Ezen az elátkozott, késő délutánon egy idősödő férfi egy hatalmas diófa tövéből figyelt egy házat. Vékony ujjai a kezében tartott hálót szorongatták, amiben az aznap fogott hal ficánkolt. Egyes szóbeszédek szerint a ház, amely előtt állt, a gonosz háza. Az öregember sosem hitt a létezésében, sem a róla szóló mesékben.

Úgy tudta, hogy a ház lakatlan, azonban meglepetésére az most kivilágítva pompázott, a kovácsoltvas kapu tárva nyitva állt, mintha csak a kíváncsi, hívatlan látogatókat csalogatta volna. Fém nyikordult. A parasztember hátralépett a fa mögé. A hang a másik háztól jött, ami olyan volt, mintha a másik ikertestvére lenne. A kovácsoltvas kapu kinyílott, és egy alak lépett ki rajta. A magára terített kabáttól nem lehetett kivenni, ki az, csupán a kivillanó cipőjéből lehetett következetni, hogy az illető egy nő. Ahogy elindult a szomszédos házhoz, a paraszt felismerte a bicegő járásáról. Katalin volt az. A faluban azt pletykálták a nőről, hogy az ördöggel cimborál, és olykor, különösen holdtölte idején, rejtélyes rituálékat folytat a közeli erdőben.

Fekete hasú felhők kezdtek gyülekezni a Duna felett. Előbb apró, jéghideg cseppek permezték a tájat, majd ömleni kezdett az eső. Az öregember ekkor látta meg az ablakban a férfi sziluettjét.

Joseph Benke észrevette a parasztot, de nem foglakozott vele. Most csupán egyet akart. Ölni. Megérezte az illatot, melyet csakis egy vérfarkas adhat ki magából. Nyelvével végigsimított tűhegyes szemfogain. Emlékezetében még érezte a legutóbbi fiatal lány ízét. Ugyanolyan volt, mint az összes többi. Friss, zsenge, édes. Nem jelentett kihívást. De a mai... a mai más volt.

A nő belépett az ajtón. Tegnap este rejtélyes módón elvesztette édesanyát, és most azt remélte, a férfi, akit barátjának gondolt, vigaszt nyújt számára. Nem sejtette, hogy a halál kapuját lépte át.

Joseph nem teketóriázott. Amint belépett, magához rántotta a nőt és tűhegyes fogait az ütőerébe mélyesztette. Katalin csak a férfi félhosszú, göndör, barna haját látta, de csupán egy pillanatra. Aztán megérezte a bőrébe hatoló fájdalmat, majd a zsibbadást, amit a testéből elvesző vér okozott.

A paraszt kezéből kiesett a halat fogva tartó háló. Az állat úgy toccsant a pocsolyába, mintha csak Katalin ablakra fröccsenő vérének hangját visszhangozta volna. A nő élettelen teste a földre hullott. A paraszt ordítani kezdett. A sárosra ázott úton megcsúszva rohant, ahogy csak bírt, de még így is jól hallotta a gonosz kárörvendő nevetését.

Míg élt, egyfolytában az hangoztatta: a gonosz itt él köztünk a faluban.