Miközben csókolóztunk a nap nyugovóra tért.Hosszú órákon keresztül nem engedtük el egymást, de a csók csak csók maradt.Nem kúsztak kezek a ruhák alá, nem markoltak bele a testbe.Egyedül levegōért voltunk hajlandóak megállni, akkor is lihegve kaptunk a másik ajkai után.Éreztem a keménységet, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, de Ō fontosabb volt.Az arca, a csókja.Az elsō gyengéd csók átváltott vad csatározásba, majd nyelveink újra gyengéd táncot kezdtek járni.Ezután összebújtunk szótlanul.Bennem tombolt az adrenalin, nem tudtam hosszabb távon lehunyni a szemem.Két kezem a mellkasán, arcom a kulcscsontján pihent.Szíve hevesen vert, szinte ripityára törte a bordáit.Légzése ütemesen emelte mellkasának lágy vonalait.E kettō ritmus adta a benne zajló élet dallamát.Ez a dal fülnek szinte nem hallható, aprócska szuszogások, halk, mély dobbanások a test belsejébōl.Látni sem láthatja az ember igazán.Egy résnyire nyitott száj és egy mellkas, melyet hófehér szōr borít.Jobb kezemmel beletúrtam a göndör szōrbe.Lehunytam a szemem és elaludtam utána.Reggel, mikor megébredtem nem volt mellettem megint.Érzékeim még tompák voltak, alig észleltem magam körül a vilagot.Kinyújtottam a jobb kezem az ágy belseje felé.A lepedōn még érezni lehetett Konrád testének a melegét.Kábán felültem, halk zörgésre lettem figyelmes.Szirá és Kéra kölykei az ágy lábát rágcsálták.Lehajoltam, de a szemfüles kölykök észrevettek és nekiiramodtak.Kivéve Szirá hófehér kisfarkasát.Elszántan szembeszállt velem.Lenyújtottam a jobb kezem, hogy szegénynek ellenfele is legyen.Vadul csaholt, és tūhegyes fogait a karomba nyomta, persze játszásból.Igazi farkashoz méltó bátorsággal küzdött míg végül feladta.Hangos puffanással levágta magát a fapadlóra és lihegni kezdett.Jobb kezemmel a mellkasát fogtam, csonka kezemmel pedig a hátsója alá nyúltam, hogy felemeljem.Ügyetlenül, de sikerült.Háttal belefektettem az ölembe, hogy feje a bal kezem könyökhajlatába illeszkedjen.A pici lélegzetvételei lassabbak és ritkábbak lettek.Mancsai elernyedtek, jégkék szemeit szép nyugodtan elfedték a szemhéjai.Jobb kezemet apró mellkasára teszem.Fel-le.Fel-le.Önkénytelenül is elmosolyodom, ahogy ránézek a szundikáló csöppségre.
- Csodálatos anya lennél.-szólal meg Konrád a fürdōajtóból.
- Mióta állsz ott?-kérdem kissé gyanakvóan.
- Nem régóta.-mosolyodik el gonoszul.Arcán pajkosság játszik.-De tényleg.Igazán jó anya lennél.-komolyodik el.
-Azt mondod?Én nem tudom.De nem is fogom megtudni.Biztos nem lehet soha?
-Egész eddigi életem azzal töltöttem, hogy a fajtánk után kutassak.Egy forrás sincs natamina anyáról és gyermekérōl.
Elszomorít, hogy ezt hallom tōle.Még élt bennem a remény, hogy lehet családom.
-De egy elōnye van.- vigyorodik el- nem kell védekezned.
-Mi ellen védekeznék?- nézek rá értetlenül.
-Hát az ellen, hogy teherbe ess.-még mindig vigyorog.
-És mégis mit gondolsz valaha lesz valaki a világban, aki beleszeretne egy nataminába.Örökké élünk.Mindenki kihalna mellōlem akit szeretek.Nem akarok így élni.
Konrád arcáról végre lemosodott az a kaján mosoly.Helyette mély szomorúság látszott a szemeiben.A kiejtett szavaknak nagyobb súlya volt, mint gondoltam elsōre.Ō évszázadok óta így él.Nincs senkije.Magányosan él mióta elszökött a faluból.
-Ne haragudj.Én nem úgy értettem...
-Tudom, hogy értetted Jára.Ne magyarázkodj.
Hangja lassan elhalkult, szeme a karomba szunnyadó kisfarkast vizslatta.Hogy lehetek ekkora tapló?Neki is ugyanúgy fáj, hogy nincs családja.Ō is vágyik csecsemōre, akit dédelgethet.Vagy szeretō feleségre, aki itthon várja és szeretkezik vele éjszakánként.Helyette megkapott engem.17 éve nevel.Apám helyett apám volt és cserébe nem kért soha semmit.
-Megfogod?-kérdezem épp csak annyira megemelve a hófehér szōrgombócot, hogy fel ne ébredjen.Mélyen alszik a karjaimban, bízik bennem annyira, hogy aludjon.Konrád leül mellém az ágyra és a kezébe adom a jószágot.A kicsi mozgolódik egyet Konrád karjaiban, de visszaszenderül álmaiba.A férfiú erōs karjai precízen és gyengéden bánnak a kölyökkel.A tapasztalat sugárzik mozdulataiból.Ō apának született.