Szégyen meg önérzet ide vagy oda, az éhség nagy úrnak bizonyult, úgyhogy Harrynek másnap reggel első útja a bagolypostára vezetett. Még sosem járt ott, de tudta, hol van, hallott róla párszor. Gyalogszerrel kicsit messze esett, de nem engedhette meg magának, hogy máshogy utazzon, hoppanálni sem mert, nehogy véletlenül egy falban kössön ki, így röpke három óra hossza alatt oda is ért. A valójában impozáns épület egy mugli szemlélő számára tatarozásra váró üres lakóháznak tűnt. Bent aztán a fiú odament az egyik alkalmazotthoz.

– Jó napot kívánok! – köszönt. – Beszélhetnék kérem egy személyzetis dolgozójukkal?

– Jó napot magának is – felelte az egyenblúzt és szoknyát viselő asszony. – Milyen ügyben kíván beszélni vele?

– Munkaügyben – felelte Harry frappánsan. Mégis milyen ügyben lehet egy személyzetissel beszélni?

A nő láthatóan elgondolkodott, hogy ez mit takarhat. Harry inkább nem árulta el, hogy állásra akar jelentkezni, tapasztalatai szerint olyankor mindig elküldték.

Kisvártatva a nő talán felismerhette, hogy nincs ideje akadékoskodni, mert aztán egy átjáró felé bökött.

– Annak a folyosónak a végén balra a negyedik ajtó. Fitzpatrick úr most bent van az irodájában.

– Köszönöm szépen – mondta Harry, és megindult. A „Mr Peter Fitzpatrick, Személyzeti titkár" feliratú ajtón bekopogott, majd egy „Szabad"-ot követően benyitott. Odabenn egy erősen kopaszodó, ösztövér férfi ült az asztala előtt, és egy végtelen hosszúnak tűnő pergamenre körmölt valamit.

– Jó napot! Mr Fitzpatrickhoz van szerencsém? – kérdezte Harry.

A férfi felpillantott, és összevont szemöldökkel tetőtől talpig végigmérte a fiút. Harry sejtette, hogy nemigen tett rá jó benyomást: a ruhája erősen viseltes volt, és a haját is rég le kellett volna vágatnia. Miért is nem készült fel erre az egészre jobban?

– Igen – felelte Mr Fitzpatrick. – Miben segíthetek?

– Nos, én öm... hopfutári állás felől érdeklődnék.

– Hopfutári állás? De hiszen azt még meg sem hirdettük. Honnan tud maga róla?

Harry egy pillanatra elgondolkodott, mit hazudjon; az igazat, hogy Dumbledore beszélt neki róla, nem akaródzott elmondania.

– Én valójában csak találomra jöttem ide, hátha szerencsével járok, és úgy látom, valóban...

– Hoppanáljon át abba a sarokba – vágott a szavába Mr Fitzpatrick a szoba átellenes részére mutatva. A pennája közben a férfi keze nélkül is tovább írt. Harry bemutatta élete leggyönyörűbb hoppanálását.

– Nem allergiás a hop-porra?

– Nem.

– Menjen végig ezen a vonalon – mondta a férfi, és a pálcája egy intésével felfestett egy fehér csíkot a padlóra. – Ebben a pozícióban fontos a tökéletes koncentráció és célratartás. Ha nem pontosan a megadott helyre érkezik, időt fog veszíteni.

– Értem, uram – felelte Harry, és végigsétált a vonalon.

– A hop-hálózatban oda is rendben, elsőre kell eljutnia, ahol még sosem járt. Most szórjon egy kis hop-port a kandallóba, és érkezzen meg a posta előterében álló párjába. Mellette fogom várni – mondta a férfi, és dehoppanált. Harry minden tudását beleadva megtette, amire Mr Fitzpatrick kérte. Amikor kilépett és lesöpört a válláról egy kis hamut, a férfi odalépett hozzá.

– Nos, talán jobb is, ha megkímélem magam a felvételiztetés kínszenvedéseitől. Ha meghirdetünk egy állást, több ezren jelentkeznek rá. Olyanok is eljönnek, akiket be sem hívtunk interjúra. Tolongás van, versengés, néha még verekedés is kialakul. Aztán ha már felvettünk valakit, még utána is hónapokig zaklatnak, próbálnak meggyőzni, hogy velük jobban járnánk, meg akarnak vesztegetni, zsarolnak, vagy csak a lelkiismeretünkre apellálnak, hogy tíz éhes száj várja őket odahaza. Kész rémálom. Holnap nyolcra az irodámban várom – tette még hozzá a férfi, azzal megint dehoppanált.

