Mihelyst a Roxfort Expressz visszavitte év végén a diákokat Londonba, Harrynek első dolga volt az árvaházban felkeresni Mr Garrettet. Fogalma sem volt róla, mit mond majd neki, vagy mit tesz vele, de azzal a tudattal akart a szemébe nézni, hogy mit művelt Tommal a férfi. Kereste őt mindenütt, de sehol sem találta, aztán amikor rákérdezett Mrs Cole-nál, azt a választ kapta, hogy Mr Garrett már egy fél éve nem dolgozik ott, mert sokkal jövedelmezőbb állást talált magának. Harry forrt a dühtől; a férfinak akasztófa járt volna inkább, de legalább egy szűk börtöncella, nem jövedelmezőbb állás. A fiú megint nagyon hiányolt az árvaházból egy edzőtermet. Megfogadta, hogy egyszer valaha még megkeresi ezt az embert. Ha kell, a föld alól is előkeríti, és szembesíteni fogja a tetteivel...

* * *

– Most már soha többé nem fogsz hozzám nyúlni? – hallotta Harry a háta mögül, amikor egy reggel félálomban a szobájában ágyazott. Ijedtében kiejtette a kispárnát a kezéből.

– Mi a francért ijesztgetsz? És hogy jutottál be ide? – kérdezte Tomtól, amikor megfordult.

– Sajnálom, hogy megijedtél – felelte a másik a szokott stílusában, mindennemű megbánás nélkül –, de nyitva volt az ajtó.

– Értem – mondta erre Harry felvéve a párnát, és elhatározta magában, hogy szereznie kell egy számzáras lakatot.

– Már hónapok óta meg sem csókoltál – folytatta Tom az elkezdett témát. A hangja számonkérőn csengett, Harry kellően meg is lepődött.

– Nem tudtam, hogy örülnél-e neki, ha megint... Azok után, hogy... Szóval érted – próbálta magyarázni. Arról már rég letett, hogy Tom valaha is meg fogja szeretni a szexet, és jelenleg ötlete sem volt, mivel fogja a fiút eltéríteni a Voldemorttá válástól. Továbbra is türelmesen viselkedett vele, hozzá sem ért, és nem beszélgettek a traumás eseményekről, de nem is derült ki más egyéb. Viszont Tom már nem kölcsönzött ki több halhatatlanságról szóló könyvet.

– Mocskosnak találsz? – kérdezte ekkor Tom.

– Miért találnálak mocskosnak? – kérdezett vissza ő megütközve.

– Hát, azok után, hogy más is használta már a testem.

Tom nyersen mondta ki az igazságot, Harrynek pedig keresgélnie kellett egy darabig a szavakat; a beszélgetés elég kínossá vált.

– Az nem a te hibád volt. Az a mocskos, aki ezt művelte veled. Én csak azért nem próbálkoztam megint nálad, mert azt hittem, hogy újból felidézném benned a rossz emlékeket.

– Ezzel ne foglalkozz. Nyugodtan hozzám érhetsz, ha csak ez tart vissza – mondta Tom.

– Igen, csak ez – sietett a társa a válasszal, és nem hazudott.

Tom nem emésztgette sokáig a feleletet, közelebb lépett, és szájon csókolta Harryt, aki a meglepetéstől köpni-nyelni sem tudott. Tom mindössze egyszer tett eddig ilyet, azt is csak figyelemelterelésből, hogy visszaszerezze a varázspálcáját. A nyelve úgy fedezte fel Harry szájának belsejét, ahogy egy kígyó próbálgatja villás nyelvével a levegőt. Szokatlan és szinte félelmetes volt, ahogy a fiú önállósította magát és átkarolta őt, majd az ágyra döntötte. Harry nem számított rá, hogy egyszer a másik lesz a kezdeményező, és egy kicsit le is fagyott, de azért viszonozta a csókot, aztán pálcája egy intésével bezárta az ajtót, egy másikkal pedig összehúzta a függönyöket.

