Ébrenlét és homály között lebegek, mikor Konrád és Bonifác megérkezik. Bonifác vörös haja sűrű, sötét vértől csimbókos, arcának jobb oldalán vékonyka vércsík csordogál lefelé. Ruhája úgyszintén csurom vér, kezén szétmaszatolódott pacák vannak.
Konrád szó nélkül a fürdő felé veszi az irányt és fagyos vizet húz a kinti tárolóból. Majd a szekrényből előszed tiszta pulóvert, nadrágot, zoknit, pólót és "Remélem az alsód tiszta!" felkiáltással Bonifác elé dobja őket, aztán csendben elmegy. A farkasok egyesével leugrálnak az ágyról és körbeszaglásszák Bonifácot, aki tehetetlenségében csak a vért kenegeti a kézfején.
- Konrád neked húzott vizet. -mondom halkan Bonifácnak.

- Tudom, de még nem akarok menni. - kis csend után újra megszólal. - Konrád mondott valamit. Nem akartam hinni neki.

- Mit mondott? - kérdezem tőle, de nem merek ránézni.

- Ikrekről beszélt és hogy bele fogsz halni a szülésbe. - suttogja.

- Nem fogok. Nem vagyok hajlandó beletörődni a halálba. Én fogom felnevelni őket, nem adom meg magam a kétségbeesésnek. - nézek végül lehajtott fejére.

- És ha ez nem így működik? Ha elkerülhetetlen? Miattam történt ez veled. Ha nem jövök el az erdőbe, ha előbb észreveszem apám mesterkedését....

- Ez most már mindegy, úgysem tudsz változtatni rajta.

Az ezt követő néma csendben végig Bonifác arcát bámulom. Borostája egyre nagyobb, szeme most lemondást tükröz. Egyhelyben áll még akkor is, mikor a farkasok már elhelyezkedtek a ház különböző zugaiban. A vér lassan megalvad a testén és a fürdőből gőz gomolyog a plafonon.

- Szerintem felforrt a fürdővized.

- Igen, lehet. - mormolja. Tesz egy lépést a fürdő felé aztán visszaszól anélkül, hogy megfordulna. - Honnan tudja, hogy ikrek lesznek?

- Mosakodj meg és vegyél fel tiszta ruhát. Utána megmutatom, ígérem.

Némán bólint majd eltűnik a fürdőajtó mögött. Bentről halk szitkozódás, víz csobogás és cuppogó léptek hallatszanak ki, majd jó negyed óra múlva Bonifác újra kinyitja az ajtót. Hajából kimosta a vért, de egy kis csíkba, pár centivel a halántéka felett egy elég mély sebben csillog a vére. Észreveszi h figyelem, odakap a hasításhoz.

- A vaddisznó, amit elejtettünk. Mielőtt kimúlt volna még egyet rántott a fején és az agyara felvágta a fejbőröm. Biztos, hogy ott nem nő már hajam. - mondja félig nekem félig magának. Felvette a ruhákat, amiket Konrád a sajátjai közül adott neki. Bonifác válla jóval szélesebb, mint Konrádé, karjai is vastagabbak. Nem inas alkat, Konráddal ellentétbe. A hófehér hajú férfiúra szabott ruhák enyhén szűkek Bonifácra, kellemesen feszülnek ernyedt izmain a varrott bőrdarabok. Szorosabbra húzom magam körül a takarót, még emlékszem milyen érzés volt Bonifác testétől elfeledni mindent. És nem akarom újra. Még nem.

- Ha félsz tőlem, nem kell megmutatnod. Csak meséld el nekem, kérlek. Olyan szájából szeretném hallani, aki nem utál minden ízében. - fordul teljes testtel felém.

- Nem félek tőled, de..... - nem tudom hogyan értessem meg vele úgy, hogy ne ártsak mégjobban neki közben.

- Értem. - kicsit meglep, de arcáról eltűnik a megbánás és a bűntudat egy pillanatra és valódi megértés veszi át a helyét. Nem szánalom, ez a legmegnyugtatóbb.

- Idejössz? - kérdezem tőle.

- Jó ötlet? Így, pőrén?

- Igazad lehet. Hol van a ruhám, amit levettetek? - nézek körbe az ágy körül. Korábban is eszembe juthatott volna felöltözni, de belegondolva, nem biztos, hogy képes lettem volna rá egyedül. Bonifác az ágy végéből előhúzza a felsőmet. Néhány helyen szürkés - feketés foltok égtelenkednek az anyagon. A gerinc vonalában és a has részénél.

