1.

Doki mögött becsukódott a rendelőajtaja, és hazasétált. Hosszú nap állt utána, arra gondolt, hogy gyorsan bedob valamit, lefürdik és kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, és tv-ét fog nézni. Beleszimatolt a levegőbe, és a február közepi időjárás már javában hirdette a tavasz közelettét. Miután megállt a kapu előtt, meglátta, hogy valami kifelé kandikál a postaládájából. Feladó nem szerepelt a borítékon, csupán a neve. Megtapogatta. A keze keményt érintett. Ledobta az asztalra. Elfeledkezett mind arról, amit véghez szeretett volna vinni. Öntött magának egy pohár bort. És kibontotta a csomagot. A csomagból egy cd lemez esett az asztalra. Belenézett a borítékba, de a cd-én kívül mást nem tartalmazott a titokzatos csomag. Percekig elgondolkodott azon, hogy megnézze - e mit tartalmaz a cd lemez. De a kíváncsiság nagyobb volt a félelemnél, amit érzett, és elindította a lejátszót. Félt attól, ugyan mit fog látni, vagy mit fog hallani. Kezébe fogta a poharat és leült a kanapéra, majd bámulni kezdte a képernyőt. A képernyőn két arc jelent meg. Mindkét arc, nagyon is ismerős volt számára. Az egyik elegáns volt, míg a másik kórházi hálóinget viselt, és a haj úgy állt, mint egy szénaboglya. Arca beesett és segélykérő. Majd hirtelen egy kellemes hang szólalt meg. A hang vele egyidős férfié volt. Legalábbis ezt gondolta. A hang hirtelen szólalt meg, nemcsak kellemes volt a férfi hangja, hanem dallamos és álmosító is egyben. A doki a monitorra szegezte a tekintetét, és addig le nem vette róla, még a hang el nem hallgatott.

– Üdvözlöm, doktor. Mi nem ismerjük egymást, és úgy is hozza a sors, hogy soha ne is találkozzunk össze, mert ha így alakulna a dolog, maga soha többé nem látja meg a napfelkeltét. – doki továbbra is képernyőre szegeződött a tekintetét, nem reagált az elhangzottakra. Ő csak a lányok képét nézte mereven. A kép hirtelen váltott, és egy ház jelent meg a szeme előtt. Két dolgot ismert fel a képről. A vaskaput és a tölgyfát. Azt az átkozott tölgyfa az udvaráról. – Bevallom, kissé zavarban vagyok. – Nemcsak, te. Gondolta magában az orvos. – Hisz magnak fogalma sincs arról, hogy most kibeszél magához. Hogy honnan tudom, hogy ön kicsoda? Ebben a pillanatban lényegtelen. Látta a két lány képét? Jól ismerem őket, mint ahogy ön jól ismeri az egyiket. Ön annak a háznak a helyén lakik, ahol három évvel ezelőtt, szörnyű tragédia történt. A lányok túl élték, aminek nem lett volna szabad bekövetkeznie. Beszélek itt össze – vissza. Jobban mondva az egyiknek ott kellett volna maradnia, hisz halálra lett ítélve. Hála istennek, mindhárom lány életben maradt. Van még egy lány, aki szorosan kötődik a családhoz, de ő nem él már Angliában. Őket nem látja a képen, és nem is fogja látni. A ház a végső ütközetben, semmissé vált. Legenda keringett a férfiről, hogy igaz volt a vagy sem, azt magára bízom, hogy elhiszi e mind azt, amiről beszélnek ezzel kapcsolatban. Mert jól tudom, hogy a falu pletykásai, mit duruzsoltak a maga fülébe. Nem kell mind azt elhinni, amit mondanak. – a kép ismét váltott, és a tölgyfát mutatta. – Újból nagy esély van arra, hogy a közeljövőben, újabb erőszakos halálesetekre lesz esély. Efelől nincs kétségem. Az felől sem, hogy önre is ez a sors fog várni, ha nem hallgat rám. Csukja be a szemét és a fülét. Legyen a három majom közül a harmadik. Nem lát, nem hall, nem beszél. – a doki hunyorgott egyet. Megvonta a vállát és ivott egy kortyot a borból. – Látom magam előtt az arcát. Azt gondolja, ki ez a szerencsétlen flótás, aki ismeretlenül ki akarja önt oktatni, mesélni valamiről, ami csak egy hibbant lány agyszüleménye volt évekkel ezelőtt Angliában. Biztosíthatom, amit magban motyogott, mind igaz volt. Hamarosan megismeri a Speer-eket és a velük járó elmebajt. Olvasta Julietta könyvét? Hanem, ajánlom figyelmébe. Keresgéljen a könyvespolcán. Megfogja találni. Miért mondtam el ezt önnek, röviden és tömören, és ennyire titokzatos módon? Mert az élete függ mindentől. Ezért figyelmeztettem arra, hogy úgy viselkedjen mind a harmadik majom. Sors összehozta önt és Nancy Speer-rel. Elárulom önnek, több kollégája már nem él azok közül, akikkel akkor dolgozott a szanatóriumban. Vigyázzon, mert amióta idejött dolgozni, azóta minden lépést figyelik, és figyelni is fogják. Mert úgy vélik, ön nagyon jól ismeri a három évvel ezelőtt történtekről a dolgokat. Azt hiszik, hogy maga elhitte mind azt, amit Nancy Speer betegen magában elmotyogott. Én jól tudom, hogy maga erről alig tud valamit. Ha rájönnek, hogy igyekeztem önt felkészíteni bizonyos dolgokra, célozni arra, mi történt három évvel ezelőtt, akkor önnek vége. Nemcsak a karrierjének, hanem az életének is. Most búcsúzom. Vigyázzon magára, és ne adja fel! Olvasson! Olvassa Julietta Speer könyvét!

