Nem kaptam vissza a ruháim. Se én se Bonifác. Mindketten kaptunk egy elméretezett felsőt, egy nadrágot és ketten egy plédet, hogy ne fagyjunk meg. Azt a plédet, amin kényszerítettek minket a szexre. Nem, ez nem igaz. Nem kényszerítettek minket és ez benne a legmegszégyenítőbb. Elérték, hogy önszántunkból tegyük meg. Nem tudom azt mondani, hogy nem élveztem, mert hazudnék. De a helyzet és hogy mikor történt, hányingerkeltő. Konrád azóta is kiütve fekszik a rácsoknak kötözve. Minket nem kötöztek vissza, felesleges is lett volna. A bal kezemről lecsúszott a kesztyű, természetesen. Jakab csak röhögött az olcsó trükkön, és megjegyezte, hogy nem látott még csonka nataminát. Kitán, Kilán és Zorád felébredtek, míg mi próbáltuk kiheverni az első pillanatokat. Csaholni kezdtek, morogtak mindenre, ami megmozdult. Lehet, hogy óriási hibát követtem, de lenyugtattam őket. Megmutattam, hogy én is és Konrád is jól vagyunk, de ezzel elárultam, hogy hozzánk tartoznak. Jakab csak hümmögött egyet és ennyit mondott:
- Meg sem lepődöm. Szinte az egész erdő veletek van tele.
Bonifác miután felébredt nem bírt rámnézni, pedig nem kértem volna semmit tőle. Konrádnak, hogy mondjam el mi történt velünk? Bonifác volt velem, ő az akivel átéltem. Szerencsére ezt ő is felfogta és váratlanul magához ölelt a pléd alatt. Némán sírtunk mindketten, nem láttam, de éreztem ahogy kissé megrázkódik a mellkasa. Nem simogatott, nem ért hozzám máshol, nem is bírtam volna elviselni. De csak szorított és nem engedett.
- Érzel valamit? - kérdezi. Eddig ez eszembe sem jutott. Ha sikerült teherbeejtenie, Jakab nagy valószínűséggel megöli őt és lehet, hogy Konrádot is. Még mielőtt kiderül hogy sikerült e, meg kell szöknünk.
- Még semmit. Fogalmam sincs mit kellene éreznem vagy mikor kellene éreznem.
- Vérzel még? - utal vissza a történtekre. Mikor felöltöztem a két combom belső fele csurom vér volt. A Sólyomarcútól egy rongyot kaptam, amivel letörölhettem, de Bonifácnak nem adott semmit.
- Csak egy kicsit. - nem merem mondani neki az alhasamban tomboló forróságot és fájdalmat. Újra csak magát okolná. Majd ha sokáig nem múlik, szólok neki. Csendbe burkolózunk mindketten.
- Talán nem. - töri meg a némaságot.
- Talán. De akkor lehet, hogy újra meg kellene tennünk.
- Lehet. Nem hagyhatjuk.
Most is előjön az érzés, mintha tudná mire gondolok. Fél mondatok elegek, hogy megértessük magunkat egymással. Senki nem néz ránk, nem ellenőrzi, hogy vagyunk. Így megy ez estig. Éjszakára kapunk még egy plédet, de azt inkább az eszméletlen Konrádra terítjük és magunkon jobban összecsavarjuk a miénket.
- Ti dolgotok. - nyugtázza Jakab. - Holnap reggelre kiderül hogy teljesítettél fiam. És ne próbálkozzatok. Reggelig a barátotok sem fog felébredni.
A kétségbeesett tekintetünk talán elég válasz neki. Visszamegy Hellához, aki reggel óta ránk sem nézett. Nem a lelkifurdalás miatt gyanítom. Talán az undor az, ami elriasztja tőlünk, de remélem hogy szégyenérzet is társul mellé. Mellettem Konrád most is mozdulatlanul fekszik. Kibontakozom  a Bonifác nyújtotta melegből és végigsimítok fedetlen haján. Hófehér fürtjein megtapadtak a fagyott hópelyhek.
- Ma este muszáj megszöknünk. - mondom anélkül, hogy visszafordulnék.
- És mégis, hogy tervezted, Jára? Rajtunk alig van ruha és minimum egy napi járásra van a házatok. Konrád teljesen eszméletlen. Mi ketten vagyunk és nem a legjobb állapotban, ők négyen.