Harry alig fogta fel, hogy felvették, csak Mr Fitzpatrick hűlt helyét bámulta. Boldogan ment haza.

* * *

A következő napok kemény betanulással teltek. Harryt először három hónap próbaidőre vették fel, ő pedig mindent bele akart adni, hogy jól teljesítsen. Kapott egyenruhát, mindent megtudott a mágikus csomagküldés hogyanjáról s mikéntjéről, és hamarosan már egyszerűbb feladatokat is rábíztak. Rég örült már ennyire valaminek, mint az első fizetésének, habár nem volt sok, és a java azonnal el is ment lakbérre, számlákra valamint ennivalóra, egy másik részét meg Tom festékeinek és vásznainak költsége emésztette fel. Harry mégsem bánta; Tom legalább addig sem mással foglalkozott, amíg festett. Legalábbis Harry szerette volna azt hinni, hogy fest, mert valójában soha nem tudhatta, mit csinál, amíg ő nem látja, és ez aggasztotta. Eddig minden percét Tom mellett töltötte, most viszont, hogy dolgozni kezdett, az ebédidővel együtt napi kilenc órát töltött távol tőle.

Harry egyik nap egy iratot kézbesített egy bizonyos Hector Pinkertonnak, és a Mágiaügyi Minisztériumba kellett, hogy vigye. Ide nem mehetett csak úgy a hop-hálózaton át, a látogatók bejáratát kellett, hogy igénybe vegye.

– Jó napot kívánok! Küldeményt hoztam Mr Hector Pinkerton számára – mondta a biztonsági őr varázslónak, aki egyben a pálcáját is regisztrálta.

– Mr Pinkertont a Miniszteri Titkárságon, az első emeleten találja – mondta a férfi.

– Köszönöm – felelte Harry, és megindult a lift irányába.

A fiúnak pár hónapos futári munkája során akadt már dolga fontos emberekkel. A nagy részük úgy kezelte, mintha egy alacsonyabb rendű lény lenne, vagy használati tárgy, ami csak abból a célból létezik, hogy az ő kényelmüket szolgálja. Akadt, aki a jelenlétében beszélte meg a randevúját a szeretőjével, vagy egy fél órát váratta, mert minden előbbre való volt; a kávé, a sütemény, a kviddicsmérkőzés megbeszélése, még a kutya kiherélésének időpontfoglalása is, mint az, hogy aláírjon neki egy elismervényt. Harry most sem számított egyébre.

Felment a lifttel az említett emeletre, és ott bekopogott Mr Pinkerton irodájába.

– Szabad! – jött a felelet. Harry benyitott és köszönt. Odabent egy férfi állt; testalkata és katonásra nyírt hajviselete alapján Harry inkább nézte volna mugli ezredesnek az illetőt, mint aktakukacnak.

– Jó napot, uram. Küldeményt hoztam Mr. Hector Pinkerton részére.

– Adja csak ide – mondta a férfi.

– Öm, sajnálom, de csak személyesen Mr Pinkerton kezébe adhatom.

– Én a főnöke vagyok, és én kértem meg őt erre a levelezésre – mosolygott a másik elnézően. Harry elvörösödött. Mégis honnan kellett volna ezt tudnia? Átadta a levelet meg az aláírni való pergament. A férfi megmártotta a pennáját, és már írni is készült, amikor egy kis, falba vágott nyíláson át beröppent egy papírrepülő, leereszkedett az asztalra, majd széthajtogatta magát. Méretes betűkkel az szerepelt rajta, hogy „Sürgős". A férfi sóhajtott, és letette a pennát. Harry érezte, hogy itt sem hamar fog végezni.

– Bocsásson meg – nézett a férfi Harryre. – Itt minden sürgős. Azonnal kell a dolgokat elintézni, sőt, tegnapra – mondta, és nekiállt kibontani a levelét. – És mindenhol megtalálnak ezek az átkozott repülők, még a vécén is!

– Semmi gond, uram, intézze el nyugodtan – válaszolta Harry automatikusan.

