„Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga."

  Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai 

– Nocsak, mi a baj, fiam? – kérdezte Dumbledore felvont szemöldökkel, és megigazította orrán a szemüveget.

– Nos... bemehetnénk? Azt hiszem, nem tudom pár mondatban összefoglalni a problémát – felelte Harry.

A professzor félreállt, hogy beengedje őt, majd becsukta az ajtót, és egy meghitt kis nappaliba vezette Harryt. A fiú körül sem nézett, csak látómezeje peremén érzékelte, hogy a ház fájdalmasan otthonos és barátságos. De nem azért jött ide, hogy ezen merengjen. Amikor leültek egy-egy fotelbe, ránézett a férfira, nagy levegőt vett, és elmondott mindent.

– Tudom, első hallásra hihetetlen, amit elmeséltem, de én tényleg Harry Potter vagyok – mondta a végén, órák hossza múlva. – És a jövőből... múltból... szóval messziről jöttem. – Remélte, hogy a professzor most is hinni fog neki, ugyanúgy, mint régen. – Arra szeretnék választ találni, hogy miért kerültem ide, ebbe a világba és ebbe a testbe.

Dumbledore arckifejezése tűnődő volt. A férfi egy darabig nem válaszolt, mintha mérlegelné a hallottakat. Harry addig tűkön ülve várakozott, és összefűzte az ujjait.

– Ismertem valaha egy Harry Pottert – szólalt meg aztán a professzor elmerengve, és bólogatott.

– Igen? – kérdezte a fiú izgatottan.

– Tulajdonképpen déjà vu érzésem van. Annak idején ő is hasonló történettel keresett fel, mint most te.

– És mi lett vele? – kérdezte Harry félve. Dumbledore kifürkészhetetlennek tűnt, de akkor is meg kellett tudnia, mi ez az egész, hogy hová került, és miért.

– Nos, mágiaügyi miniszter lett belőle. Rendkívül népszerű volt, majd később rendkívül népszerűtlen. Majd egyszer csak eszméletlen állapotban találtak rá az otthonában. Nem halt meg, de soha többé nem tért magához. Senki sem tudta kideríteni, mi okból lett rosszul. Szóval azt mondod, te vagy ő? – nézett rá a férfi félhold alakú szemüvege mögül.

– Igen, én – felelte Harry. – Azért lettem „rosszul", mert használtam az időcsúszkát. Megint tizenhat éves koromban akartam kikötni, de abban a jövőben, ahonnét a kezdet kezdetén elindultam. Ahol még Hermione és Ron voltak a barátaim... – Az emlékük felidézése közben kissé elérzékenyült. Igen, ők már tényleg csak emlékek voltak. – Szeretnék önnek mindent megmutatni. Tudja, mint akkor. Hogy elhiggye, amiket mondtam.

– Miért ne hinném el?

– Ezek szerint most is hisz nekem?

– Ha akkor hittem, most sincs más választásom, nem igaz? – kérdezte Dumbledore derűsen. A fiú lelkében úgy áradt szét a remény, mint fuldokló emberben az éltető oxigén.

– Bárcsak az összes emlékemet átadhatnám önnek. Így órákig csak válogatni fogok – mosolyodott el Harry szomorúan. – Megvan még a merengője?

– Igazság szerint van rá mód, hogy az életed összes emlékét megoszd velem – felelte a professzor komolyan.

– Valóban? – élénkült föl Harry.

– Igen, egy bűbáj segítségével. Az egyik grimoáromban olvastam valamikor, mindjárt elő is keresem.

– Ó, az nagyszerű lenne.

– Ehhez át kellene fáradnunk a dolgozószobámba.

– Persze, természetesen – felelte Harry, és követte a férfit egy keskeny lépcsősoron az emeletre, aztán befordultak egy könyvespolcokkal és mindenféle ragyogó, kattogó, pöfékelő fémszerkezetekkel telezsúfolt dolgozószobába. Szinte ugyanúgy nézett ki a helyiség, mint a férfi Roxfort-béli irodája, csak több személyes holmi tarkította. A fiú úgy lépett be, mint egy szentélybe, kissé meg is illetődött.

A férfi egyből odament a könyvespolcokhoz. Pár percig válogatott és keresgélt, addig csak a falióra ketyegése hallatszott meg Harry szívverése, legalábbis ő így érezte.

– Meg is van – szólalt meg aztán Dumbledore, és odavitte Harryhez a kiválasztott könyvet, az ujjával mutatva a címszót. – Ezt a varázsigét kell kimondanod, pálcáddal a halántékodhoz érve.

A fiú egy pillanatra átgondolta azért a dolgot. A professzor most mindenről tudni fog. Mindenről. Első kézből fogja látni az intim élményeit, a hazugságait, az ügyeskedéseit. De nem volt mit tenni; ha valaha is meg akarja érteni, mi a fene történt vele, akkor vállalnia kell mindezt. Elolvasta a rövid kis leírást, és memorizálta a bűbájt. Amikor felkészült, a halántékához érintette a pálcáját, és kimondta a szavakat:

– Omnis memoriae meae. – Lejjebb eresztette a pálcáját, amin egy szivárványszínű, áttetsző hajszálszerűség lengedezett. Dumbledore hozzáérintette a saját pálcáját, amire ráragadt a szál vége, Harry pálcájáról pedig levált. Majd a férfi felemelte a pálcáját, és a saját halántékához lógatta a fonalat; az azonnal be is szívódott, és eltűnt a professzor fejében.

