Amikor Harry hazaért a munkából, megint olajfesték szagot érzett. Ki nem állhatta. Tom mindenféle festékkel kísérletezett; ez előtt az akvarellt próbálta ki, annak szerencsére nem volt semmi szaga, de ez szinte beleette magát Harry orrlyukába, és a fiú még akkor is érezte, amikor kiment a ház elé levegőzni.

– Mit festesz? – kérdezte Tomtól. Eddig még nem nagyon nézegette meg az alkotásait; nem volt rájuk kíváncsi. Most már azonban úgy érezte, valami igen kellemes vizuális élmény kell, hogy kárpótolja, amiért annyi ideje elviseli ezt a fergeteges bűzt.

– Tényleg kíváncsi vagy rá? – pillantott fel Tom a festésből.

– Aha – mondta Harry.

– Hát, jól van. Akkor íme – fordította meg a fiú az állványt olyan ünnepélyességgel, mintha egy igazi, páratlan mesterművet mutatna be. Harry amint meglátta, összevonta a szemöldökét.

– És hol van a kép? – kérdezte.

– Hogyhogy hol? – kérdezett vissza Tom megütközve, és ő is ránézett a vászonra, hogy megbizonyosodjon, ott van-e még, amit az előbb alkotott rá. – Az orrod előtt.

– Ez? – mutatott rá Harry a vászonra.

– Mégis mi más?

– Azt hittem, ez csak valami próbamunka, hogy meglásd, hogyan mutatnak a festékek a vásznon, meg egymással összekeverve vagy ilyesmi...

– Nem, ez nem próbamunka – sziszegte Tom, és látszott rajta, hogy vérig sértődött.

– De hát ez nem ábrázol semmit – mondta Harry. Ő csak egy sötétkék, fekete és vörös színekkel összevissza bemázolt vásznat látott, semmi mást.

– Miért kéne bármit is ábrázolnia?

– Hogyhogy miért? Mert a képek általában ábrázolnak valamit. Ránézel, és... és egyből ott látsz egy dolgot... egy kutyát, macskát, vagy mit tom' én, mit.

– Kutyát vagy macskát – ismételte el Tom gúnyosan.

– Akármit. De a tiéd nem ábrázol semmit. Egy hatalmas semmitmondó plecsnire pazaroltad el a rohadt drága vásznat meg festéket, amiket vettem neked.

– Először is, ez nem plecsni, hanem műalkotás – felelte Tom halkan. – De látszik, hogy vajmi keveset értesz a művészethez, különben nem mondanál ekkora ostobaságot. Másodsorban pedig, a kép egyáltalán nem semmitmondó. Attól még, hogy nem kutyát vagy macskát ábrázol, vagy olyasmit, amit a hozzád hasonló, egyszerű elmék is könnyedén felfoghatnak, igenis van mondanivalója.

Harryt elöntötte a vörös düh.

– Akkor elmondanád, hogy ennek itt mi a fene a mondanivalója? – bökött a vászon felé. – Persze úgy, hogy még egy magamfajta, egyszerű elme is megértse.

Tom vett egy mély levegőt.

– Nem mindig az egyértelmű formák hordozzák a legfontosabb üzenetet. Ami egyértelmű, annak csak egy értelme lehet, ennélfogva egysíkú és unalmas. Ráadásul idejétmúlt is. Itt viszont – mutatott a festményre – a sokatmondó színek gazdag szimbolizmusa akár többféle jelentést, többféle mondanivalót is rejthet magában. Csak a szemlélőtől függ, mivé lesz lefordítva a kép, nincs keretek közé szorítva a fantázia.

Harry hátán a szőr is felállt Tom tudálékos modorától, és ostobának is érezte magát, amiért nem értett az egészből semmit.

– Á, szóval akkor csak hozzávágom a megmártott ecsetet a vászonhoz, aztán mindenki azt lát bele az eredménybe, amit akar, igaz? Jól mondom?

– Nem. Én kialakulófélben levő formákról és gondosan összeválogatott színek harmóniájáról beszélek, művészi önkifejezésről, nem pedig valami random módra összebarmolt hülyeségről, amiről te.