- De vannak farkasaink. - érvelek.
- Igen, bezárva.
- Muszáj. - meglepődök a saját hangomon. Gyenge, alig hallható és elcsuklik minden pillanatban.
- Mitől félsz, Jára? Nem apámtól, vele szemben kiálltál. - most is tudja. Tudja, mi az ami a szökésem igazi oka. - Egy pléd alá vagyunk bezsúfolva ketten. Szerinted nem érzem, hogy árad belőled a meleg?
- Jaj, Bonifác... - hagyom el magam. A kétségbeesett könnyek ömleni kezdenek a szememből, testem rohamszerűen rázkódik a szabadjára engedett félelemtől. Megfogom azt a kezét, amivel nem ölel magához és becsúsztatom a ruhám dereka alá. Egy pillanatra elrántja a kezét és egész testével megriad, de visszarakja a kezét és köldököm fölé simítja.
- Ez tűz forró.
- És annyira fáj. Belül, legbelül. - hangom könyörög neki, hogy segítsen.
- Tudom. Az én hibám. - suttogja maga elé. Az állát a fejem búbjára támasztja, de a kezét nem húzza el. Az álom jut az eszembe. Akarva-akaratlanul a kézfejére teszem az ép kezem, míg a csonkát a mellkasára teszem. Abszurd látvány.
- Szerinted igazuk van? Az álommal kapcsolatban.
- Fogalmam sincs. - suttogom két görcsös sóhaj között. Újra és újra megérzi, hogy mi jár a fejemben. Egy puha orr böködi neg hátulról a vállam. Hátrafordulok, Bonifác kezét nem engedve. Zorád jött ide hozzám. Fejét a vasnak nyomja és nyüszít.
- Kussoltassátok el azt a dögöt! - ordít Jakab. Azt hiszem, nem józan. A tűz fényében a Sólyomarcú feláll egy kulcscsomóval és az íjával a kezében. Sikítva felállok és nekirohanok, de ő megragadja az ép kezem és könnyeden magával ránt, közel magához.
- Kiengedem a farkasokat és beleeresztek egy nyilat Jakabba. Szabadítsátok ki a barátotokat és rohanjatok. - ezzel Bonifác karjaiba lök.
- Jól vagy, Jára? Mit mondott?
- Kösd ki Konrád kezét. Megszökünk.
-  Mi? Segít? És hogyan visszük magunkkal Konrádot?
- A plédet rákötjük két farkas nyakára és ráfektetjük.
Némán bólint és Konrád mellé guggol. Halkan, feltűnés nélkül elkezdi kibogozni a kötelet, de nincs szerencsénk. Hella minket figyel.
- Ezek megszöknek. Jakab!
Mindketten elindulnak felénk, Lomhával a nyomukban. A sötét fák közül hangos trappolással Szirá bukkan ki és a kidöntött fákról elrugaszkodva a Lomha nyakába ugrik. Fogai belemarnak a húsba és a lendületet kihasználva elroppantja a gerincét. A Lomha holtan csuklik össze. Hella félelemtől szakadozott sikolyt hallat. Mellettünk kattanik a zár és az ikrek hátra nem nézve futnak az erdőbe, de Jakabnál íj és nyilak vannak. Az első lövést elvéti, de a következőt nem fogja. A Sólyomarcú hátrafordul a ketrectől, felajzott íjjal a kezében és várakozás nélkül elengedi az ideget. Jakab gyorsan mozdul, de nem elég gyorsan. A nyíl a vállába fúródik és a lövés hordereje elteríti a földön. Hella letérdel hozzá a hóba és próbál tenni valamit. Én és Bonifác addig Zorád és Szirá nyakába kötjük a plédet és ráfektetjük Konrádot.
- Szirá! Tudod merre kell menni?
Szirá hevesen bólogat.
- Akkor menjetek! Ne álljatok meg hazáig!
Egy ideig még egy helyben toporognak és rám néznek, de elindulnak az erdőben. Amint kiérnek a tűz fényéből, alakjuk elveszik a sötétben. Visszafordulok a tűz felé. Jakab küszködve próbál felülni, Hella tehetetlenül forgolódik körülötte. A Sólyomarcú egy zsákkal közelít felénk. Odaveti Bonifác elé.
- A fegyvereitek. Ruhát nem tudok adni, de úgy gondolom megoldjátok. Tűnjetek el.
