„Én jól tudom, mi fojtogat
bennünket, emberek:
a fölösleges fájdalom
s a fölösleges szeretet.

És jól tudom: a világot
megváltani muszáj,
de kérdezem: mért megváltás
az új világ, ha fáj!"

Szécsi Margit: A fölösleges fájdalmak kora

– Ó, istenem... – sóhajtotta Dumbledore csak úgy, magának.

– Kérem, mondja meg, mit derített ki! Kérem! – tört ki Harryből, mire a professzor lassan ránézett, nyugalmat erőltetett magára, és mélyet lélegzett. A fiú láthatóan tűkön ült, és alig várta a válaszokat, ám a férfi csak a tekintetébe mélyedve nézte őt sokáig, nagyon sokáig. Aztán elmosolyodott.

Közben egyik kezével észrevétlenül berejtette az időcsúszkát a köntöse ujjába.

Mindenkinek jár még egy esély, hogy rendbe hozhassa, amit elrontott. Neki magának is.

* * *

– Kérem, ha sikerült kiderítenie mi történt; hogy mi okból kerültem ebbe a világba, magyarázza el! Kérem! – könyörgött Harry.

– Nos – kezdte Dumbledore. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mellőzöm a hosszadalmas magyarázatokat, és inkább a lényegre térek.

– Rendben, ahogy gondolja, csak mondja el végre, mi ez az egész!

A professzor még hezitált egy kicsit, mintha alaposan megfontolná minden egyes szavát, majd megint elmosolyodott, és megszólalt:

– Hogy miért kerültél ebbe a világba? Azért, mert a kamaszkorod a jövőben telt. Az időcsúszka tehát visszavitt a jövőbe, de egy másik jövőbe, mivel a múltat megváltoztattad.

– Aha – nyögte Harry. – Én azt hittem, ugyanott kötök ki, ahonnét elindultam annak idején egy londoni vécében.

– Hogy köthettél volna ki ott annyi változtatás után? – kérdezte a professzor szelíden.

– Ez... akkor is... Vissza kell oda mennem.

– Fiam, oda már soha többé nem tudsz visszatérni – mondta a férfi halkan. – Azt a jövőt Voldemort létezésének köszönhetted, ám Tom meghalt, mielőtt még Voldemorttá válhatott volna.

Harry eltakarta az arcát. Képtelen volt elhinni, hogy semmit nem tehet.

– Viszont az időcsúszkával még visszamehetsz a múltba, egészen 1938-ba – tette hozzá Dumbledore derűsen. A fiú felkapta a fejét.

– Hogyan?

– Ez a jelen, ami most van, egyenes következménye annak a múltnak, amit te Tommal átéltél, tehát az időcsúszkáddal vissza tudsz oda utazni. Még abba az időbe is vissza tudnál, amelyben először találkoztatok az árvaházban. Ám ha korábbra mennél, ebben a jelenben kötnél ki, mivel a te fiatal kamaszkorod már a jövőben telt, érted?

Harry nem értette. Csak annyit fogott föl belőle, hogy a professzor szerint még nincs minden veszve, és ennyi elég is volt.

– Akkor meg tudom majd akadályozni a világháború kitörését is! – kiáltott fel boldogan.

– És azt hogy tennéd meg? – kérdezte Dumbledore. Harry érezte a férfi hangjában a kételkedést. Nagy lendülettel kezdett volna bele a magyarázatba, biztos tudatában annak, hogy komoly erkölcsi alapokon áll, de már a legelején elakadt. Fogalma sem volt, hogyan tenné ezt meg.

– Mondjuk, szólnék magának, hogy hagyják abba, amit csinálnak. Elmondanám, hogy mi lesz majd belőle. Ön hinne nekem, hiszen eddig is hitt.

– Én hinnék, de nem egyedül én voltam a terv értelmi szerzője. Ráadásul 1938-ra már az egész gépezet mozgásba lendült, évekkel előtte elkezdtük kiépíteni. Te 1938-ban már semmit sem tudnál tenni. Őszintén sajnálom.

