Harry hallotta a férfit belépni a mosdóba, miközben ő előhúzta a kis homokórát a ruhája alól, és vett egy nagy levegőt. Fel volt rá készülve, hogy kiszámíthatatlan dolgok történhetnek majd, és hogy esetleg most nem lesz akkora szerencséje, mint legutóbb. Akkor ép bőrrel megúszta, hogy visszajött abba a múltba, amiben még nem is létezett, most viszont... lehet, hogy kétszeresen lesz jelen. Vagy egyszeresen sem...

A gondnok megállt a fülkéje ajtaja előtt, Harry látta a lábát. Ebből következett, hogy a férfi is látja az övét.

– Most megvagy, kis haver – mondta a gondnok, de Harry nem várta meg, mit fog tenni; fordított egyet az időnyerőn.

Megint úgy érezte, mintha elkapta volna valami hatalmas erő, és száguldani kezdene vele hátrafelé, de ez az utazás most olyan rövid ideig tartott, hogy mielőtt még Harry felfoghatta volna, mi történik, már ott is találta magát megint Mrs Cole oldalán, amint belépnek az ebédlőbe. Végre kifújta a levegőt, mert már kezdett csillagokat látni. Hát megint túlélte. De aztán gyorsan körbetekintett. Harmadévben, amikor időutazást tett, két Harry és két Hermione volt jelen egyszerre, és ez azt jelentette, hogy valahol lennie kell most belőle is még egynek. A lehetséges másik Harryt kereste a szeme sarkából, aki viszont nem volt sehol. Csak nehogy az ebédlőben legyen, gondolta, elég furcsán jönne ki a dolog. Nem emlékezett, hol lehetett pontosan egy óra hosszával azelőtt, bár éppenséggel talán el tudta volna adni magukat ikreknek.

Amikor bementek, minden hajszálra ugyanúgy történt, mint azelőtt. Miközben Mrs Cole bemutatta a többieknek, addig ő azt a helyet kereste, ahol reggelizett, és megnyugodva állapította meg, hogy üres. Elvett egy kenyeret meg egy teát, és leült ugyanoda. Befalta a szeletet, majd visszavitte az edényeket – most nem csente el a kést, tudta, hogy felesleges lenne. Ezután a gyerekekkel együtt kiment ő is az udvarra, közben egyfolytában saját maga után leskelődve.

Leült a fája tövébe, és megpróbált rájönni, mi történhetett az utóbbi időutazás során. Az eltűnt másik Harry problémája most jobban foglalkoztatta, mint a megpecsételt sorsú labda, ami éppen akkor röppent oda Tomhoz. Már látta egyszer az eseményt, nem volt rá kíváncsi, inkább a rejtélyt próbálta megoldani, de nem sok eredménnyel. A labda durranása ráadásul végképp kizökkentette a gondolatmenetéből, és ezen feldühödött. Felpattant a helyéről, hogy távolabb üljön le, ám a pillantása találkozott Toméval.

– Te meg mit bámulsz, négyszemű? – kiáltotta neki a fiú megint, és nevetett. – Tetszik a műsor?
Harry egy rövid ideig habozott, aztán odasétált Tomhoz.

– Nem. A legócskább mutatvány volt, amit valaha láttam – felelte, és még csak nem is hazudott. – Ráadásul nem csak te vagy képes ilyesmikre – súgta még neki. Tom arcáról lehervadt az örömtelen mosoly, és komoly utálat jelent meg rajta, de a fiú kihúzta magát, és fölényes kifejezést öltött szép arcára.

– Nem? Miért, ki képes még? – vetette oda foghegyről, mint akit nem is érdekel a válasz, de a szemében vad kíváncsiság csillant. Harry hátat fordítva a többieknek úgy helyezkedett, hogy senki más ne láthassa Tomon kívül, mit csinál, majd nonverbális varázslással lassan a magasba emelte a fiú kezén heverő labda petyhüdt földi maradványait. A lebegtetés egyike volt azon kevés bűbájoknak, amiket sikerült pálca és szavak nélkül elsajátítania, ebből kifolyólag a legkönnyebb is, de erről nem feltétlenül kellett Tomnak is tudnia.
Ezután a labdát visszaejtette a kezébe.