– Márpedig a te gondosan és nagy munkával összehozott képed pont úgy néz ki, mintha random módra barmolták volna össze! Egy kocsma előtti "aszfaltfestmény" jobban néz ki! Miért nem festesz valami olyat, amit el is lehetne adni? Mert nincs ember, aki ezt megvenné! Senki nem fog pénzt kidobni egy ilyen összevisszaságra! Én zokninak sem húznám fel!

– Persze, hogy nem vennék meg, mert még senki nem fest ilyeneket. Az emberek csak azt vásárolják meg, ami divatos. De ha elkezdenének többen is efféléket alkotni, ha felismernék a stílusban rejlő lehetőségeket, akkor elterjedhetne, elismerésre tehetne szert. Az unalmas, ódivatú módszereket felválthatnák az új trendek. Igazán megérett már a világ egy kis változtatásra.

Harry ezen a végsőkig felhúzta magát.

– A világ jó úgy, ahogy van! Semmi szüksége nincs rá, hogy változtass rajta!

– Az ilyen beszűkült látásmódú emberek miatt toporog minden ott, ahol. Az ilyenek miatt, akik gátat vetnek a fejlődésnek.

– Nem kell ide semmilyen fejlődés, pláne nem olyan, amit te mozdítasz elő!

Tom összevonta a szemöldökét.

– Márpedig ide fejlődés kell – jelentette ki. – A tömegeket fel kell rázni ebből a háború utáni letargiából. Valamiféle új rendszert kell kitalálni...

– Nem találsz ki semmilyen rendszert, és nem rázol föl senkit, megértetted? – kiáltotta Harry. – Itt maradsz a négy fal közt, és festegeted továbbra is a hülye képeidet! Nincs az az Isten, hogy megengedjem, hogy még egyszer beleszólj a politikába!

Csak akkor ismerte fel, mi szaladt ki a száján, amikor már késő volt.

Maga sem értette, miért viselkedik így. Talán az új munkával járó felelősség nyomasztotta, de az is igaz volt, hogy már egy jó ideje nem tudta levezetni a feszültséget. Régen vette utoljára igénybe Dumbledore edzőtermét, de ennyi munka mellett energiája sem maradt volna hozzá.

– Még egyszer? – nézett rá Tom értetlenül. Harryt kiverte a hideg veríték. Rendbe kellett hoznia a dolgot, így kénytelen volt a rég nem használt módszert alkalmazni.

– Invito időnyerő! – mondta.

* * *

Harry egy nap előszedte ládája mélyéről az iskolai dísztalárját – amit még valamikor egy turkálóban vett –, kiakasztotta egy vállfára a szekrény elé, és karba tett kézzel méricskélni kezdte. Elég ciki lesz ebben megjelenni a banketten, de ha még önkéntes alapon adakoznia is kell majd, akkor végképp nem lesz pénze újat venni.

Épp ráküldött néhány tisztító és simítóbűbájt, amikor megjelent Tom.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte a fiú.

– Tisztítom a dísztalárom, ha nem látnád – felelte ő.

– És minek?

– Mert lesz egy melóhelyi összeröffenés, és meg kell rajta jelennem – válaszolta Harry unottan.

– Ó, értem. Akkor megyek, és rendbe hozom az enyémet is – mondta Tom.

– Azt meg minek? – nézett rá Harry. Tom egy pár pillanatig értetlenül nézett vissza.

– Hát, mert gondolom, én is megyek veled – válaszolta aztán kissé bizonytalanul. Szokatlan volt tőle ez a bizonytalanság.

– Nem, te nem jössz – mondta Harry, és folytatta a bűbájolást.

– Miért nem? Egy ilyen eseményre szokás meghívni az ember párját is. Engem nem hívtak meg?

Harry erre sóhajtott egyet.

– A páromat mint olyat hívták meg, akiről azt feltételezik, hogy egy nő. Nem téged.

– De igen, engem hívtak meg, mivel én vagyok a párod, nem más – lépett közelebb Tom. – Úgyhogy engem kell elvinned.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki Harry kategorikusan. – Itthon maradsz. – Tomnak láthatóan nem tetszett ez a hangnem, és ezek után valószínűleg már csak azért sem hagyta annyiban a dolgot.

– Miért nem akarsz magaddal vinni?

– Már megmondtam, mi olyan érthetetlen ezen?

– Csak azért nem viszel el, mert nem vagyok nő?

