1.

A doki visszatette a könyvet a polcra, s felvánszorgott a lépcsőn. Hamar ágyba bújt. Az óra akkor ütötte el az éjfélt. Eloltotta a lámpát, de hiába igyekezett, nem jött álom a szemére. A lány csak erre várt, hogy az orvos, eloltsa a lámpát. Lucy könnyűszerrel bejutott a házba. A zseblámpa fényében keresni kezdett egy bizonyos könyvet. Hiába beszélték a vének, hogy minden könyvet, és főleg azt a bizonyos könyvet is elégették, tudta, hogy nem volt igaz. Hosszú kutatásába került, mire rájött, hogy azok hazudtak neki. A zseblámpa fénye megállt egy bizonyos könyvön. Felemelte. Undorodva dobta rá húga könyvét az asztalra.

A lámpa fénye tovább siklott a könyvespolcon. A másik, lassan, óvatosan közelítette meg a bejárati ajtót. Halkan kinyitotta, majd becsukta. Lucy észre sem vette, hogy valaki belépett a házba, és őt figyeli. Lucy kacsázó léptekkel áttotyogott a két könyvespolc között. Továbbra sem vette észre, a vártalan vendéget. Megállt és felkuncogott. Ott volt a könyv, amelyet keresett. Ugyan nyújtózkodnia kellett, de sikeresen elérte az ismerős nagy kódexet. Kicsit nyögött hozzá, de levette a polcról. Megfordult. De abban a pillanatban a kárörvendő vigyor lefagyott az arcáról. Megrémült a látványtól. Mindenre számított, de erre az egyre nem. Ahogy hátrálni kezdett a kódexszel kezében, megcsúszott és nekiesett a könyvespolcnak. A polc úgy köszönte meg a produkciót, hogy néhány könyv, egyenesen Lucy fejére esett. A lány a fájdalomtól felkiáltott.

A doki nem aludt. Álmatlanul forgolódott az ágyában. Valami nesz megütötte a fülét, és felült az ágyban. Hallgatólozott. A nesz nem szűnt meg. A hangok lentről jöttek. Valakik veszekedtek egymással. A hangok tulajdonosai nők voltak. Kikelt az ágyból és az ajtóhoz lopózott. Résnyire kinyitotta. Hangfoszlányok jutottak el a füléig, de így i ismerős volt neki az egyik hang.

– Te mit keresel itt? Már követsz is?

– Valahogy sejtettem, hogy rosszban sántikálsz. nem véletlenül jöttél vissza erre a helyre, igaz? Az mi? A kezedben?

– Semmi közöd nincs hozzá, mondtam már!

– Én megmondtam, már akkor megmondtam, hogy nem lehet bízni benned. – rikácsolta a másik hang tulajdonosa. – Megmondtam, hogy baj lesz abból, hogy eltűntél a szemünk elől, és nem találtunk. Mégis nekem lett igazam. Mit akarsz, Lucy? Mire készülsz?

– És ti? Mit tettek, azért, hogy Nancy ne kerüljön be a diliházba? Ültetek a feneketeken, mint kotlóstyúk a tojásokon. Én közben tervet szőttem, míg jártam a világot.

Lucy az asztalra ütött.

– Mindent megtettünk azért, hogy Nancy átvészelje mindazt, ami veletek történt. Mi voltunk mellette, mi látogattuk bent. És te? Hol voltál? Eltűntél, mint szürke szamár a ködben.

– Mégis? Mit kellett volna tennem? Mellette ülni, és fogni a kezét, olyanok mellett, akikhez az égvilágon semmi, de semmi közöm sincsen!

Lucy mérgében fel –alá mászkált a lány és a könyvespolc között. Úgy szidta és átkozta a vámpírokat és a családját. Éva felhúzott szemöldökkel nézte Lucy produkcióját. Hogyan ugra - bugrál a lány, egyik lábáról a másikra, hogyan mászkál idegesen a másik percben. Éva még egy darabig bámulta a lányt, majd ráordított. Elfeledve hol is vannak.

– Mi a fenét csinálsz? Fejezd már be! Ők a családod, akár tetszik, akár nem! Itt előttem ne szidd őket! Pláne ne Morpheust és Hunort. Most szépen elárulod nekem, miért is jöttél vissza!

– Ó, a két nagyokos vámpír! – Éva pisszegett egyet. – Most mit pisszegsz? Azt szidok, akit akarok, és ott, ahol akarom. Nem te fogod megmondani, mit csináljak a halandók társadalmában.

Lucy fejében gyorsan kavarogtak a gondolatok. A vámpírlány keresztülhúzta a számításait, egyszóval, beleköpött a levesébe, amelyt olyan gondosan eltervezett az évek leforgása alatt. Jobban megnézte magának a lányt. Már három évvel ezelőtt feltűnt számára, hogy a lány gyenge és sebezhető, annak ellenére, hogy vámpír. Nem változott semmit. Éppúgy törékeny és sebezhető, mint évekkel ezelőtt. Egyszóval: Lucy szemében a lány nem változott semmit. Ott kell megfognia, ahol a leggyengébb. A lelkén keresztül. Megfogja törni, és meg is fogja. Éppúgy, mint az öreget. Együtt fogják Joseph Benkét feléleszteni. A hóna alá csapta a kódexet, majd megrántotta a lányt, s mielőtt Éva magához tért volna a meglepetéstől, Lucy már a kapun kívül voltak. Lucy a sietségében, nem vette észre, hogy valami kisesett a zsebéből.