- Ennyire forró volt? - hitetlenkedem.

- Szinte lángolt a bőröd. Két ujjamat, amivel először hozzáértem a hasadhoz, hólyagosra égette a hő. Pedig csak egy pillanat volt, amíg megérintettem.

Kinyújtom a jobb karom, hogy adja oda a ruhadarabot. A kezembe veszem és hüvelykujjammal kicsit megdörzsölöm a megpörkölődött részt. Apró szemcsékben kezd el szállni a hamu. A dörzsölés helyén kicsi lyukacskák keletkeznek a felsőn.

- Elképesztő, hogy erre én képes voltam. Vagyis nem én, hanem a két magzat.

Magam mellé teszem a kezem, benne a tönkrement ruhával.

- Abban a szekrényben, amiből Konrád ruhát adott neked, megtalálod az enyémeket is. Egy bővebb pulóvert kivennél belőle?

Vállból a mögötte, nem messze lévő szekrényhez fordul, majd tesz pár lépést és kinyitja az ajtaját. Körülnéz benne, aztán pár perc után kivesz egy könnyebb pulóvert. Kiteríti maga előtt a ruhadarabot, aztán visszajön hozzám.

- Mi legyen? Nem tudod egyedül felvenni. - mondja tárgyilagosan.

- Nem, ez igaz. Segítenél? - kérem meg azzal a bizonyossággal, hogy nem lenne képes ebben a helyzetben bármi, számomra bántó dologra.

- Öhh.... - arcán enyhe tétovázás játszik, de összeszedi magát, nyel egyet és határozottan bólint. Elveszi a kezemből a megégett felsőt és maga mögé dobja a földre.

- Nyújtsd ki a kezed magad elé, kérlek.- mondja, miközbenelkezdi felgyűrni a ruha ujjait. A kérésének eleget téve felemelem mind a két kezem, de a gerincemen végigfutó fájdalom miatt muszáj leejtenem őket a takaróra.

- Várj, akkor majd én - emeli fel először a túlsó csonka, majd a hozzá közelebb lévő ép kezem és bújtatja bele őket a ruhába. Előredöntöm a fejem, hogy azon is áthúzhassa a felsőt.

- Kapaszkodj a nyakamba egy kicsit, lehúzom a törzsedre is. - a mondat végén kissé megcsuklik a hangja. Felemeli a kezeim és a nyaka köré fűzi őket, ép kezemmel a másik karom csonkjába kapaszkodom. A gerincemen mintha pengék gurguláznának és apró tüskéket szúrnának a csigolyáim legmélyére. Bonifác lehúzza a mellkasomról a takarót és gyors, mégis gyengéd, óvatos mozdulattal a helyére igazítja a ruhadarab megmaradt részét. A vállamra fekteti két hatalmas, meleg tenyerét és lágyan ledönt az ágyra.

- Kész vagyunk.

☀☀☀

Hallom őket. Nem hagyhatom Járát egyedül Bonifáccal, most, hogy a saját fajtámban sem bízhatunk. Azt hittem, hogy ismerem a világot és megvédhetem tőle Járát, de elbuktam. Terhes, méghozzá ikrekkel. Sose hallottam még iker-nataminákról. A helyzetet megnehezíti, hogy Bonifác félig a mi fajtánk. Az ilyen szülőktől született gyerekek általában megbolodndulnak. A természet ugyan nem ragadja el őket, de hallják a természetet és az emberi részük túl gyenge, hogy értelmezze és ettől őrülnek meg. Ha két ilyen csecsemője lesz Járának, teljesen összeomlik. Ha egyáltalán túléli a szülést. 17 éves, az egyetlen intim élménye majdhogynem erőszak volt és a férfi, aki ezt tette vele, most is mellette van. Mellette van és segít neki. A fenébe is! Legbelül tudom, hogy Bonifác jó ember, de nem bízhatom magamat a lelkiismeretemre és ezért Járát nem bízhatom rá.

- Kapaszkodj a nyakamba egy kicsit, lehúzom a törzsedre is. - hallom Bonifác hangját. Szavai nem teljesen biztosak, felöltözteti Járát. Érzem, ahogy a düh kis gombócban elkezd felgyülemleni a torkomban, de nem adok szabad utat neki. Még nem tett olyat Bonifác, ami miatt kiérdemelné. És mégis, a gondolatra, hogy látja Jára meztelen mellkasát, a kezem ökölbe szorul, a fülemben hangosan dobol a vér. Aida tudná. Tudná mit kell tenni. Aida. A felismerés villámként hasít belém.