– Igen, csak azért. Ez éppen elég indok, nem? Azt várják el, hogy nőt vigyek magammal, nőt viszont nem tudok nekik prezentálni, úgyhogy egyedül megyek. Vagy esetleg beöltöznél kisestélyibe és felvennél egy tűsarkút? – kérdezte gúnyosan.

– A saját dísztaláromba öltözök, és abban megyek. Mert el fogok menni – felelte Tom higgadtan. – Épp itt az ideje, hogy mindenki előtt felvállaljuk a kapcsolatunkat.

– Hogy micsoda? – nevetett Harry. – Ez csak valami vicc lehet.

– Márpedig nagyon is komolyan gondolom.

– Én nem vállalok fel semmit, és jobb, ha te is kivered a fejedből ezt a baromságot.

– Azt várhatod. Kitartok a véleményem mellett – mondta Tom szigorúan.

– Úgy csinálsz, mintha már elfelejtetted volna, miért is rúgtak ki minket a Roxfortból! – mondta erre Harry.

– Mert az igazgatóhelyettes asztalán keféltünk?

– Nem! Azért, mert mi, két fiú keféltünk az igazgatóhelyettes asztalán. Ha egy fiú meg egy lány csinálta volna ugyanezt, megúszták volna pár hónap büntetőmunkával. És az egész világ úgy gondolkodik, mint Dippett! A melegeket szabályosan betegnek tartják. Szeretnék őket meggyógyítani, vagy akár megbüntetni, de semmiképpen sem elfogadni. Rejtőzködnünk kell! Ha kiderül, hogy egy férfi a párom, kirúgnak a melóhelyemről. Ilyen a világ és kész, alkalmazkodni kell, nem fejjel menni a falnak!

– Azért ilyen a világ, mert tele van hozzád hasonlókkal – sziszegte Tom.

– Tessék? – kérdezte Harry, és ökölbe szorult a keze.

– Tele van a világ olyan emberekkel, mint te, akik inkább meghunyászkodnak, és nem mernek kiállni, vállalva a kudarc kockázatát. Elfogadják, ami rossz, és eszükbe sem jut, hogy akár meg is lehetne azt változtatni.

– Te csak ne akarj semmit se változtatni ezen a világon, megértetted? – kiáltotta Harry. Látszott, hogy Tom nem tudja mire vélni ezt a hangnemet.

– Miért ne akarhatnék? Ez a helyzet már bőven megérett a változásra, és ha többen is összefognánk, együttes erővel sok mindent elérhetnénk.

– Nem, nem fogsz össze senkivel, szépen megülsz itthon a seggeden, és nem akarsz elérni semmit, világos?

– De miért?

– Mert már bebizonyítottad, hogy ha te változtatsz a világon, akkor abból csak szenvedés lesz, háború és halál! – Harry már nem tudta megakadályozni, hogy ez kicsússzon a száján.

Miért hagyta, hogy így eluralkodjon rajta az indulat? Nem tudta, de már egy ideje ez ment. Először csak az tűnt föl neki, hogy egyre türelmetlenebb lett Tommal. Amit eddig észre sem vett, az most felidegesítette, aztán már a fiú minden szava és megnyilvánulása irritálni kezdte. Kezdetben a fáradtságra fogta, de aztán rájött, hogy az is böki a csőrét, hogy míg ő gürizik, Tom otthon semmit sem csinál. Örökké gyanakodott is, hiába jelentette Fizzy rendszeresen azt, hogy Tom nem tesz a távollétében semmi rosszat. Alig bírta megállni, hogy ne szóljon be neki folyton, de aztán néha csak kicsúszott a száján ez-az. Lassan egy ketyegő bombának érezte magát.

Ezt nem fogja tudni kimagyarázni, szüksége lesz az időnyerőre.

Egy pillanatra belenézett Tom megdöbbent tekintetébe.

– Invito időnyerő! – kiáltotta. Tom csak meglepetten nézte, de mielőtt még bármit kérdezhetett volna, a homokóra kiröppent a ládából, bele Harry kezébe, ő pedig villámgyorsan fordított rajta egyet.

Következő alkalommal Harry inkább meg sem említette a bankettet, és a biztonság kedvéért megint magánál tartotta az időnyerőt.