– Soha többé ne hívj négyszeműnek – mondta még, azzal faképnél hagyta a megdöbbent fiút.

Jó távol keresett új helyet, és letelepedett a földre. Dühös volt magára, amiért megint odament Tomhoz; ettől a kis közjátéktól holtbiztos, hogy a fiú sem kedvelte meg őt. Remek, most már kölcsönösen utálják egymást, gondolta. De legalább nem esett újból a torkának, nem nagyon akaródzott Harrynek megint használnia az időnyerőt. Direkt úgy fordult, hogy még véletlenül se nézhessen arra, amerre a másik ült. Fogalma sem volt, mit tegyen; itt ragadt a múltban, az eredeti célját pedig, amiért idejött, képtelen volt véghezvinni. Az árvaházban épp himlőjárvány tombolt. Ha esetleg a betegség megtenné azt a hatalmas szívességet, hogy elviszi Tomot... De hát tudta, hogy a fiú nem fog betegségben elpusztulni.

Amikor elérkezett az ebéd ideje, és a gyerekek felsorakoztak a tálalóablak előtt, Harry látta, hogy Tom hátulról előrefurakszik, a fiatalabbak pedig engedelmesen ki is térnek az útjából. Neki nem állt szándékában kitérni előle, bármelyik oldalról is próbálkozott Tom, elállta az útját. Legjobb lesz, ha megtanulja: ő nem fog behódolni neki.

Amint megkapta ebédjét, egy tányér émelyítő szagú kelkáposztalevest, egy szelet kenyeret és két szem héjában sült krumplit, Harry elvonult egy üres asztalhoz, és lapátolni kezdett, bár nem nagyon volt gusztusa az ennivalóhoz. Fájó szívvel idézte föl magában a roxforti házimanók főztjét, az ünnepi lakomákat, vagy Mrs Weasley konyhaművészetét, de még szinte Petunia nénikéje sovány kosztjára is nosztalgiával gondolt. Valahogy bármi ínycsiklandóbbnak tűnt most, mint ez a rémség a tányérján. Étvágya sem volt sok.

Egyszer csak árnyék takarta el az ebédjét, és valaki leült vele szemben. Amikor felpillantott, meglepődve látta, hogy Tom az. Inkább nem szólalt meg, csak folytatta az evést, a másik viszont hozzá sem nyúlt az ételhez. Harry magán érezte a fiú tekintetét, így megint felnézett; Tom valóban bámulta.

– Mit akarsz? – mordult rá teli szájjal.

– Miket tudsz még? – kérdezte Tom komoly arccal.

– Tessék?

– Az előbb az udvaron azt mondtad, nem csak én vagyok képes ilyesmikre. Hát akkor mutasd meg, hogy miket tudsz még.

– Közöd? – bukott ki Harryből, de már meg is bánta. Nem akart túlságosan bunkó lenni a fiúval; ha már megölni nem tudta, legalább ne rontson a helyzeten azzal, hogy bántja őt, és ezzel még elvetemültebbé teszi.

– Gyerünk, mutass valamit! – parancsolt rá Tom.

– Utoljára én mutattam, most rajtad a sor – vágta ki magát Harry. Fogalma sem volt, hirtelen mit varázsolhatna, alig tudott pár dolgot pálca nélkül csinálni, és különben sem volt ínyére a parancsoló hangnem.

– Hát, jól van – mondta Tom egy kis idő múltán, és lopva körbenézett, majd láthatóan koncentrálni kezdett. Harry kenyere lassan felemelkedett az asztalról, a leves fölé lebegett, és aztán beletoccsant a tányérba, hogy tartalmának a fele Harry arcán és ruháján kötött ki.