A doki becsukta az ajtót. Visszafeküdt az ágyba. Az ablakon keresztül a tölgyfát bámulta. A gondolatok kavarogtak a fejében. Hajnali négy felé járhatott az idő, amikor végre sikerült elaludnia. Két és fél órát aludt csupán. A telefon ébresztőjére riadt fel, kusza álmából.

2.

Álmosan levánszorgott a lépcsőn. Annyira álmos volt még, hogy az asztalnak is nekiment, így leverte a könyvet, amely a szélén feküdt. A könyv a lábára esett, nem volt annyira nehéz, de kissé megütötte a lábfejét. Felemelte, és visszaakarta tenni a helyére. De a keze könyvestől megakadt a levegőben, és a tekintete megállt a könyvespolc egy bizonyos pontján. A középső sorban egy nagyobb lyuk tátongott. Hiányzott egy könyv, egy nagyobb könyv.

Egyből felébredt. A könyvet, amit a kezében tartott visszatette az asztalra, onnan elhúzta az egyik széket, és felállt rá. Közel száznyolcvan centi volt, de így nagyot kellett nyújtózkodnia, hogy elérje a helyet, ahonnan hiányzott a könyv. Kihúzta az egyiket. Eléggé súlyos könyv volt, de azért megbirkózott a levételével. Belelapozott. Nem hatotta meg a tartalma. Valami középkori szövegeket és képeket tartalmazott, javarészt az inkvizícióról. Sosem érdekelte az a téma. Nehezen visszatette a helyére a kódexet. Lemászott a székről, és ahogy újfent ránézett Julietta Speer könyvére, egyből eszébe jutott az éjszaka. A két lány beszédet, amit végig hallgatott. Valamelyikük elvitte innen a könyvet. És úgy rémlik számára, hogy az új szomszédja valahogy utálattal volt a másik lány iránt. Újabb szó jutott az eszébe. „ Vámpír" Ismét ránézett a könyvre. Felvette, belevágta a táskájába és kiviharzott onnan. De a nagy sietségében megcsúszott valamin, és hátraszaltózott egyet, bevágva vele a fejét. Az eséstől néhány percre elvesztette az eszméletét. Ahogy kezdett magához térni, a homályból kirajzolódott Nancy Speer sápadt beesett arca. A lány feléje nyújtotta a kezét és hívta a dokit.

– Gyere! Gyere!

A doki felkönyökölt, és hunyorogva nézett bele a homályba, az orra hegyét is megvakarta közben és várta, hogy Nancy újból megszólaljon. Várta a lány hangját. Szabályosan sóvárgott utána, hogy még egyszer hallja a hangját. Nem sokáig kellett várni.

– Gyere!

Mire a doki válaszolni tudott volna a „köd felhőből" előbukkanó lánynak, Nancy már nem volt sehol. A doki felugrott és körbe nézett. A lány most a háta mögül támadott rá. A semmiből bukkant fel ismételten. A lába nem érintette a talajt, olyan súlytalanul lebegett, hogy alig érintette a talajt a lábával. A doki szájtátva bámult a jelenés után. Nancy ismét megszólat. A hangja már nem volt kedves, inkább segítségkérő, a szája sírásra görbült.

– Se...gít...sen..... a ... test...vé...rem....meg..akar...ja ... ölni.... ne... enged....je...

A Nancy Speer arca a ködbe veszett a vaskapu nyikorogva kinyitódott, majd becsapódott. A doki megrázkódott, és megnézte mi a csudán vágódott el. Lehajolt érte. Két dolgot emelt fel. Az egyik cd volt tokban és egy papírlap. Kabátja zsebébe vágta mindkettőt, és kisietett az udvarra. Pillanatra megállt. Bizseregni kezdett a nyaka. Megfordult és kirázta a hideg. A tölgyfa. Megint a tölgyfa volt az oka. Vonzotta a tekintetét. Úgy érezte, hogy valaki kézen fogja, és a fához vezeti. Ment a semmibe. Mire magához tért, már a fa előtt állt. Úgy hallotta, hogy a föld morajlik, szól hozzá és hívja őt. Megrázkódott és döbbenten tapasztalta, hogy hideg havas földön térdepel és a kezével a földet simogatja. Felpattant és rohanni kezdett, mint egy örült a falu irányába. A korán kelt emberek fejüket csóválva kiabáltak a doki után. A doki se nem látott, se nem hallott. Csak futott, mint egy őrült. Csak akkor pihent meg és vett levegőt, mikor már a polgármester előtt ült egy széken, és gőzölő kávé állt előtte. A doki úgy nyelte a tűzforró kávét, mint kacsa a nokedlit. A polgármester bámult rá, nagy kikerekedett szemekkel és vakargatta a kopasz feje búbját.

– Nincs egy kis piája?

– Parancsol, doki?

– Nincs véletlenül egy nyelet itala?

