17.

- A Londonból-Los Angelesbe tartó járatuk, öt perc múlva felszáll - hallatszott a reptéri hangosbemondón. Ugyanezt a szóban forgó gépen is bejelentették, hogy a gépen lévő utasok is minél hamarabb elfoglalják a helyeiket.

- Épp ideje! – bosszankodott hangosan az első osztály egyik utasa. – Hihetetlen, hogy nem képes időben felszállni ez a nyamvadt gép.

- Elnézést, Miss Vain, de sajnos csak most tudunk elindulni – próbálta udvariasan megnyugtatni az egyik utaskísérő.

- Nem érdekelnek az olcsó kifogások. Egy fontos találkozóra sietnék, de hála maguknak el fogok késni. Remélem, örülnek – vetette oda bunkó hangnemben.

- Dehogy is! Eszünkbe se jutna örülni, egy utasunk kárának – győzködte a hölgy, ám feleslegesen próbálkozott. Alica nem az a nő volt, akire hatottak az észérvek.

- Vettem észre – jegyezte meg undok hangon. - Most kérem, távozzon – küldte el, felsőbbrendű stílusban. Szerencsétlen nő majdnem elsírta magát a nyilvános megalázás miatt. A többi utaskísérő legszívesebben karóra húzta volna Alicát, hogy így mert viselkedni a kollégájukkal. Amint távolabb kerültek az első osztálytól, egyikük már nem tudta tovább magában tartani a haragját.

- Mi a francot képzel magáról, ez az elkényeztetett liba?! Attól még, hogy gazdag, nem beszélhet ilyen lekezelően - dühöngött, közben ökölbe szorította kezeit.

- Egyetértek. Legszívesebben én is kihajítanám valamelyik ajtón, persze csak miután elértük az utazómagasságot – helyeselt egy másik. – Viszont kénytelenek leszünk még elviselni egy ideig.

- Ne is mond – nézett a plafonra egy harmadik. – Szerintem, Amerika még sosem volt ilyen messze, mint ma.

- Különben nem értem mire játssza az agyát – vette vissza szót, az első lány. – Mire vergődik tulajdonképpen? Az apjának köszönhet mindent.

- Én úgy hallottam, hogy elvileg valami artistaféle.

- Hogy ez? Artista? Ne viccelj velem. Jobban félti a drága műkörmeit, mint más a gyerekét. Gondolod, hogy egy ilyen szerzet, dolgozna ilyen szereken?

- Azért ügyelj a szavaidra – csitították. – Szerintem, ez simán képes lenne rá, hogy kirúgasson.

- Jó majd vigyázok – morgott vissza. A biztonság kedvéért azonban egyikük sem ment Alica közelébe. Alica pedig annyira el volt telve saját magától, hogy észre sem vette, hogy mennyire kerülik a társaságát. Amint a gép felszállt és lehetősége volt rá, a telefonjáért nyúlt, és tárcsázni kezdett. Csupán két csörgést kellett várnia, és már fel is vették a készüléket.

- Mr. Ridicule irodája. Miben segíthetek? - tette fel a szokásos kérdését a recepciós.

- Willt keresem – tért a lényegre kertelés nélkül.

- Egyeztetett időpontot vele? - érdeklődött a nő, ami újfent kiverte a biztosítékot Alicánál.

- Na, ide figyeljen! – kezdte szinte visító hangon. – Én, Alica Vain vagyok. Ismerős magának a Vain név? Tudja a híres Vain vállalat. Szóval tőlem ne kérdezgesse, hogy egyeztettem-e időpontot, vagy sem, hanem azonnal kapcsolja!

- Isten áldja azt a szerencsétlent a vonal másik felén – emelte a plafonnak a tekintetét az egyik utaskísérő. – Hogy nem képes észrevenni magát ez a nőszemély? Csak visítozik és az apja nevével henceg...