– De persze csak azért írják ezt rá, mert azt akarják, hogy mielőbb foglalkozzak az ügyükkel, egyébként persze, hogy nem olyan életbevágóan fontos egyik sem – mondta a férfi, és írt valamit a levélre, amit aztán megint összehajtott, és a nyílás irányába röpített. – Ma lesz egy sajtótájékoztatóm, fogadnom kell egy külföldi diplomatadelegációt, ma végre meg kéne beszélnem az aurorparancsnokság átszervezését egy kollégámmal, mert már hónapok óta húzzuk-halasztjuk, és még a feleségemnek is jó lenne vennem valamit a születésnapjára, mert ugye az is ma van. – Ekkor megjelent két másik papírrepülő. – Mindezt úgy, hogy állandóan jön valami „sürgős" dolog. Azt sem tudom, hol áll a fejem. Már lassan dél van, és még csak nem is reggeliztem.

Harry együttérzőn ránézett.

– Hát, ha ennyire sűrű a napirend, esetleg ebéd közben megbeszélhetné a kollégájával azt az aurorparancsnokság-átszervezős dolgot, a sajtótájékoztató meg a delegáció fogadása gondolom, kötött időpontban van, de megbűvölhetné a pennáját, hogy a távollétében is alá tudja írni a sürgős ügyeket, a titkárnő pedig megvehetné az ajándékot a kedves feleségének, mondjuk egy nyakláncot szív alakú medállal. – Leginkább csak hangosan gondolkodott, egyáltalán nem állt szándékában beszédbe elegyedni egy ilyen nagykutyával, de az éhezésről neki is voltak tapasztalatai, és most szabályosan megsajnálta érte a férfit. Amaz csak pislogott, aztán kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de megint becsukta. Kínos csend kerekedett.

– Ömm... én... nem akartam kéretlen jó tanácsokkal ellátni, uram, ez igazából csak kihallatszott a fejemből...

– Azt mondja, szív alakú legyen a medál? – kérdezte ekkor a férfi töprengve.

– Igen – mondta Harry elhalóan. Fel volt készülve valami gúnyos letolásra, hogy mit képzel magáról.

– Feltételezem, szereti a munkáját – szólalt meg a férfi. A fiú nem nagyon tudta, mit reagáljon erre, csak beletörődve megállapította, hogy nagy hülyeséget csinált.

– Igen, uram, szeretem – mondta halkan. Csak nem sértette meg annyira a fickót, hogy ki is akarja rúgatni? Ó, legalább még egy hónapig dolgozhatott volna, akkor ki tudták volna fizetni a következő havi lakbért. Kellett neki okoskodni.

– De azért fontolóra venné, hogy esetleg inkább nekem dolgozzon? – Harry szeme kikerekedett. – Kellene ide egy plusz munkaerő. Jó lenne, ha valaki segítene átlátni a káoszon; egy kreatívabb, merészebb ember, aki kritikus helyzetekben feltalálja magát, nem csak fel-alá rohangál, mint egy mérgezett egér, azt sem tudva, mit csináljon.

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy fiatal, egérszerű nő robbant be rajta.

– Hát itt van, miniszter úr! Mr Leclair nem reagál a megkeresésünkre! Most mit csináljunk? – mondta feldúltan.

A férfi csak egy „erről beszéltem" tekintetet villantott Harry felé.

A fiú ledermedt. Miniszter úr?

– Jól van, Mirella, majd még próbálkozunk. Szóval, kéne ide valaki, aki elvégzi helyettem a piszkos munkát – vigyorgott aztán a férfi Harryre. – Nos, kecsegtető az ajánlat?

– Én... öhh... én... én nem... – hebegett a fiú.

– Igen, tudom, hogy nem így kell az ilyesmit előadni, hogy csak úgy azt mondom, hagyja ott a munkahelyét, sejtettem is, hogy tiltakozni fog. De hát, amint látja, elég nagy szükségem lenne valami segítségre, és ön alkalmasnak tűnik. Annyira már nem leszek indiszkrét, hogy megkérdezzem, mennyi a jelenlegi fizetése, de biztos vagyok benne, hogy fel tudom ajánlani a kétszeresét.