A hang elhallgatott, a képernyő elsötétült. A doktor felállt, kivette a készülékből a cd-ét, majd kikapcsolta a televíziót. Ott állt a készülékkel szemben, és megfogadta azt, amit az ismeretlen tanácsolt neki. El fogja felejteni ezt az egészet. Mindent, amit hallott, és magát Nancy Speer arcát is. Ami olyan nehéz, hisz abban a pár napban annyira közelkerült a lányhoz. Ránézett a cd-re, majd mérgében összetörte. Úgy érezte megszabadult a felelősségtől.

De az élet nem hagyta, hogy elfelejtse Nancy Speert és a hallottakat. Mert az élet már csak olyan, hogy közbeszól.

A doktor nem vette észre, hogy valaki nem messze tőle, lesi minden mozdulatát. A lány tárcsázni kezdett. Percekkel később egy fiatal kellemes férfihang beleszólt a telefonba. A lány csupán ennyit közölt, hogy a csomag, amit készített célba ért. További utasításig maradjon ott, és figyeljen. A vonalat bontották.

2.

Két nap múlva, délután, kint állt a kapu előtt és a Duna felé nézett, és gondolkodott mind azon, ami vele történt egészen tegnapelőttig, amikor hirtelen egy kopaszodó és kissé pocakos férfi megállt előtte és köszöntötte. A férfi a falu polgármestere volt. A férfi mellett egy csontsovány lány ácsorgott sok csomaggal. A lány farmernadrágban, combközepéig érő télikabátban és csizmában ácsorgott a pocakos polgármester mellett. Barna haja a válláig ért, és úgy állt a buksiján, mint a szénaboglya. A doki számára valahonnan ismerős volt a lány, csak nem tudta honnan. 

– Bocsánat, doktor, hogy így magára török, de szeretném magának bemutatni az új szomszédját. Törve beszéli a nyelvünket,de remélem jól meglesznek egymás mellett. – megfogta a lány karját és előretolta. A lány félénken rámosolygott a férfira. A doki viszonozta. – Kisasszony... izé... Lucy Speer.

A doktor nyelt egyet és idegesen kezet nyújtott a lány felé, aki viszonozta a kézfogást. A lány fogása gyenge volt. 

– Üdvözlöm, kisasszony. Balogh Mihály.

– Szintén üdvözlöm, Doktor. Lucy Speer.

Aztán a lány többet nem foglalkozott a doktorra. A szeme jobbra – balra járt. A pocakos polgármester is körbe –körbetekintett. A dokinak hirtelen eszébe jutott az öreg. Már egy hónapja nem látta az idős férfit, és aggódni kezdett érte. Megfogta a polgármester kezét, és kissé arrébb húzta a lánytól. Ránézett a lányra. Nem tudja miért, de első pillanattól kezdve, ellenszenves volt számára Lucy Speer. De a lány továbbra sem foglalkozott velük. Jobban érdekelték a rügyüket bontakozó fák, így február közepén. 

– Ne haragudjon, polgármester úr, de beszélni szeretnék magával.

– Parancsoljon, doktor úr. Az új szomszédjával kapcsolatban?

– Nem,nem. Valaki másról van szó, uram. 

A doktor egy pillanatra visszanézett a lányra. De a lány továbbra sem vette őket számba. kitartóan nézett a semmibe. 

– Az öreg felől szeretnék érdeklődni, aki sokat segített nekem, a beköltözésig. Az ön kérést teljesítette.

A polgármester meglepetten nézett a fiatal doktorra. Nem értette, hogy kiről és miről beszél az orvos. A doki háta mögül rálesett a lányra. Nem mozdult onnan. Úgy állt ott, mint akit odacövekeltek. 

– Miről és kiről beszél, doki? Én nem adtam maga mellé segítőt. Pláne nem egy öregembert. 

– Dehogy nem. – a doki kivette a zsebéből a telefonját, s a polgármester szeme elé tette. Megmutatta azt a képet, amelyet jó egy hónappal ezelőtt készített véletlenül az öregről. – Ó az, uram. Véletlenül készítettem róla ezt a képet, aznap, amikor utoljára nálam járt.

A polgármester jól megnézte magának az öreg képét. A fejét rázta.

– Bocsánat, doki, hogy ezt mondom. Lövésem sincs arról, hogy ki ez az ember. Az életemben nem láttam még a faluban. Én mindenkit jól ismerek itt. De ezt az öregembert az életemben nem láttam még. És hogy hívják?

– József. Benke József.