Tom gyorsan kigombolta Harry ingét, mohón félrehúzta az anyagot, hogy feltárja a fiú mellkasát, és végigsimított a bőrén, majd váratlanul összecsippentette a mellbimbóját. A mozdulatai is olyan nyersek voltak, mint a szavai; az apró fájdalomtól Harrybe a lélegzet is beleszorult egy pillanatra. Aztán amikor Tom megint lecsapott az ajkaira, majd hegyes fogával beleharapott a nyelvébe, Harrynek elege lett a fiú dominanciára való törekvéséből; megfogta őt a derekánál, és hanyatt fordította. Így már mindjárt szimpatikusabb volt a felállás. A másikat kiszolgáltatott helyzetben látni jóval vágykeltőbb volt a számára; ágyéka kellemesen bizseregni kezdett. Ujját végighúzta Tom ajkán, mire a fiú megharapta.

– Ennyire éhes vagy? – rántotta el mérgesen a kezét, és nyalogatni kezdte a vért a sebről.

– Igen. Rád – válaszolta Tom, majd magához húzta Harryt, hogy megcsókolhassa. Veszélyes kis dög lett Tomból, ami az ágybéli dolgokat illette, állapította meg Harry elhűlve, és megpróbált résen lenni, hogy elkerülje az újabb sérüléseket, de Tom valahogy mindig feltalálta magát.

Ő ellenben nem akart durva lenni, nehogy a fiúban valami kellemetlen élményt hozzon ezzel a felszínre. Lassan vetkőztette le, finoman ért a bőréhez, és olyan gyengéden csókolta, amennyire csak tudta. A kis ragadozó megint nehezen jött tűzbe, de Harry mihelyst minden ruhát levett róla, és lefelé haladva végigcsókolta a testét, örömmel látta, hogy Tom férfiassága néha megrándul.

Aztán Tom egy lendülettel megint felülre került. Harry először döbbenten fagyott le, de hamar összeszedte magát és egy kisebb konkurenciaharc után sikerült maga alá gyűrnie a fiút – Tom már valamennyivel magasabb volt nála, de még mindig Harry volt az erősebb. Tom kisvártatva tett még egy kísérletet rá, hogy ő kerüljön felülre, de Harry a lázadást kíméletlenül leverte.

Hogy kiengesztelje a fiút, és egyben elejét vegye egy újabb zendülésnek, Harry szájba vette Tom makkját és lassan ízlelve szopogatni kezdte. A fiú ettől lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Ahogy Harry végül elnyelte Tom teljes hosszát, és rendesen szopni kezdte, érezte, hogy egyre keményebb. A tudattól, hogy végre Tom is kívánja a szexet, ő is izgalomba jött. Közben a fiú golyóit is gyengéden masszírozni kezdte – társa nem tiltakozott –, aztán egy ujjal mögéjük csusszant, és megérintette a finom bőrt. Tom felsikkantott, a hangja gyönyörtelinek tűnt, pedig Harry félt, hogy a testtájék ingerlése talán kedvét szegi majd Tomnak a traumatikus dolgok miatt.

Ám a fiú nem lankadt le, ezért Harry az ánuszát is simogatta egy kicsit. Még mindig nem kapott negatív válaszreakciót, így bűbájjal megnedvesítette egy ujját, és próbaképpen finoman keresztülcsusszant vele a gyűrűsizmokon. Azok először rászorultak, de hamarosan továbbengedték. Harry nemsokára már két ujjal is kísérletezhetett. Lassan haladt beljebb, és kitartóan masszírozta belül Tomot, aki mélyeket sóhajtott közben, és egyre keményebb lett. Amikor megfelelőnek érezte az előkészítést, Harry saját magáról is levette a ruhát, bőségesen bekente síkosítóval forrón lüktető hímvesszőjét, aztán széjjelebb rakta a fiú lábait és közéjük feküdt.

– Felkészültél? Jöhetek? – kérdezte suttogva.