– Úgy eszel, mint egy disznó – mondta Tom fennhangon, mire a körülöttük ülők mind feléjük fordultak, és miután szemügyre vették Harryt, harsányan nevetni kezdtek.

Vajon megfojtsa inkább, vagy csak ráborítsa az asztalt? Ezen tűnődött Harry, miközben társa diadalittas arcába nézett. A „Tom Denem boxzsákja" titulus sem hangzott kecsegtetőbben, mint a „Tom Denem gyilkosa".

– Elveszed a maradék étvágyamat – tette még hozzá Tom, és felállt, hogy máshová üljön.
A fiú nyilvánvalóan megharagudott, de most már revansot vett, úgyhogy innentől fogva talán megmarad magának, remélte Harry, arcáról a levest törölgetve, de nem így lett.

* * *

– Megint te jössz. – Harry csak akkor vette észre Tomot, amikor az már újfent ott állt mellette az udvaron.

– Mi van? – nézett rá értetlenül.

– Mutass hát végre még valamit. Vagy csak a szád járt?

Harry alig hitte el, hogy a legutóbbi, ebédlős eset óta még volt pofája így odajönni hozzá, mintha mi sem történt volna. Mindjárt mutat neki olyan varázslatot... Csak előbb kiássa a varázspálcáját a bokor alól... Kedve lett volna megint kést rántani, csak hogy láthassa a fiún a félelmet. Nem bánta meg, hogy legelőször megpróbálta megölni; az az emlék a rettegő Tomról minden szenvedést megért.

– Te akartad – mondta Harry, és bevetette a második legegyszerűbb bűbájt, amit pálca nélkül meg tudott csinálni. Erősen koncentrált az előttük lévő fűcsomóra, amitől az egyszer csak kigyulladt. A másik földerült a csodálkozástól, de aztán hamar magára erőltette megint megszokott, lekicsinylő modorát.

– Ez már nekem is sikerült. Felgyújtottam egyszer Mary Combs haját a puszta akaratommal, mert bajkeverőnek mert nevezni.

– Miért? Nem vagy az? – csúszott ki Harry száján, pedig már megfogadta, hogy inkább nem hergeli a srácot. Tom szeme kicsire összeszűkült; látszott, hogy szeretne visszavágni, de inkább visszafogta magát. Sokkal érdekesebbnek bizonyult az idősebb fiú társasága, semhogy elszalassza.

– Most te jössz – mondta Harry, és eltaposta a kis tüzet, mielőtt még valaki riadóztatta volna miatta az árvaházat.

– A tárgyak mozgatásán kívül én is produkálok még ezt-azt.

– Például?

– Hát... például tudok beszélni a kígyókkal, és rá tudom venni őket, hogy azt tegyék, amit én akarok – mondta Tom büszkén.

– Nem nagy kunszt, ez nekem is megy – válaszolta Harry, mire Tom arca elsötétült. Rá volt írva a fiúra, hogy lénye legmélyéig megsértődött, amiért nem ő az egyetlen, aki ilyen különleges tulajdonsággal bír.

– Meg bizonyos tárgyak néha eltűnnek... – folytatta aztán.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy olyan dolgok tűnnek el, amik megtetszenek, vagy amik olyasvalakikhez tartoznak, akiket gyűlölök – mondta Tom fenyegetően.

– Á, értem már, te kis szarka – nevetett fel Harry.

– Nem lopom el őket, hülye, egyszerűen eltűnnek.

– És persze később a te szobádban tűnnek fel ismét, mert hol máshol – mulatott Harry.

– Pontosan – suttogta a másik.

– És ezt higgyem is el?

– Nem kell elhinned, ha nem akarod.

– Hát, nem is akarom.

– Jól van, akkor ne hidd el – mondta erre Tom fagyosan, és elment.