Amikor Dumbledore átvette az emlékeket, megtántorodott. A fiú megragadta a karjánál, és egy karosszékbe támogatta. Miután a féri leült, összeszorította a szemét, eltakarta az arcát és összegörnyedt.

– Valami baj van? Mi történt? – kérdezte Harry ijedten, és letérdelt mellé.

– A könyv is írta, hogy ilyenkor ez történik, nem is számíthattam másra – válaszolta a professzor elgyötörten, de aztán sóhajtott egy mélyet, és minden erejét összeszedve felállt. A szekrényéhez ment, kinyitotta, és kutatni kezdett benne. Közben véletlenül levert mindent, ami a keze ügyébe került.

– Segíthetek valamit? – kérdezte Harry, aki mindenáron tenni akart valamit. Az, hogy csak nézte a szenvedő férfit, szinte megőrjítette.

– Nem, fiam, köszönöm. Már meg is van. Erősítő főzet – felelte Dumbledore, és felemelt egy kis égszínkék folyadékkal telt fiolát. Kihúzta a dugót az üvegcséből, és kiitta a tartalmát. – Ez jólesett – nyögte utána. Hamarosan kiegyenesedett, és biztosabb mozdulatokkal folytatta tovább a keresgélést. Harry nem mert megszólalni; remélte, hogy a férfi tudja, mit csinál.

– Itt van ez is végre. Ébren tartó bájital – mondta Dumbledore, miközben magához vett egy újabb üveget, amelyben pirosas árnyalatú folyadék csillant.

– Nem akar inkább aludni egyet? A pihenés lehet, hogy jót tenne. Ha holnap tiszta fejjel...

– Ha most elalszom, álmomban az emlékeim összekeveredhetnek a tieiddel, ez pedig semmiképp nem szabad, hogy megtörténjen.

– Ó...

– Nem magamat féltem, félreértés ne essék – tette hozzá gyorsan a férfi, és kihúzta a dugót a fiolából, majd felhajtotta ennek az üvegnek is a tartalmát. – Álmodás során az elme többek között szortírozza és átcsoportosítja az emlékeket. Ezért van az, hogy egy kiadós alvás után valóban könnyebben oldunk meg problémákat, de itt most végzetes hiba lenne hagyni, hogy az elmém asszimilálja a te emlékeidet – mondta fintorogva; a bájital íze nem lehetett kellemes. – Mivel az általad megélt események egy az egyben átkerültek az én fejembe, könnyen lehet, hogy nem tudnám egy idő után megkülönböztetni őket a saját élményeimtől, és így segíteni sem tudnék neked.

– Értem. Csak remélem, nem árt önnek ez a...

– Nem kell aggódnod. Jó esetben pár napig ébren leszek tőle, aztán majd kialszom magam.

Ezek után a professzor visszaült a fotelébe, és maga elé meredt.

Hosszú ideig nem történt semmi, így aztán Harry is bevackolta magát egy fotelbe, és várt.

Az órák egymás után teltek, előbb megnyúlt árnyékok vetültek a szőnyegre és a falakra, majd egyre sötétedett, végül már a nap is lement. A férfi még mindig egy helyben ült, ugyanott, és érdeklődéssel figyelte a jeleneteket, amiket csak ő láthatott. A fiú közben felhúzott térdekkel elbóbiskolt.

Arra riadt föl, hogy Dumbledore gyengéden rázogatja. Már késő este lehetett, mert egy állólámpa világított a szobában, az ablak pedig tintaszínűvé változott. Az asztalon nagy halom pergamen feküdt kiterítve, amiken Harry mindenféle számegyeneseket, nyilakat, kusza ábrákat figyelt meg. Mellettük egy kisebb tálcányi szendvics és két üres tányér hevert, az egyiken pár morzsával.

– Fiam, egyél valamit, aztán feküdj le aludni. Ez a dolog tovább fog tartani, mint gondoltam – mondta a férfi. – Megágyaztam a vendégszobában. Beviheted az ennivalót is. – Harry nyújtózott egy kicsit, aztán felállt, hogy vegyen pár szendvicset a tányérjára.

– Hogy halad? Sikerült már valamit megfejtenie? – kérdezte közben.

– Valamit már igen. De most inkább folytatnám a gondolkodást, mert ha elmúlik a bájitalok hatása, menthetetlenül elalszom. – A fiú akkor vette csak észre az asztal túlsó sarkában lévő üres fiolákat, amelyek alján ugyanolyan pirosas színű folyadék állt.

– Még többet ivott meg? Biztosan nem lesz valami baja tőlük? – kérdezte, és bűntudata támadt.

– Nem. Megígértem, hogy segíteni fogok neked, és segítek is. Most menj. – A fiú nem tudott mit válaszolni. Inkább nem akarta feltartani a professzort, így felmarkolta a tányért, és egy elköszönés után elment megkeresni a vendégszobát.

