Az idő egyre hidegebb és hidegebb lesz az éjszaka előrehaladtával. Lassan tudunk haladni a dermesztő hidegben, lábszárközépig süllyedünk a hóban, de eddig nem értek utol minket. Pár méternél messzebb nem távolodunk el egymástól és ígéretéhez híven Bonifác nem ér hozzám. Sehogysem. Már jóideje továbbindultunk, a Hold mégis csigalassúsággal halad a csillagos égen. Nem takarja egyetlen felhő sem a felleget, ha nem menekülnénk, megállnék, hogy megcsodáljam. Egyre gyengébbnek érzem magam, botladozva megyek Bonifác mellett. A forróság egyre jobban magába kerít, a hó szinte sercegve olvad el a kezemben. Az egész a hasamból indul el, ott a legforróbb a bőröm és érzem, hogy  még mélyebbről tör kifelé. Néha az a kevés fény is eltűnik a szemem elől, amit a Hold a fák közé sugároz. Mintha pislantanék, de tudom, hogy a testem hője játszik velem. A fagypont ellenére izzadságcseppek gördülnek le a hátamon és zihálok. Bonifác időnként rámpillant, megkérdezi jól vagyok e és néha a karját nyújtja, hogy átkaroljon, de vissza is rántja némán. Pedig másra nem is vágyom, hogy a hasamra csúsztassa a kezét és a fülembe suttogja, hogy nem lesz semmi baj. Ehelyett magam fonom körül karjaimmal a hasam. Nem lehet véletlen, hogy most történik velem mindez. Az a valami a hasam mélyén a forróság forrása, de az a valami inkább valaki, mint valami. Én akartam anya lenni. Hát most megkaptam. Boldognak kellene lennem és a kicsi apjával összebújva végiggondolni, mit teszünk, ha szülők leszünk. Ehelyett az ájulás szélén menekülök egy szadista elől, aki a babám nagyapja tulajdonképpen. Az apja nem ér hozzám, mert szeret. Jók a kilátásaink.
Hirtelen éles fájdalom fut végig a gerincemen, mintha izzó fémet fecskendeznének a gerincvelőmbe. Kínomban orra esek a hóban és magzatpózba húzom össze magam. Nem hallok semmit, forró vér lüktet a dobhártyámban. Látom, ahogy Bonifác hozzám beszél és kétségbeesetten próbál segíteni, de nem tudok reagálni neki. Kétoldalról közrefogja az arcom és egyenesen a szemembe néz. A forróság átcsap elviselhetetlen tűzviharba a bensőmben. Csonka kezemet a hasamra teszem. A csonkot tűzként égeti a hő, de nem szabad elvennem a kezem. A kicsit nem szabad elengednem. Bonifác észreveszi, hogy a hasamat fogom és ő is megérinti. Látom, hogy hozzáér, elrántja a kezét és a hóba nyomja az ujjait. Szájáról nem tudom leolvasni a szavakat. Sírni nem tudok. A könnyek még azelőtt elpárolognak, mielőtt kibuggyannának a könnycsatornámból. A szám száraz és a szemem is égni kezd a nedvesség hiányától. Bonifác lesimítja a szemhéjaimat és a karjaiba vesz. Mostmár vak és süket vagyok, csak azt érzékelem tompán, ami a bőröm érinti. Érzem a felkaromon Bonifác szívének vad dörömbölését, szakadozó lélegzetének ritmusát. Pár lépés után Bonifác letesz a hóba, lecsomózza rólam a plédet, leveszi a felsőt és a nadrágot. Ösztönösen tiltakozni akarok, nem akarom, hogy újra megtörténjen. Belekapaszkodok a vállát takaró anyagba és próbálom eltolni magamtól, de nincs erőm. Meztelenül fektet a jeges, havas földre. Megérzem a kezeit rajtam, de havat tart bennük. Befedi a testem minden szabad porcikáját és mikor a hó lassan olvad már, akkor jön a megkönnyebbülés. Csak addig ér hozzám, amíg muszáj. Egy másodperccel sem tovább. A tűz lassan elhalkul bennem, a bőröm már nem serceg a hótól. A fülem elkezd pattogni, mint mikor a fém hül. Közben hangfoszlányok jutnak el az agyamig.