Harry az orrnyergét kezdte masszírozni; hihetetlen, hogy nem bírja magát visszafogni, ha erről a fiúról van szó. De ha egyszer annyira irritálja az a kis görcs!

* * *

A hétfő a mosás napja volt az árvaházban. Az egészséges gyerekek és azok, akik fel bírtak kelni a betegágyukból, összeszedték a szennyeseiket, aztán levitték egy földszinti helyiségbe, ahol már több mosóteknő várt rájuk. Harry is felmarkolta ingóságait, amik a turkálós nadrágból és ingből, meg néhány zokniból és alsónadrágból álltak. Ez utóbbiakat Mrs Cole hozta neki, és vagy túl kicsik, vagy túl nagyok voltak rá, de nem volt mit tenni, ezeket kellett hordania. Amikor leért a mosókonyhába, bosszúsan látta, hogy két kisebb fiún és két lányon kívül Tom is ott dörgöli a zokniját mogorva ábrázattal az egyik teknő fölött görnyedve. Megfordult a fejében, hogy inkább hátraarcot csinál, és csak később jön vissza, de megemberelte magát; nem fog egy tizenegy éves kis vakarcs miatt megfutamodni.

Belenyomta hát a szennyesét az egyik teknőbe, ahol épp nem állt senki, aztán a mosóport kereste. Szétnézett; ilyesmi sehol nem volt, és a többiek is, mintha a nélkül mosták volna a ruháikat, nem habzott a vizük. Aztán ránézett Tomra, és minden világossá vált; a fiú egyedül bitorolta a mosószappant, a gyerekek pedig el sem merték kérni tőle.

– Ideadnád a szappant? – szólt neki Harry. A mellette álló kisfiú erre úgy nézett rá, mintha szentségtörést követett volna el, Tom viszont süketnek tettette magát.

– Azt kérdeztem, ideadnád-e a szappant, légy szíves – ismételte meg Harry, immár kicsit nyomatékosabban. Most már az egyik lány is félve nézett rá, szavak nélkül üzenve a tekintetével, hogy inkább ne forszírozza tovább a témát. A lány haja érdekes fazonúra volt megnyírva; mintha egyetlen nyisszantással vágták volna le a copfját. Erről eszébe jutott Harrynek, hogy talán ő lehet Mary Combs, akinek Tom felgyújtotta a haját. Biztos ilyen módon szabadították meg szegényt az égett tincseitől.

– Megkaphatnám végre azt a szappant? Vagy lopjam el? – kérdezte Harry gonoszul. Tom ennek hallatán dühbe gurult.

– Nesze, itt van, ha annyira kell – mondta, és a fél helyiségen át odahajította neki. A kérdéses tárgy végül Harry dézsájában landolt, kiadós csobbanással, amiből még a mellette álló fiú is kapott.

– Nem tudtad volna szebben ideadni? – dühödött fel Harry is, és fogta az egyik csöpögő zokniját, és hozzávágta Tomhoz. A koszos zokni egy pillanatig megragadt Tom arcán, aztán a dézsába hanyatlott. Senki nem mert nevetni rajta, csak Harry kuncogott egyet. Ezen felbátorodva aztán a mellette álló fiú is, majd a másik lány is, akinek a haja hosszú volt.

Tom keze ökölbe szorult, az ajkai egyetlen vonallá préselődtek össze, szemével pedig Harry tekintetébe mélyedt. Ekkor a lány és a kisfiú abbahagyták a nevetést, és hátrálni kezdtek. A többiek szintén. Harry csak később vette észre, hogy miért: a mosódézsák, az asztalok és az összes többi berendezési tárgy a szobában felemelkedett a helyéről a levegőbe, olyan fenyegetően és remegve, mintha csak átvették volna Tom vészterhes energiáinak egy részét, azután az ablak is hangosan mocorogni kezdett. A gyerekek arcára kiült az iszonyat és a rettegés.