* * *

Tom és Harry hamarosan kibérelhettek egy takarosabb kis házat. A lehetetlenül apró épület egy falu szélén állt, de a fiúk végre duplaágyon alhattak, nem egy lyukas matracon a földön, és tiszta víz folyt a csapból. A konyha is nagyobb volt, mint az előző helyen, bár Tom sajnálatára Harry főzési tudományát ez nem vitte előbbre. A ruháikat szekrényekben tarthatták, nem a dohos ládáikban, Tom pedig új festékeket kaphatott – viszont könyvet egy darabot sem.

A ház alól ellenben örökké valami meghatározhatatlan, halk neszek jöttek, többnyire az éjszaka közepén. A fiúk arra tippeltek, hogy egér lehet vagy kopogószellem, de Harry mindig túl fáradtnak érezte magát hozzá, hogy kinyomozza.

A Minisztériumban kissé megilletődve kezdte a munkát, de aztán nem volt ideje ilyesmikre, mert annyi munkával halmozta el a miniszter, hogy ki sem látszott belőle. A fiúnak hónapok elteltével is csak egyetlen dolgozóval sikerült jobban összeismerkednie a miniszteren kívül: az egérszerű fiatal nővel, Mirellával. Ő szállította neki a híreket, pletykákat, mert Harryhez a munkán kívül semmi más nem jutott el. A fontos emberek amúgy sem álltak le vele, a névtelen újonccal beszélgetni.

– Eljössz a bankettre? – kérdezte tőle egyik nap Mirella, amikor ő a mosdóból jött visszafelé az irodába.

– Milyen bankettre? – kérdezett vissza Harry szórakozottan.

– Hát erre a jótékonysági bankettre, ami pár hét múlva lesz.

– Még nem is hallottam róla.

– A meghívókat majd később küldik ki, de egy jó páran már tudnak róla. Nos, elmész?

– Történik majd ott valami érdekes?

– Hát, az igazat megvallva, nem – mosolygott a nő. – Lesz egy vacsora, aztán élőzene egy kis tánccal, meg a mágiaügyi miniszter beszédet mond, hogy bemutassa az új alapítványát, amit a beteg gyerekekért hozott létre.

– Mi a szösz? – lepődött meg Harry. – Eddig nem is ismertem a miniszternek ezt a... nemes oldalát.

– Talán mert nincs is neki olyanja – suttogta Mirella, miután közelebb lépett. Harry röviden felnevetett. – Mindenki tudja, hogy ezt az alapítványt csak adózási megfontolásból hozta létre, meg persze azért is, hogy fényesítse az imidzsét. – Igen, ezt már Harry is sokkal könnyebben el tudta képzelni.

– Minden szentnek maga felé hajlik a keze – mosolygott.

– Ahogy mondod. Viszont lesz jó vacsora, és két népszerű együttes fog fellépni.

– És a miniszter elvárja, hogy a pár galleonos fizetésemből jótékonykodjak neki – állapította meg a fiú. Igaz, nem pár galleont kapott, de a keresményéből egy másik éhes szájat is etetnie kellett, és mire mindent kifizetett, soha nem maradt egy sarlója sem.

– Lényegében igen. Illik a fizunk tíz százalékát otthagyni – húzta a száját a nő. Harry is szívta a fogát.

– Akkor én majd a buli előtt lehet, hogy hirtelen megbetegszem – mondta.

– Hát, az nem lenne túl jó ötlet, bár én is szívesen „megbetegednék" előtte – mosolygott Mirella.

– Miért nem lenne jó ötlet? – kérdezte Harry csalódottan.

– Mert ez a bankett arra is szolgál, hogy a miniszter lemérje, kik azok, akik igazán hűek hozzá. Mi bizonyítaná jobban azt, hogy szívvel-lélekkel az ő embere vagy, mint az, hogy olyan rendezvényére is elmész, ami nem kötelező?

– Látom, van itt egy s más a háttérben – morgott Harry. – De mi van, ha akkor se megyek el? Nem követek el vele semmilyen szabályszegést vagy kihágást.

– Azt nem, viszont a miniszter – mondta Mirella most már egészen halkan – megjegyzi, hogy kik voltak ott és kik nem. A megjelentek számíthatnak a későbbi jóindulatára, viszont akik bármilyen okból nem jöttek el, nos, azoktól előbb-utóbb valamilyen ürüggyel megszabadul. Ismerem már ezt a menetrendet, itt dolgozom egy ideje.

