– Ezt sosem gondoltam volna rólad, fiam! – Mr Dippett férfiatlanul magas hangja idegesen csengett, amikor Harry az igazgató előtt állt az irodájában. A mondat nem neki szólt, hanem Tomnak, aki szintén ott volt, arcán bűntudatos kifejezéssel. Harry ismerte már ezt az ábrázatot, alig akadt olyan ember, akit ne tudott volna levenni a lábáról. Az igazgató mellett álló Dumbledore viszont kifürkészhetetlen arccal nézett Harryre, aki meg inkább a padlót bámulta. A fiúnak iszonyatosan fájt a feje, és Dippett nyekergése mintha légkalapácsként fúrta volna belülről a koponyáját, Harrynek a szőre is égnek meredt tőle. A legutóbbi másnaposság, amivel Lumpsluck partija után ébredt, enyhe rosszullét volt a mostanihoz képest. A fiúnak még a gyomra is kavargott, és szerette volna kiadni a tartalmát – habár nem is volt tartalma.

– Kiszöktök a Roxfortból egy teljes napra, aztán betörtök egy mugli családhoz és részegen randalíroztok a házukban! Ráadásul lábakat varázsoltok egy fogkefére, amit aztán szabadon engedtek a fürdőszobában! – folytatta a férfi. Tom erre Harryre villantott egy „most meghalsz" tekintetet. Harry direkt nem nézett őrá sem. – Mégis hogy jutott eszedbe ilyesmit csinálni? Prefektus létedre! Iskolaelső létedre! – Harry gonoszul mosolygott magában arra a gondolatra, hogy Tom már távolról sem iskolaelső, de ez úgy tűnik, még nem jutott el Dippett fülébe. A férfi várakozón, sőt, szinte már könyörgőn nézett a fiúra.

– Rettenetesen sajnálom, hogy ezt tettem, igazgató úr. Nem keresek mentséget a viselkedésemre. Amit csináltam, hatalmas hiba volt – felelte Tom halkan. A férfi ezt hallva mintha megenyhült volna. – Ígérem, hogy soha többé nem adom a fejem ilyen ostobaságra, és elfogadom, ha a legszigorúbb büntetést méri ki rám. – Harrynek most tényleg hányni lett volna kedve.

– De hát miért? Mégis miért tetted? Ekkora rajtad a nyomás? Ezzel vezetted le a prefektusi teendők és a tanulás miatti feszültségedet? – Dippett úgy nézett Tomra, mintha szuggerálni szerette volna, hogy igent mondjon.

– Azt hiszem... talán igen – felelte a fiú bizonytalanul. Harry fülének gyanúsan csengett ez a bizonytalanság; Tom mindig elő tudott állni egy karakán válasszal, az esendőség látszatát most is csak jól megfontolt érdekből öltötte magára.

– Tudtam! Rögtön tudtam! Prefektusként megfelelni, remekelni minden tantárgyból, versenyekre járni, és még a házad kviddicscsapatában is játszani embertelen nyomás! Nem is lehet csodálni, hogy egy idő után besokalltál, és ilyen butaságra vetemedtél! – Tom csak szerényen lehajtotta a fejét. Nyert ügye volt Dippettnél. – Túlterhelted magad, fiam, nem kellett volna annyi mindent magadra vállalnod. Ez a rettenetes maximalizmus megbosszulja magát. Inkább pihenned kéne néha, vagy valahogy kikapcsolódnod. Neked sem kimeríthetetlenek az energiáid, és a lélek is elfárad az örökös munkában. Miért gondolod, hogy a Roxfort azt várja el tőled, hogy fiatal életed minden percét a kötelességeknek szenteld? – kérdezte a férfi drámai hangon.

Szavai visszhangoztak még egy kicsit a falak közt és Harry fülében, a beálló csendben pedig a fiú elgondolkodott, hogy Tom ugyan hogy a szentséges istennyilában tudta mindig elérni az embereknél ezt a hatást.

– Khm. Úgy vélem, beszélnünk kellene a fiúk büntetéséről is. – (Talán mégsem mindig.) Dippett arca fájdalmasan megrándult, ahogy Dumbledore prózai közbeszólása sárba rántotta emelkedett hangulatát.

