Lumpsluck professzor, a Mardekár vezető tanára kedélyes emberke volt, és egész érdekes órákat tartott; Harry még annak ellenére is érdekesnek találta őket, hogy a bájitalfőzés legelemibb alapjairól szóltak. El is határozta, hogy rendesen oda fog figyelni mindenre, mert saját idejében bizony nem jeleskedett ebben a tantárgyban Piton professzorral való kölcsönös utálatuk következményeképpen, és ha már lehetősége adódott újratanulni mindent, akkor ki is akarta használni; sosem lehetett tudni, mikor jön jól valamelyik lötty a Tom elleni hidegháború során. Lumpsluck türelmes volt, viccelődő, és a mardekárosokkal különösképpen elnéző, így Harry bátran kérdezhetett, ha valamit nem értett. Lassacskán kezdett pár dolog összeállni a fejében, és úgy érezte, talán mégis képes lesz normálisan megtanulni a bájitalfőzést.

Az egyik órán a legegyszerűbb varázsital, a hashajtó elixír megfőzését kapták feladatul, és Harry a végére már sikerélményt is elkönyvelhetett, mert a bájitala pont olyan híg, narancssárga lett, amilyennek a leírás szerint lennie kellett. Már csak egy hozzávaló volt hátra, a vérehulló fecskefű, amit a terem végében lévő tárolóból tudott beszerezni. Kiballagott érte, felmarkolt pár szálat, és visszatért a helyére, hogy felaprítsa a növényt, amikor fura szagra lett figyelmes. Az üstje felől áramlott a kellemetlen pára, és amikor Harry odanézett, rémülten látta, hogy az előbb még teljesen rendben lévő bájitala sötét bordóra színeződött, és az eregeti magából a gyanús felhőket. Nemsokára már mindenki őfeléje forgolódott az orrát ráncolva, és persze Lumpsluck is megjelent mellette.

– Fiam, ez a bűz a te művedből származik? – kérdezte, és az üst fölé hajolt. – Ó, istenem – hőkölt hátra, amikor megcsapta a szag.

– Nem tudom, mit rontottam el, az előbb még úgy nézett ki a bájital, ahogy kell – mentegetőzött a fiú.

Erre a professzor fogott egy merőkanalat, megmártotta a főzetben, kicsit kotorászott benne, aztán kiemelt belőle egy hatalmas, jobb létre szenderült csótányt.

– Ez a hozzávaló nem szerepelt a listán – mondta a férfi nevetve.

– Öhh, tudom, de fogalmam sincs, hogy került bele – szabadkozott Harry égő arccal. Csodálkozott, hogy a mardekárosok nem nevetnek rajta gúnyosan. Hát persze; nem fogják kiröhögni a háztársukat; kötötte őket a bajtársi érzület.

– Véletlenül belemászhatott, amíg nem figyeltél. Semmi baj, fiam, megesik az ilyesmi – mondta a professzor. – De sajnos így ezt a munkádat nem tudom értékelni. Talán majd a következőt.

A fiúnak volt egy olyan sejtése, hogy a csótányt nem az öngyilkos hajlam, hanem inkább valakinek a keze segítette a korai halálba. Arra is volt tippje, hogy ki lehetett ez a valaki; aki most éppen mögötte ült, és Tom Denemnek hívták. Mérgesen fordult hátra, de a fiú nem figyelt rá, mert a bájitalát kevergette elmerülve a munkában, és olyan ártatlan ábrázattal, mintha meg sem hallotta volna a tőle alig két méterre lezajlott párbeszédet.

– Hmm, ez a munka viszont azt kell, hogy mondjam, tökéletes! – kiáltotta ekkor Lumpsluck, és Tom üstje fölé hajolt elismerően bólogatva. – Egyszerűen tökéletes. Magam sem csinálhattam volna jobban.

– Csak azért sikerülhetett így, mert a legjobbtól tanulok – felelte a fiú szerényen. Harry a professzor háta mögött hányást mímelt, de Tom  úgy tett, mintha nem venné észre.

– Ne lepődj meg, ha hamarosan kapsz majd egy lila szalaggal átkötött meghívót egy klubba, ami számot tarthat az érdeklődésedre – mosolygott Tomra Lumpsluck, aztán tovább ment.

Harry a szünetben megkérdezett minden körülöttük ülőt, nem láttak-e valami gyanúsat, de persze senki nem tudott semmit. A fiú a zsigereiben érezte, hogy Tom volt a hunyó, és majd' szétvetette a méreg, hogy nem lehetett rábizonyítani. De a Lump Klubból való kimaradást nem bánta.