Harry elszomorodott, és egy darabig csendben maradt. Pont, amikor megint meg akart volna szólalni, a professzor ismét fejtegetésbe fogott:

– A Végzet Lándzsájáról is hadd szóljak pár szót. – Ennek hallatán Harry érezte, hogy elvörösödik a füle. Tudta, nem volt tisztességes dolog megszereznie, akárhogy is próbálta mindenféle szépen hangzó indokokkal alátámasztani a tettét. Hosszadalmas letolásra számított. – Nem fogok kertelni. Ha megszabadulsz tőle, meghalsz.

Rémült pillantással nézett a férfira. Ezt azért nem várta volna.

– Hogy... hogy érti ezt? – dadogta.

– Ez a tárgy egy csodatévő, szent ereklye. És mi a legfőbb tulajdonsága?

– Mi?

– Az, hogy csodát tesz. Neki köszönhető, hogy egyáltalán itt vagy, hogy nem váltál semmivé Tom halála után. Ez maga a csoda.

– Értem. – Most már világossá vált Harry számára, miért nem szűnt meg létezni, amikor Tom leugrott a tetőről. – Akkor hát ezért... Furcsálltam is.

– Ha kikerül a birtokodból, akkor az ok és okozat törvénye lép érvénybe.

– Nem szabad hát elveszítenem, sem átruháznom vagy elajándékoznom.

– Bizony. Vigyáznod kell rá.

– Vigyázok. Eddig is mindig magamnál hordtam, és soha senkinek nem mutattam meg, nem beszéltem róla. Boldog voltam, amikor az enyém lett, és örültem, amikor a segítségével elértem, amit akartam. Viszont... tudja, mit érzek? – nézett a férfi szemébe. – Hogy ez az egész már egy teher. Minden, amit csináltam, csakis azért volt, hogy Tomból ne lehessen Voldemort. Ezért akartam irányítani a varázslótársadalmat. De rájöttem, hogy Tom képes más emberré válni, és most már csak ez érdekel. Elegem van a hatalomból, nem akarok a világ urává válni, de ha nem szabadulok meg a lándzsától, azzá tesz. Fogadjunk, hogy az előttem lévő miniszter halála is a lándzsának köszönhető.

– A lándzsa csak lehetővé teszi, hogy az legyen belőled, ami lenni szeretnél. Ám eddig még mindenki a hatalom megszerzésére használta fel.

– Akkor én nem arra fogom. Viszont akkor sem tudom, mit csináljak vele. Meg nem szabadulhatok tőle, hiszen akkor meghalok – csuklott el a fiú hangja.

– Azt javaslom, vidd a Gringottsba, és hagyd ott mindörökre – mondta erre Dumbledore. – Így nem kerül ki a birtokodból, de benne sem marad a szó szoros értelmében, tehát a fizikai távolság miatt nem lesz rád akkora hatása. Emlékszel, hogy amikor megszerezted, egy idő után a nyakadban kezdted hordani, mert rájöttél, minél közelebb van hozzád, úgy növekszik az ereje?

A fiú röviden elgondolkodott.

– Rendben, elviszem a Gringottsba. Remélem, beválik az ötlete. De mi legyen Malfoyjal? Az ő zsarolása miatt jutottam el egyáltalán odáig, hogy megszerezzem. Ha békén hagy, egymagamban talán nem is mentem volna az ereklye után. – Ez egészen úgy hangzott, mint valami mentegetőzés, de Harry remélte, hogy Dumbledore a kérdésre figyel inkább.

– Soha nem jutott még eszedbe célzott Exmemoriamot használni? Törölhetnéd az emlékeit, amelyekben megláthatott Tommal vagy velem, így nem tudna mivel zsarolni.

A fiú az orrnyergét kezdte masszírozni. Ez még valóban eszébe sem jutott. Noha ő csak a rövidtávú emlékezetet tudta üressé változtatni, nem került volna nagy munkába eljutnia egy könyvtárba és elolvasnia a kibővített varázsigét. Szégyellte magát, amiért ennyire ostoba volt.

