Mindig visszanézek kunyhóra, próbálom kitalálni milyen messze vagyunk.Minél messzebb haladunk annál jobban tűnik el a kis ház, de nem azért mert távolodunk és egyre kisebbnek tűnik, bár ez is közre játszhat benne.Ha nem tudnám, hogy ott van, nem keresném a szememmel észre se venném.Nem tudom miért.Még a fehér hó sem takarja igazán. És ekkor megértem.Konrád az ezüstborostyán levével kente be, ezért van a ház körül egy furcsa derengés.Valamennyire visszaveri a körülötte lévő világot, de nem eléggé, hogy feltűnő legyen.Valahonnan rémlik, mintha Konrád mondta volna kiskoromban.Igen, megvan.7-8 éves lehettem, mikor elvitt éjszaka csillaghullást nézni.Augusztus volt, a föld még valamelyest árasztott magából egy kis melegséget, de az erdő párássága miatt az vizes Volt és mégis csak feküdtünk a nyirkos fűben és számoltuk a lehulló fénycsóvákat.Ártalmatlan dolgokat kívántunk: csalánleves ebédre, egy utolsó meleg nyárizápor, egy kövér vaddisznó, de az utolsó csillagnál Konrád magában motyogott valamit és egy könnycsepp gördült le a halántékán.8 évesen jelentéktelennek tűnt és azóta most jutott eszembe először ez az emlék.Bármi lehetett Konrád múltjából.Eszébe juthatott a családja, egy szeretett lány vagy, hogy a nyelvenek a hazája, amit beszélünk, rég halott.Halott.A nyelv is halott.Konrád és én magyarul beszélünk.Bonifác pedig ért engem.
- Bonifác! - fordulok az előttem lépdelő férfiúhoz.
- Tessék!
- Milyen helyen élsz? - teszem fel az ártatlan kérdést.
- Az erdőn túl van még egy nagyobbnak nevezhető tó és egy tisztás.Azután van a falu amiben élünk. - kezd bele a mesélésbe.Mondanivalójának tartalma elúszik a semmibe, csak a hangjára figyelek.Magyarul beszél, de a kiejtése valahogy mégis más.Furcsán pörgeti az r-t és magasabbra veszi a hangját a mondatok elején.Csak egy kicsit más.Újabb dolog, amit nem értek.Magamban pontokba szedem ezeket a kérdéseket:
- Bonifác nyelve.Nem, ami a szájában van!
- A kék nyilak.
- Konrád.

Kevésnek tűnik ez a három tétel, de ha töviről hegyire átvizsgáljuk, nehéz lenne megállapítani, hogy hol kezdődik az egyik és hol a másik kérdés.A fejemből kitörlöm a listát és a göröngyös, hófödte talajra nézek.Várok valami jelet, hogy Konrád erre járt, de egyenlőre Bonifác saját nyomait követjük visszafelé.
- Milyen messze láttad innen? - kérdezem tőle.Bonifác megáll egy pillanatra és bevár.Egész eddig előttem ment.Szemmel tudtam tartani és nem volt alkalma hátbaszúrni.De nem bánom, hogy mellém helyezkedett.Nyomasztó egyedül menetelni, miközben talán egy olyan nataminát keresünk, aki halott.Ironikus.A férfi, aki örökké él, meghalhatott.Szemeimet szúrja a könny, de nem adok utat nekik.Letörlöm őket.
- Minden rendben?Tudom, hogy praktikai okokból kellett előttem menned, de remélem bízol bennem annyira, hogy ne feltételezd rólam, hogy hátbaszúrlak.
- De pont ezt feltételeztem rólad. - nevetek fel halkan.
- Bíztató. - mosolyodik el keserédesen Bonifác. - Rászolgáltam a bizalmatlanságodra.Rád támadtam.Kétszer.
Hangja mostmár semmilyen érzelmet nem mutat a lelkiismeretfurdaláson kívül.
- Nem tudtad ki vagyok.Helyes dologban cselekedtél.
Bonifác meglepődik a kijelentésemen, de nem ő az egyetlen.
- Miért védesz? - hangzik el az ő szájából ugyanaz a kérdés, ami az én fejemben is megfordult.
- Fogalmam sincs. - mondom az igazat. - Talán a tény, hogy Konrád meghalhat és te vagy az egyetlen, aki segíthet abban, hogy ezt megakadályozzuk, erre kéztet.