– Ömm, nos, igen, természetesen. A büntetés nem marad el. Ez lett volna a következő, amiről beszélni akartam, de azért köszönöm, hogy figyelmeztetett – vetette oda az igazgató. – Akkor tehát a büntetés. Na, hát mi is legyen, mi is legyen? – Ezt a kérdést is már-már Tomhoz intézte.

– Akármit is ró ki rám, uram, elfogadom. Nem fogok tiltakozni – mondta erre Tom alázatosan. Dippett arca még jobban ellágyult. Hogyha Tom Harrynek címezte volna ezt a mondatot és négyszemközt vannak, mondjuk a Szükség Szobájában, akkor Harrynek egész biztosan kemény erekciója támad. De talán Dippettben is megmozdult valami. Talán valami hasonló, mint őbenne, csak épp tudattalanul, elnyomva és letagadva. Üldözve... Harryben egy mocskos kis gyanú ébredt, de igyekezett elhessenteni, nehogy véletlenül elmosolyodjon tőle, mert ezt a jelen helyzetben nemigen tudta volna mivel kimagyarázni.

Megint beállt a csend. Látszott, hogy Dippettnek fogalma sincs, mi legyen a büntetés, és hogy talán legszívesebben nem is részesítené Tomot semmi ilyesmiben. Harryt talán igen, de ő továbbra is mintha ott sem lett volna, a férfi meg sem látta. Amíg Tom a közelben tartózkodott, addig az igazgató minden figyelme magnetikusan csak a kedvencére irányult. Ha Harrynek éppen nem a hányás visszatartása meg a migrén kibírása emésztette volna fel minden energiáját, akkor lehet, hogy még féltékeny is lett volna.

Ekkor a pillantása találkozott Dumbledore-éval. Azok a gyönyörű kék íriszek... Most a legszomorúbb árnyalatban ragyogtak. A férfi el is kapta gyorsan a tekintetét, Harry azonban kitartó volt; az igazgató és Tom úgyis olyan jól elvoltak egymással, ő addig fixírozta egy kicsit a professzort. Dumbledore érezhette ezt, mert hamarosan megint ránézett, ezúttal értetlenül. Harry egy nagyot sóhajtott, és hosszan a férfi szemébe mélyesztette a tekintetét. A professzor fürkészőn nézett rá egy darabig.

– Tiltsalak el a kviddicstől? Akkor a nyomás is kevesebb lenne rajtad – szólította meg Dippett Tomot. Erre Harry is odafigyelt, és szeme sarkából látta, hogy sem a fiú, sem Dumbledore nem lelkesedik az ötletért. Dippett a fejét rázó kollégájára nézett, és elbizonytalanodott.

– Öm, ez csak az első gondolatom volt. Valóban nem lenne jó, ha kiderülne, hogy a Roxfort egyik prefektusa ekkora kihágást követett el. Oda lenne a presztízs, a példamutatás.

– Én nem egészen így értettem, amikor nemet intettem a fejemmel – felelte Dumbledore.

– Hát hogyan? – kérdezte Dippett.

– Nos, én úgy vélem, hogy egy ilyen szintű vétséget már nem lehet elintézni pusztán valamiféle eltiltással. Azt gondolom, nem lennének egy fajsúlyban, és ennél fogva nem érné el a célját sem. Sokkal szigorúbban kellene eljárni.

– Egy sokkal szigorúbb büntetést hogy tartasz majd titokban? – kérdezte az igazgató.

– Itt nem az a lényeg, hogy titokban marad-e, vagy sem...

– De igen, kedves Albus, az a lényeg.

– Ha olyan büntetést adunk nekik, amit titokban lehet tartani mások előtt, az mire lenne jó? – kérdezte Dumbledore.

– Hogyhogy mire? Ha egy prefektus ilyesmit művel, az a Roxfort hírnevére nyomja rá a bélyegét – nyekeregte Dippett.

– És miért tennének nekünk a fiúk szívességet azzal, hogy a kedvünkért hallgatnak a büntetésükről?