– Na de, doki! Ez egy hivatalos hely! Amúgy sem élek ilyeneken! De, amint látom, önre tényleg jól jönne egy kis pia. Történt valami, hogy ennyire ziháltan néz ki?

– Történt e? Már hogyne történt volna. – felállt, s becsukta az ajtót. – Emlékszik rá, mire kértem annak idején?

– Hogyne emlékeznék. Azóta sem tudom, kiről volt szó.

– Idefigyeljen, polgármester úr. Ha azt mondanám, hogy a három évvel ezelőtti dolog, ami itt történt a faluban, és a pletykálnak róla, igaz? Mit mondana rá?

– Azt, hogy maga meghibbant, doki!

– Hát akkor most nagyon nagyot tévedett, uram. Elmondom önnek, miért vagyok ennyire megtépázva.

Kivette a zsebéből a cd-ét és a papaírt, és a polgármester elé vágta. A polgármester kapva kapott utána. A doki mesélni kezdett. Mire a doki befejezte, s végig nézték a cd-ét, a polgármester már másként látta a valóságot. De már más kérdés volt az, hogy el is hiszi azt, amit látott vagy hallott. A doki összepakolt, elköszönt a polgármestertől. A polgármester egész nap ezen gondolkodott. Délután felhívta a dokit és este beállított hozzá.

A házat körül lengte a gonosz és a halál szele.

3.

A polgármester úgy érezte, muszáj beszélnie a dokival, hogy végre befoghassa a száját. vagy legalábbis figyelmeztetni arra, hogy ha nem hagyja abba a kutakodást a három évvel ezelőtt történtek kapcsán, a doki csúnyán megjárhatja. De nemcsak a doki, hanem ő maga is. Elbukhatja a következő választásokat. Amint belépett a kapun, megbotlott valamiben, és csúnyán beütötte a térdét. Eleresztett a foga között két szitkot és felemelte azt, amiben megbotlott. A sötétben is jól kivehette, mi követte el ellene a merényletet. Egy ásó volt a tettes. Mérgesen arrébb dobta. Majd reggel, ha a dokinak jó kedve lesz, arrébb teszi a helyére. Bekopogott az ajtón. A doki már várta. Kellemes meleg fogatta odabent a polgármestert. A doki bevezette a nappaliba, ahol már az asztalra volt késztve két pohár, egy üveg Szekszárdi Kadarka.

De ő sem jött üres kézzel. Szintén egy üveg bort szorongatott a kezében.

– Hová tegyem, doki? – kérdezte tanácstalanul. De ebben a pillanatban ismét megbotlott és egyensúlyát vesztette. Először a levegőbe markolt sikertelenül, majd végül elterült az asztalon. Ami rajta volt az asztalon, a padlón landolt. Ami épségbe maradt, az az üveg bor, amelyet ő maga hozta. – Ne haragudjon, doki, de ma nem vagyok toppon. Mindenben megbotlok és elesek. Befele jövet is...

A doki eltátotta a száját, percekkel később elnevette magát, majd gyorsan a polgármester segítségére sietett.

– Adja már oda, polgármester úr. A végén még ez az üveg is megismerkedik a padlóval.

A polgármester akrobatikus mozdulatok, a dokinak nyújtotta az üveget. Az üveg megmenekült a kivégzéstől és a polgármester letornázta magát az asztalról.

– Még egyszer bocsánat, doki! Tényleg nem tudom mi van ma velem.

– Megbocsájtok. De nincs miért. Balesetek mindenkivel előfordulnak. Így gyors szemlevételezés után, úgy látom, épségben marad.

A polgármester felocsúdott a rémület hálójából és ő maga is elnevette magát, és az egyik székhez sétált, felállította és helyet foglalt rajta. A polgármester úgy nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak. A doki megcsóválta a fejét, és a polgármesternek nyújtott egy pohár bort.

– Adja ide, ha mondom!

Kikapta a doki kezéből és egy hajtásra megitta a pohár tartalmát. nem kérdezte a házigazdát, kiszolgálta magát. Egy darabig magukba fordulva üldögéltek egymás mellett, a polgármester vidáman fütyörészett és lóbálta a lábát.

– Az a helyzet doki, hogy elgondolkodtam a dolgon! – ránézett. A doki mereven figyelte őt. A polgármester felállt, elfordult és nem nézett rá a doktorra. – a francba ezzel az egésszel. Az volt a tervem idefele jövet, hogy megkérem, hagyja abba a nyomozást. Valaki vagy valakik nem akarják azt, hogy maga kutasson a múlt után és felejtse el. De... de itt van a de. Nekem is gyanús sok minden, főleg hogy ezeket két olyan személy hagyta el tegnap éjjel a házában, akiknek nagyon sok köze volt a három évvel ezelőtti történésekhez. Már én is kezdtem elfelejteni az egészet. Szerintem a cd-ét és a papírt véletlenül hagyták el, nem magának szánták. Hogy kinek? Gőzöm sincs. De segítek magának.

– Ezért jött? Ezt elmondhatta volna telefonon keresztül is. Amúgy, ebben eddig is biztosak voltunk. Legalábbis én, biztosan.