– Igen – válaszolta Tom párszaszóul. A kígyónyelv hallatán Harry olyan kemény lett, mint még soha életében. Máskor is hallotta már Tomot így beszélni, de az nem volt rá ilyen hatással. Most viszont, ebben a szituációban egy különleges pluszt adott a vágyához, ahogy a fiú rózsaszín, nedves ajkai a szót formázták. Harry nem teketóriázott, Tom hátsójához illesztette magát, és óvatosan behatolt. A fiú felnyögött, és megint érződött egy kis ellenállás, de ez gyorsan meg is szűnt, Harry kényelmesen hatolhatott még beljebb, majd Tom hamarosan teljes hosszában befogadta. Az érzés mennyei volt, ahogy a bársonyos falak körbeölelték, és ahogy a fiú halkan sóhajtozott, amikor ő gyengéden kijjebb, majd megint beljebb csusszant. A fiú már nem volt olyan görcsösen szűk, akadálytalanul mozoghatott benne. Közben az ágy rugói árulkodón nyekeregtek alattuk; minden nagyobb lökésnél hangosan felsikítottak, Harry alig mert lendületesebben dolgozni, nehogy a vékony falakon áthallatsszon minden, és valaki gyanakodni kezdjen.

– Miért nem hallgattatod már el ezt az ágyat egy Silentióval? – kérdezte Tom két nyögés közt.

– Á, igen, a kedvenc varázslatod – vigyorgott Harry visszaemlékezve a könyvtárbeli kalandjukra, mielőtt kiszórta a bűbájt.

– Nagyon vicces – morogta Tom, aztán magához húzta Harry fejét, hogy egy különösen mély és fájdalmas csókban részesítse a fiút. Ő nem igazán rajongott ezért az élményért, így amint tudta, megszakította a csókot, és inkább Tom fülét cirógatta a nyelvével.

Közben nem feledkezett meg a fiú hímvesszőjéről sem; kezével fel-le masszírozta, még síkosítót is használt hozzá. Tom egyszer csak beletúrt a hajába, és nyöszörögni kezdett. Egy bestia ébredezett benne, ami lassan elkezdte felfedezgetni a test örömeit. Harrynek muszáj volt az arcára pillantania, bármennyire is nem akarta őt ezzel feszélyezni, aztán már le sem tudta venni róla a szemét. A fiú lehunyt szemmel sóhajtozott, kezével a párna csücskét markolta. Harry gyönyörűbbnek látta, mint eddig bármikor; Tom arcán halvány rózsaszín pír jelent meg, ajka cseresznyepiros és nedves volt, selymes fekete haja kócosan terült szét körülötte.

A fiú látványától képes lett volna elélvezni, de visszafogta magát, és inkább gyengébbeket lökött előre, lassabban dolgozott, hiszen ráértek. Addig megpróbált távol maradni Tom veszélyesebb testrészeitől, de hiába; mindig megtalálta pár harapás, karmolás és csípés. Társa légzése eközben felgyorsult, csípője pedig felvette az ő ritmusát. Harry igyekezett kitalálni a gondolatát is; csókolta, nyalta, simogatta, és eszméletlenül lassan mozgott benne; szerette volna gyönyörhöz juttatni Tomot, hogy a fiú is megtapasztalja, milyen földöntúlian boldogító érzés; hogy neki köszönhesse ezt az élményt és összekapcsolódjon a fejében az élvezet ővele, de nem nagyon tudta, mit tegyen pontosan a célért.

Tom egy idő után szinte küszködött, mintha nem tudná eldönteni, hogy elélvezzen-e vagy sem. Harry azt gyanította, hogy a kielégülés közvetlen közelében lehet, de talán valami visszatartja attól, hogy átlendüljön a holtponton, vagy valami még hiányzik hozzá, pedig a férfiassága már kőkemény volt, és bőségesen gyöngyözött is. A fiú hosszú percekig csak oda-vissza jojózott; megközelítette az orgazmust, aztán visszarettent. Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Tom talán még egyedül sem élvezett el soha. Ő sem tudta, mit tegyen, hogy segítsen.