Harry és Steve este összeültek megírni a leckéiket. Steve rákapott arra, hogy Harryvel együtt a Mardekár klubhelyiségében írja meg a házi feladatait, mivel semmilyen tantárgyból nem jeleskedett a bűbájtan és az átváltoztatástan kivételével – annak ellenére, hogy hollóhátas volt –, Harry pedig örömmel segített neki. A fiú jelenléte ellen a mardekárosok hevesen berzenkedtek, sokan hangot is adtak véleményüknek, miszerint a saját házában lenne a helye, miért itt rontja a levegőt? Különösen egy felsőbb éves, Walburga Black nevű lány ágált („Szemtelen kis hollóhátas, be ne merd még egyszer tenni a mocskos lábadat Mardekár házába!"), akinek a hangja valamiért ismerős volt Harrynek. Akadtak olyanok is, akik nem átallottak átkokat szórni a fiú felé.

De Steve valószínűleg fel sem fogta az őt ért inzultusokat, mert még a legdurvább beszólásokon is csak nevetett, az átkokat kivédte, és továbbra is rendszeresen látogatta a nevezett klubhelyiséget, mintha mi sem történt volna. A mardekárosok egy idő után valamelyest beletörődtek, hogy nem lehet őt onnét kiirtani, és már egyre kevesebbszer tették szóvá a dolgot.

Volt, aki csak összevont szemöldökkel bámulta a fiút a távolból, mint például Cedrella Black. A lány valahogy mindig Steve közelében tartózkodott, de nem szólt hozzá a fiúnak nézős incidens óta.

Harry csodálta, sőt, irigyelte barátját, amiért semmit nem vett a lelkére. Ő is felmehetett volna a Hollóhát klubhelyiségébe, valószínűleg kedvesebben is fogadták volna az ottaniak, de a kötelességtudat, hogy valamelyest szemmel tartsa Tomot, megakadályozta benne.

– Miről kell írni Lumpslucknak? Ja, igen, arról a növényről. Mi is a neve, fűre hulló fecskeszar, vagy mi az istennyila? – kérdezte Steve, amikor kiráncigálta a könyvét a táskájából.

– Vérehulló fecskefű – mondta Harry.

– Azaz!

Közben odakarikázott hozzájuk Iphygenia is, és feltekeredett az asztal lábára, aztán Harry karját vette célba, hogy azon felmászva jusson el a fiú vállára. A farkát lelógatta Harry mellkasára, az orrát pedig a nyakához dugva pihent meg.

– Mit írsz már megint? – kérdezte.

– Meguntad Tomot? – cirógatta meg a fiú a kígyó fejét.

– Beszélj értelmesen! – szólt rá Iphygenia.

– Most nem lehet, nem akarom, hogy más is megtudja, hogy beszélek a nyelveden – válaszolta Harry nagyon halkan, amikor Steve nem figyelt.

– Miért nem tudhatják meg?

– Majd később megbeszéljük. Most hagyj dolgozni.

A kígyócska viszont annyira unatkozott, hogy állandóan be nem állt a szája, így Harrynek kétfelé kellett koncentrálnia, mert nem akarta megsérteni Iphygeniát azzal, hogy nem hallgatja végig értő figyelemmel a Tiltott Rengetegben átélt legutóbbi kalandjait. Közben valahol hegedűszó csendült fel. Harry csodálkozva nézett körül, és még rajta kívül egy páran, aztán meglátta Malfoyt egy sarokban ülve játszani. A fiú valami kelta hangzású dallamot csalt elő a hangszerből. Nem is rossz, állapította meg Harry, egyáltalán nem fülhasogató, vagy kellemetlen. Még csak a tanulásban sem zavarta a zene. Nem is gondolta volna, hogy ennek az Abraxasnak művészi hajlamai is vannak, azt meg végképp nem, hogy ő valaha élvezni fog olyasmit, amit egy Malfoy hangszeren produkál. A fiú mindig meglepte.

Egy órányi megfeszített munka után kész lett végre a negyven centis házi dolgozat. A megfeszített munka leginkább a kígyónak volt köszönhető, nem az anyag nehézségének, mert a házit összedobta volna tíz perc alatt, de a csacsogás hallgatása kiszívta minden energiáját.

Harry elégedetten állt fel, és nyújtóztatta ki a tagjait, Steve is szedelőzködni kezdett. Ekkor Tom húzott el mellettük a kijárat irányába egy halom könyvvel a kezében, és akkora szelet kavart közben, hogy az asztalon lévő pergamenek leröppentek; egyik a földre esett, a másik a kandalló felé szállt, amiben a hideg novemberre való tekintettel már pattogott a tűz. Harry hiába ugrott utána, és kapta el az utóbbi lapot – Iphygenia méltatlankodva egyensúlyozott közben a vállán –, az már lángra lobbant egy szikrától, és hamarosan a ráküldött tűzoltóbűbáj ellenére is megsemmisült. Amikor Steve felemelte a földön heverő pergament, fájdalmasan nézett Harryre.

