Behunyom a szemem, nem akarom látni Jakab holttestét. Ennyi lett volna csak? Egyetlen nyílvessző? Hónapok után felbukkan, gyakorlatilag megmérgez, majd egyetlen elengedett nyílvessző végez vele? Az örökéletet kereste, de elbukott. A saját fia ölte meg.
A hasamban a görcs enyhülni kezdett. A combomon vékony csíkban vizes folyadék csordogál lefelé. Konrád, azt mondta előfordulhat ilyesmi. Én mégis aggódom. A két baba azóta folyamatosan rúgkapál bennem. Bonifác nem érzi őket, igaz keze a hasamon nyugszik, de eszméletlen. Amint lefeküdt mellém, az ereje elhagyta és elbukott a feje. Nem vettem a fejét a mellkasomra, mert a görcsöktől önkénytelenül összerándulok néha. Konrád közvetlenül mellettem ült le. Szabad kezem az ölébe rakom, mire ő a csonkon kezdi futtatni hosszú ujjait.

- Most? - szisszenek fel egy újabb gyenge görcs miatt.

- Muszáj lesz elvinnem innen a két hullát. Tovább nem mehetünk egy ideig. Többé-kevésbé megnéztem Bonifác sérüléseit, nem súlyosak, csak rossz helyen találták el. Ha felébred zsongni fog a feje, ez biztos. Te pedig.... - elakad a hangja.

- Mi van velem? - nézek rá, de nem akarja folytatni. Visszanyelem a haragot, ami elindult bennem pillanatok alatt. - Bonifác eszméletlenül fekszik mögöttem, az apját most ölte meg. Mellette egy férfi van, szintén holtan, akinek még a nevét sem tudjuk - megtörni látszik. - Ha baj van a babákkal, mond meg.

Kissé megrázza a fejét. Újra felszisszenek, de ezúttal a görcs szinte teljesen érzéketlen és a folyás is elapad.

- A méreg, ami az íjon volt, görcsöt idéz elő. Az igazság az, hogy szerencsénk volt, hogy nem esett bajotok. Nincs hatással rá, hogy hány magzat van benned. Azért mondtam, hogy ne pánikolj.

Igazat kell adnom neki. Pontosan ugyanezt tettem volna én is. És mégis újra csak haragudni szeretnek rá.

- A másik az, hogy elgyengíti és kitágítja a méhszájat.

- Konrád, a lényeget....

- Egy rossz lépés és beindul a szülés. Futás, ugrálás, bármi beindíthatja. Meg kell várnunk a nyolcadik hónapot, különben túl veszélyes lesz a babáknak világra jönniük.

Lenézek a hasamra. Konrád szerint, jó ha táncolnak, azt jelenti élnek és virulnak. Bonifác kezét közrefogva végigsimítok a hasamon.

- Óvatosnak kell lennem - Konrád csak némán bólogat. Hozzám közelebb fekvő kezével elengedi a csonkot és a hasamra csúsztatja a kezét. Boldognak kéne lennünk. Örülnünk kellene a babák érkezésének, de tudom, hogy rajtam és Bonifácon kívül Konrád is aggódik. Két hosszú hónapig kell újra tehetetlenként várnunk.

☀☀☀

Meg tudtuk csinálni. Nem csupán a nyolcadik hónapig tudtuk megvédeni magunkat, már a kilencedik közepén járok.
A táborban egy hétig maradtunk, megvártuk, míg Bonifác összeszedi magát, majd elindultunk. Az indulásunk napján máglyát épített, a környéken található néhány fából Bonifác és Konrád. Jakab és az ismeretlen férfi holttestét azon égettük el. Nem vártuk meg míg elégnek teljesen. Az orrfacsaró bűz és Jakab iránt érzett undor eltaszított minket. Nem próbálkoztunk újabb, hosszabb vándorlásokkal. Pár nap múlva egy településre találtunk. Egy félreeső fogadót választott Konrád, míg sikerül újra önállóvá vállnunk. Bonifác, én és Konrád. A farkasoknak muszáj volt a közeli erdőben maradniuk. Túl nagy lett volna a feltűnés miattuk. Konrád a faluban töltött második napon kopaszra vágta a haját az enyémet pedig alig váll alá érőre vágta égy botélű pengével és különböző növények segítségével szőkésre színezte. Ez volt a legegyszerűbb.