* * *

Harry egy fárasztó nap után – melynek során a mágiaügyi miniszter lehetetlennél lehetetlenebb utasításait kellett megállás nélkül végrehajtania – kimerülten esett be otthon az ajtón. Alig várta, hogy végre kanapét érjen a feneke, és hogy legalább egy fél óráig ne szóljon hozzá senki. Lazításképpen töltött magának egy Lángnyelv whiskyt, majd miután megitta, még kettőt, melléjük pedig elszívott egy szál cigarettát.

Ekkor a szeme sarkából megpillantott egy hatalmas, feléje tekergőző kígyót, és a látványtól majd' elejtette a poharat. Fel is ugrott a kanapéról.

– Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte Harry, de Iphygenia csak kuncogott.

– Nem mondom meg, találd ki – incselkedett a hüllő.

– Tom! – kiáltotta erre a fiú. A szólított nem jelentkezett, úgyhogy másodszorra Harry a házimanót hívta oda.

– Igenis, gazdám! – rikkantotta Fizzy, amint odahoppanált hozzá egy halk pukkanással. A manó, amint megpillantotta a kígyót, óvatosan távolabb oldalazott tőle. Ezt látva a hüllő csak jobban kuncogott, és feléje sziszegett, hogy ijesztgesse.

– Hívd ide Tomot! – adta ki az utasítást Harry.

– Máris hívom! – mondta Fizzy, azzal eltűnt, de előtte még vetett egy rémülettel vegyes utálkozó pillantást a kígyó felé.

Rövidesen Tom hoppanált oda.

– Mi van? – kérdezte a fiú Harrytől.

– Tom, te elloptad Malfoy kígyóját? – fordult feléje Harry.

– Nem loptam el, ő szökött el tőle, és egyenesen hozzám jött – válaszolta Tom kimérten. Az állat érdeklődve nézett egyszer egyikükre, másszor másikukra, próbálva kitalálni, miről folyhat a szó.

– És mégis hogy talált meg? – tette fel Harry a nyilvánvaló kérdést.

– Ahogy a suliban is mindig visszatalált a házunkba: a csövekben közlekedett, és a szaglására támaszkodott – tette karba a fiú a kezét.

– Ó, értem – felelte Harry. – És most mi legyen vele?

– Hát megtartjuk – jelentette ki Tom teljesen egyértelműen.

– És ha Malfoy ne adj' Merlin rajtunk keresné? Tudja, hogy megkedveltük a kígyóját. Ő is azt hinné, hogy lenyúltuk.

– Majd elváltoztatjuk a színét meg a mintáját, és azt hazudjuk, hogy valami kiránduláson szedtük össze, mondjuk az albániai erdőkben, vagy mit tudom én – felelte Tom.

– Hát jó – vonta meg Harry a vállát, bár nem igazán tetszett neki a dolog.

Tom kicsire szűkült szemmel nézett rá.

– Mi a baj? – kérdezte erre Harry.

– Kapásból tolvajnak néztél, pont úgy, mint az első héten az árvaházban – sziszegte a fiú.

– Miért, nem vagy az? Míg csövesek voltunk, mást sem csináltál, csak loptál – bukott ki Harryből. Már kezdett hatni az ital.

– De már megbeszéltük, hogy nem lopunk többet, és én tartom is magam a megállapodáshoz. Miért nem bízol meg bennem?

– Nagyon sajnálom, nem tudom, mi ütött belém, nyugodj meg, oké? – mondta Harry, bár valójában egyre mérgesebb lett.

– Nem nyugszom meg! Tolvajnak néztél! Tolv... – Ekkor Harry Tom ajkára tapasztotta a száját. Semmi kedve nem volt tovább vitázni, a csókok pedig általában megoldottak mindent. Tom egy pár pillanatig csak dermedten állt, de aztán megragadta Harry vállát, és ellökte őt magától.

– Mi van? – kérdezte Harry mérgesen.

– Még nem fejeztem be a mondatot. Utálom, ha nem figyelsz oda arra, amit mondok.

– Minek figyeltem volna? Csak azt hajtogattad folyton, hogy tolvajnak néztelek. Annak néztelek, mivel az is vagy! Méghozzá bevallottan. Innentől fölösleges lamentálnod.

– Megbeszéltük, hogy nem fogunk többet lopni, és meg is megígértem. A problémám az, hogy ennyire nem bízol meg bennem.

Harryt elöntötte a pulykaméreg.

– A bizalmat ki kell érdemelni! Azt nem lehet kikövetelni! – kiáltotta.