Nem vették észre, hogy a név hallatán a lány feléjük fordította a fejét. De nemcsak a lány kapta fel a fejét a név hallatán, hanem valaki más is. Éva a fa mögött állt, s meg is lepődött az ismerős név hallatán. Megrázta a fejét, és azt gondolta magában, csupán mind ez a véletlen műve. A férfi három évvel ezelőtt meghalt Julietta által. A holtak nem támadnak fel hamvaikból. Kivéve egy vers által. De azt a könyvet a vezetők megsemmisítették. Majd ránézett a lányra. Nem értette, hogy Lucy Speer mit keres itt? Hónapokkal később eltűnt, miután Nancy bekerült a szanatóriumba. Lucy Speer egyszerűen eltűnt a Föld felszínéről. És most csont sovány lányként pont itt tűnik fel az élet színpadán. Erről mindenképp tudnia kell a vezetőknek. 

– Sok ilyen nevű lakosunk van. De tuti hogy ez az öreg nem lakik vagy lakott a faluban. De tudja mit, doki. Holnap jöjjön be hozzám, addigra utána nézek az öregnek. Nos, beköltöztetem a szomszédját. Viszlát, doki.

3.

Félóra eltelte után, síri csend köszöntött be a Duna partján. Még a madarak korai vidám csiripelése is abba maradt. A lány hirtelen riadt fel a csendre. Riadtan tekintett körbe. Az utca üres volt. Már esteledett. Felnézett az égre, és a Hold már felbukkant a horizonton. Lassan telihold lesz. A lány nem szerette. A maga fajtának szenvedés, ha a Hold teljessé válik. Telefonjáért nyúlt, és ismételten tárcsázni kezdte a férfi számát. Egy kicsit kellett várnia, mire végre felvették a másik oldalon. Beau hangja vidáman csengett. A háttérben tapsvihar hallatszott. Éva jól tudta mit hall, és jelenleg Beau hol tartózkodik. Julietta világkörüli turnéjának római helyszínén. 

– Mondd gyorsan.

– Beau. Ide figyelj, Beau. Rettenetes dolog történt. Vagyis lehet nem rettenetes dolog, valószínű, hogy mind ez csupán a véletlen műve. 

– Mi? Dokival van valami?

– Is. Van más is, aminek sem ti, sem pedig a Venturik nem fognak örülni. Jaj, nem is tudom, hogy miért pont téged hívlak.

– Hát, azt én sem tudom, miért pont nekem szólsz ezért. Mindegy. Mondd, mi történt?

Éva körbetekintett. De továbbra is egyedül állt. 

– Arról van szó, hogy mielőtt én idejöttem volna, és a doktor beköltözött a házba, folyamatosan látogatta egy idős férfi. A férfi egy hónapja eltűnt. A férfit úgy hívták, hogy Benke József. – Beau nem reagált a névre, hallgatott. Julietta épp most állt neki a dedikálásnak. – A polgármester sem ismerte fel az öreget. Azt mondta, hogy életében nem látta még azt a férfit. Nem furcsállod?

Beau megvonta a vállát. 

– Miért furcsállnám? Véletlen egybeesés. Bárkit hívhatnak így. Neked jobban kellene tudnod, hogy ez a név nálatok gyakori. Ne kombinálj. Joseph Benke meghalt egy vers által. Julietta küldte vissza oda, ahová való. A pokolba. A könyv is megsemmisült. Ne háborgasd a múltat. 

– És ha nem halt meg?

– A szentségit neki, Éva! - – beleordított a telefonba. Pár érdeklődő feléje fordult. Beau zavarodottan rájuk mosolygott. – Ti is ott voltatok, te is ott voltál. Láttad, amint Joseph Julietta kezei által porhadt hamuvá. Elporhadt, meghalt, odalett a házzal együtt. Joseph három évvel ezelőtt végérvényesen kimúlt. 

– Ne kiabálj! Hallom. És a cd, amit te küldtél az orvos részére?

– Én? Miféle cd-ét? Ide figyelj, Éva! Neked nem tűnt fel, hogy jelenleg a feleségemmel járom a világot, akinek a könyve kirobbanó sikereket ért el nemzetközileg? Semmit sem tudok arról, ami a társadalmunkat érinti? 

– Mike mondta! Már hívtam is, hogy a cd, amit készítettél a doktor részére, célba ért. 

– Semmiféle cd-ét nem készítettem, semmiféle orvosnak. Azt sem tudom, hogy miről beszélsz. 

Éva arcán percek alatt futottak végig az érzelmek. Az elégedettségtől egészen a riadalomig. Már semmit sem értett az egészből. Ő csupán Mike utasítását követve hívta fel Beau-t. 

– Akkor én most ezt az egészet nem értem! 

– Hidd el, én sem! Jó egy hónap múlva érkezünk Magyarországra. Biztosra veszem, hogy benézünk hozzátok. Legalább is Hunor nagyon szeretné. Szerintem hívd fel Mike-ot. Jobban jársz. 

– De van még itt valami, ami jobban érint téged, mert a családodról van szó. – Beau hegyezni kezdte a fülét. – Mármint nem a Kamarillát illetően, hanem a Speer családot. Ugyanis a doktor szomszédja nem akárki lett. Maga Lucy Speer.