- Jára! - kiabálok miközben kirohanok a fal mögül. - Hol van Aida?

Jára és Bonifác egyszerre néznek rám aztán ugyanúgy néznek össze. Jára lehajtja a fejét és szeme megtelik könnyel. Túl egyértelmű a reakciója, túlságosan is az.

- Meghalt, Konrád. Lelőtték.

- Kitalálom. A drágalátos Bonifác apja volt, igazam van? Az a kibaszott Jakab, ugye? Ő ölte meg Aidát? - ordibálok. Nem tudom visszafogni magam. Aida, aki majdhogynem negyven évig mellettem volt, segített felnevelni Járát, halott. És Jakab ölte meg. Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne tegyek valamit. Az ágyon, Jára mellett ülő Bonifáchoz megyek és behúzok neki egy hatalmasat. Nincs reccsenés, nincs vér, csak csattanás. Szinte az ütés lendületével megfordulok és összeszedem a kabátomat újra. Az ajtóhoz lépek és kinyitom.

- Ne menj el megint, Konrád! - szól utánam Jára. A düh válaszol helyettem.

- Van aki vigyázzon rád, nem? - a válasz néma csend. - Én is így gondoltam.....

- Fél napnyi járásra van keletnek, ha eljutsz egy kétszemélyes táborig, meg fogod találni egy bokor tövében a letakarított földben. - mondja Bonifác.

- Te ástad el? - kérdezem gunyorosan.

- Igen. Én ástam el. - hangzik el pontosan az a válasz, amire számítottam.

- Jó érzés volt? - teszem fel az utolsó kérdést, majd bezárom magam után az ajtót. Némán, magányosan török előre a hóban, érzéketlenül. Akire most szükségem van, halott. A másik, akire szükségem lenne, most mással törődik és a másik valaki pedig vele törődik. Nem fog velem törődni senki.

☀☀☀

- Jó érzés volt? - köpi felénk Konrád, aztán eltűnik az ajtó mögött. Tudom, hogy fáj neki, de nem teheti megint ezt. Mégis cserben hagyott.

- Sajnálom. - suttogja Bonifác, az ajtót bámulva. Magát okolja még mindig.

- Nem a te hibád. Aida már azelőtt megsérült, hogy találkoztunk vele. Hagyni kell, hadd dolgozza fel. Aidát jobban ismerte, mint én. Elhozza és eltemeti a ház mögött és ha úgy érzi visszajön.

- De apám nyila ölte meg. Ha előbb észreveszem apám ármánykodását, Aida még élne. Aida élne, mi nem találkozunk és te nem lennél most terhes. - ontja magából a szavakat.

- Ez mind-mind csak egy "ha" szüleménye. Már nem tudsz másként cselekedni, megtörtént. Borzalmas dolgok történtek pár nap alatt és nem mondhatom, hogy gondolj a jó dolgokra, de igenis vannak jó dolgok ebben. Találkoztunk, nehéz elmondani, hogy pontosan mit érzek, de egyértelműen boldog vagyok, hogy ismerlek. És két aprócska élet kezdődött. Ez neked is köszönhető. Ők nem tehetnek semmiről, csakis élni szeretnének. Ne bánd, hogy megfogantak, azzal megtagadod őket.

Ezután síri csend telepszik ránk. Bonifác nem adta jelét annak, hogy megértette, mit akarok mondani neki. Csak ül és bámulja az ajtót. Percek telnek el, mire megszólal.

- Milyen érzés? - csak ennyit mond. Magamban elmosolyodok és mesélni kezdek. A Konrád miatt érzett csalódottság és az Aida halála keltette fájdalom elhalványul kissé és lágy melegség borít rájuk fátylat.

- Nem gondoltam volna, hogy érezni fogom mikor megfogannak. Persze, nincs sok lehetőség, hogy mikor történhetett és a létfeledés is elárulta, de mindemellett volt egy halvány érzés. Mintha a sötétben egy kis mécses pislákolna, a hidegben és sötétben,fényt és meleget hozna. És ezért nem fogok meghalni. Nem fogom feladni, küzdeni fogok értük. Talán oka van, hogy pont én rám került, hogy ikreket szüljek, talán nem, de már nincs választásom. A kezünkben fogjuk tartani őket.