1.

A doktor meglepetten bámulta a szomszédságában álló épületre. A doktor háza, azon a helyen állt, ahol három évvel ezelőtt semmi vált a gonosz háza. Nem rég épült épület úgy emelkedett a háza mellett, mint egy nagy monstrum. Csak a pletykák jutottak el a fülébe a betegeitől. Így tudod a faluban történtekről, elferdítve imitt –amott a három évvel ezelőtt történteket. Ma költözött be a saját házába. Eddig autóval járt a faluba gyógyítani, a szomszéd megye városából. Boldog volt, hogy végre birtokba vehette a házat, ahol az elkövetkező éveit szerette volna leélni. Remélhetőleg nem egyedül. Kísérője, egy öregember, rekedtes hangon szólalt meg.

– Hát ez volna a ház, doki! Kitakarították, rendbe tették, most már beköltözhet. Most már a magáé, doki.

– Igen. ­– sóhajtott fel Balogh doktor, és szemével a bőröndjeire pislogott. Nagyon szeretett volna már belül lenni és birtokba venni a házat. – Most már az enyém.

Az öregember megvakarta az orra hegyét.

– Mondhatok magának valamit, doki? Őszintén?

– Az őszinteség az egyik fő erélyem.

– Nekem ugyan nem kellene a ház, ugyan be nem költöznék ide.

Percek óta ő is erre gondolt. Ha nem ő lenne a falu orvosa, ő sem költözne be ide. Furcsa érzés járta át, és ott motoszkált a kérdés a fejében.

– Mondja, öreg. Kié ez a ház?

– Miért kérdi? – kérdezte kíváncsian az öreg.

– Csak kérdezem.

– Tudja, doki, nem vagyok egy beszari alak, de én akkor sem tenném be ebbe a házba a lábam, ha az égből piros hó esne. Tudja, azért, mert a maga háza, annak a háznak a helyén áll, ahol három évvel ezelőtt különös dolgok történtek. Többek közt, az a ház egyszerűen eltűnt, a semmibe veszett. Egyedül a tölgyfa az, ami megmaradt és a kovácsolt vaskapu. De hogy a másik ház kié, azt nem tudom. Csupán azt, hogy majdnem a magáéval egy időben álltak neki a megépítésének.

A doki nyelt egy nagyot.

– Csak nem hisz abban, ami itt történt abban az időben?

– Dehogy nem. Láttam, amit láttam. Majd legközelebb eljövök, és elmesélem önnek. Nem kell minden elhinni, amit a falu pletykafészkei beszélnek. Nem minden úgy történt, ahogy azt mondják. Holnap elmegyek magához gyógyszert íratni. Jót beszélgettünk egymással. Viszlát, doki.

A doki biccentett feléje, megfogta a bőröndjeit, és elfoglalta a házát. De amíg be nem ért, hátán érezte az öreg tekintetét.

2.

Balogh doktor fiatal kora ellenére, ugyan nem félt semmitől, gyáva sem volt, sosem hitt a természetfelettiben, de most valahogy másként érzett, ahogy belépett a házba, és körbejárta. A falu lakosai bogarat ültettek a fülébe, és a kedves kisöreg említése is ott motoszkált a fejébe, amit tett a házra, félt az előtte álló éjszakától. Az éjszaka hamar ráköszöntött. Bent feküdt az ágyban, és hallgatta az éjszaka hangjait. Hiába volt újépítésű a ház, recsegett – ropogott az éjszakai széltől. A lépcső is ropogott, éppúgy, mintha valaki felfelé jönne. A baloldalára fordult, és meglátta a kertjében álló tölgyfát. Az ágai hajladoztak a széltől. Nem tetszett neki a fa. De nem csak a fa nem tetszett, hanem a ház sem. Minden porcikájában érezte a gonosz jelenlétét. Minduntalan csak az járt az agyában, amit az öreg mondott neki délután. Hogy az ő házának helyén egy másik állt, mely nyomtalanul felszívódott. Igyekezett elhessegetni a gondolatait, már egy pillanatra hinni kezdett a szellemekben és a gonoszban. Felnevetett. Persze. Az öreg és a falu lakosai csak átakarják verni, nem történt itt semmi különös három évvel ezelőtt. Majdnem bevette a mesét. A másik oldalára fordult, igyekezett elaludni. De valami nem hagyta nyugodni.