- Most meg őszinte voltál.Lehetetlen egy lány vagy Jára.Csodálkozom, hogy ő kiigazodik rajtad.- mereng teljesen cél nélkül az erdőbe.Egy ideig beszéd nélkül haladunk tovább.Bonifác, néha lehajol egy letörött ághoz, egy nyomhoz.
- Az utolsó kérdésedre válaszolva, innen pár óra.Délre odaérünk.
Felnézek az égre.A nap állásából próbálom kiszámolni az időt.Talán 8-9 óra lehet és lassan kiérünk az általam ismert körből.A fenyőket lassan felváltják a kopasz, lombhullató fák.Csupasz ágaikon néha megpihen egy borzolt tollú kismadár, majd gyorsan tovaröppen.Körülbelül egy órányi néma gyaloglás után egy őzcsorda fut be a látóhatárunk szélére.Egy ideig gyönyörködünk bennük, közben olvasztunk egy kevés havat, hogy megigyuk.Hozhattam volna valami kulacsot magammal.A kényelmes gondolat odébbáll és helyét a szüntelen gyaloglás veszi át újra.Bonifác nyomai lassan elkezdtek Konrád nyomaival keveredni.Jól lehetett látni a két emberi talpat körülvevő farkasmancsokat.
- Itt még nyugodtan ment.Nem látom jelét, hogy menekült vagy támadott volna valamelyikük is. - állapítja meg Bonifác.
- Remélem később sem kerül rájuk sor.Aida öreg a harchoz.
- Aida, az öreg farkas.
- Igen.Olyan színű a bundája,mint a hajam.
- A hajad most barna.
- Ez igaz, de nem mosom le.Mi van, ha találkozunk valakivel?
- Jogos.Sokkal okosabb vagy, mint vártam.Főleg, hogy az erdő mélyén neveltek egy kunyhóban.Írni, olvasni tudsz?
- Persze, hogy tudok.Konrád tanított mindenre.
- És nem furcsa?
- Micsoda?- nézek rá értetlenül.Felém fordul a következő mondandójával.Szabad fényben a haja világosabbnak tűnik, ráncai nem olyan mélyek, a szeme pedig szinte sárga.
- Egy ágyon osztozni.Szerelmesnek lenni abba, aki felnevelt.
- Ebbe sosem gondoltam bele.Sosem voltam közösségben.Nem tudom, mi a szokványos és mi a furcsa, ha a szerelemről van szó.Sőt bármi másról.Aszerint az értékrend szerint élek, amit Konrádtól kaptam és teljesen elégedett vagyok vele.
- Erre nem gondoltam.
- Nem baj.Csak hanyagoljuk.Azt sem értem miért válaszoltam.
- Mert kérdeztelek. - vigyorodik el kajánul.
- Lehetséges.Nem bánom, ha kérdezel, de cserébe én is kérdezek.
- Fernek tűnik.Kérdezz akkor.
Elgondolkozom mi az, ami a legjobban érdekel.Egyből a gyerekek jutnak eszembe.Nem értem miért pont ez.Talán a lehetőség, hogy kapok rá választ.
-Lídia.Hogy néz ki?
Meglepődik a kérdésemen.
- Kérdezhetek gyorsan előtte?
- Nyugodtan.
- Láttál valaha gyereket?Vagy csecsemőt?
- Soha. - válaszolom.
- Értem. - Kicsit vár aztán folytatja. - Képzelj el egy embert, nyomd össze akkorára, hogy két tenyereden elférjen.A feje körülbelül a harmada a testének, de nem úgy néz,ki mintha felfújták volna.A karjai és a lábai erőtlenek és húsosak.A feje búbján csak néhány vékony, világos hajszál van.Apró szájában nincsenek fogak, a szeme nagy és kerek.A bőre halvány színű és selymes.Az egész teste kellemes babaillatot áraszt.A világ legszebb érzése, ha a közelében lehetek.Egyszer remélem, te is átélheted ezt a csodát, Jára.Őszintén remélem.
Megemésztem, amit elmesélt.A vágy, hogy anya legyek ezzel csak erősödött.Néhány néma perc múlva megszólalok.Szokásunk lesz a beszélgetést megszakító csendes idők.
- Köszönöm.Tényleg. - mosolygom rá őszintén.
- Megegyeztünk, nem? - viszonozza a gesztust.Mosolya neki is őszinte.
- De.És akkor most te jössz!
- Jólvan.Hogy lehet, hogy érted mit beszélek?
- Mert nem vagyok süket.