- Jára! Jára!

Válaszolni azonban még nem tudok. Érzem, hogy a szemembe sós könny gyűlik, a szám megtelik nyállal. Ezzel egyúttal a forróság, melegséggé, majd csontig hatoló hideggé változik. Vacogni kezdek. Bonifác visszaadja rám a ruháim és rámteríti a plédemet. Venné le a sajátját, de hirtelen orkánként tör fel belőlem egy sikoly. Felpattannak a szemeim és a félig megemésztett ételt, amit még a Sólyomarcútól kaptunk, epével keverve hányom a hóba magam elé. Bonifác mellém térdel és gyengéden a csuklója köré tekeri a hajam. Másik kezével letörli a hányásdarabos nyálat a szám széléről. Ezután újabb és újabb adagban adom ki a gyomrom maradék tartalmát, egészen addig, amíg csak üres erőlködés marad. Se epe, se nyál nem jön már fel. Egyedül a könnyeim hullanak a hóba. A testem reszket minden ízében, ha Bonifác nem tartana valamelyest, már rég beleborultam volna a saját okádékomba. Utoljára letörli a számat és a karjába vesz. Csak egy-két lépést tesz meg, aztán velem az ölében letelepedik egy nagyobb fa tövébe. Hátamat félig a vállának támasztja, mire muszáj felszisszennem. Felhúzza kissé a felsőm hátát és érzem, két ujját végigfuttatja a gerincemen.

- Megégtél. A bőröd...hólyagos. - suttogja. Arccal a nyakába borulok. Gondosan beterít a plédekkel és a hátamat legjobban kikerülve megölel.

- Nem sokáig bírtad. - mondom neki félig kábultan. Nem hagyhatok ki egy gyenge, gunyoros mosolyt sem.

- Nem hagytál más választást.  - mosolyog vissza, de szeme nem nevet vele.

- Terhes vagyok. - motyogom az önkívület határán.

- Tudom, Jára.

- Tőled.

- Tudom.

Óvatosan a felsőm alá simítja a kezét. Újra halk szisszenéssel kell reagálnom. Most nem húzza fel a felsőmet, csak lágyan kitapogatja, hogy hol égtem meg.

- Ugyanolyan, mint hátul. Tapintásból nem tudom megmondani mekkora.

- Nem is baj. Csak hagyd ott a kezed és érezd. Te nem érzed? Én érzem. Már érzem.

- Én nem érzem, Jára, de elhiszem neked. Most pihenned kell, Jára. Van egy olyan gyanúm, már nem fogsz tovább égni. És örökké élni sem.

Fura, de kuncognom kell a beszédén.

- Miért mondod mindig a nevem?

- Mert így figyelsz rám. - mondja a legkomolyabban, miközben szeme ugyanúgy kétségbeesettséget vetít.

- Ez nem igaz. -nevetgélek képtelenül tovább.

- Ahogy gondolod, Jára.
Már nem nevetek. Újra úrrá lett rajtam a kimerültség és a kezdeti zsibbadtság helyett a fájdalom futkozik a testemben. Minden sejtemet kikészítik ezek a hirtelen váltások. A fejem lüktet, az égési sebek, mintha repedések lennének a bőrömön.

- Ne engedj el. Kérlek.

- Nem foglak, ígérem.

- Kérhetek egy képtelen dolgot? - kérdezem remélve, hogy érti mire gondolok.

- Újabb gyengéd pillanat? - kérdez vissza. Szemében még ott a kétségbeesés, de lágy szeretet férkőzött be mellé. Nem lep meg, hogy tudja mit szeretnék, sőt, megnyugvással tölt el. Némán bólintok, a szemétől el nem szakadva.