– Mert ez az ő érdekük is! – mondta erre az igazgató felháborodva.

– Nem, ez csak a mi érdekünk, és ha belemegyünk ebbe a kis játékba, akkor a fiúk markába kerülünk. – Dumbledore úgy beszélt róluk, mintha ott sem lennének. Harry már nem csodálkozott semmin.

– Nem mondanák el senkinek, igaz, fiam? – nézett Dippett kétségbeesetten Tomra.

– Elég néhány társuknak elmondaniuk, hogy ne legyen titok többé, és hamarosan már az egész iskola tudni fogja. Ha a diákok tudják, akkor a szülők is tudni fogják, innen pedig már nincs messze, hogy mindenki megtudja. – Az igazgató erre idegesen feszengeni kezdett.

– Akkor véleményed szerint mi lenne az a büntetés, ami megfelelően szigorú, és nem gond, hogyha kitudódik, ha szabad megkérdeznem? – fordult Dumbledore felé Dippett türelmetlenül.

– Ezek a diákok törvényt szegtek, Armando; megszegték a Varázstitok Védelmi Alaptörvényt, ami az egész varázslótársadalmunk alapköve. Ezt a tettet csak egyvalami tudná méltóképpen ellensúlyozni: a kicsapás. – Erre halk felhördülés morajlott végig a szobán, Tom pedig úgy nézett Dumbledore-ra, mintha most látná őt először.

– Uram, én... – fordult volna a fiú Dippett felé, de a férfi leintette.

– Ne aggódj, fiam, majd én elintézem. És ha kicsapunk egy diákot, az nem vet majd rossz fényt az iskolára, kedves Albus? – kérdezte aztán Dumbledore-tól tudálékos hangon.

– Nem, mert az korrekt eljárás lenne. Ha viszont kiderül, hogy törvényszegést próbáltunk meg eltussolni...

– Én meg azt mondom, hogy nem kell ezt annyira felfújni. A fiúk nem szántszándékkal szegték meg a törvényt, és Miss Charmingnak hála, már azt a mugli családot sem kísérti többé a rossz emlék. Ez csak egy diákcsíny volt, és biztos vagyok benne, hogy ezek után soha többé nem jut a fiúk eszébe ilyen butaságot csinálni.

– Ez nem csak egy kis diákcsíny volt, ez... – szólt volna Dumbledore, de Dippett a szavába vágott.

– Egyelőre még én vagyok az igazgató ebben az intézményben – húzta ki magát Dippett –, igaz?

– Igen, Armando, te vagy – válaszolta Dumbledore. – De én akkor is...

– Akkor én mint igazgató, úgy döntök, hogy a fiúk az iskolában maradnak, kapnak egy büntetőmunkát, és el van intézve. Nem kell ezt túlreagálni, és őszintén szólva jobb dolgom is van annál, hogy egy akkora felhajtással foglalkozzak, mint a kicsapás. A fiúk írják le, mondjuk százszor, hogy „Soha többé nem szegem meg a házirendet.", és kész. Légy szíves, felügyeld majd őket.

– Rendben, természetesen – felelte Dumbledore megadóan. Tom arcán egy halvány, kárörvendő mosoly jelent meg.

– Köszönöm – mondta Dippett elégedetten. – Akkor az átváltoztatástan professzorotokkal majd megbeszélitek a részleteket – fordult ezután a fiúk felé. – És ígérjétek meg, hogy nem beszéltek erről senkinek.

– Megígérjük – felelték a fiúk kórusban.

– Helyes, helyes – mosolygott Dippett. – Akkor úgy látom, végeztünk is. Elmehettek.

Tom egész nap nem szólt Harryhez, aki kapott némi fejfájáscsillapító bájitalt Mr Wongtól, és a vasárnap további részében egy könyvbe temetkezve gubbasztott az ágyán. Tom sem tett másként; egy jegyzetet olvasgatott, de amikor Harry odapillantott, látta, hogy a fiú szeme nem is odafókuszál, sőt, a papír is fejjel lefelé van a kezében... De nem mert Tomhoz szólni, inkább csendben ücsörgött tovább. Az ebédnél is hasonló volt a helyzet, és utána is, csak Iphygenia csacsogása oldotta valamelyest a feszült hangulatot. Harry kíváncsi volt, mi lesz ennek a vége. Aztán a vacsora után megtudta.