Aztán ajkával a fiú nyakát kezdte el kényeztetni. Tom ettől hosszan felsóhajtott, és csípőjével ringatózni kezdett Harry mozgásának ütemére, még mélyebbre engedve magába a fiút. Ő ezt látva nyelvével is cirógatta egy kicsit az ütőeret, és intenzíven lökött egyet előre. Tom felnyögött, amikor a döfés a legérzékenyebb pontját találta meg, lábai kígyókként fonódtak Harry derekára, és egyre lendületesebben mozgatta a csípőjét. Harry nem bírta tovább; a golyóiban erősödő bizsergés arra figyelmeztetett, hogy itt a vég, de amikor megindult volna a lavina, ő hirtelen megragadta a farka tövét. Az egész teste végigborzongott, a fiú megmarkolta a párna csücskét, de az érzés lassan lecsillapodott. Harry büszke volt magára; vissza tudta tartani az orgazmust. Muszáj volt, hiszen Tom még nem ment el, ki kellett tartania.

Tom egészen szorosan magához préselte őt, majd még néhány húzás után a teste megvonaglott, feje hátrahanyatlott, és ajkait egy hosszú sóhaj hagyta el, miközben erősen belemarkolt Harry hajába, másik kezének körmeit pedig alaposan belemélyesztette a hátába. Aztán elernyedt, és oldalra fordított fejjel zihált. Harry a rászoruló izmok hatására és Tom kielégülése láttán pillanatokon belül szintén a csúcsra jutott, aztán kimerülten hanyatlott a fiú karjaiba.

Az együttlét pokolian lestrapálta; az ujja, a nyelve és a háta is vérzett, néhány hajszála pedig Tom kezében végezte. Örült neki, hogy a fiú végre felszabadultabb lett az ágyban, de annak nem, hogy ezentúl előreláthatólag napokig kell majd lábadoznia az együttléteik után.

Aztán kis idő múlva letakarította élvezetük bizonyítékait a varázspálcájával. Addig Tom csukott szemmel feküdt; persze, hogy nem ő foglalkozott az ilyen alantas munkálatokkal.

Az eseményeket nem kommentálta egyikük sem, csak némán feküdtek egymás mellett egy darabig.

– Nem megalázó, hogy varázsló létünkre itt kell töltenünk a nyarakat? – szólalt meg jó pár percnyi pihenő után Tom. Harry több okból sem csodálkozott azon, hogy a felvetett téma messzire esett az előbbi elfoglaltságuktól. Furcsa is lenne, ha Tom a szexről kezdene el csevegni.

– Megalázó? Miért? – morogta Harry. A fáradtságtól szinte már aludt.

– Majd' egy évig ott élsz a kastélyban, a fajtádbeliek közt, és azt gyakorolhatod, amit igazán szeretsz, a varázslást, aztán amikor már teljesen hozzászoksz az egészhez, visszaküldenek ebbe a nyomorult árvaházba a koszos muglik közé. Ráadásul két teljes hónapra. Ez olyan, mint valami büntetés – magyarázta Tom. Harry nem szívesen látta be, de némi hasonlóságot vélt felfedezni Tom és saját maga között; annak idején ő is gyűlölt visszatérni minden nyáron Dursleyékhoz. Ehhez pedig közvetve ugyan, de annak is köze volt, hogy a család mugli.

– Ki lehet bírni – mondta ő. – Hatvan nap nem olyan sok.

Harry úgy beszélt, mintha fel sem fogná, miért tűnik ez Tom számára olyan hosszú időnek, pedig nagyon is tudta, milyen érzés számolni a napokat, és sóvárogva várni a nyár végét.

– Nem arról van szó, hogy sok vagy nem. A puszta tudata is idegesítő, hogy egy fedél alatt kell lennem velük, bármennyi időre is.

– Igen, tudom, a varázstalanok alsóbbrendűek, bla-bla-bla. Fölöslegesen idegesíted magad, úgysem tudsz mit csinálni. Le kell itt húznod a két hónapot, nincs apelláta.

– Nem csak azért megalázó a dolog, mert varázsló létemre az alsóbbrendű muglik közt kell lennem.

– Hanem miért?

– Mert a származásom miatt nem ilyen körülmények illetnének meg.

– Mert mit tudsz a származásodról? – nézett rá Harry.

– Azt, hogy nem másnak, mint Mardekár Malazárnak az utódja vagyok – nézett vissza Tom büszkén. Erre Harry kipréselt magból egy kis meglepett hangot, mintha újdonságot hallana.

– És honnét tudod, hogy az vagy?