Harry elgondolkodott: ha elveszíti ezt az állását, akkor ki tudja, mikor találna másikat a mostani, háború utáni körülmények közt. És a pénztelenségről meg az éhezésről is túl élénkek voltak még az emlékei.

– Értem – felelte. A mágiaügyi miniszter épp akkor lépett ki egy irodából, és amikor meglátta kettejüket, vidáman bólintott feléjük. Harry viszonozta a gesztust, aztán megköszörülte a torkát. – Köszönöm, hogy értesítettél a jótékonysági bankettről – folytatta fennhangon. – Mindenképp ott leszek.

* * *

Harry szemrevalóbb fizetése állandó túlórával járt, örökös rohangálással, készenléttel, pörgéssel, így amikor Harry esténként hazaért, hulla fáradt volt. Többnyire csak melegszendvicset ettek, mert a fiúnak már csak annak az elkészítésére maradt energiája, a nemi életük a hétvégékre korlátozódott. Térdig jártak a koszban, az elfeledett ételmaradékok már-már saját lábukon másztak ki az edényekből zölden és szőrösen, mert Tom továbbra is visszautasította, hogy házimunkát végezzen, a fiú felügyelet nélkül töltött óráinak száma pedig kilencről olykor akár tizenháromra is nőtt. Harry tudta, hogy ez így megint nem lesz jó.

– Szerezzünk egy házimanót – vetette fel Tom valamelyik hétvégén az ágyban fekve, amikor ő megint a sok munka miatt lamentált. Harrynek nem tetszett az ötlet.

– Házimanót? – kérdezte.

– Jaja, hogy megcsinálja helyetted a házimunkát.

– De ez rabszolgatartás lenne – vonta össze Harry a szemöldökét.

– Vagy akkor csinálhatod továbbra is magad a mosást, főzést, takarítást – mosolygott Tom.

– Azt már nem – vágta rá Harry. Már teljesen ki volt merülve, ő is akart némi változást. Erre Tom arcára kiült az a bicskanyitogató „ugye megmondtam" kifejezés. – Aktivizálhatnád te is magadat – tette hozzá.

– Álmodozz csak – felelte Tom. Harry nem is várt mást.

– Vagy akkor fel kéne fogadni valami házvezetőnőt.

– Mennyit is keresel? – kérdezte Tom ártatlanul.

– Jó, hagyjuk a házvezetőnőt, de nekem akkor sem tetszik ez a rabszolgatartósdi.

– Van egyéb ötleted? Vagy várj, kitaláltam valamit: keresztezzük a csimpánzt a macskával, a csi-cska nevű új fajt létrehozva ezzel, és megtaníthatnánk levinni a szemetet, meg ilyenek...

Harry hozzávágta a párnát. Tom csak röhögött.

* * *

Harry csendben haladt Will mellett a sötét sikátorban, néha befordultak egy-egy sarkon, a végén már azt sem tudta, hol van. Pár perc gyaloglás után Will megállt egy lepukkant sorház előtt, lopva körülnézett, és akkurátusan hármat koppintott a hasadozott, málló festésű ajtón. Egy Willhez hasonló fazon nyitotta ki. Ő is körülkémlelt, aztán szó nélkül intett a kezével, hogy menjenek be. Will úgy tűnt, ismeri a járást, mert magabiztosan indult meg az előszobában. Harry követte. Odabent bűz csapta meg az orrát; a fal tövében heverő rengeteg kis fekete gubics minden bizonnyal egérürülék lehetett.

Aztán Will benyitott egy ajtón. A kicsi szobában négy manó ült egy lócán, némelyik megszeppenve pislogott feléjük, de volt, amelyik csak maga elé bámult. Will odasétált hozzájuk.

– Itt volnánk – mondta Harrynek. – Ez a négy házimanó van most leértékelt áron.

Harry hümmögött, és végignézett rajtuk. Elég vigasztalan látványt nyújtottak, ahogy szorongva várták a sorsukat. Ő sem szívesen jött ide, de belátta, hogy nem nagyon van más lehetősége segítséget szerezni.

– Mi miatt vannak leértékelve? – kérdezte.

– Ez itt például azért, mert már öreg – mutatott Will a jobb szélsőre. A manó egy botra támasztotta reszketeg kezét, az orrából kiburjánzott szőr alatt pedig valamit folyamatosan motyogott. – A család, aminél alkalmazásban állt, azért dobta ki, mert már alig lehet valamire használni. Mindenféle bajai vannak, hajolni sem tud, a hallása sem tökéletes. Igaz, Töki? – kérdezte hangosan, mire Harry összerezzent.