– Köszönöm a javaslatot – válaszolta halkan. – Ezt fogom tenni.

– És ha kérhetnélek – tette még hozzá a professzor –, ne válj megint mágiaügyi miniszterré. Pocsék törvényeket hoztál, amiknek a jó része még mindig hatályos. Légy szíves, ezt is hozd rendbe – mosolygott. Harry fájdalmasan felnevetett.

– Ígérem, úgy lesz – mondta.

– Akkor hát, úgy vélem, mindent megbeszéltünk. Van-e esetleg kérdésed?

– Nem, azt hiszem, nincs – felelte a fiú kissé bizonytalanul.

– Akkor már csak cselekedni kell – mosolygott a professzor.

Harry a kezébe vette az időcsúszkát, és akkorát sóhajtott, hogy úgy érezte, menten szétpattan a tüdeje.

– Ön szerint mikorra utazzak vissza? – kérdezte. Dumbledore közel hajolt, és szemügyre vette az eszközt.

– Szerintem utazz vissza, mondjuk ide – felelte, és pálcájával az egyik dátumra bökött. – Vigyázz magadra, Harry – búcsúzott még, mielőtt eltűnt volna a fiú szeme elől a szobával és az egész világgal együtt. Harry még szerette volna megkérdezni, hogy pontosan hol is fog kilyukadni az idő számegyenesén, valamint miért épp azt az időpontot találta a professzor a legmegfelelőbbnek, de máris úgy érezte, mintha kitépték volna a testéből, és iszonyú sebességgel húznák hátrafelé. Egy színes, hangos, mozgó folyosószerűségen haladt keresztül, de most nem aggódott, csak elengedte magát, hadd történjen az, aminek történnie kell. Aggódott már eleget.

Aztán a folyamat, amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is állt meg. A fiú valami puha dolgon hanyatt fekve találta magát, az elzúgó évtizedek zaja pedig elnémult. Harry körülnézett, hogy hol van; félhomály vette körül, de azt ki tudta venni, hogy a Tommal közösen kibérelt ház hálószobájába került. A mellkasán valami nyomást érzett. Odapillantott – Tom feküdt ott. Tom! Örömében kis híján felkiáltott, a szívverése is megélénkült. Olyan rég nem látta már a fiút, legszívesebben vadul megölelte volna, ám a lassú, egyenletes szuszogásából ítélve Tom alhatott, ő pedig nem akarta felébreszteni. Még nem.

Sikerült hát, mégiscsak visszajutott egy olyan időbe, ahol még jóban voltak. Annyi balul sikerült húzás, annyi kudarc, annyi ostoba lépés után végre, végre itt van. Nem ígérte meg magának, hogy most majd mindent jobban csinál. Nem voltak céljai, csak egyetlenegy: hogy megmondhassa Tomnak... Aztán csak élvezni a tovasuhanó pillanatot, a jelent. Nem rettegni többé a jövőtől, nem rágódni a múlton, csak bizalommal belemerülni a sors folyójába, és lebegni a tetején, hagyva, hogy oda vezesse, ahová akarja. Nem irányítani semmit. Csak átélni.

Pár percig boldogan pihent, aztán eszébe jutottak a tárgyai. Amikor maga mellett benyúlt a takaró alá, ki tudta tapintani őket; a láthatatlanná tevő köpenyt, az időcsúszkát, a Végzet Lándzsáját és a sárga tintát. Most is megbízhatóan vele utaztak. Lassan és óvatosan, hogy Tomot meg ne lökje, elő is húzta őket, aztán oldalra pillantott; a varázspálcája az éjjeliszekrényen hevert, ahol hagyni szokta. Megragadta a lándzsát, és késlekedés nélkül kiszórt rá egy álcázóbűbájt, majd belebegtette a ládájába, ahonnét ugyanakkor előhívta az időnyerőt.