Az étkezés végeztével, amikor a többi diák mind kivonult a nagyteremből, és saját háza felé vette az irányt, Tom megragadta Harry karját, és annál fogva húzta őt magával a csarnokon át, majd ki a nagykapun, egyenesen a Tiltott Rengeteg felé.

Harry nem mert megszólalni, gyanította, hogy mi lenne a válasz. Majd amikor már átcsörtettek a ritkásabb részeken, és elérkeztek a kedvenc, kidőlt fájukhoz, le akart rá ülni, ám Tom tovább vonszolta, ő pedig kelletlenül vele ment. Egy sűrűn benőtt, mélyebben fekvő területre érve aztán Tom végre megállt, szembefordult Harryvel, és egy darabig csak nézett a szemébe. Harry kissé megszeppenve pillantott vissza. Egy idő után a szeme sarkából azt vette észre, hogy mintha mozgolódás támadt volna a fák közt, és valahonnan messziről morajlás is hallatszott. Madarak, mókusok hagyták el az ágakat, amiken addig ültek, a fű is megmozdult, és hullámozni kezdett. Aztán a morajlás közel ért hozzájuk, és egy szélvihar kezdte el tépázni a fákat, pont abban a pillanatban, amikor Tomból kitört az ordítás.

– Megtudhatnám, mi okból kellett lábakat varázsolnod arra a kurva fogkefére? – Harry lefagyott. Nem attól, hogy Tom így felelősségre vonja, és nem is attól, hogy fogalma sincs, mit válaszoljon, hanem azért, mert még soha azelőtt nem hallotta a fiút így ordítani. Nem így szokta meg őt. Egy üvöltve trágárkodó Tom Denem olyan lett volna, mint egy tűsarkakon topmodellkedő Cedrella Black. Vajon mi lehet ennek a változásnak az oka? Talán ez azt jelenti, hogy tényleg sikerült elérni a fiúnál valamiféle személyiségmódosulást? És ha igen, az vajon pozitív, vagy negatív irányú lett? Tom addig mindig magába fojtotta az érzéseit, a haragját pedig kerülőutakon, leginkább bosszú formájában mutatta ki, nem volt kenyere az egyenes beszéd. Most azonban szabadjára engedte az indulatait, és ezen Harry egészen elámult. Pár pillanatig csak bambán meredt a fiúra.

– Válaszolnál nekem, ha megkérhetlek? – kérdezte Tom, persze ezt is üvöltve. Ha nem kiabált volna, Harry valószínűleg meg sem hallotta volna, a szélvész olyan hangzavart keltett.

– Ne haragudj, mit is kérdeztél? – hajolt oda Harry. Ettől még erősebb lett a szélfúvás, Tom arcszíne pedig egy árnyalatnyival közelebb került a lilás bordóhoz.

– Azt, hogy mi a büdös francért varázsoltál lábakat arra a fogkefére, te szerencsétlen! Kis híján kivágtak minket innen!

– Miért, miért? Mit tudom én, hogy miért! Részeg voltam, akárcsak te! Arra sem emlékeztem, hogy ezt csináltam. Mert te még seggrészegen is mindig tökéletesen kontroll alatt tartod magadat?

– Akkor is! Lábakat egy fogkefére?! – őrjöngött a másik. – Egy mugli házban! Csak a szerencsén múlt, hogy nem rúgtak ki!