– He? – pillantott rá a manó szemöldökráncolva.

Micsoda emberek lehetnek, akik kidobnak egy idős élőlényt, csak mert az már nem tud többet dolgozni nekik, háborgott Harry magában. A manó valószínűleg egész életében értük gürizett, és most, hogy neki lenne szüksége segítségre, egyszerűen kidobják. Gyalázat. De Harry sem fogadhatta be, létszámon felüliként képtelen lett volna eltartani.

Will a következőre mutatott.

– Ez itt ruhát kapott, mert engedetlen volt. – A szóban forgó manó sandán méregette őket. Harry nem találta szimpatikusnak; már a szeme sem állt jól, és egész lényéből a „nekem már nincs vesztenivalóm" attitűd sugárzott. A fiú viszont feltétlen engedelmességet várt el, megbízható manót akart, úgyhogy ez a jelölt is kiesett.

– Ez pedig megsérült egy konyhai balesetben. Megégett és szinte mindenét eltörte, de valamennyire össze lehetett még rakni. Bár sok mindenre már nem használható, és hát ugye, látványra sem top tízes.

A manó fel sem nézett rájuk, csak a semmibe meredt. Talán mostohává lett sorsán filozofált, vagy szomorú, reménytelen jövőjén.

Harry kínosan érezte magát, miközben Will úgy beszélt ezeknek az értelmes lényeknek a füle hallatára, mintha csak tárgyak lennének. Értékcsökkent használati tárgyak, mások levetett holmijai. De hiába sajnálta őket, ez utóbbit sem tudta volna csak úgy befogadni. Neki segítség kellett, nem egy újabb teher, ez volt a kíméletlen igazság.

– Ez meg itt – bökött Will az utolsó felé – még túl fiatal. – A manó félve pillantott fel, majd vissza a lábára, amit a levegőben lógázott, mivel nem ért le a lócáról. Látszott rajta, hogy ideges és feszeng. Öltözék gyanánt egy koszos rongyot viselt, ami úgy nézett ki, mintha tűzhelytisztításra használták volna. Talán így is volt.

– Az is baj? – kérdezte Harry. – Majd megnő.

– De kinek van ideje kivárni? És betanítani? Mert alapvető dolgokat nem tud, például főzni.

– Akkor miért nem maradt még a szülei mellett?

– Engedély nélkül fogant, a születése után megváltak tőle.

– Engedély nélkül fogant? – kérdezte Harry elképedve.

– Igen. A házimanó a gazdája tulajdona, semmit nem tehet annak engedélye nélkül, így utódot sem nemzhet. Kinek hiányzik egy csomó kis poronty, akiket etetni-itatni kell, viszont dolgozni meg nem tudnak? Ráadásul az anya sem tud addig munkát végezni, míg a kölykök kicsik.

Harry megpróbálta nem kimutatni a felháborodását.

– Hajléktalanok nevelték egy darabig, aztán az illegális manókereskedők kezére került. Vagyis ide – vigyorgott Will. – Szóval nem a legelőkelőbb környezetben szocializálódott. Érthető, ha ezek után nem túl kelendő.

– De azért el tud végezni minden munkát, amit elmagyaráznak neki? Úgy értem, mennyire fiatal? – A manónak nem igazán lehetett megállapítani a korát.

– Hja, már meg tud csinálni mindent, csak meg kéne neki tanítani.

– Hány éves?

– Manóknál ez máshogy van, nem úgy számítanak az évek.

– Jó, de ha mondjuk, ember lenne, hány éves lenne? Mihez viszonyítsak?

– Hát, kábé tizennégy éves embergyereknek felelne meg.

Harry sóhajtott egyet. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy még gyereket is neveljen, de egyedül ez a manó jöhetett számításba.

– És... khm... nőnemű? – kérdezte Harry halkabban. Valahogy annak tippelte, de nem mert volna rá megesküdni.

– Igen. Bár ezeknél az ilyesmi nem számít. Ugyanannyit tudnak dolgozni a nőneműek is, mint a hímneműek.

Harry lehajolt a manóhoz.