– Jó magának, doki. Én ebben a pillanatban jutottam el gondolatban idáig. Mint tudja, én akkor sem hittem a dologban. Három évvel ezelőtt is mesének hittem.

– Mondta! Egyszer már mondta nekem! És? Kinek lett igaza?

A doki felállt és a könyvespolchoz sétált, levett róla egy könyvet, és a polgármester elé dobta. Nem fogta meg, csak ránézett.

– Tudja maga, ki ez a nő? Aki a könyvet írta?

– Honnan kellene tudnom?

– Nagyon érdekes történet. Egy örökségről szól. Az örökség egy ház, amit két lány örököl. Képzelje. A történet itt játszódik. Pontosan itt, ahol állunk. – a polgármester nagyot nyelt. – Tovább megyek. Képzelje el azt is, hogy a történet két főszereplője közül az egyik vámpír, míg a másik vérfarkas. És milyen véletlen. Az egyik szereplőt, ki halandó, éppúgy hívják, mint a szomszédomat. Lucy Speer. Még a leírása is tökéletes.

– Véletlen!

– Véletlen? Maga ezt véletlenek tartja? Mint azt, hogy a történet szintén halandó szereplője, tökéletesen hasonlít egy lányra, kit ott kezeltek a szanatóriumban, ahol dolgoztam? Kísért az arca, nap, mint nap. Róla álmodok éjről éjre. Tudja, hogy hívják a lányt?

– Honnan kéne tudnom?

– Nancy Speer. Elborult az elméje. Meg volt győződve arról, hogy a családjában vámpír van. Az egyik az unokatetvére, míg a másik nénikéje, akik valahogy még sem a rokonai. – a doki megfordította a könyvet, s rámutatott az író fényképére a borítón. – Ő hozta be, azzal a lánnyal együtt, aki most a szomszédom. A világhírű író, aki a könyvben vámpír.

– Még is? Mit akar? Mit tegyek?

– Olvassa el a könyvet, és mindent másként fog látni, majd meglátja. Ha jól értettem, végeredményben azért jött, hogy segítsen! Nem? Vagy rosszul értettem?

– Nem,nem értette rosszul. Tökéletes a hallása. Már bánom, hogy idejöttem és felajánlottam a segítségemet. Jobb lett volna, ha mélyen hallgatok. Van egy olyan érzésem, hogy beletenyerelünk valamibe, amihez az égvilágon semmi közünk. Ha maga miatt elbukom a jövő évi választásokat.

– Nem fogja. Én is segítek magának mindenben. Csak álljon ön is mellettem ebben az ügyben.

4.

A hold fenn ragyogott az égen, a havon három cipő csikorgott, ahogy lépkedtek rajta. Ha valaki odafigyelt volna a járáson megállapíthatta volna, hogy két fiatal és egy öregember közeledik a célpontjuk felé. Az éjszaka hidege belopózódott a kabátjaik alá, annak ellenére, hogy jól fel voltak öltözve. A hőmérő higanyszállá egyre jobban közeledett a mínusz húsz fok felé. Ma éjszakára ígérték a leghidegebbet. Ám ezen semmit sem változtatott azon, hogy végrehajtsák a hetekkel ezelőtt jól kitervelt tettüket. Kivéve egy személy nem értett egyet vele. Őt nem rég vonták be a tett véghezvitelébe. Ott vacogott az öregember és a lány között. Nem a hideg miatt remegett, hanem az miatt egyrészt, mert a hátához puskacsőt szegeztek, és meg is fenyegették, hogy elevenen égetik el, éppúgy, mint tették a társaikkal az inkvizíció idején. A lány néha – néha megdörzsölte a tenyerét. Azon gondolkodott, hogyan tudna meglépni a másik kettőtől, úgy, hogy ne essen bántódása. De semmi jó ötlet nem jutott az eszébe. Összerezzent. Az öreg érdes hangon megszólalt a háta mögött.

– Vigye el a fene – dünnyögte az orra alá. – Úgy látszik, az ide tartó kirándulásokat nem nekem találták ki.

Lucy hirtelen megállt és fordult meg, hogy Éva majdnem nekiment az előtte haladó lánynak.

– Mi van már megint? Mindjárt odaérünk. Semmi sem fog eltántorítani attól, amit ma éjjel véghez fogunk vinni.

– Nem tetszik, hogy ez a csaj itt van velünk. Nem tetszik nekem. Nem áll jól a szeme és valami furcsa rajta.

– Muszáj, hogy itt legyünk velünk. Jó hasznát fogjuk venni. Szerintem a drága testvérkém, és gaz társai odalesznek a boldogságtól.

Lucy sátáni kacajba kezdtek az öreggel együtt. Éva hátán a kacajtól, még a szőr is felállt. Egyet tudott biztosan. Ha Kamarilla és a társai rájönnek, hogy köze volt Joseph Benke felélesztésében, Julietta félrevezetéséhez, nem hogy kivetettként kell majd a világban bolyognia, de az is megeshet, hogy valóban máglyán fogja végezni. Meg kell szöknie tőlük. Megfordult a fejében az is, hogy végez az öreggel. Ők nagyon ritkán támadnak emberre és ölik meg, de ez egy kivételes, életet mentő tett lenne, s talán a vezetők nem szólnának érte. Így fog tenni. Egy kedvező pillanatban rátámad a halandóra, s megöli. Közben megérkeztek a házhoz. Megdöbbenésükre a ház kivilágítva állt. Lucy megálljt intett. Igyekezett alaposan körülszaglászni. Végül arra jutott, kockáztatás nélkül, semmit sem ér az emberi élet. Intett a másik kettőnek és kinyitotta a kaput és beléptek rajta.