- Ne törődj vele. Hamarosan leszállunk - nyugtatgatta a másik. Közben a recepciós is megunta Alicát, és minden előzetes tájékoztatás nélkül átkapcsolta Willhez. A férfi úgy két percig hallgatta Alica hiszti áradat, majd félbeszakította.

- Levegőt is vegyél közben. Még a végén megfulladsz! - jegyezte meg egyszerűen.

- Will? Na, végre átkapcsolt az a kis liba... - gúnyolódott Alica, mire Will hitetlenkedve rázta meg a fejét. Alica még meg sem érkezett, de már most kezdte megbánni, hogy idehívta.

- Ne beszélj így az alkalmazottamról. Csak a munkáját végzi - válaszolta Will továbbra is nyugodt hangon.

- Végzi, csupán rosszul! – oktatta ki Alica.

- Jó lapozzunk. Inkább arról beszélj, hogy miért hívtál. Lehet, hogy te ráérsz, de én éppen dolgoznék.

- Csak gondoltam érdekel, hogy úton vagyok Los Angelesbe. Ugye örülsz? – kérdezett vissza édeskedő stílusban.

- De még mennyire – hazudta Will hitelesen, ám magában eléggé ledöbbent. Nem gondolta volna, hogy Alica ennyire hamar rászánja magát az utazásra.

- Küldhetnél értem egy kocsit – vetette fel az ötletet, bár sokkal inkább tűnt utasításnak. - A Los Angelesi taxik olyan mocskosak...

- Inkább kimegyek eléd. Úgy lesz a legjobb - mondta a nőnek, de gondolatai agresszíven tiltakoztak a szavai ellen. - Életem eddigi legrosszabb döntése volt, hogy ezzel a nővel szövetkeztem. Viszont, talán éppen ez a rámenős stílus kell ahhoz, hogy Oswaldot behálózza - gondolta. – De nyugalom, Will. Megoldod ezt is. Megoldod, mint mindig.

- Ha megérkezem, eljöhetnél velem a színpadhoz. Szerintem jobb lenne, ha te is ott lennél, amikor találkozom az igazgatójával.

- Hogy én? - kérdezett vissza meglepetten. Szokatlan ajánlat volt ez Ailcától. – Már minek mennék én a színpadhoz?

- Mégis mit gondoltál, te butus? Még jó, hogy velem jössz – mondta kissé irritáló hangon, minek hallatán Will legszívesebben azonnal kinyomta volna a telefont. – Legalább alkalmad lesz személyesen láthatni a kiszemelt nődet – tette hozzá grimaszolva.

- Belegondolva, ez nem is olyan rossz ötlet – helyeselt, miközben nagyon meglepődött, hogy neki ez eddig eszébe sem jutott. Ez valóban egy kiváló ürügy, hogy ő is odamehessen, holott alapból semmi keresnivalója nem lenne ott.

- Nekem csak jó ötleteim vannak... - magyarázta Alica, miközben csavargatni kezdte egyik szőke tincsét.

- Mikor jön meg a gép? - terelte el a témát Will, hogy hamarabb szabaduljon.

- Délután öt körül - válaszolta kis gondolkozás után.

- Oké, akkor majd a reptéren megkereslek – felelte végül Will. – Most viszont tényleg le kell tennem. Rengeteg a dolgom – hadarta, miközben egy papírra feljegyezte magának, hogy ki kell derítenie, pontosan mikor érkezik a gép. Alica válasza nem volt túl informatív e téren, ahhoz pedig végképp semmi kedve nem volt, hogy órákig várjon rá. Persze meg is kérdezhette volna, de nem akarta tovább nyújtani a beszélgetés hosszát.

- Rendben. Akkor majd később – zárta rövidre Alica, majd rányomta a telefont.

- Jó lesz ez így... jó lesz – biztatta magát Will, miközben a telefon kijelzőjét bámulta. – Alica képes lesz rá, hogy megtegye, amit elvárok tőle – merengett, majd visszaült az asztalához, és újra a reggeli lapot kezdte fürkészni. A "Kaleido új csillaga?" Virított a címlapon hatalmas betűkkel, alatta pedig a kép Henikóról. Mindent meg akart tudni Henikóról, mivel nagy tervei voltak vele.