– De nem rúgtak ki, és ez a lényeg! Most már teljesen fölöslegesen arénázol! – Tom ezt hallva csak hebegett, és ökölbe szorult a keze, aztán a fiú előrántotta a pálcáját, és mielőtt még Harry bármit tehetett volna, fény villant, ő pedig tökéletesen megbénultan dőlt el hátrafelé, mint egy zsák krumpli. Csak a szemét tudta ide-oda forgatni. Agya azonban annál jobban pörgött. Tom sóbálványátkot szórt rá? Alig akarta elhinni. És miért éppen azt? Miért nem valami olyan varázst, amivel ártani tudott volna, mondjuk fájdalmat okozni? Vagy az csak ezután jön még? Harry szíve meglódult a gondolatra, de még sebesebben kezdett verni akkor, amikor Tom megindult felé. Néhány lépéssel átszelte a köztük levő távolságot, és megállt Harry mellett. Pár pillanatig csak farkasszemet nézett vele, aztán leült a földre. Mélyet sóhajtott, lassan kifújta a levegőt, és mutatóujját Harry arcához emelte. Lágyan végigsimított vele az arccsontján, aztán lejjebb, az ajkain. Harry mindent érzett, de semmit nem tudott reagálni. Rémisztő volt, ahogy a másik hozzáért a tehetetlen testéhez.

– Tudod, Harry – kezdte Tom nyugodtabb hangon, ami valójában félelmetesebb volt, mint az, ahogy ordibált. Ez már inkább Tom Denem, állapította meg Harry magában szomorúan. – Ki nem állhatom, ha nem figyelnek arra, amit mondok. Ha meg még oltogatnak is, az végképp ki tud borítani. – Ujja Harry nyakára csúszott, majd lassan a mellkasára vándorolt. – Éppen ezért – magyarázott tovább –, arra szeretnélek megkérni, hogy ha látod, hogy már amúgy is dühös vagyok – simított aztán Harry legnemesebb szervére –, akkor ne kezdj el még kötekedni is velem! – ordította ekkor hirtelen, hogy Harry egész biztosan összerezzent volna, ha nem áll az átok hatása alatt; attól meg pláne, hogy Tom a nyomaték kedvéért még a férfiasságára is határozottan ráfogott. Annyira még nem markolta erősen, hogy komolyabb fájdalmat is okozzon vele, de Harry sejtette, hogy az sem marad majd el. Ő pedig kimondottan rosszul tűrte a fájdalmat...

Amikor visszautazott ebbe az időbe, soha nem gondolt rá, hogy Tom egyszer még ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja. Így akár kedvére kínozhatja is, ameddig csak akarja, hiszen itt az erdő mélyén ki látná vagy hallaná meg őket? Sőt, ha kedve támadna hozzá, még vallathatja is... Harry pánikba esett, és érezte, ahogy egy verejtékcsepp legördül a homlokán. Tomnak semmiképp nem szabad tudomást szereznie az időutazásról, sem annak okairól. Harry már a fülében hallotta a szíve kalapálását.

– Jó okom van rá, hogy dühös legyek, nem? – kérdezte Tom. – Elvégre kis híján kicsaptak a Roxfortból, hála neked meg annak a nőies faszkalapnak, Dumbledore-nak! Képes lett volna kirúgatni minket, hallottál már ilyet? – Harry csak guvadt szemmel nézett. – Engem, az éltanulót, a prefektust! Mindig is sejtettem, hogy utál, de ez, hogy el is akar innen távolítani... Ez már több a soknál! – Kellett hozzá egy kis idő, hogy kipuffogja magát. – Szóval – folytatta végül immár halkabban –, ne kötekedj velem, ha nem muszáj, rendben? – mondta, aztán Harry fölé hajolt, és szájon csókolta. Amikor elhúzódott, elfintorodott.

– Így olyan, mintha egy hullával smárolnék – mondta szárazon, és elővette a pálcáját. Harry ajkához érintette, aztán elmondott egy Relaxót, ő pedig már érezte is, ahogy a szájáról lekerül a mozdulatlanság bilincse. De csak a szájáról, a többi része ugyanolyan béna maradt.

– Na, így már mindjárt más lesz.

– Tom, én hmnm... – Harry szavai egy csókba fulladtak.

Relaxo, Relaxo, Relaxo, ismételgette addig magában a varázsigét, és elkeseredetten várta a hatást, de ebben a lelkiállapotban az is csoda lett volna, ha a nagylábujja megmozdul, nemhogy még a teljes testét felszabadítsa egy nonverbális, pálca nélküli varázslattal. Működj már a fenébe is, Relaxo! Nagyon nem szerette volna, ha Tom véletlenül vallatni kezdi.