- Megállapodtunk. - mondja úgy, hogy még a mostani állapotomban sem veszem komolyan. Meleg tenyere a hasamat simogatja, míg a téltől fagyos ajkai hozzám közelítenek. Mikor végre hozzásimulnak az enyémekhez nem kezd el mohón falni, csak tartja, gyengéden szorítja a száját a felrepedezett ajkaimhoz. Behunyom a szemeimet azzal a tudattal, hogy akkor is magához fog szorítani, amikor felébredek.

☀☀☀

Jára szemei lassan lecsukódnak, de ajkai csak alig észrevehetően lazulnak el. Teste bizalmasan simul hozzám. Óvatosan felhúzom a hasáról az anyagot. A sebek a hasán borzalmasan néznek ki. A köldöke alatt pár centivel egy tenyérnél kisebb körben viaszossá vált a bőre és ahol nem bírta, ott a nyers húsig repedt. A körből, mint az erek, úgy futnak szét kisebb-nagyobb vonalak egészen a gerincéig, felfelé a melléig, lefelé a szeméremdomjáig. Talán jobb is, hogy elaludt. Ez hónapokig fog fájni neki, és ha tényleg babát vár, újra fel fognak repedni. Nem tudom miért veszem lehetségesnek, hisz biztos. Csak ezért szenvedhet ennyire. Gyengéden visszatakarom és magamhoz húzom mégjobban. Megígértem neki, hogy nem érek hozzá, aztán megígértem neki, hogy nem eresztem. Az ígéretekben nem vagyok jó. Főleg, ha róla van szó. Egyáltalán nem emlékeztet Hellára, talán emiatt tudok vele lenni. Hella évekig tettette magát a társamnak, és az igazságot tudva, visszagondolva nem értem miért nem láttam. Apám mutatta be, kezeskedett, hogy szép helyen élhessünk és örömmel vigyázott Lídiára. Azt hittem Lídia az én lányom. Lídia a féltestvérem. Nem haragudhatnék rá, de nem tudok harag nélkül emlékezni rá. Más gyerekére vigyáztam, óvtam, mint a szemem fényét. Lenézek Járára és önkénytelenül összehasonlítom Hellával. Jára arca finom vonású, kerek arcéle, fitos orra és nagy kerek szemei vannak. Hellának ezzel ellentétben hegyes, markáns az álla, orra csúcsos és ívelt barna szemei vannak. Éreztem a vonzalmat Jára iránt, amikor még nem voltam tisztában a dolgokkal, mégsem tettem semmit, de ha Hella, aki évekig csak hazudott megérdemli a boldogságot, akkor én is. Bízom Járában. Nem élt emberek között, nem lesz könnyű. De jobb lesz, ha összeszedjük magunkat és eldöntjük, mit akarunk. Néhány hónap múlva egyel többen leszünk, akár akarjuk, akár nem. A felsőn keresztül a hasára simítom a kezem, vigyázva, hogy ne sértsem még jobban a sebet.

- Szia! Tudom, hogy ottbenn vagy. - simogatom a hüvelykujjamal a bőrét. - Csodálatos anyukád van. Fiatal, de az életét áldozná érted. De az apukád egy csődtömeg. Nincs semmilye, senkije, de az életét áldozná érted. Hogy hogyan találkoztunk? Hogy fogantál? Meg akartam ölni anyát. És elkábítottak mindkettőnket. Kényszerítettek, hogy ejtsem teherbe, mert kellettél nagyapának kitalálni, mi a végtelen élet titka.
Azt hiszem, nem ez a megfelelő történet. Szemem a fegyvereszsákra vetül.

- Mi lenne, ha a fegyvereket elraknám és a szabad zsákba beleraknám Járát? Egy-két óra múlva úgyis muszáj lenne továbbindulnunk. Én nem tudok aludni, Járát pedig fel tudom emelni a zsákban.

Így is teszek. Járát a fának támasztom és kiburítom a fegyvereket. Csizmába, ingujjba, combra kettesével kötöm a tőröket. Kardok, íjak az oldalamra szíjazva himbálóznak. Óvatosan beleültetem a zsákba, remélem, kibírja a kunyhóig.Zsák két végét a derekamra és a vállamra kötöm és elindulok, remélem a jó irány felé.