Eközben a színpadnál éppen szünetet tartottak. Mindenki az újonnan felújított ebédlőben várta, hogy ebédelhessen, kiváltképpen Heniko. Ő már nagyon éhes volt, hiszen Leonnak hála ki kellett hagynia a reggelit. Mivel igyekezett moderálni magát, a többiek nem is sejtették, hogy legszívesebben már az asztalba is beleharapna, csakhogy ehessen valamit.

- Hát ez valami fantasztikus volt! - mondta Anna már vagy huszadjára, a Heniko által bemutatott manőverre. – Tudom, hogy sokszor mondtam már, de egyszerűen nem tudom elégszer mondani.

- Egyetértek – helyeselt May. - Nagyon ritkán látni ilyen kidolgozott manővert. Akár a Cirkusz fesztiválon is lehetne indulni vele.

- Tegyük hozzá, hogy elsőre sikerült! Ez még ritkább! - tette hozzá Yuri is.

- Heniko ez nagyon király volt! Neked hála, már teljesen megterveztem azt a jelenetet! - mondta Mia izgatottan, ám amint megpillantotta Henikót ledöbbent. A lány az asztalon feküdt, akár egy haldokló. – Heniko, minden rendben van? - kérdezte aggódva, mire a többiek is Henikóra pillantottak. Erre a lány nehézkesen egyenesbe tornázta magát, azután Miára pillantott.

- Nem. Nem vagyok jól! Éhes vagyok! – panaszkodott. - Egész nap nem ettem semmit! Nekem kell az üzemanyag, hogy működni tudjak! – A többiek azonban nem érezték át problémájának a súlyát. Azonnal röhögni kezdtek. – Szívtelenek! – vágta hozzájuk duzzogva. – Mia, át kell írni a darabot! Itt mindenki gonosz! – tette hozzá színpadiasan szipogva.

- Srácok! - mondta Mia keményen, hogy "úgymond" rendet tegyen a csapatban. - Embereljétek meg magatokat! Tudom nehéz, de próbálkozni lehet! – komolyságát azonban ő is teljesen elvesztette a mondat végére. Az ez után kezdődő trécselést hirtelen egy mély hang harsogta túl.

- Ebéd! – kiáltotta a szakács, mire Heniko egy szaltóval ugrott át az asztal fölött, hogy hamarabb odaállhasson.

- Aha – mondta Yuri félhangosan. - Még, hogy üzemanyag kell neki... - tette hozzá vigyorogva. Erre mindenki nevetni kezdett, Heniko pedig egy bájos mosollyal, valamint egy adag étellel vonult vissza hozzájuk.

Ebéd után a csapat nagy része a kötelező táncórára ment. Leon természetesen kimentette magát az óra gyakorlati részéről, így csak nézőként volt jelen. Anna nem is tudta megállni, hogy ne kommentálja.

- Egyszemélyes nézőközönség - súgta oda Henikónak, aki azonnal értette mire gondol a másik, és vigyorogni kezdett. - Nem szokott részt venni ezen az órán.

- Jó, hogy! Még kiderülne, hogy két bal lába van – tette hozzá Heniko, mire mindketten kuncogni kezdtek.

- Miss Heart és Miss Madcap, középre, most azonnal! – szólt rájuk a tanár, aki nem vette túl jó néven, hogy Henikókék figyelmen kívül hagyták.

- Bocs, Heniko...- mondta Anna bűnbánóan. – Nem akartam, hogy megszidjanak.

- Ne is törődj vele. Már megszoktam, hogy mindig büntetésben vagyok - felelte vigyorogva, mire mindketten odasétáltak. – Mami, ez pasi?! – suttogta Heniko döbbenten amint közelebb mentek. Anna ezt meghallva újra felröhögött. – Én azt hittem csaj! – Heniko szerencséjére, a tanár a többiek fegyelmezésével volt elfoglalva, ezért ezt már nem hallotta meg.