- A szemed legyen mindig árnyékban. Arról könnyedén felismerhetnek - mondta, mikor végzett. Lemosta a kezeit, majd kiment a szobából. A nap kezd már lemenni. Bonifác leül mellém az ágyra és a hasamra teszi a kezét.

- Megváltozott a hasad formája. Hamarosan világra jönnek a kicsik. - lehunyt szemmel várja, hogy a gyermekei táncolni kezdjenek.

- Tudom. És rettegek.

- Nem lesz baj, én és Konrád is segítünk. Itt leszünk melletted - próbál nyugtatni. - Kitaláltad már mi legyen a nevük?

Ha kislány lesz legalább az egyikőjük, már kezdetektől fogva tudom a nevét.

- Aida. Ha kislány lesz.

Látom, hogy nem lepődik meg ezen. Keze a hasamról a karomra csúsztatja és hüvelyujjával apró köröket ír a bőrömre.

- És ha fiú?

- Kasztor.

- Miért pont Kasztor? - hallom a hangján, hogy tényleg kíváncsi és nem csak a gondolataimat akarja elterelni.

- Mert nemes egyszerűséggel szép. Talán sablonos? - kérdezem. Fogalmam sincs milyen gyakran használják egyes neveket az emberek.

- Dehogy. Még nem találkoztam ilyen nevű emberrel. Tökéletes lesz.

- És te? Biztosan gondolkodtál már, hogy milyen nevet adnál nekik.

- Gondolkodtam, igen, de én nem akarok nevet adni nekik. Sokkal többet szenvedtél értük, így az a legkevesebb, hogy te nevezed el őket.

- Ez butaság - egy röpke pillanatig csend támad, de ahogy jött, úgy el is tűnik - Lídia nevét te választottad, ugye?

- Igen, de már nem vagyok biztos semmiben vele kapcsolatban.

Nem beszélgetünk tovább, de Bonifác nem mozdul mellőlem, míg rendbe rakja a gondolatait. Egy idő után lefekszik mellém, majd hozzábújok. Nem kell sokat várnom, míg halk szuszogásba kezd. Lehellete a fejembúbját simogatja. Félálomban talál Konrád, mikor visszajön.

- Merre jártál? - kérdezem anélkül, hogy felkelnék.

- Szereztem két lovat. A kupec poton pénzért adta őket. Egy szürke kanca és egy szürke mén. Erős, hidegvérű lovak. Nem bírtak el velük, betörhetetlennek titulálták szegényeket. Pedig csak makacsok. Ha lemész hozzájuk megérted.

- Holnap szeretném is majd megnézni őket - hangom alig hallható, de igyekszem ébren maradni Konrád mellett.

- Várnod kellene míg megszülsz - szavainak mélyen rezgő tónusa átbillent és elmerülök a fáradtságban.
Órákkal később, szúró fájdalomra ébredek. Alattam az ágy teljesen átázott, a bőrömről izzadság csordogál. A fájdalom elmúlik. Felhúzom magam ülő helyzetbe és meggyújtok egy gyertyát. A szalmamatrac vértől rózsaszínes folyadéktól csöpög.

- Bonifác. Kelj fel! - rázogatom meg.

- Mi a baj? - kérdezi kómásan, de amint kinyitja a szemeit teljesen felébred. Megfogja az arcom és ad egy csókot a halántékomra. Próbál mosolyogni, de látom, hogy kétségbeesett - Elindult a szülés. Ez ilyenkor normális. Elfolyt a magzatvíz. Mennyire erősek a fájásaid? - fektet rá egy kupac párnára.

- Fáj. - nem tudom mihez hasonlítani. - Fáj, de tűrhető.

Megrázza szórakozottan a fejét, majd feláll és a szomszéd szobából áthívja Konrádot. Konrád felső nélkül, hurrikánként suhan az ágyhoz.

- Nem lesz semmi baj - mondja - húzd fel a lábaid terpeszbe. Szeretném megnézni, hol tartasz.