– A könyvtár zárolt részlegében találtam egy kötetet, ami a legnagyobb varázslócsaládokról szól. Ebben Mardekár családfája is szerepel; a legkésőbbi leszármazottakat úgy hívják, Gomold, ami a legritkább név a varázslóknál. Ez anyám vezetékneve. És minő meglepetés, Mardekár is tudott párszaszóul, a kedvenc állata pedig a kígyó volt. Remélem, most már felfogod, miért olyan lealacsonyító itt lennem, ezen a helyen – sziszegte a fiú.

– Igen, felfogom – felelte Harry, és az előbbi jó hangulata kezdett elpárologni, amint felsejlett előtte, melyik kamra az, amit csak egy Mardekár-utód képes kinyitni. Úgy emlékezett, Tom majd hatodév közepe táján fogja kinyitni. Addig még lesz egy kis ideje, hogy kiagyalja, hogyan akadályozza meg. Nem akart most rágondolni sem erre, inkább örült a sikernek, már amennyire a sérülései mellett örülni tudott. Szinte félálomban hallgatta Tomot, ahogy tovább beszélt a családfájáról és Mardekárról. Abban sem volt biztos, hogy ami az imént történt, az megtörtént-e egyáltalán. Ez a szexéhes, vadul szeretkező Tom annyira más volt, mint az, amelyik a karjaiban zokogott a téli szünetben. De a nyáron még épp elégszer adódott alkalma megtapasztalni az előbbi fél óra eseményeihez nagyon hasonlókat, úgyhogy a sokadik alkalom után már elhitte, hogy nem álmodik.

* * *

Harry év elején részletesen beszámolt a fejleményekről Dumbledore-nak – néha szinte már szánta Tomot, amiért így kibeszélték az intim titkait a háta mögött, de odáig azért mégsem jutott el, hogy valóban meg is sajnálja. Bár tudta, hogy még hosszú út áll előtte, végre először látott némi reményt arra, hogy elérje azt, amiért ide jött. A professzoron is látszott a megkönnyebbülés – hat éve nyomasztotta már őket, hogy semmiféle sikert nem tudtak még elérni. Harry jókedvében Dumbledore-ral is lazábban csevegett. Nem szándékozott tiszteletlen lenni, de az apró sikernek köszönhetően szinte megrészegült, és kicsúszott a száján a kérdés, ami már régóta foglalkoztatta:

– Ön amúgy hány éves?

– Tippelj – mosolygott Dumbledore.

– Mondjuk... harmincöt?

– Annál kicsit több.

– Harminchét?

– Na jó, sokkal több.

– Negyven?

– Több.

– Hmm... Negyvenöt? – ámuldozott Harry.

– Még több.

– Az nem lehet, hogy ötven körül van!

– Nem is. – Ezen a fiú csak nézett elkerekedett szemmel. Amióta idejött a múltba, nőtt egy keveset, hízott is, és a borotválkozás is felkerült a napirendjére, ám a professzor megjelenése mit sem változott; most is pont úgy nézett ki, mint amikor először találkoztak ebben az idősíkban, az árvaházban. Dumbledore vajon ennyire lassan öregszik?

– Most hülyéskedik velem – fonta össze a karját Harry.

– Nem hülyéskedek – nevetett a férfi.

– Oké, akkor árulja el végre, hogy hány éves.

– Hatvanhárom.

– Mennyi!? – eresztette le a fiú a kezét. – Azt mondta, nem fog hülyéskedni. Nincs egy szál ősz haja, se egy ránca, nem lehet hatvanhárom éves!

– De akkor is így van.

– Nem hiszek önnek – ráncolta össze Harry a homlokát, és megint karba tette a kezét.

– Pedig ezt a legkönnyebb bebizonyítani – mondta a férfi, és felült az asztalára, hátradőlt, aztán ügyeskedve kihúzta a fiókot a túloldalon. Harry közben lopva végignézett a kihívó testtartáson, és erősen vissza kellett fognia magát, hogy rá nem ugorjon a professzorra, aki aztán egy régi pergamennel a kezében hajolt vissza. – Tessék – nyomta a fiú kezébe a lapot.

Harry megnézte: az irat egy hivatalos okmánynak tűnt, ami feltehetőleg a személyi igazolvány funkcióját tölthette be, és a születési év... igen, a születési év 1881 volt.