Ki kellett várnia, amíg Tom alaposan kicsókolózza magát vele, csak utána tudott megint szólni.

– Tom, én nem akartalak megbántani azzal, hogy nem figyelek rád, és oltogatni sem szerettelek volna, tényleg sajnálom. Azt a fogkefés hülyeséget is sajnálom – nézett a fiú szemébe, de Tomnak valahogy nem tetszett ez a sajnálkozás. – Nagyon féltél, hogy ki fognak csapni innen? – A kérdésen Tom először meglepődött, aztán begurult.

– Mégis hogy ne féltem volna? Ki akarná, hogy kivágják a Roxfortból? Jókat kérdezel!

– Oké, rendben, csak akkor azt nem értem, hogy MI A FRANCÉRT NEM VAGY MOST BOLDOG? – kiáltotta Harry hirtelen, hogy Tom hátra is hőkölt egy picit. – Mindig azt akarod, hogy rémisszelek meg, ráadásul egyre durvábban, mert már semmi nem elég félelmetes neked. Hát akkor tessék, most kedvedre félhettél! Elégedettnek kéne lenned, te hálátlan dög! – Relaxo, Relaxo, Relaxo, működj már, rohadt varázsige!

Tom felegyenesedett, és összevonta a szemöldökét. Láthatóan elgondolkodott egy percre, aztán mintha előbbi hangulatát elvágták volna, hirtelen felnevetett. Ezzel egy időben a szélzúgás is megszűnt, a levegőben kavargó falevelek, gallyak és szerencsétlenül járt mókusok pedig leestek a földre.

– Már megint sikerült a frászt hoznod rám. Hogy csinálod? – kérdezte Tom felvillanyozva. Harry megkönnyebbült, és minden eddiginél erőteljesebben összpontosított a bűbájra: Relaxo! – Ekkor végre érezte, hogy a teste megint életre kel. Ő azonban még nem mozdult meg; higgye csak Tom, hogy nyeregben van.

– Csak igyekszem a kedvedben járni – duruzsolta, és hálát adott az égnek, hogy a fiú még mindig nem ismeri a legilimenciát.

– Nagyon helyes – mosolygott Tom.

– Akkor most már elengednéd a legérzékenyebb testrészemet? – kérdezte Harry, ugyanis Tom még azóta is a kezében tartotta.

– Miért is kéne elengednem? – kérdezett vissza a másik ártatlan ábrázattal, és egy leheletnyivel erősebben fogott rá Harry golyóira. Harrybe a lélegzet is beleszorult egy pillanatra. – Hm?

– Mondjuk azért, mert ha összetöröd, semmi hasznát nem látod a továbbiakban?

– No igen, mondasz valamit – nevetett Tom, és közben véletlenül még jobban megszorította az említett testrészt. Harry felszisszent. Aztán Tom abbahagyta a nevetést.

– Könyörögj – parancsolt rá Harryre. A másiknak nem tetszett ez a hangnem, de hiába szabadította már fel magát az átok alól, hirtelen fogalma sem volt, mit tegyen.

– Ez egy kicsit erős, nem gondolod? Mármint, hogy könyörögni...

– Gyerünk! – kiáltotta Tom, és megszorította Harry farkát. A fiú felnyögött.

– Én meg inkább azt mondom, hogy a saját érdekedben rohadt gyorsan engedd el.

– A saját érdekemben? – röhögött Tom. – Elmagyaráznád ezt egy kicsit bővebben?

– Tessék, a magyarázat! – kiáltotta Harry, és kezét Tom nyakára szorította; a másik köpni-nyelni sem tudott a meglepetéstől.

Aztán megint felnevetett.

* * *

A pennák halkan sercegtek a pergameneken.

„Soha többé nem szegem meg a házirendet!"

Harry válla már fájt. Eddig még csak negyvenkilencszer írta le a mondatot, de már órák teltek el azóta, hogy elkezdték a büntetőmunkát. Oldalra pillantott; Tom lendületes, különálló betűi mintha gyorsabban szaporodtak volna, mint az övéi. Harry rettenetesen unta az egészet. Nem lehetett volna valami értelmesebb büntetőmunkát kitalálni? Elnyomott egy ásítást.