5.

A két férfi tovább beszélgetett  egy pohár bor mellett, mikor a fülüket megütötte egy nyikorgó hang. A doki fülének nagyon is ismerős volt a nyikorgó hang. A hangot a házának kapujának nyikorgása adta. Felálltak és a konyhaablakhoz siettek. Azt hitték, hogy káprázik a szemük. Főleg a doki hitte azt. Mert a házának kertjébe belépő harmadik személy, azaz öreg volt, aki a házhoz kísérte bő két hónnappal ezelőtt. A másik kettő is ismerős volt számára, ráadásul az egyiket jól ismerte, hisz a szomszédja volt. A két férfi összenézett. A doki hátrálni kezdett az ablaktól és a kezével a villanykapcsolót kereste. Percekkel később az egész ház sötétségbe borult, mit a kint tartózkodó hívatlan vendégek észre is vettek, de nem foglalkoztak vele. Tekintetük visszatéved a tölgyfára és a földre. A föld a talpuk alatt megvonaglott, így jelezve az érekésük örömét.

A doki odaszorította az arcát az ablakhoz, hogy mindent jól lásson, hogy azok odakint, mit művelnek a házának a kertjében. De nem csináltak mást, mint álltak és a földet bűvölték. A sötétség ellenére is jól látta, hogy a középen álló lány reszket, de nem a hidegtől, hanem valami mástól. A doki azt is jól látta, hogy a másik kettőtől nagyon tart és félelembe tartja a középben állót. A polgármester közelebb somfordált az ablakhoz és kitekintett. Számára csak Lucy Speer volt ismerős. S nem tudta eldönteni, mit akar a lány. Akit most lát, nem az a személy, akit megismert. Az a lány félénk, s visszahúzódó volt, s aki most itt áll az udvarban, magabiztos beképzelt és törtető, a tekintete parancsoló volt. Beveregette a doki vállát.

– Csak egyetlen egy kérdésem van önhöz, doki! Csupán megérzés, de úgy érzem, hogy ez az érzésem nem csal. Biztos vagyok, hogy jók a megérzéseim. – az ablakon keresztül, az öregre mutatott. – Ő volt az a titokzatos öreg, akiről mesélt nekem?

– Pontosan ő volt, polgármester úr, akiről kérdeztem.

– Jó volt a megérzésem. Így az ablakon keresztül és a sötétség ellenére is eltudom mondani magán doki azt, hogy az életemben nem láttam az öreget.

– Gondoltam! Maga szerint, mit csinálnak a házam kertjében?

– Nem tudom, doki! Engem az a kérdés foglalkoztat, hogy mit akarnak a fától? Miért nézik, annyira elbűvölve?

A doki ránézett a polgármesterre.

– Nem tudom. Tudja, uram, amióta beköltöztem ebbe az átkozott házba, ez a fa nem hagy békén. Rossz hatással van rám. Nincs olyan este vagy éjszaka, hogy a szemem ne ragadna az ablakhoz és nézném ezt az átkozott fát. Vonzz, susog, mintha beszélne hozzám. Volt olyan is, talán az elején, hogy ideköltöztem. Kint voltam az udvaron, s a másik pillanatban már a fánál álltam, mert a fa hívott.

A polgármester nem válaszolt, csak a fát nézte ő is. A fa vonzotta a tekintetét. Majd mindketten a három érkezettet nézte. Ők csak álltak és a földet nézték továbbra is. De a polgármesternek támadt egy ötlete, mert unta a tétlenséget.

–Mi lenne, doki, ha kimennénk hozzájuk, s megkérdeznénk tőlük, mit keresnek a maga kertjében?

– Még ne! Várjunk!

– Várjunk? Ugyan mire?

– Nem tudom! Várjunk!

A polgármester nem szólt többet. Ez így ment három éjszakán keresztül. Minden este megjött a polgármester, az ablakhoz álltak, és vártak. Éjjel tizenegy körül, a másik három megérkezett, és órákig álltak és a földet bámulták. A bentiek nem érezték és nem hallották, de azok odakint igen. Az érkezésükkor megvonaglott a föld és morajlott hozzá. Aztán az ötödik éjjelen minden megváltozott.

6.