Hamar ráakadt egy használaton kívülinek tűnő helyiségre. Bement, leült a szépen megvetett ágyra, és a térdére tette a tányért. Nem sok étvágya volt, pedig nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára. Körülnézett; a szobácskát egyszerűen, de lakájosan rendezték be; egy igazi otthon benyomását keltette. Kicsit el is fogta tőle a honvágy, bár nem igazán tudta, milyen hon után vágyakozhatna. Petunia nénikéjénél soha nem érezte magát otthon, csak egyedül a Roxfortban, de az a kastély nem egy házikó volt, amit az ember csak a magáénak tudhat. Sirius háza pedig mindenütt magán viselte előző lakóinak, a Black család nyomait így az sem festett túl barátságosan a számára. Fájdalommal gondolt rá, hogy ha valamit máshogy, jobban csinál, akkor talán együtt élhettek volna Dumbledore-ral, együtt öregedhettek volna meg, ebben a békés kis házban. De valami mindig félresikerült, újra és újra és újra...

Leerőltetett pár falatot, aztán félretette a tányért, lekapcsolta a lámpát, és bebújt a paplan alá. Azonban hiába feküdt most már kényelmesen, nem jött álom a szemére. Idegesen forgolódott, és közben összevissza jártak a gondolatai. Folyton csak a kudarcai jutottak az eszébe; hogy miket rontott el, mióta visszament 1938-ba, és hogy mi lett volna, ha egyáltalán vissza sem megy...

Már hajnalodott, mire nagy nehezen elnyomta az álom. Felszínesen aludt, élénk és értelmetlen álmokat látott, majd dél körül fáradtan ébredt fel.

Azonnal visszasietett a professzor dolgozószobájába, ahol Dumbledore ugyanott ült, és elmélyülten morfondírozott. Leült hát a karosszékbe, és várt.

A nap hátralévő része pontosan úgy telt, mint az előző, aztán még két másik nap is. A fiú már szinte elfelejtett beszélni, annyit hallgatott, mert sosem merte megzavarni a férfit.

Aztán egyszer csak a professzor arckifejezése elkomorodott.

– Nem, az nem lehet... Ó, istenem... – nyögött fel, és megmarkolta a karfát.

– Mi az, mire jött rá? – kérdezte Harry idegesen. Már több mint négy napja várakozott egyre türelmetlenebbül, ám a professzor nem mondott egyebet, csak az ajkába harapott, mint aki bánja az előbbi megszólalását, és nem nézett föl. A fiú kénytelen volt tovább várni, bár majd' megölte a kétség és a félelem.

– Ó, istenem... – sóhajtotta a férfi még egyszer pár perc elteltével, csak úgy, magának. Harry már nem bírta tovább.

– Kérem, mondja meg, mit derített ki! Kérem! – tört ki belőle, mire a férfi végre ránézett. Dumbledore nyugalmat erőltetett magára, és mélyet lélegzett.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az elején kezdem. Azaz a végén – mondta.

– Rendben, ahogy gondolja, csak mondja el végre, mi ez az egész!

– Először is beszéljünk az időcsúszkáról – kezdte a professzor egy kis gondolkodás után. – A feltalálója, Steven Rotberg, azaz ismertebb nevén Septimus Weasley egyértelműen elmagyarázta neked a használatát és a működésének sajátosságait.

– Arról volt szó, hogy a szerkezet nem tud olyan világba vinni, amiben a felhasználó még nem élt, de engem most mégis oda vitt! – vágott a szavába a fiú feldúltan.

– Ezt sajnálatos módon félreértelmezted, avagy oda sem figyeltél a magyarázatra, de ez már részletkérdés. Az időcsúszka olyan életszakaszba nem tud elvinni, amiben a felhasználója még nem volt. A meglepetés abból adódott, hogy nem számoltál a múlton történt változtatásokkal, amiket te magad hajtottál végre, és az ezekből adódó következményekkel.

– Nem értem – nyögte Harry.

– Te vissza akartál menni tizenhat éves korodba, akkorra, mielőtt 1938-ba mentél. Azt remélted, viszontláthatod a barátaidat, Ront meg Hermionét, és saját, eredeti idődbe kerülsz. De ehelyett egy teljesen más környezetbe kerültél. Ez azért történt így, mert az időcsúszkával hiába mentél vissza a saját kamaszkorodba, egy olyan jövőbe mentél előre, ami a múltban történt változtatásaidnak köszönhetően már teljesen más lett. Ha az időnyerőt használod, sem kötöttél volna ki a saját, eredeti múltadban, legfeljebb 1937-ben, '36-ban, és így tovább. – Harry próbálta értelmezni a hallottakat, de nem sokat fogott fel belőlük. Mindössze annyit sikerült megértenie, hogy valamit valamikor végzetesen elrontott. – A lényeg, hogy abba a világba, amit Voldemort létezésének köszönhettél, már soha többé nem tudsz visszatérni. Az mindörökre megszűnt – mondta a férfi.

Harry nyelt egyet. Igen, ezt akarta elérni annak idején, ezért tett meg mindent, és úgy néz ki, ez sikerült is. De akkor miért hatott rá ez a bejelentés úgy, mit egy halálos ítélet? Sötét árny telepedett a szívére.

– Most pedig térjünk át az úgynevezett időnyerőre – folytatta Dumbledore. – Nos, azt láttam, hogy annak a kis homokórának egy fordítása egyetlen órát küldött vissza az időben.

– Igen, így volt – válaszolta a fiú.

– Az emlékeid alapján még az is kiderült, hogy beletettek egy biztonsági funkciót is a szerkezetbe, hogy egy idősíkban ne lehessen jelen egyszerre kettőnél több is ugyanabból az emberből, mert akárhányszor forgattad vissza az időt, soha nem lett belőled egyre több és több.

– Tényleg furcsálltam is, de nem tudtam, hogy mi lehet az oka.