Beau elemelte a fülétől a telefont és kinyomta. Ránézett a feleségére, akinek szeme csillogott a boldogságtól. Elérte a célját, amire gyerekkora óta álmodott. A szabadúszó újságíróból, nemzetközileg elismert íróvá vált, de milyen áron. A legnagyobb árat Nancy és Yvonne fizette meg. Nancy megzavarodott, Yvonne ugyan túllépett rajta, de néha elsírja még magát. Lucy pedig egyszerűen eltűnt, és nem is látták őt viszont soha többé. Erre megjelenik három évvel később. És hol? Faddon. Vajon mi késztette rá a lányt arra, hogy visszatérjen oda, ahol sokat szenvedett egy fantom által? Nem akart erre gondolni. Őt most valami más köti le. A könyvbemutató. Most számára ez a legfontosabb. Juliettának nem szabad tudomást szereznie erről. Még nem. Julietta feltekintett a rajongók mögül, és vidáman feléje intett. Ő pedig igyekezett higgadt maradni, és visszaintett a lánynak.

Éva döbbenten nézett a készülékre. Már semmit sem értett az egészből. Végül úgy döntött, nem hívja fel Mike-ot. Les, figyel, s igyekszik rájönni mi, történik körülöttük. Neki már akkor gyanús volt az egész dolog, amikor megkapták a cd-ét. Ő igyekezett figyelmezetni a vezetőket, de fittyet hánytak a szavára. Ők már elfeledkeztek arról, mi történt három évvel ezelőtt. Számukra Joseph Benke meghalt, és vége lett a rémálomnak.

4

Késő este volt már, a hold magasan járt az égen – még nem volt teljes, csak a fele látszódott belőle. A doktor úgy döntött átsétál az új szomszédjához. Bár, megfogant benne az elhatározás, hogy sétál egyet, de a lelkének a másik fele azonnal tiltakozni kezdett ellene. De nem tudott megálljt parancsolni magának. A lábai vitték kifelé a házból. Úgy érezte, valaki fogja a kezét, és húzza kifelé. Nem tudja miért, de eszébe jutott mindaz, amit a faluban pletykálnak. A vámpírról és arról a házról, amely az ő háza helyén állt Arra gondolt, mi lesz, ha ő maga is úgy végzi, mint a ház egykori tulajdonosa. Itt fog elpusztulni. Megrázta a fejét, s arra gondolt, hogy az lehetetlen. Amit pletykálnak az kitaláció, mese. Vámpírok nem léteznek, és soha sem léteztek. Így ő maga nem fog meghalni, megsemmisülni, s elszállni, mint a füst. Mire feleszmélt, a tölgyfa előtt találta magát. Vonzotta a fa, és a fa alatt meghúzódó hóréteg. A mélység, amely csak a képzeletében létezett. Látta a lelki szemei előtt a koporsót, a koporsóban a halottat, amely oszlani kezdett, és segélykérően nyújtotta feléje csontváz kezét.

– Úristen! – kiáltotta el magát. – Megörültem. Nem hiszek el ezek után semmit, amit a vénasszonyok pletykálnak a faluban. Nem történt itt semmi. Sem ötszáz éve, sem pedig három évvel ezelőtt. Valaki szórakozni akar velem. Biztos a konkurencia. Ki akarnak innen túrni ebből az állásból. Abból nem esztek. Még a fát is kivágatom, a cd-ét is összetörőm. Bár előbb megtettem volna. Nem hiszek a vámpír létezésében, és abban, sem amit a faluban pletykálnak. Nem én.

Hirtelen hátulról valaki erősen megrántotta.

5.

A doktor ugrott egyet hátrafelé, és ordított, ahogy a torkán kifért. Közben valakit fellökött, és az illető vele együtt ordított a fájdalomtól, mert a doki az egész súlyával rajta feküdt. Nagy nehezen levánszorgott az illetőről, és igyekezett felállítani. De az illető kezével szorosan a nyakába csimpaszkodott, úgy, mint aki soha többé nem akarná a dokit elereszteni. A doki, a feléje szálló illatfelhő közepette úgy ítélte meg, hogy a támadója nő. A parfüm nem lett volna rossz, de pacsuli illatot árasztott, amitől a doki gyomra felfordult.

– Mi a francot akar tőlem? – ordította a váratlan vendég képébe a kérdést.

A vendég végre lemászott a dokiról, és bánatosan nézett rá. A doki kissé megsajnálta. A holdfényben jól kivehető volt a vendég arca, és alakja. Annak ellenére, hogy jól fel volt öltözve. A délutáni tavaszi időjárásnak már nyoma sem volt, beköszöntött zimankó. Öt óra felé kezdett el szállingózni a hó, majd egyre sűrűbb hópelyhek estek az égből, és lassan befeledte a tájat, a hőmérséklet - 10 fok fölé csúszott. A váratlan vendége nem más volt, mint az új szomszédja, akihez épp igyekezett átmenni.

– Szóval mit akart tőlem? Belelökni a gödörbe a hulla mellé?

Majd igyekezett összeszedni magát, magában szidta önmagát. Fázni kezdett. Amikor kifelé igyekezett nem húzott kabátot.

– Bocsánat, kisasszony, azt hittem...

A lány állt és a doktor nézte nagy barna szemeivel.