Zarta már nagyon unta az Európán belüli utazgatásokat. Így már el sem járt a fiatalokkal a könyvbemutatókra. Rossz hatással volt rá a halandók közelsége. Ők távol éltek a halandóktól, végszükség esetén hagyták el otthonukat. De amióta az öccse elvette Juliettát, és világsiker lett a könyve, egészen más lett a helyzet. Állandóan halandók közt jártak, és a szöszi lány, nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne támadjon rá halandóra. A szállodájuk szobájának erkélyén állt, és az utcát nézte. Három éve boldog volt. De nem azért, mert Nigel, a Kamarilla fővadászával már élettársi kapcsolatban élnek, hanem azért, mert három éve nem volt látomása. Ám reggel óta furcsán érezte magát. Szédült és hányingerrel küzdött. Azt hitte, jobban lesz, ha kimegy az erkélyre friss levegőt szívni, de rosszabb lett. Visszatántorgott a szobájába és rádőlt az ágyára. Segítséget nem tudott kérni, mert aki számára fontos volt, Julietta bemutatóján, majd azt követő fogadáson tartózkodott. Forgolódott jobbra, forgolódott balra, de semmi sem lett jobb. A feje szétszakadt a fájdalomtól. Felült, s ránézett az órára, ami az éjjeliszekrényen volt. Éjfélt mutatott az óra. Épphogy fölült, villanások jelentek meg a szeme előtt. A villanások percekkel később képkockává álltak össze. Nem akart hinni az előtte lejátszódó jelenetnek. Egy ismerős helyet látott, és két ismerős alakot. A harmadik félt nem ismerte. E három személy egy fa alatt állt és a földet bámulta. Látta és érezte egész testében, hogy a föld morajlik, sóhajtozik, és boldog. Tudta jól, hogy Éva hetekkel ezelőtt beszélt Beau-val. Konkrétumot nem tudott, csupán azt, hogy a lány eltűnt, s elmaradoztak a napi szintű jelentések Mike számára. Éva riadt tekintetét élesen látta. Csak azt, nem tudta, hogy a két lány, mikor és hogyan találkozott össze. Lucy mit akarhat tőle, amikor három évvel ezelőtt is ki nem állhatta. És vajon, ki lehet a vénember?

Megrázkódott és a kép szertefoszlott. Semmit sem értett az egészből. Csak egyet tudott. Erről most, senkinek sem szabad beszélnie. Pedig Zarta jól tudta, hogy vannak bizonyos esetek, melyekről hallgatni arany, és ez pont nem az volt, hogy el kellene hallgatni, hanem minél előbb az apja és a Venturik elé tárni.

Ha még aznap éjjel szól, nagy katasztrófától mentett volna meg mindenkit.

7.

Az ötödik nap estéje sem különbözött a többitől. Délelőtt esett némi hó, majd estére a szelek arrébb fújták a felhőket. Az ég csillagos volt, a hold magasan járt, és csípős hideg köszöntött a falura. A két férfi csendesen gubbasztott a nappaliban. Vártak. Várták az éjjeli látogatókat. Már éjfélre járt az idő, amikor meghallották a hangot, amit egész este vártak. A kapu nyikorogva kinyílt. A két férfi felpattant, s az ablakhoz lopakodott. A megszokott jelenetre vártak, de csalódás futott végig rajtuk. A három delikvens megállt a fánál, ám ekkor Lucy megpördült a tengelye körül és elszelelt jobbra. A doki el nem tudta képzelni, mit keres arra a lány. Amióta ő beköltözött a házba, sosem járt arra. De ha jók a sejtései, Lucy a három év eltelte után is, mindenre jól emlékezhetett. percekkel később Lucy ismételten megjelent, három ásót hozott a kezében. Az öreg elvette tőle, majd lökdösni kezdte Évát. A lány szája sírásra görbült, de elvenni az ásót a másik lánytól nem akarta vagy nem merte. Félt a másiktól. . A két férfi felszisszent odabent. Lucy megragadta Éva karját, taszított egyet rajta, s térdre esett. Éva hiába volt vámpír, de gyenge volt, lelkileg és testileg egyaránt. Éva a tervét nem tudta végrehajtani, ahogy azt napokkal ezelőtt eltervezte. Hiába voltak gyenge halandók, ahogy ő azt gondolta, mégis erősebbek voltak nála. Az öreg folyamatosan terrorba tartotta. Lucy a térdepelő lány elé dobta az ásót. Éva könnyes szemmel ránézett. Egész testét rázta a sírás. A lány egy valakiben reménykedett. Zartában és az ő látomásaiban. Csak remélni tudta, hogy a szöszi lány látja az ő szenvedését.

A két férfi mindent jól látott. Már – már kirohantak volna, hogy segítsenek a lánynak, de türtőztették magukat. Mert a kíváncsiság nagyobb volt, mint bármi más. Ablakot nem mertek nyitni. Így csak sejtésük volt arról, miről társaloghatnak odakint. Doki csupán egyetlen szót tudott leolvasni, újdonsült szomszédja szájáról: „Gyerünk. Lucy felontotta a rimánkodó lányt. És a kezébe nyomta az ásót. A tölgyfa előtt ásni kezdtek. Éva zokogva állt neki az ásásnak.

A két férfi meredt tekintettel nézték a műveletet. El nem tudták képzelni, mit keresnek annyira. Háromnegyed óra eltelte után Lucy örömében táncot lejtett a fa tövében. Éva zihálva vette a levegőt, és nem akart hinni a szemének. Ott volt, tudott róla, hogy Joseph Benke három évvel ezelőtt Julietta kezei által porhadt el, és vele együtt mindaz, ami Joseph Benkéhez kötődött. De a gödör, ahol Joseph aludta közel 460 éves álmát egészen három évvel ezelőttig, s egykoron egy lány segítségével újjáéledt, nem volt üres. Egy bronzkoporsó feküdt a gödörbe. A koporsó örömmel fogadta a kiszabadulását a föld alól. Megremegett. Éva kiabálni kezdet, s ezt odabent csukott ablak mellett is jól hallották.