– Ne veszekedjetek – szólt közbe a kígyó, de egyikük sem figyelt rá.

– Miért nem érdemeltem ki, hogy bízz bennem? Mit tettem? – kérdezte Tom.

Harry keze ökölbe szorult, és a fiúnak megint eszébe villant az, amiért visszautazott ide a múltba. Hogy mit tett Tom? Hosszú volna felsorolni.

– Bízni. A te szádból már a szó is nevetségesen hangzik – mondta. – És te kiben bízol, hm? Létezik egyáltalán ilyen valaki?

– Elmondtam neked a titkaimat; a megerőszakolást, a kínzásokat, a balesetet, mindent. Azt is engedtem, hogy összekösd a kezem és eltakard a szemem, amikor azt hazudtad, hogy a bagolytoronyba viszel. Milyen bizonyíték kell még neked?

– Nem arról van szó, hogy miket osztasz meg velem! Hanem arról, miket csinálsz; hogy milyen ember vagy! – Harry egyre jobban begurult, pedig megfogadta, hogy türelmes lesz. Az pedig csak még jobban irritálta, hogy Tom mindeközben teljesen higgadtan válaszolgatott neki. Az alkohol sem segített a dolgon.

– Miért, milyen ember vagyok? Gyerünk, mondd csak ki – lépett Tom közelebb.

– Olyan, aki potenciálisan a rosszra hajlik! – kiáltotta ő.

– Potenciálisan a rosszra hajlik? – kérdezte Tom.

– Igen! A fél családod pszichopatákból állt! A rohadt aranyvér-mániájuk miatti belterjesség tette őket beteggé! Az a kis vérfrissítés apád részéről inkább csak jót tett. Már ami a külsődet illeti, mert belül ugyanolyan beteg, perverz állat vagy, mint a többi Gomold. – Harry hiába próbálta meg visszafogni magát, a pokoli nap, a Lángnyelv whisky, meg a kígyó miatti riadalom megtették a magukét. Szinte akadálytalanul ömlöttek belőle a szavak. Mindegy, arra gondolt, hogy úgyis visszaforgatja az időt, és kész. Legközelebb majd nem iszik ennyit, és jobban tartja a száját. Addig meg nyugodtan kiadhatja a mérgét.

– Honnan tudsz ennyi mindent a családomról? – kérdezte Tom villámló tekintettel.

– Az nem fontos. Az a lényeg, hogy alapból romlott vagy, és ezen nem tud változtatni semmi – köpte Harry. – Az égvilágon semmi. Ezért aztán megbízni benned is teljesen hiábavaló.

– Azonnal mondd meg, honnan a fenéből tudsz ennyit a Gomoldokról! – Tom hangja megint parancsoló volt. Ugyanolyan, mint régen, az árvaházban.

– Na ugye, mondtam, semmit sem változtál, most is csak parancsolgatsz. Mintha bármit elérnél vele – röhögött Harry. Tom állkapcsa megfeszült, de a fiú úgy tűnik, visszafogta magát.

– Csak azt szeretném, ha elmondanád, honnan ismered a családomat. Ez igazán nem nagy kérés, vagy igen? – kérdezte halkan.

– Na jó, ha ennyire tudni akarod, hát legyen. Dumbledore mutatott meg mindent, a merengőjében. Ő nyomozott utánad.

– Dumbledore utánam nyomozott? – döbbent meg Tom, és undor jelent meg az arcán, mint mindig, ha a professzor került szóba. – Ugyan minek?

– Hogy minek? – kérdezte Harry, a poharából pedig felhörpintette az utolsó korty whiskyt is. – Elmondjam, minek? – nézett Tom sötét szemébe, és vett egy nagy levegőt. Az utolsó pillanatban még az eszébe villant, hogy nem kellene megtenni azt, amire készül, de az alkohol elmosta azt a kevés józan gondolatát is, ami még maradt. – Elmondom. Azért nyomozott utánad, hogy rájöjjön, hogyan lehet téged legyőzni, semlegesíteni, likvidálni. Magyarán kiiktatni az élők sorából.

– Tessék? – kérdezte Tom döbbenten. – Hogy engem... likvidálni... eltenni láb alól?

– De nem csak ő próbált meg téged eltenni láb alól. Én is ki akartam törölni még a létezésed nyomát is.