- Hányszor kell még, elmondanom?! A többiek üljenek le! – mondta újra, mire a többiek végre hajlandóak voltak megtenni, amire utasította őket. Nem sok kedvük volt engedelmeskedi, hiszen nem tartották igazságosnak a büntetést.

- Mivel látszólag nagyon jól szórakoztok, nyilván máris hibátlanul tudjátok az eddigi koreográfiát.

- Ó, hogy az...- mérgelődött Anna alig halhatóan, ám Heniko vele ellentétben nyugodt volt.

- Természetesen – válaszolt, mire a többiek és a tanár is döbbenten néztek rá. Lehetetlen volt, hogy tudják, hiszen az egészet csupán egyszer, az aktuális részt, pedig maximum kétszer vagy háromszor próbálták. – Ha nem így volna, nem lenne merszem, zavarni az oktatásban – felelte Heniko megjátszott udvariassággal. Stílusával azonnal elérte, hogy a tanár már nem is emlékezett arra, hogy Annát is büntetni akarta.

- Heart! Te, is ülj le a padra! – utasította Annát indulatosan. – Lássuk akkor, Miss Madcap! Kíváncsian várom, mit tudsz mutatni nekünk! – mondta nagyképűen, majd elkezdte csinálni a koreográfia első mozdulatait. Heniko az első pár lépésnél még nem csinált semmit, csupán figyelt. Azonban pár lépés megtétele után, ő is becsatlakozott. Mindenki meghökkent, hiszen minden végrehajtott mozdulat tökéletes volt.

- Az igen! - mondta Anna, és a többiek is csak bólogattak rá.

- Hihetetlen! Ez a lány tényleg nagyon tehetséges. Rendkívül gyorsan tanul - gondolta a tanár, miközben végig figyelte a lányt. Hamar elérkeztek ahhoz a részhez, ameddig az imént eljutottak.

- Mehet tovább, uram? - kérdezte Heniko az utolsó forgás közben, amivel még jobban megdöbbentette tanárát.

- Igen – mondta kissé nehézkesen, aztán abbahagyta is hagyta a gyakorlatot, hogy saját szemével lássa, hogy hogyan folytatja a lány. Ám Henikónak a folytatás sem okozott nehézséget. Tökéletesen csinálta a tánc többi részét is. Ezzel egy időben egy kellékes sétált el az ajtó mellett. Hordozható hangszórójából hangos zene szólt. A terembe bekukkantva egyből kiszúrta az egyedül táncoló lányt.

- Hé, Heniko! Ezt a profizmust már bünteti a törvény! Mióta tartasz, te különórát is?

- Csak egy kis vérfrissítés – válaszolt táncolva, mire a tánctanár szája is tátva maradt a döbbenettől.

- Menő. Egy kis zenei aláfestést esetleg? - kérdezte, nem is foglalkozva a többi jelenlévővel.

- Jöhet! – folytatta a társalgást a lány.

- De az én zenémhez nem hiszem, hogy passzolna, ez a cuki pördülj-fordulj. Így is oké?

- Hidd el. Jó lesz rá – nyugtattatta meg.

- Ha, te mondod... - mondta a srác megvonva a vállait, majd könnyű léptekkel besétált az ajtón. Elővette az ipadjét, majd egy új zeneszámot választott. Elsőre valóban nem tűnt a legmegfelelőbb zenének, de kifejezetten ritmusos volt. Heniko ekkor megállt, és kicsit hallgatni kezdte a számot.

- Még hogy nem jó? – kérdezte pár másodperc múlva, majd újra táncolni kezdett, igaz apróbb ütemmódosításokkal.

- Na, ne szívass már! – kiáltott fel a srác hitetlenkedve, amint meglátta, hogy Heniko koreográfiája erre is pontos.