– Nem lehet! Nem lehet! Ő meghalt! Meghalt! Méghozzá a húgod által!

Lucy karon fogta Évát, s megrázta.

– Fogd be! Fogd be a szád!

– Akkor is meghalt a testvéred által! Ő nem lehet a föld alatt és nem létezhet a koporsó sem, hisz az is semmivé vált akkor, amikor Julietta kezei között füsté vált. És te? Hogy teheted ezt? Ott voltál megzuhanva és összetörve. Láttad a két ügyvéd halálát, segítettél nekik rátalálni a megoldásra, ami a családotokat érintette.

– Hol van az már! Azóta eltelt három év és minden megváltozott. Még az én világnézetem is. Főleg azután, hogy Nancy viselkedett és főleg azután, hogy bekerült a diliházba. A többit pedig majd megtudod. És most, felélesszük a gonoszt, hogy újból köztünk legyen és végezzen a családommal, ahogy azt tenni is akarta három évvel ezelőtt.

Lucy és az öreg felkacagott, Éva elsírta magát. A két férfi odabent eltávolodottak az ablaktól és összenéztek. Nem szóltak egymáshoz, de egyre gondoltak. Ám a dolognak még koránt sem volt vége. Ami a szemük elé tárult az maga volt a rémálom. Amit eddig mesének hittek, rákellett jönniük, hogy az maga a valóság. Julietta Speer könyve valóstörténeten alapul. És a a könyvének szereplői a valóságban is léteznek

.

8.

Zarta a szobájában volt és csomagolt. Lassan végéhez ér a Római könyvbemutatók sora, és lassan indulnak a következő állomásukra, mielőtt Budapestre utaznának. Olaszországi utolsó útjuk egyenesen a Vatikánba vezet, amin nagyon is csodálkoztak. Őt már hidegen hagyta. Egyet akart. Túllenni a budapesti bemutatón és végre hazamenni Enoch-ba. De a legjobban abban bízott, hogy Juliettának nem jut eszébe többé könyvet írni. Szöszi vámpírlány nem rég fürdött le. Haját lófarokba kötötte, és a kedvenc piros színű hosszúszárú és ujjú pizsamáját viselte. Az óra akkor ütötte el az éjfélt, mikor ismételten rátört a rég nem érzett érzés. Fulladva vette a levegőt és forgott körülötte a szoba. A szeme lőtt percekkel később képkockák jelentek meg. A látomásától annyira rosszul lett, hogy a szék karfájába kapaszkodott. Hirtelen felvillanó képkockák között, hamar ráismert az ismerős kertre és a tölgyfára, és a tölgyfa előtt álló három alak közül kettőre. A Venture klánhoz tartozó lány sírt, toporzékolt, de a másik lelkileg a markában tartotta a gyenge lányt. Hallotta, miről beszélnek. Nem akart hinni sem a szemének, sem pedig a fülének. A képkocka váltott és hamarosan egy üres sírt látott maga előtt, és benne pontosan ugyanazon koporsó, melyben három évvel ezelőtt Joseph Benke feléled közel ötszáz éves álmából. És most Lucy Speer pont arra készül, amire három évvel ezelőtt Dora is tette. S ha Lucy megteszi, a világra szabadítja a gonoszt. A gonoszt, mely három évvel ezelőtt, majdnem megölte azt a lányt, aki most fel szeretné éleszteni a hamvaiból. De nem érti, mindig nem érti, hogy Éva hogy került közéjük, és hogyan tudtak ennyire ráhatni.

Megrázkódott és magához tért. Az ajtó kitárult és vidám csacsogások közepette beállítottak a családjainak tagjai. Egy fontos részletett nem látott, csak később látta meg az gazságot, de akkorra már késő volt. E látomásáról sem tett említést az apjának. pedig jobb lett volna. Egyikkőjüknek sem tűnt fel a lány viselkedése.

9.