– Meg akartál ölni. Tényleg meg akartál ölni – ismerte fel Tom. – De hát miért? – Az arcára teljes értetlenség és zavarodottság ült ki.

– Mit mondtál Tomnak? – kérdezte a kígyó a fiút látva, de választ nem kapott.

– Mert veszélyes lettél a társadalomra. Egy közveszélyes őrült vagy, aki felforgatta a világot, rettegésben tartotta emberek ezreit, és tömegeket gyilkolt! – felelte Harry.

Jólesett kimondania. És jólesett látni Tom arcán a reakciót is. Olyan régóta tartotta már magában ezeket a szavakat, oly régóta kívánkoztak ki. Most végre napvilágra kerültek. Igaz, hogy az időnyerő egy fordításával mindez semmivé foszlik, most azonban Harry még kiélvezte a helyzetet.

– Harry, te megháborodtál, és ezek szerint Dumbledore is. Én soha senkit nem öltem meg. Mégis hogy tudtam volna? Letettem a Megszeghetetlen Esküt, nem emlékszel?

– Persze, mert rávettelek, hogy letedd. De ha nem veszlek rá, minden ugyanúgy történik. És még most is megtörténhet, hiszen életben vagy!

– Harry, miről beszélsz?

– Arról, hogy mostanra már egy csomó embert megöltél volna. A saját apádat, a nagyszüleidet, a nagybátyádat és még annyi ártatlan embert, amennyivel fel lehetne tölteni egy egész tavat! Ha nem rúgatom ki magunkat a Roxfortból, akkor most nem a festészetet fejlesztenéd tökélyre, hanem a fekete mágiát, és a szex helyett az olvasás lenne a mániád!

– Te... kirúgattál minket a Roxfortból?

– Igen! – vágta rá Harry az alkoholtól magabiztosan. Tom egy pár másodpercig megszólalni sem tudott.

– És honnan tudjátok ilyen biztosra, hogy mi történt volna? Azt feltételeztétek, hogy valami tömeggyilkossá válok, és ezért próbált meg Dumbledore engem... likvidálni? Egy feltételezés miatt? Ez abszurd!

– Ez egyáltalán nem feltételezés! Ez már mind megtörtént! De azért jöttem ide vissza, hogy ez most ne történhessen meg.

– Mit értesz az alatt, hogy „ide vissza"?

– 1938-ba. Abból a jövőből, amit te pokollá tettél – köpte Harry.

– A jövőből jöttél vissza? Te megbolondultál.

– Muszáj volt visszajönnöm: egy rohadt háborúban terrorizáltad az embereket. Voldemortnak nevezted el magadat, világuralomra törtél és irtottad a muglikat!

– Harry, én soha nem tennék ilyet.

– Hiszen a saját apádat is meg akartad ölni! Romlott vagy, erkölcstelen vagy, értéktelen vagy! Az emberiség veszélyes hulladéka!

– Harry... – Tomon látszott a szívfájdalom. A kígyó eközben őket nézte, és aggódva csúszkált ide-oda.

– Kérlek, ne veszekedjetek, hagyjátok ezt abba – mondta nyöszörögve.

– Az, akiről beszélsz, nem ugyanaz, mint én. Én egy másik ember vagyok. Soha nem tennék ilyeneket.

– De igenis tennél! Már tettél is! Vagy tenni fogsz, mindegy, a kettő ugyanaz. Ugyanaz az ember vagy! Folyton változtatni akarsz a világon, uralkodni az embereken, megmondani nekik, hogyan éljenek. Folyton erről beszélsz, hogy mit kéne a világon átalakítani.

– Harry, én sosem beszéltem ilyesmiről.

– De igen, beszéltél, ne hazudj! – Harry az ordítás miatti erőfeszítéstől megtántorodott, de megkapaszkodott egy bútorban. Az alkoholtól elfelejtette, hogy mindig visszaforgatta az időt, és hogy olyasmire utalt most, ami nem szerepelhet Tom emlékei közt.

– Te megőrültél – nézett rá Tom, de most a szemében nem lenézés, csak kétségbeesés volt.

– Vicces ezt a te szádból hallani.

– Harry, térj magadhoz. Időutazásról meg gyilkosságokról beszélsz, mi a fene ütött beléd?

