2.

Másnap reggel szokatlanul nagy volt a mozgolódás a színpadon. Persze eddig is volt valamennyi, ám most majd az egész társulat visszaérkezett a színpadra. Kalos valóban nem tétlenkedett. Még az este megüzente mindenkinek, aki valaha is a színpadnál volt, hogy fontos közlendője van a számukra. Szinte senki sem értette, hogy vajon mi lehet ez a fontos bejelentés. Voltak, akik nem is akartak eljönni, hiszen a tragédia után már nem is szívesen emlékeztek a helyre. Ennek ellenére senki sem mondta vissza a meghívást. Mintha valami megmagyarázhatatlan, rejtélyes erő hívta volna őket.

- Vajon mit akarhat a főnök? - kérdezte egy lány barátnőjét, akivel nemrég érkezett meg ide a színpadhoz. - Alig aludtam az este, annyira ideges voltam - panaszkodott, miközben beletúrt rövid hajába.

- Velem is így volt, Anna - értett egyet a másik, miközben ő idegesen tekergetni egyik copfjának a végét. - Nagyon meglepett a főnök üzenete. Alig hittem a szememnek, amikor megkaptam. Hirtelen nem is tudtam, eljöjjek-e vagy ne. Aztán látod, mégis itt vagyok, és ahogy elnézem, nem csak mi döntöttünk így. Mindenki itt van - mondta miközben szemével végignézett a társaságon.

- Csak majdnem mindenki, Mia - javította ki a másik szomorúan, mire Mia szíve is összeszorult.

- Csak majdnem mindenki... - ismételte halkan barátnője után, és érezte, hogy legszívesebben elsírná magát.

- Sziasztok, lányok - köszönt oda nekik valaki, mire a hang irányába fordultak. Egy szőke hajú kislány állt előttük, akit már bizony jó régen nem láttak. Elég nagyot is nőt az utolsó találkozásuk óta.

- Szia, Marion - köszöntötte Anna, az érzései ellenére kedves mosollyal.

- Örülök, hogy látlak, Marion - mondta Mia is, majd alaposan végigmérte a leányzót. - Te mintha magasabb lennél, nem?

- Én is örülök, hogy látlak titeket - válaszolt az előző kérdésre, majd örömmel vette, hogy a másik észrevette a pár centi változást - Komolyan? Tudtam én! Apa persze észre se vette - tette hozzá durcásan. Erre Mia és Anna is vigyorogni kezdett.

- Hé, az ott nem Rosetta és May? - kérdezte Marion a főbejárat felé mutatva.

- De igen, ők azok - állapította meg Anna, ahogy jobban szemügyre vette őket.

- Menjünk oda hozzájuk - tanácsolta Mia, amibe a két másik is beleegyezett.

- Sziasztok - köszönt oda a legkisebb, mire a másik kettő odafordult hozzájuk. Látszott rajtuk, hogy még ők sem heverték ki a történteket.

- Rosetta, jól vagy? - kérdezte Mia aggódva, a fiatalabbikat. Látta rajta, hogy a kis barna lány szemei még most is vörösek. Mia biztos volt benne, hogy egészen idáig zokoghatott.

- Igen persze, minden rendben - mondta sírástól karcos hangon, majd megköszörülte a torkát, hogy folytatni tudja. - Csak tudod, azóta nem voltam, itt hogy... - De nem tudta befejezni a mondatot, mert May közbe vágott.

- Na, akkor mi lesz? Menjünk beljebb végre! - csattant ki, ami meglepte a többieket. May általában elég akaratos és törtető személyiség volt. Olyan volt, aki mindig kimondta azt, amit gondolt. Ám most pont úgy viselkedett, mint aki nem akar szembenézni a valósággal.

- De persze, igazad van, menjünk - helyeselt zavartan Mia, majd mindannyian elindultak befelé az aulába. A színpad fogadó csarnokában már sokan várakoztak.

- Nézzétek - suttogta Marion. - Ott van Layla kisasszony - Mind arra néztek, amerre Marion is. Layla ott állt a lépcső aljánál. Ahogy tőle megszokott volt, most is tökéletesen festett. Nemhiába volt egykoron ő a színpad csillaga. Ám hiba látszott nagyon erősnek, szemeiben neki is ott ült a fájdalom. Sora számára is nagyon fontos személy volt. Talán a legfontosabb is itt a színpadon. Részben, mert ő változtatta meg, részben pedig azért, mert ő vitte tovább az álmát. Rosetta nem tudta megállni, hogy ne kezdjen újra könnyezni. Az, hogy látta Laylát, csak még jobban felidézte benne az emlékeket.

- Rosetta... - Ölelte meg Mia együttérzően.