- Anna, gyere – szólalt meg Heniko hirtelen.

- Én? Minek? – hökkent meg, aztán azonnal megértette, mit is akar tőle a lány. – Hogy csináljam zenére? De hát, én még az alapot sem tudom! – mentegetőzött, de azért rászánta magát, hogy Heniko elé álljon. Kicsit zavarban érezte magát a többiek előtt.

- Gyere már! Ne aggódj, megtanítom. Csak csináld azt, amit az órákon is. Kövess engem! – mondta, majd kicsit lassított a mozdulatokon. Anna még habozott egy kicsit, de aztán ő is összekapta magát. Pár perc elteltével, Heniko észrevétlenül gyorsított a tempón, ám Anna is tartani tudta a lépést.

- Hé, Anna. Feltűnt, hogy sikerült? - kérdezte Heniko széles mosollyal az arcán.

- Azta! Nem is tudtam, hogy ilyen király vagyok – ujjongott, ami azonnal meghozta a többiek kedvét is a csatlakozáshoz. May, Rosetta és Marion csatlakozott először, utána egyre többen és többen. A tanár egészen sokkos állapotban szemlélte a látottakat, hiszen Heniko sokkal ügyesebbnek bizonyult a tanításban, mint ő. Amikor Ken benyitott, eléggé meglepődött a látványon. A teljes csapat Henikót követte, míg a tanár halálra váró arccal állt a sarokban.

- Mégis mikor raktátok össze ezt a koreográfiát? - kérdezte Ken, amint felocsúdott a látványból.

- Ezt kérlek, nagyjából fél órával ezelőtt. Jó lett mi?- válaszolt Rosetta hatalmas mosollyal az arcán

- Döbbenet – hüledezett Ken. - Nem ez volt az, ami nehézséget okozott pár napja?

- De, viszont azóta kiderült, hogy Heniko nagyszerű tanár is – válaszolta Anna.

- Viszont, mit szerettél volna? – kérdezte May. – Mintha mondani akartál volna valamit.

- Ó! Igen – kapott a fejéhez. – Annyira meglepődtem, hogy teljesen kiment a fejemből. Gyertek fel a főnökhöz. Ezt nektek is látnotok kell – tette hozzá nagyon komoly hangon.

- Történt valami, Ken? - kérdezte Heniko is hasonlóan.

- Így is fogalmazhatunk. Mindenesetre öltözettek át, és gyertek fel – mondta, majd kiviharzott.

- Hallottátok. Mindenki az öltözőkbe! – kiáltotta a tanár, aki mostanra már valamelyest visszatért a világába. Igen nehezen viselte, hogy Heniko hatásosabbnak bizonyult, mint ő. Ken szavaira, mindenki az öltözőkbe ment. Heniko azonban még úgy döntött, hogy a szokásos nyújtásáról akkor sem fog lemondani, még ha maga az Amerikai Elnök is érkezett látogatóba.

- Hol piszmogtál ennyi ideig? – vetette a szemére May, amint ő is az öltözőbe lépett. – Mindenki kész van már!

- Hát aztán – vonta meg a vállát Heniko. – Menjetek nyugodtan előre, pár perc és én is ott leszek. Nem hiszem, hogy bármi fontosat kihagynék addig.

- Rendben, de azért siess. Kalos nem szereti a késéseket – felelte, majd a teljes lányszekció kivonult. Fantom csak erre a pillanatra várt.

- Heniko – szólította meg, mire Heniko kis híján szívrohamot kapott.

- Az Istenért, Fantom! – szólt rá Heniko idegesen. – Talán nincs már itt elég szellem a színpadnál?! Próbálj, már jelezni, mielőtt csak úgy megjelensz a semmiből!

- Bocsánat – szabadkozott őszintén, de látszott rajta, hogy komoly oka van a megjelenésének. – De van egy-két fontos dolog, amit el kell mondanom – tette hozzá, ami nagyon felkeltette a lány érdeklődését. Eközben a többiek megérkeztek Kaloshoz.