A doktor elfordult az ablaktól, visszaült a székre, és elhatározta, hogy elszámol magában százig. Abban reménykedett, míg elszámol százig, odakint valami biztató fog történni. Elszámolt százig, megfordult. A szíve egy pillanatra megtelt reménységgel, hogy ha most kinéz, azok hárman nem lesznek ott, nem ásnak, és nem beszélnek össze-vissza, mindenféle zöldségeket. De ott belül jól tudta, nincs még vége annak, ami odakint folyik a fája alatt. A polgármester mindig ott áll mereven az ablakban, és merev tekintettel nézett kifelé. Kinézett. A remény, amelyet érzett, egy csapásra szertefoszlott. Azok hárman még mindig a fája alatt kotorászott. Amíg ő számolt, amazok hatalmas gödröt ástak, majd megálltak. A sötétben is jól látható volt, hogy piszkosak és ziháltak voltak. Lucy megrántotta a másik lányt, ki újfent ellenkezni akart a tett ellen, de nem jött össze a dolog. Lehajoltak a gödörhöz, és húzni kezdtek valamit kifelé belőle. Negyedórán tartó küzdelem árán hozták a felszínre azt, ami miatt azt a hatalmas gödröt ástak az átkozott tölgyfa alatt. A polgármester és a doki döbbent és összezavarodott képpel néztek egymásra. Nem akarták elhinni azt, amit láttak. Azok hárman odakint egy hatalmas bronzkoporsót húztak a felszínre a tölgyfa alól. A két férfi az arcát az ablakhoz nyomta, hogy még jobban lássák mindazt, ami odakint folyik. Lucy csípőre tett kézzel állt a koporsó mellett. Kezével végigsimogatta. Az érintésestől a koporsó megremegett, kissé félrecsúszott a teteje, előre – hátra mozgott a teteje, mintha egy földrengés rázta volna meg. A doki és a polgármester rémülten a falhoz lapultak, legszívesebben elhúzták volna a csíkot, de a kíváncsiság erősebb volt a félelmüknél. Meghallották Lucy hangját és visszalopakodtak az ablakhoz. A lány tölcsért csinált a tenyeréből, és ráüvöltött a bronzkoporsóra.

– Csendesedj el! Ugye jól tudod, hogy ki vagyok! – a koporsó ismét megremegett. – Akkor jó. Anno féltem tőled, most azért vagyok itt, hogy segíts nekem. Bemutatom neked a segítőimet. Az öreg, ki sokat segített nekem sok mindenben, és mindenben a támaszom. Szerintem nem kell bemutatnom, hisz éppúgy hívják, mint téged. Benke József. Ő pedig nem akárki. Biztosan őrá is emlékszel. Nagy Éva a Venturi Klán egyik tagja. – a koporsó üdvözölte a vámpírlány jelenlétét. Évát nem hatották meg a koporsó reakciói. Ő csupán egyet akart, de azt nagyon. Minél előbb megszökni ettől a két elvetemült embertől. – Látjátok, szeretettel fogd titeket. A többi viszont már csak rajtunk múlik. Nos – csapta össze a kezét Lucy – Itt az ideje hogy Joseph Benke újra életre keljen. 

Levette a válláról a táskát és kihúzott belőle egy vastagabb könyvet és lapozni kezdte. Már a könyv vége felé tartott, mikor végre ráakadt a keresett sorokra. A kezét a koporsóra helyezte, majd olvasni kezdte a verset. A verset, amelyet három évvel ezelőtt Morpheus igyekezett eltüntetni a könyvből, mint magát a könyvet is. Egyiket sem sikerült neki. A verset nem sokkal azelőtt írta bele valaki, mielőtt a Yvonne-val és Nancy-vel végezni akart volna a gonosz. Legalábbis a vénember ezt állította. De mielőtt elkezdte volna felolvasni a verset, Éva rákiáltott és összekulcsolt kézzel rimánkodni kezdett.

– Ne! Ne olvass fel a könyvből! Ha megteszed, ránk szabadítod a fenevadat, s nem tudjuk visszaparancsolni a sírjába. Tombolni fog és ránk szabadítja a tíz csapást és a dögvészt.

Lucy nem foglalkozott a lány könyörgésével.

Eljött a nap, hogy újból

Feltámadjak, eljött a nap, hogy

Újból halandók közt járjak, így

Hát ezen az éjszakán újból életre

Kelek.

Így hát hamarosan, halandók vérértől

Úszik majd az utca, halandók sikolyától

Harsog majd az éjszaka.

Olvasd hát a verset, halandó, hogy

Újból új életre keljek.

Közös erővel legyőzzük

Azokat, kik egykoron

Keresztezték utunkat.

Alig hogy olvasni kezdte a verset, megremegett a föld, a ház, hullámozni kezdett a talaj pontosan ott, ahol a koporsó feküdt éveken keresztül. A pokol szele csapta meg az arcukat, valahonnan a mélyről hallani lehetett a fenevad kacagását, s sáskaszerű lények áradata közeledett feléjük a Duna irányából. A két férfi az ablakból tátott szájjal nézte az udvaron játszódó eseményeket, a szívük vadul kalimpált, s automatikusan lehúzták a fejüket a rovarhad láttán, pedig tudták, hogy odabent nincsenek veszélyben tőlük. Az öreg és Éva szintúgy lehajtották a fejüket, kezükkel védekeztek a rovarok ellen. De a sáskák, ahogy jöttek, úgy tűntek el a hajnalodó égbolton.

– Mit tettél? Mondd, mit tettél?

De a lány nem foglalkozott vele. Széles mosollyal az arcán, levette a kezét a koporsóról, s néhány perc eltelte után a koporsó megremegett, s egyik koporsófedél csúszott le egymás után, s a negyedik fedél lecsúszása után ott ült életnagyságban gonosz vigyorral az arcán maga Joseph Benke. A két férfi ordítani kezdett, miután a koporsóból kiemelkedett a gonosz. Odakint egyikőjük sem hallotta meg a két férfi ordítását. Őket jobban lekötötte a koporsóból kiemelkedő alak. Miután a két férfi kissé lehiggadt attól, amit láttak, az arcukat az ablakhoz nyomták, de továbbra is zihálva vették a levegőt.