– Szia, én Harry Potter vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte. A manó erre ránézett, és idegesen tördelni kezdte a kezét.

– Fizzynek, uram – suttogta alig hallhatóan.

– Hogy? – hajolt közelebb a fiú, mert nem hallott az egészből semmit.

– Fizzynek – ismételte el a manó, de a mondandója alig sikerült hangosabbra. Mindegy, Harry megértette, és majdnem elnevette magát a név hallatán, de inkább az ajkába harapott; nem akart egyből rosszul indítani a kis manónál azzal, hogy kineveti. Ránézett Willre.

– Ő jó lesz – mondta.

Kifizette Fizzy árát, és egy varázslattal, amit Will mutatott neki, magához is kötötte a manót, aki immár egy életre az ő szolgájává vált. Ezután Harry kézen fogta, és dehoppanált vele.

Ismét a sötét sikátorban kötöttek ki. A manó szétnézett.

– Gazdám itt lakik? – kérdezte félénken.

– Nem, ne aggódj – felelte Harry. – Csak adni szeretnék pár örök érvényű utasítást, mielőtt megismernéd a másik gazdádat.

– Ó, másik gazdám is lesz? – kérdezte a manó ámulva.

– Igen – felelte Harry savanyúan. – De soha ne felejtsd el, hogy én vagyok az elsődleges urad. Tom, a másik gazdád bármely parancsát csakis akkor hajthatod végre, ha nem áll ellentmondásban az enyémekkel.

– Igenis, gazdám – válaszolta a manó készségesen, tágra nyílt szemmel. Lerítt róla, hogy nagyon meg szeretne felelni.

– Ha Tom azt találná parancsolni, hogy tekintsd őt egyenrangú uradnak velem, vagy hogy az ő parancsait teljesítsd, nem az enyémeket, akkor azt hagyd figyelmen kívül. Figyelmeztetlek, nem lesz könnyű. Vannak módszerei a meggyőzésre. De jobb, ha tudod, az ő szemében csak egy porszem leszel, és bármikor képes lenne ártani neked, vagy akárki másnak, ha a kedve úgy hozza. Ezért inkább kerüld a vele való konfliktusokat. Ne hivatkozz arra, hogy valamely utasítását azért nem hajthatod végre, mert ellentétben áll az enyémmel. Inkább találj ki valamit, szabotáld valahogy, tégy úgy, mintha csak véletlenül nem sikerülne. Semmiképp nem tudhatja meg, hogy én mikre utasítottalak most. És folyamatosan meg kell őt figyelned, mindenről be kell számolnod nekem, akármit csinál napközben. Ha jön hozzá valaki, ha elolvas egy darab könyvet, el kell mondanod nekem. Főleg azt, ha elmegy valahova; ilyenkor kövesd, és tudd meg, hova megy. De ha egész nap nem csinál semmit, csak otthon ül és festeget, azt is mondd el. Érted?

– Igen, gazdám, értem – felelte a manó, és nyelt egy nagyot, a kezét pedig veszettül tördelte.

– Tudom, ez rémisztően hangozhat most így hirtelen, de Tomot leginkább csak figyelni kell majd. Hidd el, nem lesz semmi baj. – Ez utóbbi kijelentését maga sem gondolta komolyan, ám valamivel meg kellett nyugtatnia a manót, mert az először elsápadt, majd az arcszíne halványszürkére váltott. Harry is félt kettesben hagyni egy ilyen kicsi manót Tom Denemmel, és bűntudata is támadt az egész miatt, de nem tehetett mást. Valakinek meg kellett figyelnie Tomot, amíg ő nem lehetett mellette (és hát a házimunkából is elege volt). Azzal nyugtatta magát, hogy a fiú hátha kezd jó útra térni. Kezével vigasztalóan megsimította a manó fejét.

– Igyekszem majd mindent úgy csinálni, ahogy mondta, uram – felelte Fizzy. – Én... én boldog vagyok, hogy végre lett gazdám. Mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer én is rendes házimanó leszek, gazdával meg feladatokkal meg mindennel, úgy, mint a többiek. Azt hittem, hogy ez örökre csak álom marad, most viszont... Mindjárt két gazdám is lett... – Fizzy szeme megtelt könnyel. – Olyan boldog vagyok, mint még soha életemben.

Harry leeresztette a kezét.

Ezek a házimanók tényleg nem normálisak, állapította meg magában.