Fogalmam sincs mennyi ideje ölel magába ez a fojtogató tehetetlenség.Néha álomnak, néha valóságnak tűnik ez az egész, de Aida mindenhol ott van.Olyan emlékek tűnnek fel, amikről nem is hittem, hogy az agyam még raktározza őket.Egészen kicsi lehettem, mikor egyszer Konrád elvesztett sétálás közben.Csak elmondásból emlékszem rá, de akkor már elég stabilan tudtam járni, mégsem értem Konrád térdéig.Most viszont tisztán emlékszem a helyre, ahol Aida rámtalált végül.Éppen bimbózó liliomok meredtek az ég felé szerte a réten.Le akartam szakítani egyet, amikor Aida dorgálva morrant, a bozótosból kisurranva.Mellém galoppozott, aztán engedte,hogy a marán lévő dús szürke bundájába kapaszkodjak.Biztosan Iszonyúan téptem a szőrét.Így vártuk, hogy Konrád odaérjen hozzánk.De az álomban nem Konrád jön, hanem Bonifác.
- Jára.Jára. - szólongat.Az emlék tovatűnik és vele Aida is.Aida.Aida meghalt.Valaki megölte.Kék nyilat használt az illető, de Bonifác nem lehetett, hisz végig velem volt.A nyilakról talán mégsem hazudott.
- Jára. - hallom újra Bonifác hangját.Teljesen felébredek a kábulatból.A testem minden porcikája magához tér.Az ujjaim nagyon fáznak, a fejem valami melegbe van döntve.Nem akarom kinyitni a szemem, nem akarok visszalépni abba a valóságba, ahol Aida nincs többé.
- Tudom, hogy felébredtél.Nem bánom, ha pihensz még, de akkor valami kaja után kell néznem.Nem szívesen hagylak magadra félkábultan.
Kinyitom a szemem, nincs visszaút.Össze kell szednem magam, ha meg akarjuk találni Konrádot.Először az ég szürke felhőit látom meg az erdő csupasz fáinak ágai között.Hófelhők.Kicsit megbillentem hátra a fejem.Bonifác egyenesen rám néz felülről.
- Ébren tudsz maradni egy kicsit?Hamarosan sötétedik, muszáj lesz ételt szereznem.
Vár pár percet, várja, hogy felfogjam mit is mondott.Elkezdek felkászálódni ülő helyzetbe.Kezeivel megtámaszt oldalról, nem igazán van rá szükségem, de jobb így.Amint felülök hátranézek rá.Nyújtott lábbal, kis terpeszbe ül, a fejem az ölében volt.Maga alá fát pakolt, hogy ne a hóba üljön.A nadrágján sötétlik egy vérfolt, megérintem az  arcomat.Azon már egy csepp sincs.
- Letöröltem.Nem akartam, hogy az arcodra fagyjon. - Miközben beszél végig a kezeit bámulja.Lenézek rájuk.Tele vannak friss sebekkel, horzsolásokkal és halvány lila színben játszanak.Körmei berepedeztek és föld ragadt alájuk.
- Mit csináltál? - kérdezem, de nem válaszol.Tovább mered bágyadtan lefelé.
- Bonifác, kérlek.Mi történt? - kérdem újra.Felemeli rám a tekintetét.Szemei duzzadtak, vörösek.Mereven felemeli a jobb kezét ahhoz a bokorhoz, ahol Aida teste feküdt.De már nincs ott.Helyette egy friss föld takarta kupac van a helyén.
- Eltemettem.Aidát.
- De miért?
- Nem tudom.Minden rejtély körülöttetek, de láttam, hogy Aida tényleg számított neked.
- Köszönöm.
- Tartoztam ezek után annyival, hogy én is teszek valamit értetek.És tartoztam magának Aida lényének, érdemelt annyi tiszteletet, hogy kellő képpen eltemesse valaki.Nem tudtam mikor ébredsz fel és nem lehetett várni a végtelenségig.Ne haragudj, ott lett volna a helyed mellette.
  - Így volt jó.
Próbálok erősnek mutatkozni, de megszakad a szívem.A hiánya elviselhetetlen.