Bizonyos tárgyakból immár kettő volt; egy, ami ebben az időben eredetileg is létezett, és egy, amit Steve varázslatával magával hozott. Ám a plusz a példányokat feleslegesnek ítélte, ezért először azokra mondta ki halkan az Evaporest; a varázslat hatására engedelmesen semmivé foszlottak. Aztán már csak az időcsúszka és az időnyerő maradt ott előtte. Elnézegette őket egy pár pillanatig. Mennyi elhatározás, mennyi törekvés, mennyi áldozatos munka és lemondás kapcsolódik hozzájuk. De Harrynek nem állt szándékában soha többé időutazást tenni, nem akart elölről kezdeni már semmit, egy életre elege volt. Elsuttogta hát a két tárgy fölött is a varázsigét. Kimondhatatlanul szabadnak érezte magát utána. A pálcáját tartó kezét leejtette maga mellé, feje visszahanyatlott a párnára, így pihent percekig.

Aztán Tom egyszer csak nyöszörögni kezdett. Harry némán nevetett magában; a fiú álmodás közben gyakran nyögött, és mindenféle fura hangokat adott ki, amik őt röhögésre késztették. Igyekezett azért csendben maradni. Tom ilyenkor olyan védtelen és kiszolgáltatott volt. Nem úgy, mint nappal... Harry óvatosan végigsimított a fején. Ekkor a fiú valamit motyogott, de ő oda sem figyelt: valószínűleg úgyis csak valami álom-halandzsa. Jobban lekötötte a boldogság tudata; hogy láthatja, érintheti, érezheti Tomot.

– Harry – hallotta a nevét fél füllel. – Harry.

– Hm? – kérdezte ő szórakozottan, szinte hangtalanul.

– Harry... Az enyém vagy. – A fiú párszaszóul beszélt.

– Ki másé lennék? – mosolygott Harry. Tom nem ébredt fel.

– Csak az enyém vagy.

– Nyilván.

– Örökké az enyém leszel.

– Igen én is így látom. – kuncogott Harry.

– Ha elhagysz, én...

– Akkor mi lesz? – kérdezte Harry magában mulatva, és azon gondolkodott, hogy de ismerős valahonnét ez a párbeszéd.

– Ha el mersz hagyni, én... megöllek – motyogta Tom. Harry csak tovább mosolygott, és kibámult az ablakon. Hozzászokott már a fiú fenyegetéseihez, néha még szórakoztatták is, ahogy most is. Főleg most.

– Harry...

– Tessék – válaszolt ő suttogva, bár tudta, hogy Tom úgysem hallja.

– Én...

– Te?

– Én...

– Igen?

– Én... szeretlek...

Harry emlékezett erre a szóra. Sőt, most már erre az estére is. Ekkor találták meg a pincében a macskát, ekkor kérte meg őt Tom arra, hogy tegye vele azt, amit Mr Garrett, ő pedig meg is tette, és ezután az éjszaka után változott meg valami Harryben. De azóta rájött, hogy képes lenne elfogadni Tom szeretetét...

– Tom – szólt a fiúnak, és finoman rázogatni kezdte. – Tom. Tom!

Egy darabig nem történt semmi, aztán:

– Hmmm? Miva'? – morogta Tom kelletlenül, és nem mozdult meg. – Minek ébresztetté' föl?

Harry soha nem örült még ennyire annak, hogy hallhatja a fiú mogorva hangját.

– Csak... szóval... beszéltél álmodban – felelte ő.

– Ige'? És mit mon'tam?

– Azt, hogy... hogy szeretsz...

Erre Tom felemelte a fejét, hogy Harryre tudjon nézni. Harry végre megint belepillanthatott a sötét szempárba. Olyan régen nem látta, és mit meg nem adott volna azért, hogy újra láthassa. Most ez megtörtént. Elszorult a torka.

Tom egy darabig hallgatott, aztán csendesen megszólalt:

– Ha ezt mondtam, akkor nem hazudtam.