– A tied égett el – mondta neki.

– Tom! – kiáltotta Harry, mire a fiú megállt az ajtó előtt, és megfordult.

– Igen? – nézett rá egyik szemöldökét fölvonva. – Mi az?

– Nem tudom, mi olyan sürgős, hogy úgy kell miatta rohanni, mint az őrült! Lesodortad a leckéinket az asztalról, egyenesen bele a kandallóba! Egy óra hosszán át szenvedtünk vele, és most hála neked, kezdhetem elölről az egészet!

Tom arcán előbb meglepettség, aztán egy halvány mosoly suhant át, mielőtt a helyzethez illő sajnálkozó kifejezés jelent volna meg rajta.

– Óh, nagyon sajnálom. Ne haragudjatok, nem figyeltem, hogy ott vannak – felelte már-már nyájasan.

– Nem figyelted, mi?

– Tényleg nem.

– Hát persze, és az enyém nyilván véletlenül repült bele egyenesen a tűzbe – szűrte a szót Harry a foga közül.

– Ha a szél odafújta – válaszolta Tom szándékosan értetlenül.

– A szél, amit te kavartál...

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy milyen különös ez a véletlen – mondta Harry élesen.

– Ne haragudj, de nem érek rá ilyen ezoterikus dolgokon gondolkodni, vissza kell vinnem a könyveket, míg be nem zár a könyvtár. Ha megbocsátasz – tette hozzá, és kisietett a klubhelyiségből.

Harry fortyogva ült vissza az asztalhoz, és rántott maga elé a táskájából egy üres pergament.

– Másodszorra már gyorsabban fog menni, biztos emlékszel a nagyjára annak, amiket leírtunk. Meg itt az enyém is, másolhatod – próbálta Steve vigasztalni.

– Köszönöm – motyogta Harry. Biztos volt benne, hogy Tom valahogyan direkt röptette bele a papírt a tűzbe, hogy kitoljon vele. Nagyot sóhajtott, és megmártotta a pennáját, hogy újra lekörmölje a háziját. Sejtette, hogy nem ez volt a fiú utolsó próbálkozása, hogy megkeserítse az életét, és igaza is lett.

* * *

Egy Miss Charming által tartott, Harrynek borzasztóan unalmas, ám Steve számára lebilincselő bűbájtan óra után végre az ebédszünet következett. Harry a lépcső felé vette az irányt, hogy a többiekkel együtt lemenjen a nagyterembe, ám alig lépett le egy fokot, amikor valami visszarántotta a ruhájánál fogva, így hanyatt vágódott, majd le is gurult a lépcsőn. Miután leért az aljára, páran egyből odaszaladtak hozzá megnézni, nem történt-e komolyabb baja. A fiú alaposan beverte a könyökét, a térdét és a fenekét, de nem akart nagyon jajongani, mert időközben odaért Tom is.

– Annyira sajnálom, hogy ráléptem a talárodra, nem volt szándékos – hajolt le hozzá a fiú. – Ugye nem tört el semmid? – kérdezte aggódó arccal.

– Még hogy nem volt szándékos – sziszegte Harry halkan, hogy csak Tom hallja.

– Ne haragudj, mondtál valamit? – hajolt közelebb a másik.

– Igen, mondtam, mégpedig azt, hogy tudom, hogy direkt csináltad, te kis rohadék – ragadta meg Harry a ruháját.

– Örülnék neki, ha nem rágalmaznál állandóan – ütött meg hűvösebb hangnemet Tom, és lefejtette Harry kezét a talárja nyakáról.

– Hiába játszod itt az iskolában a jó kisfiút, átlátok rajtad. Az árvaházban már megmutattad az igazi énedet – válaszolta ő.

– Nem tudom, miről beszélsz – egyenesedett fel Tom, aztán egy rántással megigazította az öltözékét, és elsétált. Harrynek kedve lett volna utánaszaladni, elkapni a torkát, és addig rázni, míg a fiú töredelmesen be nem vallja, hogy nem véletlen baleset volt, ami történt, hanem igazi merénylet.

– Elkísérhetlek a gyengélkedőre – szólalt meg egy hugrabugos felsőbb éves fiú.

– Köszönöm, de nincs rá szükségem, elboldogulok magam is – felelte Harry, és feltápászkodott.