– Semmit nem kell megmagyaráznom neked. Csak egy fordítás, és megint tiszta lap leszek a számodra. Amennyiszer csak akarok – mosolygott gúnyosan, és elővette pulóvere alól az időnyerőt. Azaz csak vette volna, mert a homokóra egy pillanatra beleakadt a ruhájába, és részegen nem volt olyan könnyű kibányászni onnan. Ez viszont lehetőséget adott Tomnak a reagálásra: amikor Harry végre kihúzta az időnyerőt, a fiú megragadta a csuklóját, mielőtt még ő fordíthatott volna egyet rajta. Harry rémülten próbált kiszabadulni.

– Azonnal eressz el! – kiáltotta.

– Mi ez a kis szerkezet? – nézte meg Tom. – Egy homokóra? Ezzel utaztál az időben? Szóval igaz. Minden igaz. Ezért ráztad ki a kisujjból a roxfortos tananyagot, ezért találkozgattál örökké Dumbledore-ral, ezért tudtál annyi mindent rólam. Fogadjunk, nem is annyi idős vagy, amennyinek mondod magad.

– Vedd le rólam a kezed! – Harry hiába tekergőzött a fiú markában, a másik erősen tartotta. Erre ő a pálcája után nyúlt. Ám Tom gyorsabb volt, egy lefegyverző átoknak köszönhetően egy pillanat alatt kirepült a pálca Harry kezéből. Harry hangosan elkáromkodta magát.

– Tehát minden csak azért volt, hogy „likvidálj" valahogy. Akkor tényleg meg akartál ölni.

– Ezt eddig is tudtad, min lepődtél most meg?

– Hideg számításból akartál eltenni láb alól – mondta Tom letaglózva.

– Mégis mit hittél? Hogy azért, mert egy olyan őrült vagyok, mint te?

Tom nem felelt egy darabig, csak nyelt egyet.

– Én meg már azt hittem, hogy a barátod vagyok. A társad. Uram bocsá', a párod – mondta végül cinikusan.

– Ugyan már, a barátságomat ravaszkodással csikartad ki, és a seggedet is csak féltékenységből ajánlottad fel, hogy ne mással keféljek. Ez neked párkapcsolat? – kérdezte Harry cinikusan, és szeme sarkából látta, ahogy tárgyak emelkednek a levegőbe.

– Nem vagyok romantikus típus – mondta erre Tom, és legördült egy könnycsepp az arcán.

Harry meg sem látta, vagy csak nem akarta meglátni. Viszont a mondat hallatán eszébe jutott az az éjszaka, amelyen a fiú szerelmet vallott neki. Agya leghátsó zugában hirtelen összeállt a kép; tudta már, miért lett olyan agresszív Tommal szemben. A fiú szeretete már több volt annál, mint amit hajlandó lett volna elviselni. Voldemort csak ne szeresse őt. Egész tűrhetően elvoltak idáig, minek kellett a rohadt érzelmekkel bekavarni?

Újból rántott egyet a csuklóján, hogy kiszabaduljon, de Tom erre kicsavarta a kezéből az időnyerőt, és kitépte a nyakából a láncot. Harry utánakapott, ám hiába, a fiú meglökte őt a mellkasán, és miközben Harry nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, egy halk roppanás hallatszott. Harry ledermedt. Tom kinyitotta a markát; elhajlott fém, véres üvegszilánkok és homok pergett belőle a földre.

Mágikus ragyogás szabadult fel a törmelékekből, mint egy sóhaj, ami az ég felé tört; a kis homokóra kilehelte a lelkét, darabjai pedig lassan elhalványulva eltűntek, mintha sosem léteztek volna.

– Mit műveltél, te szerencsétlen? – ordította Harry magából kikelve, és már emelte is a kezét, hogy megüsse Tomot, amikor valami zöld villant a földön, ő pedig egy szúrást érzett a vádlijában. Felordított, és odanézett: a kígyó mélyesztette belé a fogait. Pár pillanattal később a szúró érzetet éles, lüktető fájdalom váltotta fel.

– Iphygenia! – kiáltotta a fiú.

– A nevem mostantól Nagini – sziszegte a hüllő véres szájjal –, Tom adta nekem ezt a nevet. És ne merészeld őt bántani! – Harry elhűlt a név hallatán.