„Soha többé nem szegem meg a házirendet!"

A keze már automatikusan le tudta írni, oda sem kellet figyelnie, így a fiúnak lehetősége nyílt felpillantani egy kicsit Dumbledore-ra. A férfi az asztal túloldalán ült, és a papírjaiba mélyedt, rájuk sem nézett. Tom is a saját munkájával volt elfoglalva, ezért Harry néha megengedte magának, hogy egy kicsit a professzoron legeltesse a szemét. Dumbledore hosszú haja az asztalra omlott, és meg-megrezdült, ahogy a férfi írt. A fiúnak szinte fizikai fájdalmat okozott ránézni, mégsem bírta megállni, hogy oda ne pillantson.

Megint leellenőrizte Tomot; a fiú most is körmölt. Aztán tekintete bátortalanul visszatért a professzorhoz; a pennát fogó ujjaihoz, amikkel annak idején őt érintette; az ajkakhoz, amikkel őt csókolta; a kék íriszekhez, amikkel az ő meztelen testét nézte – és amikkel most is őt figyelte! Harry zavarba jött, de nem kapta el a tekintetét. Dumbledore annál inkább.

A fiú leeresztett vállal írt tovább.

„Soha többé nem szegem meg a házirendet!"

Egy idő után viszont újból bepróbálkozott. A férfi mintha megérezte volna a pillantását; megint felnézett, szemében értetlenséggel, de a tekintetük ezúttal egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig összefonódott... Harry azt kívánta, Dumbledore bárcsak minden gondolatát kitalálná...

– Khm... Most el kell mennem. Körülbelül egy fél óra múlva visszajövök, addig folytassátok a munkát – szólalt meg a professzor váratlanul, és felállt. Talán tényleg kitalálta, állapította meg Harry rezignáltan.

Amikor Dumbledore kiment, és becsukódott mögötte az ajtó, Tom elhajította a pennáját, és hátradőlt.

– Csakhogy elhúzta a csíkot – morogta. – A rohadt szemétláda. – Harry nem kötekedett, neki is volt oka haragudni a professzorra. – El se hiszem, hogy tényleg képes lett volna kirúgatni. Korrekt eljárás lenne, mi? Most meg itt ül teljes nyugalommal az orrunk előtt. Van bőr a képén, az biztos. Megérdemelné, hogy igen korrektül bosszút álljunk rajta. – Az utolsó szavakat már csak sziszegte.

– De még mennyire, hogy meg – válaszolta Harry szárazon.

– Bosszút akarok állni! Legszívesebben ráráznám a farkam azokra a nagyon fontos papírjaira! – szaladt ki Tom száján, mire Harry elnevette magát. – Vajon rájönne, hogy mi termett a lapjain? – Harry alig bírta abbahagyni a röhögést. Tom humorizálása most felszabadítóan hatott rá, és nem idegesítően, előbbi fájdalmas érzéseit pedig mintha elfújta volna a szél.

– Lehet, hogy rájönne, de vajon hogy adná ezt elő bárkinek? „Igazgató úr, némi ismeretlen eredetű sperma került erre a kimutatásra. Fogalmam sincs, hogyan." – Harry szavain hangosan felröhögtek. Tomnak láthatóan tetszett a poén.

– Csak saját magát hozná kínos helyzetbe. Dippett lehet, hogy a végén még őrá kezdene gyanakodni. Vagy Dumbledore inkább nem is szólna semmit, suttyomban eltüntetné, és csak magában puffogna. Hmm, bármelyikért megérné.

– Hát, fél óra nagy idő – nézett Harry Tomra, miután megkomolyodott.