Tárgyilagosan beszél, mégsem akaródzom azt tenni, amit mond. Befeszítem a combjaimat.

- Pelenkáztalak, Jára. Nem tudsz újat mutatni - vigyorog. - Bonifác mellőled nem fog látni semmit.

Bonifác szemforgatással jelzi, hogy vette a csipkelődést, majd rámmosolyog. Lassan felhúzom a lábaim, a nagy pocakommal küzködve leveszek magamról minden alsó ruhadarabot, majd lehunyom a szemem és hagyom, hogy Konrád megvizsgáljon. Meggyújt még pár gyertyát, hogy a szoba fényben ússzon, majd hideg kezeit megérzem a bőrömön. Eközben jön a következő fájás, ami picivel rosszabb, mint az előző.

- Pár óra és anya leszel. - térdeimnél fogva összecsukja a lábaim és Bonifác felé fordul. - Sok törölköző, meleg, de nem forró víz és gyertyák kellenek. Meg valami erős ital.

- Az minek? - kérdez vissza Bonifác.

- Nincs fájdalomcsillapítónk. Valamivel enyhítenünk kell majd neki a fájdalmát. És fertőtlenítőnek is jó lesz.

Bonifác eltűnik, majd tíz perc múlva, megpakolva a szükséges dolgokkal jön vissza. Leteszi őket a földre, majd az ágy mellé térdel. Két kézzel megfogja az ép kézfejem és sóhajt egyet. Halkan beszélni kezd.

- Múltnap egy búzatáblához jutottam vadászat közben. A nyúl, amit üldöztem a mező közepén megállt és egy búzavirágot kezdett rágcsálni. Az orrom előtt. Akármilyen közel mehettem nem mozdult el, csak ült és figyelt. Akkor hallottam meg a halk nyüszítést mögülem. Elindultam a hang irányába a nyulat magára hagyva. Pár lépés után egy fészket vettem észre. Három barna bundás kölyök feküdt benne. Nem értettem, hisz ilyenkor nem lehet, de nem bántottam őket. Felálltam és hazafelé lőttem egy borzot. Egész úton a nyúlon töprengtem és rájöttem. Elterelt. Elterelt a fészektől és a kölykeitől. A saját életét áldozta volna a gyerekeiért. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy én is ezt akarom. Én is nyúl akarok lenni.

Muszáj mosolyognom.

- Ez béna volt, - szólal meg Konrád. - de szívből szólt és csak ez számít. - biztatóan megveregeti Bonifác hátát. - Lesz alkalmad megmutatni. Hella vissza fog jönni Jakab nélkül is. Nem úgy tűnt, mint aki könnyen feladja.

- Örülök, hogy nem nekem kellett kimondanom. Félreismertem Hellát, de ha csak félig olyan kitartó, mint amennyire én tudom, akkor visszajön és nem egyedül - Bonifác hangja keserű. Fogalmam sincs mi cikázhat a fejében.

- Ezt most hagyhatnánk? - a szavakat a fogaim között szűröm ki egy újabb fájás miatt. A fiúk kissé megrémülve bólintanak.

- Járkálnod kellene, attól jobb lesz - simít végig a felkaromon Bonifác. Nem akarom végiggondolni, hogy honnan tudja ezt. Felülök és óvatosan kikászálódom az ágyból. Testemet csak egy bő póló takarja, de bőven elég. Dereka hátul a combom közepéig leér, elől kissé rövidebb, a hatalmas hasam felveszi az anyagot, de így is eltakar.

Órákig sétálok. Csak Konrád szakítja meg néha, hogy megnézze milyen közel van a vége. A két férfiú néha elbóbiskol az ágy szélén ülve, de az első szavamra ugranak. A legutóbbi fájástól majdnem összezuhantam és halk sikítás szakadt fel a torkomból. Konrád az ágyra fektetett, Bonifác pedig meleg vizet hozott.

- Készen állsz? - kérdezi Konrád.

- Van más választásom? - kérdezek vissza elgyötört mosollyal. - Csak hadd legyek már túl rajta.