A tölgyfa. A tölgyfa volt az oka.

3.

A szél zúgása és a ház zajai lassacskán álomba ringatták a férfit. Álmába belekeveredtek a hangok. És újból megjelent előtt Nancy arca. A lány akkor került a szanatóriumba, amikor az utolsó heteit töltötte ott. A lány vele egyidős volt, és teljesen megzavarodott. Állandóan a sarokban kuporgott, és magában motyogott, egy családi tragédiáról, egy tragédiáról, hogy az ő családjában vámpír van. Hazajött, és el is feledkezett a lányról. Hogy most hogy jutott eszébe a lány, maga sem tudta. Álmába sóhajtott egy nagyot és nyugodtan aludt reggelig. Mire reggel lett, el is feledkezett róluk. Az ébresztőóra hangjára riadt fel. Felöltözött, levánszorgott a lépcsőn, és igyekezett reggelit készíteni magának. Miután elkészült vele, a tányérral a kezében az ablakhoz állt, és nézni kezdte a tölgyfát. Nem tetszett neki a fa, de nagyon nem. Ugyan azt érzete, mint az éjszaka, amikor ránézett a fára. Gyönyörű fa volt, nem fért hozzá kétség, de olyannak tűnt számára, mintha hatalmas titkot őrizne, hosszú évszázadok óta. Egy titkot, melyet a gonoszság fon körbe. Úgy érezte, hogy maga a fa, a gonosz megtestesítője. Hallotta, hogy a vaskapu nyikorogva kinyílik, és belépett rajta a kisöreg. Nem tudja miért, de a kisöreg belopta magát a szívébe.

A kisöreg felvett a földről valamit, majd meglengette, és rögtön szemet szúrt számára a címlapfotó. Doktor nem láthatta, de az öreg szeme furcsán csillogott, miután meglátta a lány fotóját a címlapon. Keze remegni kezdett az idegességtől. A fényképről egy magabiztos lány nézett vele farkasszemet. Nem az a törékeny és megszeppent lány, aki három évvel ezelőtt volt.

Julietta Speer a nemzetközileg elismert író, tavasszal Magyarországra érkezik.

Az egész teste remegett az idegtől, és a szeme szikrát hányt a gyűlölettől. Igyekezett összeszedni magát, és higgadtan viselkedni. Bekopogott. A doki széles mollyal a száján nyitott neki ajtót. A doki kezében tartotta a telefonját, a tányért már az asztalra tette. Ahogy kinyitotta az ajtót, a kezében tartott telefonnal véletlenül lefényképezte az öreget. Amit sem ő, sem pedig az öreg nem vett észre.

– Jó reggelt, doki! – úgy köszönt a férfinak, mintha ezer éve ismernék egymást. – Erre jártam, gondoltam benézek magához. Remélem nem bánja?

– Jöjjön csak! – engedte be az öreget. – Lassan elkészülök, és mehetnénk együtt. Ha jól emlékszem, mintha azt mondta volna, hogy eljön hozzám gyógyszert iratin.

Az öreg a konyhaasztalra dobta az újságot.

– Úgy volt, doki, de nem jövök. Este megnéztem, és van még bőven. Nem kell elmennem magához. Viszont megígértem, mesélek magán a három évvel ezelőtt történtekről.

A doktor bólintott, jelezve, hogy ő is emlékszik rá, hogy az öreg elmondja a történteket, a saját szemszögéből. Az öreg töpörödött ember volt, túl a hetvenen. A feje búján csupán pár haj lengedezett, és a fogai is jócskán elfogytak az évek alatt. Így a dokinak, odakellett figyelnie, mit is mond az öreg. Az öreg emlékeztette az nagyapjára, ki jó pár évvel ezelőtt távozott el a másvilágra.