- Szerintem nem kell szomorkodnunk - szólt közbe Marion mosolyogva. - Tudjátok, mikor elvesztettem a mamámat, azt hittem, soha nem leszek boldog, mert anya nélkül minden üres és más. De akkor megismertem Sorát. - Erre a névre a közelben állók is felfigyeltek és Mariont kezdték hallgatni. Közöttük volt Marion édesapja is, aki a színpad egyik főépítése volt. Nagyon büszke volt a lányára. - Ahogy őt figyeltem és a közelében voltam, olyan volt, mintha mama újra velem lett volna. Újra boldog voltam, hála Sorának. Én úgy gondolom, hogy Sora sem hagyott el minket, és még mindig itt van velünk. - Rosetta erre csodálattal nézett a kisebbre. Hinni akart a másik szavaiban.

- Lehet, hogy igazad van - mondta halkan. - Ha Fantom, a színpad szelleme is létezik, akkor talán Sora is. Lehet, hogy még mindig itt van! - Nézett fel reménykedve, mintha csak a lány szellemét kereste volna.

- Ez sületlenség - hallatszott egy rideg hang az ajtó felől. - Aki meghalt, az meghalt, soha nem jön vissza. Ez a valóság. Még, hogy a színpad szelleme. Micsoda marhaság... - A színpad szelleme bosszúsan ciccentett a hallottakra.

- Sosem bírtam ez a tagot... - morogta szorosan összevonva a karjait.

- Hát igen... Leon az már csak Leon marad - mondta egy lány, aki az egyik oszlop tetején ült. - Ő nem nagyon hisz a csodákban, holott már ő is része volt egynek.

- És mi van a sztár csodájával, Sora? - kérdezte Fantom, miközben tovább lebegett a lány mellett.

- Ez az, Fantom! - kezdett bele Sora nagyon lelkesen. - Meg kell tudniuk, hogy nincs veszve még semmi! Hiszen hamarosan itt a nagy változás a színpad életében! Útmutatást kellene mutatnom nekik. Hiszen ha ezt tudnák...

- Sora. Ne felejtsd el, hogy ők nem látnak téged.

- Á! - kiáltott fel bosszúsan. - Mégis mi értelme van, hogy én látom őket, ők meg nem. Teljesen haszontalan vagyok!

- Ez a szellemek sorsa.

- Remek - jegyezte meg lelombozódva, ám hamar hangulatot váltott. - De a hozzászólása ellenére, nagyon meglepett, hogy Leon is visszajött. Ha valakiről, róla nem hittem volna. Hiszen már majdnem visszaindult Franciaországba. Vajon miért maradt?

- Hát figyeljünk...hátha megtudunk valamit. - Miközben a lentiek, még az iménti szóváltáson csámcsogtak, addig Kalos és Don is megérkeztek a helyszínre.

- Örülök, hogy mindenki eljött - hívta fel magára a figyelmet Kalos, aki a lépcsősor tetején állt. Próbálkozását siker koronázta, azonnal rá kezdett figyelni mindenki.

- Kalos?

- Főnök? - suttogták a tömegben.

- Miért hívattál minket ide, Kalos? - tért a lényegre Layla. Kalos ezen csak elmosolyodott. Sejtette, hogy Layla lesz az első, aki számon kéri majd.

- Azért hívattam ide mindenkit, mert egy fontos bejelentésem van. A Kaleido színpadot újra meg fogom nyitni, és tudni akarom, hogy kik azok, akiknek a munkájára a jövőben is számíthatok. - A tömeg teljesen le volt döbbenve a bejelentéstől. Mindenre számítottak, de erre nem igazán.

- Ezt úgy érti, hogy újra kezdődnek az előadások, a próbák, szóval minden? - kérdezte Anna, akinek ennél értelmesebb kérdés nem jutott eszébe, tekintve, hogy még mindig a bejelentés hatása alatt volt.

- Igen, úgy gondoltam - válaszolt határozottan Kalos. Ő már eldöntötte. Don újra felélesztette benne azt, amiről már azt hitte, örökre eltűnt. Rájött, hogy szüksége van a színpadra és nem engedheti el.

- És Sora nélkül hogy akarja csinálni az előadásokat? - kérdezte valaki a tömegben, ami elég nagy morajlást váltott ki az itteniekből. Ez volt az a téma, amiről senki nem akart beszélni, mégis ez került a középpontba.