– Tom, kérlek, hagyd abba! Félünk tőled! – cincogta a levágott hajú lány, ám ekkor az ablaküveg hatalmas dörrenéssel betört. A lányok felsikítottak, és mindenki a helyiség legtávolabbi sarkába menekült a szilánkok zápora elől. Szinte azonnal léptek hallatszottak a folyosóról, és már be is nyitott hozzájuk Mr Garrett, a gondnok. A látványára Harryt megint elkapta az a megmagyarázhatatlan irtózás.

– Mi történik itt, gyerekek? – kérdezte a férfi összeráncolt szemöldökkel. Addigra már minden tárgy visszakerült a helyére, az ablaküveget kivéve. – Már megint te csináltál valamit? – nézett aztán Tomra.

– Nem tudom, mi történt, azt hiszem, valaki betörte az ablakot egy kővel, nem láttam ki lehetett – felelte erre a fiú olyan ártatlan arccal, hogy Harrynek kedve lett volna megint hozzávágni valami jó mocskosat. Ha Harry nem a saját szemével látja, hogy Tom volt a tettes, még ő maga is elhitte volna az állítását.

– Ti sem láttátok, ki volt? – fordult a férfi feléjük. Mindenki csak rázta a fejét. – Talán még nem járhat messze – mondta Mr Garrett csak úgy, magának, és kirohant, hogy elkapja a nem létező kődobálót.

Harry hitetlenkedve csóválta a fejét, és Tom gyűlölködő tekintetébe nézett. Eldöntötte, hogy ha lehet, akkor innentől inkább kerüli a fiút, mielőtt még mások innák meg a levét a köztük lévő ellenszenvnek. Arról, hogy hogyan fog akkor bármit is kivitelezni a céljából, már fogalma sem volt.

* * *

Több nap telt már el azóta, hogy Harry visszajött 1938-ba. A himlőjárvány egyre több gyereket vert le a lábáról; Mrs Cole, Mr Garrett – akit Harry a biztonság kedvéért szintén messzire elkerült – és Mrs Berry, egy leharcolt külsejű mindenes, föl-alá szaladgáltak, hogy a saját teendőik mellett még mindenkit el is tudjanak látni. A cél érdekében bevonták a munkába azokat az árvákat is, akik nem voltak betegek. Így, miután végigvizsgálták Harryt, és találtak rajta pár régi, himlő okozta sebhelyet, megállapították, hogy ő már nem fogja elkapni a nyavalyát, és kezébe nyomtak egy üvegcsét, hogy azzal járja a szobákat. Szaga alapján az üvegben valami mentolos kenőcs lehetett, és viszketés ellen használták a gyerekek, de láthatóan nem sok hatása volt, mert a fiú mihelyst végigjárta a hatvannyolc beteg árvát, már kezdhette is elölről az egészet. Annyi hasznot hozott csak a dolog, hogy legalább megismerhette a betegeket, akik mind mosolyogva fogadták őt, amikor belépett hozzájuk. Gyanította persze, hogy nem annyira neki örvendenek, mint inkább a büdös kenőcsnek, de még ez is jólesett a lelkének.

Harry aznap már harmadszorra járta végig a gyengélkedőket, és majd' leszakadt a lába. Már csak két szoba volt hátra, aztán végre pihenhetett. Fáradtan vonszolta magát, aztán befordult a sarkon, ahol két ember jött vele szembe.

– Á, Harry Potter, épp téged keresünk – mondta neki Mrs Cole, az egyikük. Harry már azt hitte, hogy újabb munkát akar rásózni, de nem így történt. – Ez az úr azért jött, mert beszélni szeretne veled – folytatta a nő, és rámutatott a mellette álló férfira. Harry kezéből kiesett az üvegcse, és csattanva széttört a kőpadlón. Mrs Cole helytelenítő grimaszt vágott a láttán.

– Öhh... Hogy... velem? – kérdezte a fiú rémülten.

– Igen, Harry – szólt Dumbledore professzor –, veled.