- Gyertek be - hallatszott bentről, egyből Anna kopogása után. A csapatnak több sem kellett, azonnal bevonultak. Belépve azonnal észrevették, hogy Kalos nem egyedül volt. A kanapén egy nő és egy férfi foglalt helyet. Leon azonnal felismerte a férfit. Will volt az.

- Elárulnád, hogy te, mi a fenét keresel itt? - támadt neki egyből Leon hideg acélos stílusával. A többieket nagyon meglepte Leon szokatlan ingerültsége, ezért kérdőn néztek rá, majd az ismeretlen férfira.

- Enyje, már. Hát így kell üdvözölni egy barátot? – kérdezett vissza Will meglepett udvariassággal, miközben tekintetével Henikót kereste.

- Mégis mikor voltál, te a barátom? – érdeklődött Leon hasonlóan. Közben a Will mellett ülő nő azonnal felpattant.

- Maga, a híres Leon Oswald? A cirkusz hercege? Úgy őrülök, hogy személyesen találkoztunk –kezdte Alica mézes-mázas hangon. - A nevem, Alica Vain.

- Alica...- kezdte, a mondtatott Marion.

- ...Vain? - fejezte be Rosetta, értetetlen arccal. Nekik nem sokat mondott ez a név.

- Vain? Ismerős ez a név – gondolkodott Mia hangosan. – Csak nem az a hatalmas üzletlánc, aminek a világ minden pontján van kirendeltsége? - kérdezte.

- Igen pontosan. A Vain üzletlánc tulajdonosa, pedig nem más, mint az apám – közölte önelégülten, pedig senkit nem érdekelt ez az információ.

- Ne haragudjon meg kisasszony, de elmondaná, hogy mégis miért jött ide a színpadhoz? - kérdezte Ken, rendkívül udvariasan, de mindenki sejtette, hogy szívesen átfogalmazta volna.

- Azt hittem ez egyértelmű – hökkent meg Alica. – Lehet, hogy az apám egy vállalatbirodalom feje, de én más utakon járok. Artista vagyok. Eddig Angliában dolgoztam, de ott elfogytak a jó lehetőségek - ecsetelte, miközben szemével egyfolytában Leont méregette, ami kissé kétértelművé tették a szavait. – Amint megtudtam, hogy Mr. Oswald is itt van, nem is volt kérdés, hogy itt a helyem. Bízom benne, hogy együtt dolgozhatok majd vele. – Leont azonban egyáltalán nem érdekelte az egyértelmű fényezés. A közös munka meg pláne nem azután, hogy együtt dolgozott Henikóval. Rajta kívül már nem akart más partnert.

- Csak ezért jött ide? – bukott ki Annából a kérdés, mire többen is visszatartották, hogy felnevessenek.

- Nem csak azért. Egyértelmű, hogy ennek a színpadnak sztár kell.

- És, úgy gondolod, hogy erre, te vagy a legtökéletesebb személy? – kérdezte May, miközben összefonta maga előtt a karjait. Egyáltalán nem tetszett neki ez a nagyképű viselkedés.

- Teljesen biztos vagyok benne – közölte Alica elégedett pillantással.

- Na, a szerénység mintaképe - suttogta Marion bosszankodva.

- Nekünk nincs szükségünk magára - mondta Rosetta határozottan. – Már megtaláltuk azt, akire nekünk szükségünk van.

- Most csak viccelsz velem, igaz? Mit tudtok egyáltalán erről a ti új sztárjelöltetekről? Szinte semmit. Ez minden, csak nem bíztató. Ráadásul én nem vagyok kezdő!

- Szuper, akkor már ketten vagyunk! - hallatszott egy dallamos hang az ajtó felől, mire mindenki, odakapta a tekintetét, amint pedig meglátták a hang tulajdonosát, elvigyorodtak. 

    Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393