– Maga azt hitte, hogy megakarom fojtani? Vagy mi? – doki értetlenül nézett a lányra. – Azaz igazság, hogy magából kikelve ordítozott valakivel. Hogy kivel, azt nem tudom. A kezével is hadonászott. Ha megijesztettem, akkor bocsánatot kértem, nem akartam. Tudja, ha már szomszédok lettünk, gondoltam átnézzek magához, mert délutáni nem volt túl szerencsés. Már, mint a bemutatkozás.

– Mi tagadás, épp azt gondoltam! Hirtelen megragadt hátulról... másra nem gondolhat az ember ilyen esetben, mint azt, hogy valaki rosszat akar számára. Igazság az, hogy nem emlékszem arra, hogy kerültem ide és mit csináltam, csupán arra, hogy magához indultam. Becsületesen bevallom, azt hittem becsinálok rémületemben.

Lucy megrázta a fejét. Kicsit kuncogott is hozzá.

– Még egyszer bocsánat! Nem állt szándékomban magára ijeszteni. Úgy állt itt a fa alatt, mint aki valakivel hadonászik. Még az arca is tiszta piros volt a dühtől. Amúgy, miért gondolta azt, hogy belökőm egy halott mellé?

A doki ránézett a lányra.

– Miféle halott mellé?

– Aki a gödörbe fekszik.

A doktor nem vette észre, hogy a lány a háta mögött, kikerekedett szemekkel néz egyenesen a tölgyfára. Lucy megrázkódott, de nem a hirtelen jött hidegtől, hanem a tölgyfától, és a koporsótól, amelyet a tölgyfa őriz évszázadok óta. Három éve visszatemették, de üresen. Azóta senki sem nyúlt hozzá. Joseph Benke elhamvadt a húga kezei által. Ő pedig azóta céltalanul bolyong a világban a fájdalmas titkával, hogy a testvére és az édesanyja: vámpírok, és ők egyenes ági leszármazottai a gonosznak. Ő nem, mert nem is rokonai ők, csupán felnevelték. És ezért támadt fel hamvaiból Joseph, és kergette őrületbe az unokahúgát, Nancyt. Igyekezett elfelejteni mindent, de nem tudta. És arra sem tudott magyarázatott adni, miért pont itt vett házat. Valami még is visszahúzta erre a helyre, ahol fenekestül felfordult az élete. Juliettára nem tudott semmit. Csak annyit, hogy a történetüket megírta könyvben, ahogy a boszorkány megjósolta, és sikereket ért el vele.

– El tudja felejteni, kisasszony, hogy így viselkedtem? Illetve azt, hogy magára ordítottam?

– Egy feltététellel.

– Mi lenne az?

– Hogy minél előbb menjünk be a házba.

A doktor megfogta a lány kezét, és befelé húzta. A házban kellemes idő fogadta őket. A lány ismét kezet nyújtott az orvosnak. Most a keze fogása erősebb volt, mint délután.

– Örvendek, doktor. Azt hiszem a délutáni bemutatkozásom, nem volt épp a megfelelő. Én vagyok az új szomszédja. A nevem Lucy Speer. Magához indultam, hogy megismerkedjünk. Épp nem így képzeltem el a találkozásunkat. – mosolyodott el Lucy. Az arcán csupa bocsánatkérés ült.

– Milyen udvariatlan vagyok. Be sem mutatkoztam. Tudja, kisasszony, ön nagyon hasonlít egy régi ismerősömre, még Angliából. Balog Mihály. A falu orvosa. Meg vagyok zavarodva. Nem is kínáltam önt hellyel. Kérem, foglaljon helyet. – mutatott rá az egyik fotelre az orvos.

Lucy belehuppant a fotelbe, de puhára landolt. Az orvos abban a fotelben gyűjtögette össze az újságokat. El is feledkezett róla. A lány kihúzta maga alól a kupacot. A szeme azonnal megakadt a felső újság címlapfotóján. A címlapfotóról a húga magabiztosan mosolygott rá. Három év sok idő, és az eltelt három év alatt, a testvére nagyon sokat változott. Magabiztos, és beképzelt lett. Legalább is ő így látta a képről. És a családja, hamarosan Magyarországra érkezik. A családja, akiket már nem tekint annak, és soha nem is fog annak tekinteni. Összehajtotta a lapot, és többi lap tetejére hajította. A doktor azokban a percekben tért vissza. Az egyik kezében poharakat, míg a másikban borosüveget tartott. A lány szerencséjére, nem vette észre a mozdulatát.

– Ne haragudjon rám, de eszeveszetten meg vagyok keveredve. – fülig pirult zavarában. – Mint már mondtam, nagyon zavarban vagyok. Ja, kér egy kis bort? – Lucy bólintott. A doktor töltött mindkettőjüknek. De egyikőjük sem nyúlt a pohárhoz, csak nézték a bor színét. – Szóval zavarba jöttem, pedig nem szokásom. És az sem, hogy magamból kikelve kiabálok mindenfélét. Szóval maga az új szomszédom? A polgármester úr azt mondta nekem, hogy ön alig érti a nyelvünket, ehhez képest elég jól beszél magyarul.