– Ön 1881-ben született?! És hogy csinálja, hogy mégis ilyen fiatalnak néz ki? Valami varázslattal? – kérdezte a fiú.

– Tudod, van egy Nicolas Flamel nevű jó barátom, akinek birtokában van a bölcsek köve.

– Amivel elő lehet állítani az örök élet elixírjét is – tette hozzá Harry.

– Pontosan. Nicolas megkínált vele párszor, én pedig elfogadtam – nevetett Dumbledore. – De nem akarok örökké élni. Csak kihasználni még egy kicsit a fiatalság örömeit. Gyarlóság, tudom...

Harry egyáltalán nem haragudott, amiért Dumbledore gyarló volt, sőt... Mosolyogva nézett a szintén mosolygó férfire, aztán ott felejtette a szemét a világoskék íriszeken. Nem akart ennyire nyilvánvalóan szemezni, de a professzor tekintete rabul ejtette. Érezte, ahogy lassan elpirul, de még mindig nem bírt másfelé nézni. Gyönyörködni akart még egy kicsit abban a kékségben, hiszen két hónapig nem láthatta, és valószínűleg ezután is ritkán fogja majd. Ekkor a professzor elkomolyodott, és elkapta a tekintetét. Harry is zavartan a ruháját kezdte babrálni. A szíve a torkában dobogott, bár fogalma sem volt, hogy mitől, hiszen még csak egymáshoz sem értek a férfivel. Amikor aztán már a folyosón járt, a fiú azt vette észre, hogy valami fájdalmas sóvárgás fészkelte be magát a lelkébe.

* * *

Harry elgondolkodva feküdt hanyatt az ágyán az egyik éjjel, karjával a feje alatt. A bombázás óta gyakorlatilag minden neszre felébredt, és ilyenkor már meg sem próbált visszaaludni. Most épp valami ágynyikorgás miatt riadt fel, aztán unalmában a Titkok Kamráján kezdett elmélkedni, és már elő is akarta venni a Végzet Lándzsájáról szóló könyvet, amit megint kikölcsönzött – szokásává vált vészterhesebb időkben ezzel nyugtatni magát –, amikor különös zajokra lett figyelmes. A gyanús hangok a szomszéd ágy felől jöttek, és egész pontosan nyögések voltak. Hallott már hasonlókat némely szobatársa ágya felől egy-egy éjszaka közepén; az aktuális delikvens valószínűleg azt gondolta, már mindenki alszik, így nyugodtan ténykedhet.

Harry próbált egy darabig úgy tenni, mintha észre sem venné, elvégre mi köze van hozzá, mit csinál intim magányában a másik, de aztán mégiscsak kíváncsi lett, és hallgatózni kezdett. A halk nyögéseket néha fojtott sóhajok tarkították. Nem bírta tovább, muszáj volt egy kicsit elhúznia a függönyt, de sajnálatára a szomszédos ágy baldachinja is behúzva állt, így semmit sem láthatott. Csalódottan hanyatlott vissza a párnára. Sejtette, mit csinálhat Tom, szinte látta is maga előtt, de most már többet akart puszta találgatásnál; az izgató hangocskák hatására az ő ereiben is száguldozni kezdett a vér.

Legilimens!, mondta ki magában a varázsigét. Remélte, hogy Tom annyira belefeledkezett a tevékenységébe, hogy nem fogja észrevenni, ha ő egy kicsit asszisztál hozzá. Nem okozott nehézséget észrevétlenül becsusszannia Tom gondolatai közé; simán és lágyan nyomult be az elméjébe. Majdnem annyira élvezte ezt, mint amikor a testébe hatolt be. Meleg, párás kis képecskék vették egyszerre körül, lustán kavarogva, homályosan. Egyetlen épkézláb mondat sem fogalmazódott meg ott, amit ki lehetett volna hallgatni, annál több jelenet, azaz emlék.