- Megyek, hozok fát, hogy éjszakára tudjunk tüzet rakni.Maradj itt, próbáld meg kitisztítani a kézfejeden a sebeket. - és ezzel fel is állok és eltűnök az erdőben.Én akartam rendbe tenni a sebeit, de azok a kezek érintése, amelyek eltemették Aidát, megrémítene.Kell egy kis idő.Semmi kedvesség, semmi érzelem, félek, hogy összerogynék a bánattól.Ha elhagyom magam, sosem találunk rá Konrádra.Most a fagyos hó hűvösére, a faágak durva kérgére és az erdő szöszmögő csendjére van szükségem.Csak megyek és megyek egyre távolabb, míg végül annyi fát összeszedek, hogy alig bírom vinni.Talán egy órán keresztül gyűjthettem a fát, ideje visszaindulnom, hisz Bonifác is egyedül van.Igyekszem óvatosan lépkedni, de így is megroppan a hó vagy egy-egy ág a lábam alatt.Ilyenkor megállok és körbenézek.Nem lenne szerencsés, ha valaki vagy valami rámrontana.Fegyvertelen vagyok, béna és fáradt.Könnyű préda bárminek.Már látom Bonifácot, ahogy egy kis helyet készít a tűznek.A közelében két embernagyságú területen a havat elpucolta és fával nagyjából kirakta.Épp rámnéz és int, hogy siessek, mikor mögötte meglátok valamit.Körbe oson a bokrok között.A bundája hófehér, léptei megfontoltak.Ha nem ismerném ügyes járását, nem venném észre.Vadászik.Nem tudja, hogy Bonifác velem van, vagyis én Bonifáccal vagyok.Egyre közelebb ér.Kidugja a fejét a bokrok közül és a Nap utolsó sugaraiban megcsillannak vérfagyasztó szemei.Aidától tanult vadászni, látszik.Fával a kezembe rohanni kezdek.
- Szirá!Szirá!Ne bántsd! - kiáltok neki.Még időben vagyok.Várok pár pillanatot és mielőtt rávetné magát Bonifácra, megáll.Felemeli a fejét és felém fordul.A hevenyészett táborhoz érve leszórom a fát és a bokor szúrós ágaival nem törődve ráborulok Szirára.A könnyeim elerednek és szüntelenül, kis patakban csordogál az arcomról Szirá bundájára.
- Jaj, Szirá! - csak ennyit tudok, kinyögni.Szirá nem mozdul, csak hagyja hadd öleljem.Elemelem a fejem.Látom, hogy két jégkék szeme megtelt sós könnyel.Hál isten sértetlen.
- Te tudtad. - mondom, mire gyengén megrázza a fejét, majd mancsával az orrára csap többször.
- Megérezted?Azért jöttél erre? - erre már ugyancsak haloványan, de bólogat.
- Mi van a többiekkel?Hogy - hogy csak egyedül jöttél? - a válasza újra csak fejrázás.Nem tudja.Fogalmam sincs, hogy mennyire jó vagy rossz hír ez.Mögöttem Bonifác elkezdi összeszedni a szétszórt fát.Szirá ránéz a vállam felett, majd elindul felé vicsorogva.
- Ne, Szirá!Nem ő volt.Ő temette el.Segít megkeresni a többieket.
Szirá hátranéz rám.Előveszem a legkönyörgőbb tekintetem.Beválik.Szirá leül az egyik fekhely mellé és csendben vár.Némán kijelölte, merre menjek.Leülök mellé és elkezdem megrakni a tüzet.Idébb-odébb találtam néhány fenyőgallyat.A gyantájuktól gyorsan beindul a tűz.Egy fél óra múlva már szorgosan lobog a láng középen.Mindhárman bambulunk bele a tűz izzó, narancssárga nyelvei közé.Időközben Szirá valamennyire elfogadta Bonifác jelenlétét, de még eléggé bizalmatlan vele.Érzi rajta Aida halott testének a szagát.Egyszer sem ment oda sem Bonifáchoz, sem oda, ahova Aida el lett temetve, pedig tudom, hogy észrevette, hogy hol is van.Többször is odanézett pár pillanatra, de elkapta minden alkalommal a tekintetét.Bonifác kettőnkkel szembe ül, a tűz túloldalán.Néha rámnéz, néha megkockáztat egy pillantást Szirára.