– Valószínűleg azért csinálták, mert káoszba fulladhatna az időutazgatás egy bizarr tömegjelenettől. Egy ilyen veszélyes játékszernél nem árt, ha van valami, ami megvédi a használóját saját magától. – Harryt elöntötte a szégyen.

– De miért volt az, hogy amikor az eredeti időmben alkalmaztuk a homokórát Hermionéval, kettő lett belőlem, míg mikor a Tommal közös roxfortos évek alatt pörgettem vissza az időt, mindig csak egyetlen Harry volt jelen, én magam?

– Nos, ennek is megvolt a maga oka – válaszolta a professzor halkan.

– És, mi az? Maga tudja? – kérdezte a fiú, miközben a gyomra egy merő görccsé vált, és egyre gyorsult a légzése. A férfi ekkor felállt a karosszékéből, és odaguggolt Harryhez.

– Igen, fiam. Azért nem jelent meg másik belőled..., mert az a másik már jelen volt.

– Hogy? Hol? Soha nem találkoztam vele, pedig kerestem is!

– Mindennap találkoztál vele. Minden egyes nap...

– Az meg hogy lehet? Miért nem vettem észre? Nem értem!

– Fiam, kérlek, figyelj most rám – mondta a professzor, és közben a két tenyere közé fogta Harry arcát. A fiú szíve a torkában dobogott, mintha ki akarna ugrani, kimenekülni, világgá szaladni, hogy ne kelljen tanúja lennie annak, amit a professzor mondani készül. – Te és Tom egy és ugyanaz a valaki vagytok.

A fiú megszédült. Az univerzum kimozdult sarkaiból, és a feje tetejére állt. Mindenről, amit eddig Harry szilárd ténynek hitt, most kiderült, hogy csak látszat volt; egy hajmeresztő valóság hihető cukormáza, ami mögül végre először igazi arcával vigyorgott rá az igazság. De nem... ez nem lehet az igazság... A fiú elméje minden erejével tiltakozni kezdett. Beleakasztotta a karmait abba, ami akár csak pillanatokra, de képes lehetett összetartani szétesni készülő világát. Eszeveszett tempóban állt neki keresni, kutatni a bizonyítékát annak, hogy a professzor téved.

– Honnan veszi ezt? Miért talál ki... miért mond nekem ilyeneket?! Hogy gondolhatja ezt komolyan?! Én nem vagyok... Én nem lehetek... Ez ostobaság! – tört ki a fiúból, aki és ellökte magától Dumbledore kezét. A férfi mindentudón nézett rá; számíthatott erre a reakcióra.

– Mi nem lehetünk azonosak! Hisz akkor külsőre is egyformának kellett volna lennünk Tommal, mint az ikertestvéreknek! De nem voltunk egyformák! Az arcunk, a szemünk színe, a testmagasságunk, mind-mind eltért! És mások voltak a szüleink! – kiabálta Harry szemrehányón, mint aki megdönthetetlen érv birtokában van.

– Igen, mások voltak a szüleitek – válaszolta a professzor türelmesen.

– Akkor hogy lehetnénk már ugyanaz a személy? Tom és én két különböző ember vagyunk – mondta, minden egyes szót kihangsúlyozva. – Ő Tom Rowle Denem, én pedig Harry James Potter vagyok, világos? – mondta, mintha csak egy buta gyerekhez beszélne.

– Fiam, Harry James Potter egyéves korában meghalt.

– Nem halhatott meg, hiszen itt vagyok! Én vagyok az egyetlen, aki túlélte a gyilkos átkot!

– A gyilkos átkot senki nem élte túl. Még Harry Potter sem.

– De régebben azt mondta, én vagyok az egyetlen...

– Mert akkor még nem láthattam első kézből az életed minden eseményét. Többek között azokat, amik egyéves korodból valók. Te már nem emlékezhettél vissza rájuk, hiszen senki sem képes erre, de az elméd eltárolt mindent a legutolsó momentumig, és ezeket át is adtad nekem. Egy bűbájjal felerősítettem őket, így már tisztán láthattam azt a bizonyos éjszakát is, mint egy filmvásznon. És amit egy csecsemő még képtelen értelmezni, azt én megértettem.

– És mit látott pontosan? – kérdezte a fiú dacosan. Alig várta, hogy megcáfolhassa a professzor állításait.

– Amikor Voldemort kimondta a halálos átkot a csecsemő Harry Potterre, és Lily Potter a saját életét áldozta fel, hogy megmentse a gyermekét, akkor a gyilkos varázslat nem pattant vissza teljesen, csak kettétört. Tudod, ha az Avada Kedavra eltalál egy embert, egyszerre öli meg annak testét, és űzi a lelkét a másvilágra. Voldemort átkának egyik fele kiűzte a gyermek lelkét, de a testét épségben hagyta – egy seb kivételével –, míg másik fele a sötét mágus testét ölte meg.

– És? – kérdezte Harry ingerülten.

– Ezzel egy időben, mivel Voldemort gyilkosságot követett el, a saját lelke is kettéhasadt. – A fiú megborzongott, de nem akarta, hogy látszódjék rajta bárminemű gyengeség, ezért nyugalmat erőltetett magára. – Levált róla az a rész, amelyben még maradt némi emberi, habár már az sem volt tisztán csak jó; belekeveredett a gonosz tulajdonságokból is valamennyi. A másik rész, a menthetetlenül romlott, elmenekült a nagyvilágba, a történetét pedig onnantól ismered.