Harry önelégülten mosolyodott el, amikor felismerte legutóbbi együttlétük eseményeit. Különös volt Tom szemével látnia önmagát. Egészen más volt, mint amilyennek a tükörben látta, vagy amilyennek belülről érezte. Élőbb volt, vibráló, izgató energiákat árasztott szerteszét, amik Tomnak szinte eszét vették. Látta kívülről, ahogy ritmusosan mozog a fiúban. Tom ezt egészen másképp élte meg; boldogságot érzett, hogy birtokolhatja őt, hogy körülfonhatja a testével, magában tarthatja, kisajátíthatja. Harry alig hitte el, de attól, ahogy saját magát látta, kemény merevedése támadt. Benyúlt a pizsamaalsójába, és ő is elkezdett játszani a férfiasságával.

Aztán olyan események tűntek föl, amik a valóságban meg sem történtek. Tom átkarolta őt, felhúzódott, majd felülre került. Harry gyanakodva figyelte, mi fog ebből kibontakozni. Szeretője először szájon csókolta, majd nyakszirten, kulcscsonton, aztán mellbimbón. Utána lejjebb csúszott, végigcsókolta a hasát is, végül megragadta a farkát, és érzékien megnyalta.

Eddig jó, gondolta Harry, és tovább kényeztette magát. A képzeletbeli Tom közben bekapta az ágaskodó testrészt, és lassan szopni kezdte. Sokkal jobban csinálja, mint a valóságban, állapította meg Harry szomorúan. Naná, hogy a fiú profiként tetszelgett titkos fantáziáiban.

Ekkor amaz abbahagyta a szopást, és kezével olyan helyekre kalandozott, hogy az igazi Harry megugrott tőle, még úgy is, hogy csak kívülről látta magát.

Mi a fene?, méltatlankodott, de addigra Tom ujja már bent is volt... az ánuszában. Hogy képzeli? Erre gyorsan kirántotta a kezét a pizsamájából. A képzeletbeli Harry viszont szemérmetlenül élvezte a dolgot, hangosan nyögött, és úgy helyezkedett, hogy Tom még mélyebbre tudjon hatolni. Elvtelen, perverz kis ribanc!, szidta a fantázia-Harryt. Ilyennek akar látni? Aztán Tom benedvesítette a hímtagját is, és...

Harry kimenekült a fiú gondolataiból – eleget látott. Dühösen fordult oldalra, és szorította a fülére a párnáját; az addig hívogatóan gyönyörtelinek talált hangokat sem bírta tovább hallgatni.

Még hogy én, alul...? Na neee... Honnan veszi magának a bátorságot, hogy így képzeljen el?, puffogott még egy jó ideig. Legszívesebben felrántotta volna a függönyt, és ráripakodott volna Tomra, hogy azonnal fejezze be ezt a felháborító...

De amint felidéződött benne az ominózus képzelgés, a vesszeje ismét duzzadni kezdett.

Te is fejezd be!, dörrent rá Harry némán a kis fickóra, és kiszórt a fejéből mindent, hogy csak az alvásra koncentrálhasson.

* * *

Szinte sokkos állapotban feküdt az ágyon. A fölé tornyosuló test minden lökésére újabb fájdalom hasított azon testrészébe, ami pedig huszonhárom éven át érintetlen volt. A felszakadt hús nyilalló érzete szinte már a szemében lüktető fájdalmat is elnyomta. Hogy fogja így elővenni az időnyerőt, vagy egyáltalán, hogy fog visszajutni a Mardekár hálótermébe? A kilátások még aggasztóbbak voltak, mint ezek a pokoli gyötrelmek. Kiszolgáltatott bábként tűrte, hogy azt tegyen vele Tom, amit csak akar. Megvakítva és meggyalázva hallgatta, ahogy a fiú kéjesen nyögve a fülébe liheg. Mielőtt még feltört volna belőle a sírás, összeszorította a fogát, és a szemét is összeszorította volna – ha tudta volna, hogyan kell. Mert talán semmi sem maradt a helyén, csak az egyre erősödő, égő érzés, mintha fáklyát nyomtak volna a szemgödrébe, és most lángok marcangolnák az eleven sebet. Olyan volt az egész, mint egy rémálom...

Hogy juthatott idáig? Na, de csakis saját magát okolhatta. Minden azzal az átkozott ötlettel kezdődött...