– Üljön le! Van még egy kis időm, hogy meghallgassam magát.

Az öreg leült. A doki ekkor vette észre az újságot. Felemelte. Megnézte a címlapon szereplő lányt. Valahonnan ismerős volt az arca és a neve is. Valahonnan a homályból, ismét feltűnt a szeme előtt Nancy Speer gyönyörű gyerekes arca. Lehet, hogy véletlen a névazonoság? De honnan ismerős számára a lány? Az öreg ránézett.

– Baj van, doki?

– Nem tudom. Annyira ismerős a képen szereplő lány, és a neve is ismerős. Lehet, hogy csupán véletlen.

– Ha nem probléma, megkérdezhetem honnan?

Doki ránézett az öregre. Szimpatikus volt számára, csupán azt nem tudta, elmondhatja e mind azt, ami az angliai tartózkodása alatt történt vele, a munkája során. Belenézett az öreg rideg kék szemébe, s nyugodtság fogta el. Nem csupán nyugodtság fogta el, hanem valami más is. Úgy érezte, hogy az időstestben, fiatal lélek lakozik. Beszélni kezdett, az idősember, mindvégig rajta tartotta a szemét. Leste minden egyes szavát.

– Három évvel ezelőtt Angliában volt, és az utolsó heteimet töltöttem egy elmegyógyintézetbe, szanatóriumba. Lényegtelen minek is nevezzük. Behoztak egy teljesen megzavarodott lányt, akit Nancy Speer-nek hívtak. Folyton a szobájának az egyik sarkában gubbasztott, és mindig egy valamiről motyogott magában. Hogy a családjában vámpír van, a nagynénje is az, megharapta, és az unokatestvére szintén vámpír, de tulajdonképp nem is rokona. Csak azt hitték. Amikor idekerültem, és az öregek pletykái a fülembe jutottak, azok jutatták eszembe a lányt. De el is feledtem őt, míg nem, a mai éjszaka megjelent az arca a szemeim előtt. – ránézett az újságra. – Megmernék rá esküdni, hogy ez a lány volt az egyik, aki behozta hozzánk. De mondom, nem nagyon foglalkoztam az esetével, hisz félig – meddig voltam csak már ott. Azt sem tudom, hogy ott van e még.

– Nagyon érdekes, doki. Valószínűnek tartom, hogy ez mind csupán a véletlen műve. Azok, akik itt voltak három évvel ezelőtt, belesétáltak egy csapdába. Azt hitték örököltek egy házat, pontosan azt, ahol most a maga háza áll. Azt is beszélték, hogy a középkorban a falunak volt egy vámpírja, akit úgy hívtak, hogy a levegőben repülő ember. Azt is beszélték az akkor élt emberek, hogy a házat, a vámpír házának hívják. Az a ház is itt állt, ahol most a magáé, doki. – a doki nagyot nyelt. – A tölgyfa, azóta is itt áll. Aztán azt is beszélték, hogy abban az időben, nemcsak vámpírja, hanem boszorkánya is volt a falunak. Jósolt. Egy lányról, aki a huszonegyedik század közepén érkezik, és a velük történteket írásban adatja ki.

Ránéztek az újságra. A lány továbbra is magabiztosan nevetett rájuk a címlapról. A doki elgondolkodott a hallottakon. A vámpírról és a köréje szőtt legendáról hallott. Vagyis a házáról, mely szertefoszlott három évvel ezelőtt, és közel ötszáz évvel ezelőtt is. De a jóslatról most hallott először. Az öreg szedelőzködni kezdett. Mielőtt még valamit kérdezni tudott volna tőle, az öreg már nem volt sehol.

– Viszlát, doki. Jó volt magával beszélgetni. Majd holnap is eljövök, és beszélgetünk egymással.

De nem jött soha többé. Elnyelte a januári ködös reggel.