– És mi történt azzal a lélekdarabbal, amelyikben volt még valami emberi? – kérdezte a fiú félve.

– A jobbik én elfoglalta a legelső testet, amit a környezetében talált. Harry Potter még élő, csecsemő testét.

A fiú pár percig néma maradt.

– Ez annyira abszurd, hogy képtelen vagyok elhinni! – robbant ki aztán belőle.

– Tudom, hogy nem könnyű, nekem is nehezen sikerült.

– De... de ha azonosak vagyunk, miért bántottuk egymást annyit az árvaházban és az iskolában? Nem kellett volna inkább egyből felismernünk a másikat, és arra vágyni, hogy újból tökéletes harmóniában legyünk?

– Azért ellenségeskedtetek egymással, mert mindkettőtökben volt jó is és rossz is. A tizenéves Tomban még jelen volt az emberi rész, de ezt már beszennyezte a rengeteg szenvedés, amin keresztülment. Az őbenne lévő gonosz el akarta pusztítani a benned lévő jót, és a benned lévő gonosz az őbenne meglévő jót. Fordítva is igaz viszont; a bennetek lévő jó is megpróbált a gonosszal harcolni. Igazi háború dúlt köztetek. De nemcsak köztetek, bennetek is. Ezért voltak a hangulatváltozásaitok, a dühkitöréseitek, és az, hogy egyszer az együttérzés, másszor a pusztító gyűlölet kerekedett felül. A kibékülés, az egymás feltétel nélküli, szeretetteli elfogadása azonban megoldott volna mindent, és ez egyetlenegy pillanatra majdnem sikerült is. Szerintem tudod, melyik volt az a pillanat. – Harry nagyon is jól tudta. Az, amikor Tom álmában szerelmet vallott neki, és ő egy kerek másodpercig el is hitte magáról, hogy viszontszeretheti őt. De az érzelmet persze elzárta magában jó mélyre.

Iszonyú fejfájás tört rá.

– Maga bolond! – kiáltott fel. – Szerintem most találta ki az egészet, ugyanis teljesen logikátlan! Megmondom, miért! Azért, mert Tom öngyilkossága után nekem is el kellett volna tűnnöm. Ha nincs felnőtt Tom, nincs későbbi Voldemort sem, akinek a lelke beleszállhatott volna a testembe! Meg kellett volna halnom, vagy megszűnnöm, vagy valami, de itt vagyok még mindig! Így van, vagy nem így van?

– Igen, így van.

– Akkor ezt mégis mivel magyarázza? – kérdezte Harry villámló tekintettel.

Dumbledore mélyet sóhajtott.

– Itt jön a képbe a Végzet Lándzsája. – A fiú elbizonytalanodott, arckifejezése zavarttá vált.

– Mi köze van annak a lándzsának az én időutazásomhoz? – kérdezte gyanakvóan.

– Nagyon is sok. Tudom, hogy most is nálad van. – Harry ösztönösen a pulóveréhez kapott, ami alatt valóban ott lapult a tárgy. Első gondolata az volt, hogy a professzor vajon honnan tudja, hogy nála van, de aztán eszébe jutott, hogy az emlékeiből, de akár legilimenciával is könnyen rájöhetett.

– Egyiket sem kellett használnom, hogy ezt kiderítsem – mondta a férfi hangosan válaszolva a fiú néma töprengésére. – Mindjárt megtudod, miért.

– Kíváncsian várom – vágta rá Harry.

– A másik idősíkban meséltem neked a Végzet Lándzsájának különleges tulajdonságairól. Többek között arról, hogy aki birtokolja, annak lehetősége nyílik rá, hogy uralkodjon a világ fölött. Beszéltem Martell Károlyról is, aki negyvenhét csatát élt túl és nyert meg, mert a lándzsa az életét is védte. Közvetlenül azután halt meg, hogy kiejtette a kezéből.

– Igen, emlékszem, de mit akar ez jelenteni rám nézve?

– Azt, hogy az ereklye életben tart valakit akkor is, ha annak az ok és okozat törvénye, a sorsa, vagy bármi más szerint már rég halottnak kellene lennie. – A fiú elsápadt. – És a végzetévé válik, ha az illetőnek kikerül a birtokából.

– Miféle varázslat képes erre? – kérdezte a fiú kiszáradt szájjal.

– Nem annyira varázslat. A vallásos emberek úgy neveznék inkább, hogy csoda.

– Akkor... ha valaki elveszi tőlem a lándzsát, vagy elveszítem, én is meghalok...

– Igen, sajnos így van.

– Hazudik – jelentette ki Harry hidegen. – Az egészet csak most találta ki. Miért kéne ezt a sok badarságot elhinnem? Bizonyítsa is be az állításait! De ugye ez már nem megy?

– Éppenséggel van bizonyítékom. Illetve neked van. Az elmédben.

– Miről beszél? – kérdezte Harry elbizonytalanodva, és tekintetével követte Dumbledore-t, ahogy a férfi az egyik szekrényéből elővesz egy súlyos kőtálat, majd pálcáját a halántékához érinti, és egy ezüstös gondolatfoszlányt húz ki belőle, amit aztán beleejt a merengőbe.

– Ha kíváncsi vagy rá, tekintsd meg magad. Ez a saját emléked csecsemőkorodból – mutatott a tálban kavargó megnevezhetetlen, ködszerű anyagra. – Ebből megtudsz mindent.