Erre tettetett megvetéssel rám emeli a tekintetét.Ezzel a férfivel az éjszaka közepén még meg akartuk ölni egymást, most meg viccelődve sétálgatunk az erdőben.Elgondolkodom, mit válaszolhatnék neki.
- Nagyon humorosnak érzed magad? - kérdezi vigyorogva.
- Ami azt illeti....Jó mindegy. - adom fel és mosolygok én is.
- A kérdésre nem válaszoltál.
- Azért, mert nem tudok.Ezen az egy nyelven beszélek, sokáig azt sem tudtam, hogy több van.Konrád azt mondta, hogy ez a nyelv ráadásul kihalt rég.
- Ez nem teljesen igaz.Kihaló félben van.Akik itt maradtunk a hegyek között szétszórtan, még beszéljük, de muszáj más nyelvet is használnunk, hogy boldoguljunk.Ezért volt furcsa, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük.Valószínűleg, akkor Konrád valahova a közelbe valósi.
- Meglehet.- lenézek a földre.Itt-ott, ahol még nem járta össze más állat, látni Konrádék nyomait.A farlasmancsok jól kivehetően körbeveszik Konrád talplenyomatát.Először a nyomokat hódara veszi körül és egyenletes mélységűek, de mire a nap a csúcsra ér, elmélyülnek a saroknál.Futottak.
- Itt találkoztam vele.Biztos vagyok benne.Én annál a bokornál húztam meg magam, míg elfutott.Pár kilométerrel odébb vércseppek és sárdarabok pettyezik a fehér havat.A vér egyre nagyobb foltokba mocskolja a fagyott vizet.Nem merek előre nézni, félek, hogy olyat látok, amit nem bírok elviselni.Bonifác megtorpan mellettem.Errefelé a vérfoltok fagyott tócsává nőttek, de mind egy irányba nézett.Nem mertem követni se lábbal, se a tekintetemmel az útjukat.Mihelyst a szívverésem lehalkult, erős zihálásra lettem figyelmes.Hörgő, fröcsögő, nehéz zihálásra.
- Jára?! - Bonifác hangja alig ér el hozzám. - Öreg, szürke nőstényfarkasról beszéltél ugye?
Erre felkaptam a fejem.Az egyik leveles bokor tövében egy ziháló szürke mellkas emelkedett fel-le.
- Aida!- sikítottam.Rohanni kezdtem a test felé.A vér egyre több és több lett.Bukdácsolva odaértem Aidához.Alhasából egy kéktollas nyíl állt ki.A nyíl mellett lassan folyt a vére.A döbbenettől vagy a kétségbeesétől esetleg a fájdalomtól a földre zuhantam.
- Aida, hallasz?Kérlek! - suttogtam.Aida nem mozdult.Rátettem a kezem a mellkasára, jég hideg.A hasa viszont égetet.Lázas, a nyíltól szerzett sebből fertőzést kapott.Teste szinte teljesen kihűlt.Már nem segíthetek rajta.Sós könnyek gördülnek le a járomcsontomról egyenesen Aida véres bundájára.Az övemből előhúzom az egyik tőrt, Aida nyakán megkeresem az ütőeret és felemelem a pengét.Meg akarom szabadítani a szenvedéstől.A kezem iszonyatosan remeg.Nem tudom megtenni, a megrohamozó emlékek, a szeretet nem engedi.A tőr kizuhan a kezemből egyenesen a hóba.Én félig kábult állapotban lefekszem az egyre növekvő vértócsába Aida mellé.Nem érdekel, hogy arcom egyenesen a forró vérében tocsog, csak ölelem magamhoz.A nyíl nem engedi, hogy szorosan tartsam, de érzem gyenge szívverését még.Hirtelen felkapja a fejét, felnyüszít, aztán visszaesik a hóba.
- Aida.Sajnálom, nem tudom megtenni.Te vagy az anyám és jobbat nem is kívánhattam volna nálad.Szeretlek.Köszönöm.Köszönöm.Köszönöm.Köszönöm. - suttogom a végtelenségig.Aida megnyalja a fülem, a mancsát, utolsó erejéből még a megfeszíti, aztan végleg elernyed.A mellkasa többet nem emelkedik.Megnémulok.A saját belső sikításomtól zsong a fejem, de egyszer csak ez is abbamarad és magába ölel a semmi.A teljes öntudatlanság, érzéketlenség.Se fekete, se fehér, se kemény, se lágy, de magába von és megfojt.