– A Tom és én köztem levő dolgokhoz neked semmi közöd! – mondta neki a fiú párszaszóul, és meg kellett támaszkodnia, mert minden eddiginél erősebben megszédült. Lehet, hogy még azelőtt szökött el a kígyó, hogy Malfoy méregteleníthette volna?

– Már hogyne lenne közöm?

– Maradj ki ebből, világos? – rivallt rá Harry.

– Arról ne is álmodj! – feleselt a kígyó, és újra támadni akart, ám Tom elkapta a farkát.

– Elég legyen, Nagini. Elég volt. Ebből az egészből elég volt – mondta a fiú meglepően nyugodt hangon, azzal egy széles mozdulattal meglendítette a pálcáját. – Diminio összes holmim. – Ezután egy újabb pálcalendítés következett. – Invito összes holmim. – Aztán a fiú előhúzta a sarokból a táskáját, és kinyitotta. Mindössze pár másodpercbe telt, míg a tárgyai belerepültek, szinte csak egy hussanás volt az egész.

– Gyere, Nagini, elmegyünk innen – mondta, és a hóna alá csapta a kígyót. – Miránk itt már nem vár semmi.

Azzal megpördült a sarkán, és egy pukkanást követően már ott sem volt. A tárgyak még azután is a levegőben lebegtek, hogy dehoppanált.

– Csessze meg! – káromkodott Harry hangosan. Minek beszélt annyit, miért nem bírta visszafogni magát? Mindent elrontott; Tom meglógott, méghozzá úgy, hogy már mindent tud, ráadásul az időnyerő is összetört!

Nagyon szédült, le kellett ülnie a földre. Mit kellene most csinálnia? Kezdje el keresni a fiút? Tom bárhová mehetett, ki tudja, hogy kéne előkeríteni? A kígyóméreg viszont láthatóan elkezdett hatni, és Harry nem szeretett volna még meghalni. Felhúzta a nadrágszárát; a vádliján lévő két szúrásnyom bevörösödött és érintésre különösen fájdalmassá vált. Hogy szedje ki onnan a mérget? Egyszer valahol hallotta, hogy talán ki kell szívni. Na de a vádlijából? Nagy nehezen összehajtogatta magát, hogy hozzáférjen a szájával, és szívni kezdte, majd köpött egyet. Ezt, bármennyire is fájt, megcsinálta még párszor, aztán erőtlenül terült el a padlón.

A kétségbeeséstől meg az alkoholtól szinte gondolkodni sem tudott. Ha Tomból megint Voldemort lesz, az most az ő, csakis az ő hibája lesz. A szíve majd' kiugrott a helyéből, úgy kalapált. Vagy ez már a méreg hatása volt? Aztán dideregni kezdett; úgy rázta a hideg, mint még soha. A földön fekve egy bizonytalan pálcaintéssel sikerült begyújtania a kandallót, aztán magához hívott egy takarót meg egy kis boszorkányfű-kivonatot. Az utóbbit remegő kézzel csepegtette a lábára – a fele mellément –; a kis sebek félig-meddig begyógyultak, ám még mindig pirosak voltak. Harry tudta, hogy nem sikerült az összes mérget kiszívnia, egy része azonnal a vérkeringésébe juthatott.

Mindkét kézzel a hajába túrt. El kell jutnia a Szent Mungóba, ott biztosan tudnának rajta segíteni. Ennek érdekében megpróbált feltápászkodni, hogy hoppanálni tudjon, de még ülő helyzetbe sem tudta magát feltornázni, nemhogy állóba, mert vagy megint visszadőlt, vagy ide-oda gurult. Úgy érezte, mintha egy óriás ragadta volna meg a házat, és összevissza rázná, ő pedig odabenn hánykolódna tehetetlenül. Iszonyú hányinger tört rá. Eszébe jutott, hogy Fizzy talán be tudná őt röptetni a kandallóba egy kis hop-porral. Már kiáltott is volna a manónak, de aztán a szó elhalt az ajkán. Nem mehet a Szent Mungóba. Semmiképp nem mehet oda. Végzetes hiba lenne. Magának kell valami ellenszert kerítenie. Habár erre talán a manó is képes.

– Fizzy! – akarta volna újfent mondani, ám mielőtt még megtehette volna, a ház eszeveszett sebességgel pördült meg körülötte, ő pedig beleveszett valami szédítő, áthatolhatatlan feketeségbe. 

Azt hiszem, a fenti Poison című dalocska ide passzol :)