Harry vonakodva lépett a kőtál felé, közben bizalmatlanul fel-felsandított a férfire. Csapdát sejtett. Mi van, ha Dumbledore valahogy foglyul akarja ejteni a merengőjében? Vagy már paranoiás lett? Hiszen azért jött ide, hogy mindent megtudjon végre, és most itt állt egy méterrel a cél előtt. Bármi is van abban az emlékben, meg kell tudnia. Vett egy nagy levegőt, mintha víz alá készülne lebukni, és belehajolt a tálba.

Szédülés fogta el, és összekavarodott előtte minden, mintha egy örvénybe került volna, ami egyre lejjebb húzta. Amikor kitisztult a kép, és megint szilárd talajt érzett a lába alatt, egy nappaliban találta magát, közvetlenül vele szemben pedig egy járóka állt, benne egy őt figyelő csecsemővel; talán egy év körüli lehetett. A gyermek tágra nyílt szemében nem látszott félelem, még akkor sem, amikor ő felemelte a kezét, hogy a pálcáját rászegezze. Ő rászegezi a pálcáját egy csecsemőre? Minek? – gondolkodott. És a keze is... egy idősebb férfié volt. Az érzései pedig... Egyszerre érezte azt, amit a férfi, és azt, amit ő maga. Vagyis csak érezte volna, mert ez a valaki belül szinte üres volt. Nem váltott ki belőle semmit a kisgyerek látványa. Nem szerette a gyerekeket, nem tudta, hogyan kell. Nem tanította meg rá senki; őt sem szerették kisgyermekként. Habár később sem.

Harry aggódva figyelte a jelenetet, és már tudta, mi fog történni. A saját szájából hangzott el az Avada Kedavra, pálcájából pedig előtört a zöld villanás. Mindössze egy pillanat volt az egész; ahogy eltalálja a csecsemőt, ahogy a zöld fénycsóva kettéhasad valamiféle pajzson, amiről fogalma sem volt, mi lehet, aztán már csak a feléje tartó gyilkos energialöketet érezte, majd egy iszonyatos fájdalom nyilallt a testébe, és minden elhomályosult.

Köd, értelmetlen gondolatfoszlányok, álmok, emlékek a lét és a nemlét peremén. Majd egy meleg, puha test belső érzete. Egészen kényelmes volt. Viszont hamarosan ez is fájni kezdett. Homloktájon fájt. Amikor már tudta, hogyan kell kinyitni a szemét, színes játékokat látott maga fölött. Egy csiga, egy nyúl, egy macska és egy varázslósüveg alakút, amik föléje akasztva lógtak. Meg akarta őket érinteni, és amikor értük nyúlt, két pufók kis kéz kalimpált a levegőben. A mozdulatra csak még erősebb lett a fejében lüktető kín. Hát nincs senki, aki idejönne és kivenné onnan azt a fájdalmat? Körül próbált nézni, és ekkor megpillantotta a földön fekvő embert – hasonlított Tomra... A férfi nem mozdult, a nyakában levő aranylánc is elszakadt, medálja pedig, egy apró kis homokóra, a földre csúszva hevert. A látványtól feltartóztathatatlanul rátört a sírás.

Harry nem akarta ezt tovább nézni, eleget látott. Ki akart innét szabadulni, lehajítani magáról ezt a borzalmat, és amikor nem tudta, vergődni kezdett és kiabálni. Ekkor kezeket érzett a vállán, gyengéd húzást, és végre eltűnt a szeme elől minden. Hamarosan újra a professzor dolgozószobájában állt.

Lesöpörte magáról Dumbledore kezét, és egy lépést távolabb húzódott. Egy kis ideig megszólalni sem tudott. A sokktól szinte gondolkodni is elfelejtett. Aztán mégiscsak megszólalt:

– Tom nyakában ott volt az időnyerő. Hogyan lehetséges ez? – kérdezte halkan.

– Úgy, hogy nem Steven Rotberg, és nem is valaki más találta fel, hanem ő – felelte a férfi. – Azt hitte, ha időt nyer, elodázhatja az elmúlást. Ezért tűnt olyan kivételesen sikeresnek; másodszorra vagy sokadszorra már valószínűleg minden jobban ment neki. Egyvalamit nem tudott csak visszacsinálni ezzel: a saját halálát.

Harry némán hallgatta, és közben ökölbe szorult a keze.

– Aztán a homokórát valószínűleg megtalálták, és végül valahogy eljutott a Mágiaügyi Minisztériumba...

– Akkor sem hiszek magának – vágott a fiú a professzor szavába. – Ezeket az „emlékeket" maga is összeeszkábálhatta. Miért kellene bizonyítékként elfogadnom ezt a hitvány színjátékot?

– Mond neked valamit az, hogy Clearmind axiómái? – kérdezte Dumbledore türelmesen.

Harrynek derengett valami. Hát persze... A fenébe is...

– Első axióma: hamis emlékeket nem lehet létrehozni. Második axióma: emléket csak törölni lehet, és azt sem nyomtalanul – mondta a férfi.

Igen, ezt még annak idején megbeszélték, amikor legelőször kért segítséget tőle, a Roxfortban. Hogy is felejthette el?

– Miért akarja mindenáron, foggal-körömmel bebizonyítani, hogy én vagyok ő, hm? – kérdezte a fiú.

– Azt szeretted volna, hogy tisztán láss. Megkaptad.

– Na, persze – vetette oda Harry.