A mondat végére egy újabb fájás tesz pontot. Konrádnak meg sem kell szólalnia, tudom, hogy mi következik most. Próbálom visszafogni magam, de a fájdalom minden erőmet elszívja. Bonifác beül a hátam mögé és mind a két lábamat átfogja a térdhajlatomnál. Lágyan megcsókolja a halántékom, majd halkan duruzsolni kezd a fülembe.
Nem értem mit mond, a zsibbasztó fájdalom elnyomja minden érzékemet, de hangjának mély rezgése valamelyest megnyugtat. Itt van mellettem.
Újabb órák telnek el, a nap lassan megmutatja magát, bár az ég java még sötét. Ekkor történik meg. Az ösztönöm nem engedi feladni, az utolsó erőmet összeszedve hozom világra az első kisbabám. Hangja nyers és fülsüketítő, de ennél szebbet natamina vagy ember sosem hallhat. Konrád kiemeli a kicsit és lemosdatja a meleg vízben. Egy tiszta törölközőbe csavarja, majd a kezembe adja. A karjaim túl gyengék, Bonifác velem együtt öleli át a csöppséget.

- Kasztor - suttogja a fülembe Bonifác. Lenézek a sírdogáló csecsemőre. Pár szál haja hófehér, csukott szemeiből apró könnycseppek potyognak. Nem tudok sokáig gyönyörködni benne. A fájdalom újabb hulláma következik és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ér. Kasztor, mintha megérezte volna testvérének érkezését, elhallgat. Helyette Konrád kezében kezd keservesen sírni a meztelen csecsemő. Őt is megmosdatja és bebugyolálva a másik kezembe adja.

- Aida - suttog újra Bonifác. Erőtlenül megrázom a fejem.

- Neki te válassz - nyöszörgöm. Bonifác elmosolyodik, de nem szólal meg. Először Kasztor puha haján simít végig, majd a kislányunk feje búbját cirógatja.

- Evolet. Legyen Evolet - mondja. Mindketten felnézünk Konrádra. Izzadságban úszik és kezei könyékig véresek. Sír. Letörli a könnycseppeket ezzel véresre maszatolja az arcát.

- Etesd meg őket. Addig nem hagyják abba a sírást - mosolyodik el. Mielőtt elfordulna még mond valamit. - A kislány rád hasonlít, Bonifác.

Lenézek Evolet sírástól vöröslő arcára. Valóban Bonifácra hasonlít, attól függetlenül, hogy pár szál haja épp olyan vörös, mint az apjáé. Felpillantok Bonifácra. Ő is sír. Homlokomat az arcának döntöm és végre én is elengedem a könnyeim. Megkönnyebbült, boldog könnyek. Így ülünk az ágyon, mígnem Bonifác feleszmél. Kissé felém fordítja az arcát és homlokon csókol.

- Etesd meg őket.

- Nincs erőm, nem tudom megemelni a karjaim. Fáradt vagyok - képtelen vagyok megmozdulni. A gyötrődés elvett minden erőmet.

- Jólvan, akkor majd segítek.

Fél kézzel elkezdi kigombolni a felsőm nyakát, majd mikor eléggé szétnyitotta, Kasztor törölközőjének a sarkával letörli a tejtől és izzadságtól ragacsos mellkasom.

- Beleigazítom a szájába, rendben? - kérdezi. Meg sem fordul a fejemben, hogy a saját öröméért tenné. Bólintok. Keze átfogja a bal mellem és Kasztor apró szájához illeszti. Rózsaszín ajkai reflexszerűen záródnak össze. Bonifác megismétli ezt Evolettel is.

- Nem hittem volna, hogy ilyen lesz - mondom, miközben a szuszogó gyerekeinkben gyönyörködöm.

- Micsoda?

- Anyának lenni. Sokkal csodálatosabb, mint bármikor gondoltam - fejemet beillesztem Bonifác vállahoz és élvezem, hogy körülöttem vannak.

- Tudom, mire gondolsz. Sokkal csodálatosabb, mint bármikor éreztem.

Értem, mire céloz. Nem hibáztatom, hogy eszébe jut, de boldog vagyok, hogy így érez. Talán mi megadhatjuk neki mindazt, amiben csalódnia kellett ezelőtt.
Kasztor és Evolet, Konrád, Bonifác és én.