– Tudja, az anyám magyar. – alig tudta kiejteni a szavakat. Sosem tudták, hogy az anyjuknak kötődése van az országhoz. Sosem beszélt hozzájuk magyarul. Lucy maga sajátította el a nyelvet. A szemébe könny serkent. Az orvos nem vette észre. Továbbra is a poharat bámulta. – Szóval, én vagyok az új szomszédja.

Az orvos végignézett a lányon. Törékeny testalkata volt. De látszódott rajta, hogy régebben erős izomzatú volt, de valami történhetett az életében, aminek következtében ennyire lefogyhatott. Lucy csont és bőr volt. Hiába öltözött rétegesen, még is látszódott rajta, hogy igen csak lefogyott. Hirtelen ismét felvillant a szemei előtt Nancy Speer képe. Ő volt ennyire törékeny. Összehasonlította a két lányt képzeletben. Nancy Speer lett a befutó számára.

– Mondja, Lucy! Maga hogy keveredett ide?

A lány nyelt egy nagyot. Sosem volt erőssége a hazudozás. Őt és Juliettát is így nevelték a szüleik. Hazudni bűni. De mi mást tehetne? Ha elmondaná az igazat, egyből bezártatná a doki az elmeosztályra. S épp elég, hogy Nancy is ott tartózkodik. Megzavarodott az igazságtól.

– Mindig is szerettem volna megnézni az országot, a helyet, ahol az édesanyám született és felnőtt. Volt egy kis tőkém, és itt fektettem be. Dehogy mihez kezdek magammal, azt még nem tudom.

– Szóval az édesanyja innen származik?

– Így van. Ebből a faluból. És maga, doki? Hogy került ide?

– Pofon egyszerű. Változtatni akartam az életemen. Sokáig Angliában dolgoztam ösztöndíjjal. Lejárt, visszajöttem és megpályáztam ezt az állást és elnyertem. Valamikor még a nyáron. Polgármester jelezte az ősz közepén, hogy elkezdtek építkezni, és lenne egy ház. Ha elfogadom, a tél folyamán be is költözhetek. 1 hónapja élek ebben a házban. Hát kb ennyi a történetem.

Órák hosszat beszélgettek mindenféléről. A borból is jócskán fogyott. Végül Lucy feltápászkodott és egy nagyot ásított. Ránézett az órára. Jócskán elmúlott éjfél. A bor kissé a fejébe szállt. Nem volt hozzászokva az Italkázáshoz. Úgy érezte, mintha ingoványos talajra tévedt volna, és vigyáznia kellene hova lép. Ha rosszul, a láp magába szippantja örökre.

– Valami baj van, Lucy?

– Semmiség, doki. Csupán... azt hiszem... hukk... becsiccsentettem... hukk... azt hiszem, hazamegyek és lefekszem. Jó éjt doki.

A doki kikísérte a kapuig. Szerencsére a lány, simán kitalált és megtalálta a házának kilincsét. Megvárta, míg bemegy a házba. A doktor feltekintett az égre. A hó szakadatlanul hullott. A doki úgy érezte, sosem fogja abbahagyni. Úgy tűnik, ma a jó kislány dolgozik Holle anyó házában. Vetett még egy búcsúpillantást a tölgyfára, majd bement. Belehuppant a fotelbe, ahonnan nem rég még Lucy üldögélt. Lassacskán elnyomta az álom, és korán reggel a telefonjának követelőző hangjára ébredt fel.

6.

A polgármester búsan vakargatta meg a kopaszodó feje búbját. Nem értette, miért is foglalkozik ezzel a dologgal. Hiába nézte hosszú ideig, meredt tekintettel a doktor által átküldőtt fényképet, semmire sem volt előrébb vele. Pont úgy holtponton volt, mind tegnap délután, amikor a doki megmutatta neki a fényképet, az állítólagos segítőjéről, akit ő küldött a doktor megsegítésére. Mindig csak odajutott gondoltba, ahol tegnap abbahagyta a gondolkodást. Senkit sem küldött a doki segítésére, senkit sem kért meg arra, hogy mutassa meg a házat a doki számára. Kérdezősködött mindenfelé és mindenkitől az öreg kilététről, de mindenhol falba ütközött. A faluban senki sem ismerte az öreget. Még a feleségének is megmutatta este a doki által átküldőtt képet. Egy darabig nézte a fényképet az asszony, s megrázta a fejét. És ha az asszony a fejét rázta, azt jelentette: hogy az illető sohasem létezett. Ha létezik is valahol, nem az ő falujában, csupán a doki fantáziájában. Az irodába belépett a titkárnője és gőzölgő kávét varázsolt eléje. Az asszony közel az ötvenhez, elég jól tartotta magát. Polgármester ránézett, a nő vissza rá. Ő volt az egyedüli, akit még nem kérdezett rá a titokzatos férfi kilétére. Mielőtt még a nő kivonult volna, megállította.

– Mária, kérem, jöjjön vissza!

– Parancsoljon, polgármester úr!

A polgármester az asszony felé fordította a monitort, és rákérdezett a férfi kilétére.

– Mária, kérem, nézze meg jól ezt a férfit. Ismeri?

Az asszony jól megnézte a képet. A fejét csóválta.