– Ha csak azt fogadod el igazságnak, amit annak szeretnél látni, csalódni fogsz.

– Csodák akkor sincsenek! – kiáltotta a fiú, és kivette a nyakából a lándzsát, majd a földhöz vágta. – A logikát nem lehet megerőszakolni! Tessék! Megszabadultam tőle! Látja? – tárta szét a karját. – Még mindig itt állok, nem estem össze holtan, nem váltam köddé!

– Mert a tárgy még mindig a te birtokodban van – felelte Dumbledore csöndesen. – Nem veszítetted el, nem ruháztad át senkire, még most is a tiéd.

– Á, értem már, mire megy ki a játék! – Harry arcát eltorzította a felismerés felett érzett düh. – Magának akarja megszerezni! – kiáltotta, aztán felkapta a földről a lándzsahegyet, és beszaladt a férfi asztala mögé, hogy barikádként használja a bútort.

– Akkor sem akarnám magamnak, ha önként adnád ide – fordult felé a professzor.

– Na persze, el is higgyem! – Azzal Harry egy mozdulattal lesodorta, ami a dolgozóasztalon volt, előrántotta a pálcáját, és a férfira szegezte. – Mondani mindent lehet! Tökéletes a szituáció; idesétáltam egyenesen a karjaiba, miért ne használná ki a kínálkozó lehetőséget? Elveszi tőlem a lándzsát, és ha még az elmélete is helyes, akkor egyszer s mindenkorra meg is szabadul tőlem! – kiáltotta villámló tekintettel, és észre sem vette, hogy a tárgyak lassan felemelkednek körülötte a levegőbe.

– Ha akartam volna, már rég elvehettem volna tőled – felelte Dumbledore. – De mondtam már, nekem nem kell, nincs rá szükségem. Bottal sem érnék hozzá, ha nem muszáj.

– Miért nem? – kérdezte a fiú.

– Erre te magad is könnyedén meg tudod adni a választ, ha egy kicsit gondolkodsz, vagy visszaemlékezel. Én is birtokoltam már az ereklyét, és mire mentem vele? Csak pusztítás lett belőle és szenvedés. Kezedben a lándzsával te is kipróbáltad a korlátlan hatalmat, megkaptad, amire vágytál, sikerült, amibe csak fogtál, szerencse kísérte minden lépésedet. A varázsvilág olyanná vált, amilyenné mindig is formálni akartad. És azután valamiért mégis eljöttél ide, hozzám...

A férfi volt az egyetlen, akiben Harry újra és újra bízni tudott, akármi is történt. Mint egy utolsó mentsvár, ahová menekülni lehet, ha már minden összeomlott. Nem volt ez másként most sem.

A fiú összeszorította a szemét. A keze megremegett, majd lassan leeresztette a pálcát. Végül eldobta. A tárgyak is leereszkedtek a helyükre.

– Én... sajnálom... – nyögte. Odament a professzorhoz, és erőtlenül térdre esett előtte. – Annyira sajnálom, hogy ezt feltételeztem önről... Hogy el akarja venni... hogy magának akarja... Kérem, bocsásson meg. Tudom, hogy sosem tenne ilyet, mégis... Én... nem tudom, mi van velem... Mi történik velem? Mi ez az egész? – ragadta meg a férfi lábát kétségbeesve.

– Te is tudod, nagyon jól, hogy mi.

– Én nem vagyok ő, nem lehetek ő, ugye nem? – nézett fel a fiú a professzorra könyörögve. – Kérem, mondja, hogy nem... Kérem! – Dumbledore ekkor letérdelt hozzá, és öreg kezével végigsimított a fiú arcán.

– Máskülönben hogy lettél volna képes eltörni a kezét egy tizenkét éves gyereknek, vagy félretenni az együttérzést, amikor Tom azt mesélte neked, hogy megkínozták és megerőszakolták? Vagy hogy tudtál volna könnyű szívvel börtönbe juttatni annyi embert, vagy amiatt bosszankodni, hogy nem érzel elegendő elégtételt, miután a halálba segítettél valakit...? – kérdezte a férfi halkan. Hangjában nyoma sem volt hibáztatásnak vagy szemrehányásnak, csak szomorúságnak. – És legfőképpen: hogy jutott volna eszedbe az az ötlet, hogy megölj egy kisgyereket, akit az ellenségednek tartasz?

A fiú összetört a tettei súlya alatt. Azt kívánta, a professzor bárcsak kiabálna vele, vagy megütné, de azzal, hogy szinte megértő volt, csak tovább növelte a rá nehezedő mérhetetlen bűntudatot.

– Akkor tehát mégiscsak én vagyok... Tom Rowle Denem? – kérdezte Harry alig hallhatóan.

– Nem, fiam – suttogta a professzor. – Te vagy Voldemort. – Világoskék szemében együttérzés, bánat és szeretet tükröződött egyszerre; csupa olyasmi, amiket Harry mindig is vágyott, hogy ott láthasson benne, és amik ugyanakkor most már nem számítottak semmit. – Ezért tudsz párszaszóul, ezért gyűlölted Mr Garrettet legalább annyira, mint Tom, és ezért... ezért szerettél belém.

A fiú egy kiáltást hallott valahol a közvetlen közelben felhangzani, és több pillanat is eltelt, mire rájött, hogy ez a saját hangja. A fejfájása szinte az elviselhetetlenségig fokozódott.