- Mint tudjátok... - beszélte túl a nyüzsgést a főnök. - Itt a színpadon nem először fordul elő, hogy a szereplők megsérülnek vagy életüket vesztik. Bármilyen lesújtó és szomorú az eset, tovább kell lépnünk. - Erre újabb morgolódás hallatszott a tömegben. - Nehogy azt feltételezze rólam bárki is, hogy nem akarom tiszteletben tartani Sora emlékét. Sokat jelentett nekem, olyan volt, mintha a lányom lett volna. Ezt tudjátok mind. Viszont minden végzet egy új kezdet, ahogy mondani szokták. Én hiszek ebben. Sora örökre itt marad velünk. Bennünk él tovább. Pontosan tudom, hogyha tehetné, ő maga mondaná el, hogy nem akarja, hogy a színpad örökre a feledés homályába merüljön. Neki számított a színpad jövője. Igazi sztár volt, aki az életét is odaadta a színpadért. Teljes lényével küzdött érte, és akkor is kitartott mellette, amikor a vég küszöbén állt. Ő nem csak a helyet tette jobbá, hanem minket is megváltoztatott. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a színpadnak újra meg kell nyitnia. Senkit nem akarok rávenni, és nem akarom senkire ráerőltetni az akaratomat. Aki itt akar maradni, az maradjon. Aki pedig el akarja hagyni, az menjen. Ez a ti döntésetek. - Mindenkiben visszhangoztak Kalos szavai. Sokakat ez a beszéd erővel és reménnyel töltötte fel. Mindenki tudta, hogy Kalosnak igaza van.

- Főnök...köszönöm. Pontosan ezt akarom! Azt, hogy éljen a színpad - mondta Sora. - Most már nincs is nagyobb álmom annál, mint az, hogy a színpadot újra tündökölni lássam!

- Hm - hümmögött egyet a színpad szelleme, miközben kártyáival a jövőt figyelte. - A változás elkezdődött.

- Én maradok - mondta Rosetta elsőnek. Most már biztos volt abban, hogy ez a helyes. Így kell tennie. Nem akart csalódást okozni Sorának azzal, hogy gyáván elmenekül.

- Én is - csatlakozott Marion is. Bár őt nem kellett bíztatni a gondolkodásra.

- Mi is maradunk - mondta Anna és Mia is. Maradni akartak. Így érezték magukat legközelebb Sorához.

- Maradok - értett egyet May is.

- Én is - mondta Ken, aki eddig nagyon a távozásán gondolkodott, de erről az egészről most megváltozott a véleménye.

- Én is - mondta Sarah, aki most ment oda Miáékhoz. Kalos mosolyogva nézett le szerelmére, aki bátorítóan mosolygott vissza rá. Büszke volt a férfira. Ő mindig is tudta, hogy a gyász fölé tud majd emelkedni, és folytatni tudja majd azt, amit már elkezdett. A jelenlévők közül mindenki a maradást választotta, bár Layla és Leon még nem mondott semmit. A többiek érdeklődve pillantottak feléjük. Kíváncsiak voltak arra, hogy a két sztár, hogy is dönt majd.

- Kalos - szólalt meg először Layla. - Nekem vissza kell mennem a Broadway-re egy-két műsor erejéig, de remélem, egy állást fenn tudsz nekem tartani.

- Nahát Layla, te is maradsz? Akkor én se teszek másképp - jelentette ki a most belépő Yuri.

- Természetesen - válaszolta Kalos, majd Leonra nézett.

- És te, Leon fiam, hogy döntesz? - kérdezte Kenneth úr, aki eddig csak az eseményeket figyelte.

- Majd még meggondolom... - válaszolt a francia röviden.

- Köszönöm az itt maradtaknak - folytatta Kalos, majd Donra nézett. - És most hadd mutassam be gyermekkori barátomat, Don Hits-t.

- Köszöntöm az itt lévőket - kezdett bele Don. - Mint Kalos említette, Don Hits vagyok. Én és Kalos már gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Akkoriban találtuk ki azt a lehetetlennek tűnő ötletet, hogy cirkusz tulajdonosok leszünk. De úgy tűnik, mégsem volt lehetetlen. Kalos megalapította ezt a helyet, aminek az egész világon nincsen párja. Bár én is elértem a célom, az ő álma többeké is lett. Amikor hallottam az esetről, és arról, hogy a színpad bezárását fontolgatja, eljöttem és beszéltem vele. Szerencsére sikerült elérnem, hogy megváltoztassa véleményét.

- Ezek tanulják az ilyen szövegek felmondását? Tiszta döbbenet - suttogta Anna, mire a körülötte lévők nevetni kezdtek.

- Továbbá további bejelentéseim lesznek! Szóval, ha kérhetnék egy kis figyelmet! - tette hozzá Kalos Annának célozva.

- Persze természetesen - mondta vörösen. Közben sikerült ezzel is megnevettetnie pár embert. - De legalább nevettek! - tette hozzá magában elégedetten.

- Tehát a bejelentések a következők.

  Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393