Elhatározta, hogy ez így nem mehet tovább. Már benne jártak a télben, és ahogy telt az idő, Tomnak egyre aljasabb húzásai lettek, ráadásul szinte minden napra tartogatott valamit; hol Harry pennái tűntek el nyomtalanul, hol a házi feladata, az ominózus Lumpsluckos óra óta pedig Harryt három alkalommal is elővette a szűnni nem akaró szapora (feltételezte, hogy a fiú tartalékolt neki az elixírjéből, amit igencsak erősre főzhetett). Egyszer még a szemüvege is törötten került elő valahonnan. Természetesen semmit nem lehetett Tomra bizonyítani, ezért nem is tudta rajta a dolgokat jogosan megtorolni, csak egy kis szájkaratéval próbálta a feszültségeit levezetni, de minden alkalommal holtbiztos volt benne, hogy a fiú a tettes.

A téli szünetben egy este aztán, amikor már minden Roxfortban maradt mardekáros lefeküdt aludni, Harry magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpenyét, kiosont a hálóteremből, át a klubhelyiségen, és az ajtón kilépve az első emeletre ment. Útközben jól jött volna neki a Tekergők Térképe, de álmában sem jutott eszébe annak idején, hogy valaha még az iskolában fog kikötni, ezért nem is hozta magával '38-ba. A folyosón csak Miss Charmingot látta járőrözni, aki a szolgálati idejében egy falikárpitnak dőlve reszelte a körmét, Hóborccal sem találkozott, így nem volt nehéz eljutnia a céljához.

Amikor megérkezett, szembefordult az ajtóval, és nagyot sóhajtott. Sokáig nem szólt, és nem csinált semmit, csak állt előtte. Azon gondolkodott, hogy valóban helyes-e, amit tenni készül. Elbizonytalanodott, de erőt vett magán, aztán mégis eltántorodott. Végül lemondóan leeresztette a vállát, és megfordult. Tett pár lépést, de megfordult, visszament, ám az ajtó előtt megint meggondolta magát, és sebesen elinalt a lefelé vezető lépcső irányába. Ott aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve mégiscsak sarkon fordult, és inkább a felfelé tartó lépcsőkön indult el. A hetedik emeleten aztán megállt – háttal a faliszőnyegnek, amelyen Badar Barnabás volt látható a trolloknak tartott balettoktatása közben.

Amikor Harry háromszor elsétált a látszólag üres falszakasz előtt, és belépett a Szükség Szobájába, az egy kicsinyke, ablaktalan helyiségként jelent meg a számára, mindössze egy asztallal és egy székkel a közepén. A fiú időzár bűbájt küldött az ajtóra, hogy pontosan egy órával később engedje csak ki, majd ledobta magáról a köpenyt, és fújtatva leült. Ezt a bűbájt is a Zsebpiszok közben vásárolt ódon könyvből tanulta. Kegyetlen varázslat volt az időzár: semmi más nem tudta hatástalanítani, csak maga az idő; ha tíz percet küldtek rá, akkor tíz perc, ha száz évet, akkor száz év, és egy perccel sem kevesebb.

Harry ránézett a karórájára, aztán hátradőlt. Végigpörgette agyában az elmúlt hónapok eseményeit és kudarcait. Tudta, hogy maga idézte elő ezt a lehetetlen helyzetet, amiben jelenleg volt, és hogy neki is kell megoldani. Nem rohanhat egyből Dumbledore-hoz, hogy vele hozassa rendbe, amit ő rontott el. Hosszasan ült ott elmélkedve, miközben többször is az órájára pillantott. Aztán amikor elérkezettnek látta a percet, lassan elővette az időnyerőt, amit mindig a vékony aranyláncon, a talárja alatt hordott. Nézegette egy darabig, és azon gondolkodott, vajon mit fog most produkálni a különös varázseszköz.

„Bátraké a szerencse." – jutott eszébe a Teszlek Süveg mondata, és megfordította egyszer a homokórát.

Megint derékon ragadta a hatalmas „porszívó", és pár gyomorkavaró pillanat múlva ki is engedte. Harry ugyanott ült, de most megint hátradőlve, pont, mint egy óra hosszával ezelőtt. Felkapta a fejét, és gyorsan körülnézett. Egyedül ült a szobában, nem volt sehol sem másik Harry. A pálcájával aztán az ajtó felé suhintott; az időzár még rajta volt. Hiszen, ha minden igaz, csak pár perce rakta rá, de akkor is meg kellett bizonyosodnia. Aztán a széke támlájához kapott; a láthatatlanná tevő köpeny ott hevert, ahogy oda tette. Érthetetlen módon, de úgy tűnt tehát a kísérlet szerint, hogy ebben az idősíkban, amiben Harry eredetileg nem létezett, akárhányszor is utazott vissza az időben, mindig egyszeresen volt jelen.

A felismeréstől a szája sarkában egy gonosz kis mosoly jelent meg.