- Az anyja volt. - csak ennyit mondok.
- Sejtettem. - csak ennyi a válasz.Ezután hosszú órákig csendben vagyunk.Bonifác egyszer elment fáért, de fél órán belül visszajött.A kezeit már arra kitisztította mire Szirá megérkezett.Fájnak neki, ez biztos, de nem vallaná be.Én fizikailag jól vagyok, de egy szót nem tudok kipréselni magamból.Mindhármónk ül és a saját kis gondolataiba, fájdalmaiba réved.Minket Aida elvesztése és a többiek holléte nyomaszt, Bonifác Hellát és Lídiát hiányolja, ebben biztos vagyok.De megértem.Hirtelen nekiáll korogni a hasam, de beleremegnek a fák rozoga ágai a hangjába.Szirá és Bonifác is rámnéznek.Bonifác kissé gúnyorosan elhúzza a száját.Szirá feláll és elindul az erdő felé.
- Ne menj.Nem kell fognod semmit.
De ő csak megy tovább.Fülei a fejére vannak lapítva, járásának minden mozzanata fájdalmat áraszt.Tudom mit érez.
- Jólvan.Menj csak.Nagyon éhes vagyok. - mosolyodom el, de tudom, hogy nem látja.Pár pillanat múlva eltűnik az erdőben.Amint Szirá elveszik az erdő sűrűjében Bonifácnak talán még nagyobbat kordul a hasa, mint az enyém.
- Meg ne szólalj. - mondja keserédesen. - Nagyon ijesztő.Szirá ugye?
- Igen.Aida idősebbik lánya.Otthon egy farkaskölyök várja.
- Gondolhattam volna, hogy a kis fehér az övé.
- Hát igen.
- Játszunk?
- Kérdezgetésre gondolsz?
- Igen.
- Rendben.
- Én kezdem.Honnan tudjátok, hogy mi a farkasok neve?
- Ezen én is gondolkoztam sokat.Egyszer csak úgy kezdjük szólítani őket.Fél éves koruk körül alakul ki.Nem tudom, hogy ők választják-e vagy ugyanúgy megérzik, hogy hogyan szólítsák egymást.Sosem volt ebből kavarodás.A kölyköknek még nem tudjuk a nevüket.
- Nálunk a kutyákat mi nevezzük el.Igazából minden házi állatunknak nevet adunk.
- Mi nem adunk nevet semminek önkényesen.Az ő szabadságukat vesszük el, ha rájuk kényszerítünk egy általunk önkényesen választott nevet.
- Sok ember elgondolkozhatna azon, amit mondasz, köztük én is.Olyan közel éltek a természethez, a társai vagytok az élőlényeknek, nem felettük álltok.Mindenkinek így kellene élnie.
- Rengeteg munka.Sokszor azt kívánom bárcsak úgy élhetnék, mint más lányok.Ennyi idősen élvezni, hogy a férfiak koslatnak utánunk, ruhákon filozofálni és az lenne a legnagyobb bajom, hogy a fülbevalóm nem passzol a szememhez.
- Ezeket honnan szedted?
- Könyvekből.Régen így éltek az átlagos nők.
- De te nem vagy átlagos Jára.Sosem leszel az és erre legyél büszke.Mindenemet odaadnám, hogy én is nataminaként élhessek.
- Ez hízelgő.
- Szívesen. - vigyorodik el végül.Ezzel egyidőben újat mordul a hasa.
- Khm. - köhintek egyet, jelezve, hogy a csipkelődésben vesztésre áll.Szerencsétlenségemre az én gyomrom is megadja magát.Először halk röfögő hangot hallatt, aztán kitör belőle a nevetés.Fura boldognak lenni ilyenkor, de a jókedve ragadós és nem süppedhetünk bele a gyászba.Aida szerette, ha nevetek.Most miatta is ezt teszem.