Harry nem felelt semmit, csak megint magához húzta a fiút, és olyan erősen szorította, mintha attól tartana, hogy el akarják tőle ragadni. Valamit mondani szeretett volna neki, valami szépet, de amikor kinyitotta a száját, nem jött ki rajta hang.

– Kérdezhetek valamit? – nyögte ki végül.

– Mhm – jött a válasz.

– Öm... izé... miért nem nyitottad ki sosem a sárga tintát? – kérdezte halkan. Tom megint megemelkedett, és meglepődve kuncogott.

– Már megint milyen kérdés ez? Fingom sincs.

Harry nem ezt a választ várta.

– Az nem lehet. Valami okod csak kellett, hogy legyen rá.

Tom vállat vont.

– Nem is tudom. Ja, biztos volt. De miért kérdezed most ezt így randomba'?

– Fingom sincs – röhögött Harry, de a torkát szorongató érzés csak erősebb lett. – Nos?

– Hát, nem is tudom – komolyodott meg Tom. – Talán azért, mert valami különleges alkalomra tartogattam. Hogy valami különlegeset fessek vele, valami igazán nagyszerűt. De ennyire jónak, hogy ilyesmit tudjak alkotni, még soha nem éreztem magam.

Harry végre megkapta a választ a kérdésére. Boldogság töltötte el.

– Akkor nyisd ki holnap, és fess vele valamit. Mindegy, mit. Hidd el, elég jó vagy.

Tomnak tágra nyílt a szeme. Talán még sosem hallott Harrytől dicsérő szót. Legalábbis őszintét. Nem mondott semmit, csak értetlenül meredt társára.

– Figyelj, Tom. – Harry a két kezébe fogta a fiú arcát.

– Hm?

– Valamit mondani szeretnék.

– Tedd azt.

– Szóval... csak azt akarom mondani, hogy... – Még sosem volt ilyen nehéz Harrynek kimondani valamit, de nem hátrálhat meg. Ha már eljutott idáig, igenis közölni fogja a fiúval. Meg kell mondania neki... – ...hogy hiszek neked.

Tom még értetlenebbül nézett.

– Mit hiszel el?

– Mindent. Hogy annak idején nem te ölted meg Billy Scrubbs kisnyulát, hogy nem direkt akartad halálra rémiszteni azt a két gyereket a barlangban, hogy a tárgyak néha az akaratodtól függetlenül jelennek meg a közeledben, hogy nem lopsz többé, mert megígérted, és nem fogsz senkit sem megölni, sem pedig az uralmad alá hajtani. Hogy képes vagy más emberré válni. Elhiszem. Elhiszem. – Egészen kifulladt, mire ezeket elmondta. Tom összevont szemöldökkel hallgatta.

– Köszönöm – válaszolta aztán a fiú halkan, és elmosolyodott. Megint az a leírhatatlan mosoly. Harry azt hitte, már soha nem fogja viszontlátni. Tom nem mondott többet, de Harrynek nem is volt többre szüksége, csak megint magához húzta a fiút, és átölelte. A fojtogató érzés a torkában minden eddiginél erősebb lett.

– Ja, és... – tette még hozzá Harry lenyelve a könnyeit. – Én is szeretlek téged.

Vége

Kedves Mindenki, Aki Eljutott Idáig!

Köszönöm, hogy követtétek Harry – azaz most már tudjuk, hogy Voldemort – útját, és végig kitartottatok. Nagyon boldoggá tett, hogy ennyien olvastátok és kommenteltétek a történetet. Aki nem kommentelte, csak olvasta, az is hízlalta a májam, amiért növelte a megnyitások számát. (Ámbár mindenkit csak biztatni tudok, hogy legalább most így a végén hagyjon nekem véleményt, ha mást nem is, annyit, hogy „tetszett".) Mivel ez nem fordítás, hanem saját írásom, különösen kíváncsi voltam, vagyok a véleményekre, és nagy becsben van minden egyes vote és hozzászólás :) Szóval még egyszer köszönöm mindenkinek! :)