálta az angyalok táncát Sora Naegino kisasszonnyal.

- Angyalok tánca? Pf... az piskóta. Heniko is simán megcsinálja!

- Nekem is a Heniko fanklub elnökével kell leállnom, veszekedni – sóhajtott Lil hitetlenkedve. – Az viszont biztos, hogy nagyon impozáns műsor lesz.

- Már én is alig várom...- mondta Pete is izgatott tekintettel. – Alig várom, hogy Henikót újra szerepelni láthassam.

A hátralévő pár napban mindenki keményen dolgozott. A három fiatal Lil, Any és Pete az összes próbára eljött. Figyelemmel kisérték Henikót és a műsort is, ami lassan megformálódott előttük.

- Már várjuk a holnapot, nagylány... – mondta neki Pete, az utolsó edzés után.

- Én is. Remélem fantasztikus lesz.

- A miatt igazán ne aggódj. Varázslatos, leszel.

- Köszönöm. Holnap találkozunk! – búcsúzott el tőlük, majd a szállására ment. Odaérve egyből Maryt hívta, hogy tudassa vele, hogy foglalt nekik néhány jegyet a holnapi előadásra. Mary persze azonnal tiltakozni akart, de Heniko nem az a lány volt, akit meg lehetet győzni bármiről is. Eldőlt, hogy néhányan közülük jönni fognak. - Holnap nagy nap lesz – mondta elnyúlva az ágyán. – Tuti nem alszom egy szemhunyásnyit sem.

- Mért nem mondtad, mi történt veled? – kérdezte Sora érdeklődve. Heniko erre rásandított.

- Ha emlékezetem nem csal, te sem nagyon dicsekedtél vele...

- Jó igen, ez jogos – mentegetőzött, majd megpillantotta a láncot. - Az a medál annyira szép.

- Igen – mosolygott. - Hiába mondtam, hogy csak semmi drágát, de úgy látszik nem tudtam meggyőzni.

- Nem veszed le?

- Most, hogy végre hozzám került, még véletlenül sem akarom elveszíteni.

- Most viszont aludj, Heniko. Nagy nap vár holnap. Végre debütálhatsz a Kaleido színpad színpadán.

- Jaj, Sora annyira várom – mondta Heniko izgatottan. - Végre újra közönség elé léphetek. Szétvet az izgalom.

- Elhiszem, de próbálj meg aludni – mondta a szellem mosolyogva.

- Értettem! Jóéjt, Sora – köszönt el, majd szép lassan elnyomta az álom. Ám volt valaki, akinek még nehezére esett álomba merülni.

- Szóval nem elég, hogy élő ellenfeleim is vannak, kiderült, hogy a legnagyobb riválisom már nem is él – merengett a francia. - Egészen hihetetlen, hogy ez a lány ennyi szörnyűségen ment keresztül, és mégis ilyen, amilyen. Számára nem állt meg az idő. Pont ellenkezőleg. Emelt fővel haladt tovább. – Hirtelen aztán elmosolyodott. - Tanulhatnék tőle.

   Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393