Elkezdünk futni az erdőbe, de mindenképp meg kell állnom és utoljára a Sólyomarcúhoz szólni.
- Miért? - kiáltok utána.
- Natamina voltam, mint te, de született egy lányom évekkel ezelőtt, akit elvett tőlem a természet. Őt keresem. Jakab őrült, nem játszom tovább a játékát. Remélem sosem találkozunk többet. - meg sem várva a választ eltűnik ő is az erdőben.
- Köszönöm! - mondom, talán megnyugtatás képp magamnak.
- Gyere, Jára! Menjünk mielőtt összeszedik magukat.
Mi is elindulunk a vaksötétbe. Egy-egy kisebb nagyobb lyukon bejut a Hold fénye a fák lombján át. Egy ilyennél állunk meg, mikor elég messze érünk a tábortól. A tűzrakás luxusát nem engedhetjük meg magunknak, akkor értelmetlen lenne a szökés. Bonifác a plédet egy tőrrel ketté hasítja és az egyik felét a saját vállára teríti, a másikat az enyémre. Még most sem fázom. A testemből tengernyi hő árad minden másodpercben. Ezt Bonifác is érzi.
- Nem enyhül? - kérdezi.
- Nem. Egyre jobban fáj.
- Vissza kell mennünk. Induljunk.
Egymás mellett gyaloglunk a feketeségben, de nem érünk egymáshoz. A sötétben jobban kísértenek a történtek. Bevillannak képek, hangok, érintések. Visszagondolva értem meg mennyire hiányoztak az érzelmek a szexből. Gyors volt, durva és céllal tettük. Nem csak azért, mert ezt kívánta minden porcikánk a másiktól. Változtatni nem változtathatok rajta, kivéve egy dolgon.
- Bonifác. Képtelen dolgot akarok kérni tőled.
- Mondjad.
- A fejemben minden megvan. Emlékszem mindenre. Ha akarom bármely pillanatát felidézhetem, de nem teszem. Nem akarok így emlékezni rá. Elfelejteni nem felejthetem ez már tény, de ha emlékeznem kell rá, azt hadd tegyem kevésbé gyötrelmesen. Olyan durva volt az egész, nem volt gyengéd pillanat, amibe kapaszkodhatnék.
- És azt szeretnéd, hogy adjak neked?
- Azt hiszem, igen. Ezt szeretném.
- És hogy gondoltad? - torpan meg mellettem Bonifác. Hangja kicsit ideges, de nem elutasító, mégsem tudok válaszolni neki.
- A sötét miatt. Ilyenkor nyitott szemmel is előtted van. Ez volt neked az első igaz? - fordul felém. Hangszíne átalakult. Bizalmas, mély tónusban ejti ki a szavakat. Arcomat elönti a pír, bár a sötétben ezt úgysem látja és amúgyis tudja rá a választ. Lassan lép egyet a hóban és az egyik kezét a derekamra, a másikat az arcomra csúsztatja, ügyelve, hogy a hasamhoz ne érjen.
- Melletted maradok, amíg szükséged van rám, neked és a babának, de nem fogok hozzádérni. Nem veszlek el Konrádtól. Egyszer majd ha mindketten túllépünk, talán, de most még nem. Tudom, hogy te is érezted, mintha tudnánk egymás gondolatait és egy láthatatlan kötél húzna mindig össze minket. De én most vesztettem el az életem, neked pedig ott van Konrád. Nem hagyhatod magára. Mondtam, amíg szükséged van rám, maradok, de ha addig nem jön el a mi időnk....tovább lépünk. Így helyes.
Közelebb hajol és homlokon csókol. Elengedi a derekam meg az arcom, el akarna távolodni, de visszarántom és hozzábújok. Átölelem a derekát és a pléd alatt a hátára csúsztatom a kezem. Belemarkolok a felsőjének az anyagába, mintha azzal közelebb érezhetném magam hozzá. Bonifác a vállamnál átkarol és fejét a nyakamba hajtja.
- Köszönöm. - oldalra hajtom a fejem és belesuttogom a fülébe. Újra el akar távolodni.- Ne, még ne engedj el!
- Rendben, Jára, de hamarosan indulnunk kell.
- Hamarosan, de nem most.
Bonifác karjait szorosabbra fűzi körölüttem. Egy ideig úgysem érint így többet.