– Őszintén, polgármester úr? – a férfi bólintott. – Hát, ahogy a lányom mondaná: Lövésem sincs. Az életemben nem láttam még ezt a férfit. A felesége se ismeri?

– Sajnos nem!

– Az baj. Ha a felesége nem tud valakiről, itt a faluban, akkor az a valaki nem is létezik! Szóval ő a titokzatos öreg, aki állítólag segített a mi jó orvosunknak.

– Hát az igaz! Ha az asszony nem tud valakiről, akkor az már bajos. Mondja? Maga mit tenne a helyemben, Mária?

– Én?

– Maga hát!

– Fogalmam sincs, polgármester úr! – pillanatig elgondolkodott. – Egyrészt tájékoztatnám a dokit, másrészt nyomozni kezdenék.

– A válasz helyes! Pontosan ezt fogom tenni!

Mária felállt és kilibbent az ajtón. A polgármester hívni kezdte a dokit. Doktor felriadt. Minden tagja elzsibbadt. Hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, és hány óra. Megdörzsölte a szemét. A telefon csak nem hagyta abba, tovább csengett követelőzően. Nyújtózkodott egyet, majd a telefonjáért nyúlt. Meglepetten látta, hogy a polgármester keresi kora hajnalon. El nem tudta képzelni, mit akar tőle ilyen korán. Megnézte az órát is. Nem volt még félnyolc. 

– Polgármester Úr, tudja ön, hogy hány óra van? 

– Tudom, doki! És ne haragudjon azért, hogy ilyen korán zavarom önt, de azért hívom önt, mert szeretném, ha minél előbb betudna jönni hozzám. 

– Hogyne, polgármester úr. Csak egy kissé összekapom magam, és megyek.

– Akkor várom, doki.

7.

Egy pillanatra úgy vélte, hogy káprázik a szeme. Utána is fordul az öregembernek. Már – már megfogta a férfi vállát, de meggondolta magát. Merengette a szemét, de hiába, mire újra meggondolta magát, a férfi a semmibe veszett a havas reggelen. Megfordult, és tovább ment a polgármesteri hivatal felé a vállát vonogatva. Nem volt még hét óra, és már a polgármester irodájában ült, feszülten. Mária gőzölgő kávét varázsolt eléje. A doki fel – felpillantott a gőz fölött, de a polgármester nem nézett rá, és a kávéját kavargatta nagy odaadással. Percekkel később a doki megköszörülte a torkát. A polgármester felrezzent és ránézett a férfire.

– Ó, doki, bocsánat. Csak elgondolkodtam a dolgokon. Azért is bocsánat, hogy ilyen korán idekérettem önt.

– Nem tesz semmit, uram. Csupán meglepődtem a korai hívásán. – előredőlt. – Mondja, uram, jutott valamire? Tudja, már a tűkön ülök a kíváncsiságtól. Ki ez a férfi? Ugye ezért kéretett ide, uram?

A polgármester eltolta maga mellől a kávét. Ha meginná, megviselné a gyomrát, mint ahogy megviselte már az egész ügy, pedig nincs huszonnégy órája, hogy a falu orvosa rákérdezett az idős férfi kilétére.

– Igen, doki, ezért hívattam ide ilyen korán. A férfiről van szó, akinek a kilétéről érdeklődött tegnap délután. – doki ideges volt, s idegességében járt a lába. Nem vette le a szemét a polgármesterről. Figyelte minden egyes szavát. A polgármester nem nézett rá, csak azután, ahogy befejezte a mondókáját. – Az a helyzet, doki, hogy ezt a férfit, soha senki nem látta még a faluban. Ezt a férfit senki sem ismeri. Ez a férfi sosem lakott ebben a faluban. Ez a férfi egyszerűen nem is létezik. A feleségem se ismeri, és ha ő nem ismer valakit, akkor az az illető sosem létezett. Ha pedig valójában létezik, nem itt, nem ebben a faluban, nem ebben a megyében. Hanem a maga fantáziájában. Ez az öregférfi: fantom. Érdeklődtem a szomszédfalvak polgármesterinél is. Semmi. Azokon a helyeken sem ismerik. Ezért is értettem úgy, hogy az illető egy fantom.

A doki hátradőlt a székben. Megvolt zavarodva a hallottaktól.

– Már megbocsásson, polgármester úr, de a férfi igen is létezett, és nem a fantáziám szüleménye. Hosszú heteken keresztül járt hozzám. Nemcsak a rendelőben, hanem a házamnál is járt. Maga szerint, ha nem létezne a férfi, akkor hogyan tudtam lefényképezni?– mutatott rá a fényképre.

– Hát... ez valóban igaz! De akkor sem értem ezt az egészet.

– Maga nem érti? Én nem értem ezt az egészet. Már kezdem elhinni, amit a falu vénasszonyai pletykálnak arról, ami három évvel ezelőtt történt.

A polgármester megcsóválta a fejét.