Azonnal tudták, mire gondol a másik; egyszerre ugrottak fel a székből és egyszerre léptek egymás felé, hogy mohón csókolózni kezdjenek. Harry úgy csókolta Tomot, mint a fuldokló, aki elkeseredetten nyeli a levegőt, közben a keze a fiú nyakára tévedt, majd lefelé vándorolt a mellkasán, és aztán egy bizonyos ponton állapodott meg. Tom egy aprót nyögött, majd az ő keze is felfedezőútra indult. Harry lehunyta a szemét, amint a fiú egyik keze a hajába túrt, a másik pedig végigsimított a gerince mentén, és végül belemarkolt a fenekébe. Harry fél füllel persze végig az ajtót figyelte. Valósággal elmebeteg dolog volt, ugyanakkor mégis szédületes érzés Dumbledore irodájában ölelni Tomot, örökké ugrásra készen, megosztott figyelemmel. Az adrenalin szinte megrészegítette, és egy óriási lökést adott a vágyának. Azelőtt biztos, hogy soha nem tett volna ilyet, de a jelen körülmények közt... és azok után, amik nemrég történtek... Minden gátlása megszűnt létezni, és nem érdekelte semmi, csak a vágy, ami mielőbbi kielégülést akart.

Harry aztán megszakította a csókot, Tomot arccal az asztal felé fordította, a hátát meglökve rádöntötte, majd előrenyúlt, és kioldotta a fiú nadrágját. Egy rántással szabaddá tette ezután Tom hátsóját. A másik elégedetten pillantott hátra a papírokon könyökölve, mialatt ő már a saját sliccét húzta le.

– Siess! – mondta Tom párszaszóul, neki pedig nem is kellett több. Amint kiszabadította a férfiasságát, elmormolt egy síkosítóbűbájt, és azon nyomban behatolt. Tom hangosan felnyögött, Harry pedig erre gyorsan befogta a fiú száját, és az ajtó felé nézett.

– Az Isten áldjon meg, csend legyen – mondta korholva, a kis bestia azonban most már befogott szájjal nyögdécselt, láthatóan élvezve, amit ő a háta mögött elkezdett.

Harry lendületesen dolgozott, mindvégig fülelve, és közben Tom száját tartva. A másik ezalatt magához nyúlt, és szaporán verte dúsan gyöngyöző farkát, hogy be is tartsa azt, amit ígért. Harry is elkezdett sóhajtozni; Tom forró belseje, a helyszín, és az az izgató tudat, hogy bármikor rájuk nyithatnak, egyre feljebb röpítették a beteljesülés felé. Tom ráadásul a csípőjét szemérmetlenül az ő ritmusára ringatta, egész jól összeszoktak már; ösztönösen is ráéreztek, mi kell a másiknak. A farkát körbeölelő bársonyos, nedves falak is pont a megfelelő mértékben szorultak rá. Aztán Harry két kézzel ragadta meg a fiú csípőjét, és hatalmasakat lökött előre, a szemét pedig lehunyta, nem sok kellett már a gyönyörhöz.

Már épp érezte az árulkodó bizsergést a golyóiban, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó.

– Ha ezt megbeszéltük, utána... – hallatszott Dumbledore hangja; a professzor épp az igazgatót invitálta be az irodájába.

Ekkor Dippett tekintete a férfiról a fiúkra vándorolt – az arckifejezése leírhatatlan volt.

* * *

A következő órák összefolytak Harry számára, csak felvillanó képek maradtak meg róluk az emlékezetében. Képek, amelyeken például Dippett elvörösödött arccal ordít. „Hitvány, mocskos, ferde hajlamúak...! Az iskola szégyenei...! Kígyót melengettem a keblemen...!" Vagy amelyeken Tom és ő a roxforti igazgatótanács előtt áll – valahogy senki nem akart rájuk nézni. A pálcájukat kettétörték – Harry még évek múltán is tisztán fel tudta idézni a fa hátborzongató reccsenését, és azt, ahogy Dumbledore elegáns keze a darabokat egy fémtálba hajítja. A fellobbanó lángot... Az égő fa nyers, forró illatát... Az értetlen arcot, amit Malfoy vágott, mialatt ők sietősen összepakolták a holmijukat a hálóteremben. A csodálkozó Iphygenia szájából kiszabaduló legyet. A többi diák suttogását a hátuk mögött, miközben ők szégyenszemre végigmentek ládáikkal a folyosókon... Az utolsó istenhozzádot, amit Harry magában mondott, mikor kiléptek a nagykapun... Ki a nagybetűs Életbe.

Ki van a képen? Na ki? :D