Minden emlékfoszlány, minden jelentéktelen részlet, történés és érzelem, ami önmagában egy használhatatlan tükörszilánk volt csak, most összeállt egyetlen nagy egésszé, hogy a fiú belenézve megláthassa végre az igazi önmagát. Nem volt már több kérdése. Az elméje elfáradt az újabb és újabb kifogások meg érvek gyártásában; lelassult, és abbahagyta az ellenkezést. Az élete és a világa menthetetlenül összeomlott. Amit eddig szívós kitartással zárt ki agyából a hosszú évek során, az most elemi erővel omlott rá, maga alá temetve őt. A fiú egy ismeretlen univerzumba csöppent, amiben élő és élettelen mind az ellenségévé lett; még Dumbledore meghitt szobája is a vádlón bámuló ablakszemekkel, a szőnyegre kiömlött, feketén vicsorgó tintával és a fenyegetően ketyegő faliórával, ami minden halk kis kattanással arra emlékeztette, mit művelt az idővel. Minden elfordult tőle, de legfőképp saját maga.

– Vegye el. Kérem – mondta, és a férfi felé nyújtotta a lándzsát.

– Mondtam már, hogy nekem nem kell.

– Kérem. Kérem! – A fiú keze remegett, ahogy az ereklyét tartotta. – Kérem! Szabadítson meg ettől a rémálomtól! Könyörüljön meg rajtam! Vegye el ezt az átkozott tárgyat! Kérem! Legyen végre vége! – kiabálta. A professzor elkomorult arccal felállt. Amikor elfordult, mindkét kezével rátámaszkodott az asztalára, és fáradtan lehajtotta a fejét.

– Én tettem ezt veled – mondta. – Én beszéltem neked a lándzsáról, én ültettem el a bogarat a füledben. Ha nem mondtam volna róla semmit, talán sosem tudod meg, hogy létezik, és akkor nem jutottál volna idáig.

– Ne hibáztassa magát, ez nem az ön bűne. Csakis az enyém. Én loptam el, én használtam fel rosszra... és én vállalom érte a felelősséget.

A fiú ekkor lassan felállt, odament az asztalról lesodort halomhoz, felemelt a földről egy üres papírdobozt, és visszatérdelt a férfihoz. A keze is remegett, ahogy a dobozt a professzor elé nyújtotta, hogy vegye át. Dumblerore kérdő tekintettel vette el.

– Ha ebbe belerakom, és lemondok róla, akkor nem lesz senkié – szólalt meg a fiú.

– Nem kell ezt tenned, fiam – suttogta a professzor, és az ő keze is remegni kezdett.

A fiú, mintha meg sem hallotta volna az előbbi mondatot, a karton fölé emelte a lándzsát, ujjai egyenként váltak el tőle. Végül már csak a két mutatóujjával fogta közre.

Ekkor eszébe jutott valami. A lándzsát az egyik kezébe vette, a másikkal pedig benyúlt a zsebébe, és előhúzta a sárga tintát. Sosem jött rá, Tom miért vonakodott annyira kinyitni, holott rengeteget törte rajta a fejét. Most nem kellett gondolkodnia egy percet sem, a megoldás magától jött: Tomnak nem volt rá szüksége, hogy kinyissa az üveget. Ő már megnyílt a napsütés színének. Nem, ez a feladat mindig is őrá várt. Megragadta hát a kupakját, és megpróbálta lecsavarni. Nem ment. Erősebben gyürkőzött neki, mire nagy nehezen sikerült letekernie. Az üvegcsében lévő tinta keményre száradt, mára használhatatlanná vált. A fiú szomorúan elmosolyodott; mégis mire számított? Hogy még mindig folyékony lesz? Annyi idő elteltével is? Túl sokáig várt... Már késő volt.

Beletette a tintát a dobozba, és mellé a kupakot. Már tényleg nem maradt más hátra, megint az ujjai közé vette a lándzsát. A szíve fájdalmasan vergődött a bordák ketrecében, szinte önmagát törve össze ezzel.

– Kérem, hívjon Harrynek. Szerettem ezt a nevet – mondta a fiú, és belenézett a professzor világoskék íriszébe. Az most is pontosan olyan volt, mint a férfi fiatal korában.

Bárcsak el tudná mondani neki, hogy bármit is tett, azzal tiszta szívéből csak jót akart. Hogy helyre szeretett volna hozni mindent. Ha lett volna egy utolsó esélye... Ám képtelen volt ezt szavakba önteni. Ha a férfi megint belenézne a gondolataiba, akkor megtudná... Bárcsak megtudná... Bárcsak...

– Harry – felelte Dumbledore, és idős arcán végiggördült egy könnycsepp.

– Köszönöm. Ezennel lemondok a Végzet Lándzsájának birtoklásáról. Isten önnel, professzor... – suttogta a fiú, és elengedte a lándzsát.

Már nem hallotta a koppanást a doboz alján. Már nem hallott semmi mást sem. Elmúlt a kínzó fejfájás, a szíve vad kalapálása, eltűntek a rémlátomások és eltűnt minden. A világ egy kényelmes, puha, meleg fehérségbe olvadt bele, amiben még egy pillanatra kirajzolódott Lily Potter és Merope Gomold mosolygó arca, mielőtt átölelte a fiút a megnyugtató, vigasztaló felejtés.

.

.

.

.

.

Még

.

.

.

.

.

nincs

.

.

.

.

.

vége

.

.

.

.

.

.