– A falunak sosem volt vámpírja. Valami mende – monda kering egy középkori meséről. Ebből alakult ki a szájhagyomány útján a legenda, hogy a falunak volt egy vámpírja, akit a levegőben repülő embernek hívtak, és az ő háza állt állítólag a maga háza helyén. Úgy is hívták, hogy a vámpír háza. Hogy mi történt három éve, azt magam sem tudom. Volt valami zűr egy ház körül, ami természetesen azon a helyen állt, ahol maga háza áll éppen. Konkrétan mi történt azt én sem tudom. Persze, ebből újfent a falu vénasszonyai meséket költöttek, és ezzel riogatják a faluba érkező turistákat. Én azt tanácsolom önnek, ne is foglalkozzon vele. Érezze itt jól magát, ez a lényeg. A lakosok kedvelik és tisztelik önt, hamar a szívükbe zárták.

– Ha maga mondja, uram. Igyekszem nem gondolni erre. Apropó! Tegnap összeismerkedtünk az új szomszédommal. – polgármester kíváncsian nézett rá. – Tudja, hogy a lány kiválóan ismeri és beszéli a nyelvünket?

A polgármester meghökkent.

– Az lehetetlen! Alig tudott a nyelvünkön. Angolul beszéltem vele!

– Pedig igaz, amit mondok önnek. Azt mondta, hogy az anyja magyar. Továbbá olyan érzésem van, hogy már találkoztam vele. Még a neve is nagyon ismerős. Tudom, hogy valahol találkoztam nemcsak magával a lánnyal, hanem a nevével is.

– Valóban? Hol?

– Angliában, a szanatóriumban. Hoztak oda egy lányt megzavarodottan. Ő is Speer volt. A zavarodottságának oka az volt... mindegy lényegtelen. Mintha ő lett volna az egyik, aki bekísérte a lányt a szanatóriumba. Biztos, hogy ez csupán véletlen.

– Meglehet. Tudja, az jutott eszembe, mi lenne, ha összefognánk mi ketten, és nyomozásba fognánk, az ön titokzatos örege után.

A doki elismerően nézett a polgármesterre.

– Hát, polgármester úr, ez egy remek ötlet. Benne vagyok, de még mennyire.

Nem is sejtették, hogy darázsfészekbe nyúlnak, és az életük napról napra csak egy hajszálon múlik. 

10.

A lány távozása után, a doktor megvolt győződve arról, hogy az új szomszédja egy dúvad, hazudik, és sokkal többet tud, mint ahogy azt állítja. Mennyire hasonlít Nancy Speer-rel. Most is eszébe jutott a lány, ahogy behozták. A szemében az őrület lángja égett, a haja csapzottan omlott a vállára. Bár pár hétig maradt az intézménybe, de az a lány, akit behoztak, teljesen megváltozott. Egy gyönyörű arcú lánnyá vált. Bár a képzelete, miszerint a családjában vámpírok vannak, a rögeszméjévé vált. A tölgyfáról is meséket regélt, melynek gyökerei alól feltámadt a vámpír és majdnem a halálba kergette őket. Kinézett az ablakon. A tölgyfa ott magaslott a sötétségben. Az egész fa, gonoszságot sugallt. A doki összerezzent, elfordult az ablaktól, és elindult a könyvespolc irányába. Most tűnt fel számára a rengeteg sok könyv, ami ott tornyosult előtte már napok óta. Lexikonok sokasága tornyosult előtte. És e sok lexikon között hamar megtalálta a könyvet, amelyet keresett. Julietta Speer: Az örökség: A vagy a papírra vetett rémálom. Megfordította. Ugyan azon képről vigyorgott rá magabiztosan a lány, amellyel szerepelt egyszer az újság címlapján.

A tartalma elolvasása után is beleborzongott. Már – már visszatette a polcra, hogy ugyan el nem olvassa ezt a könyvet. De a könyv nem hagyta magát. Leült a kandalló elé az egyik karosszékbe, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdte. A felénél tartott, mikor úgy érezte, abbakell hagynia, ő nem képes végig olvasni a könyvet. Rájött, hogy amit Nancy Speer önkívületi állapotában kiabált: igaz. És azok a történetek is igazak, amelyeket itt pletykálnak a faluban a vénasszonyok. A nevek, mind egyeztek. Nancy Speer, Lucy Speer, Julietta Speer és az Agnew család. Léteznek és vámpírok, vérfarkasok sokasága. Itt élnek köztük, mindig is itt éltek köztük. Mire befejezte a könyvet, tisztával volt mindazzal, ami három évvel ezelőtt történt itt a faluban. Lucy-val is vigyáznia kell, nagyon vigyáznia. Mert amit a könyvben leírt a testvére, akkor Lucy lelkében a gonosz lakozik a történtek miatt, és bármire képes lehet. És erről a polgármesternek is tudnia kell. Reggel első útja a hivatalba fog vezetni.

A holdfény ezüst színében lángolni kezdett a tölgyfa. A kapu nyikorogva kinyílott és a lány belépett a kertbe. A tölgyfához lépett, megsimogatta. Leguggolt és megérintette a talajt. Érezte a gonosz simogatását a földön keresztül is. Felállt és elmosolyodott. Tudta mit kell tennie. Újraéleszteni azt, akit három évvel ezelőtt tönkretett az életét, és együttes erővel legyőzni a családját. Az öreg már előkészítette a talajt hozzá. Elbújt a fa mögött és várt. Nem vette észre, hogy valaki figyeli minden mozdulatát.