Harry sosem akart volna ennyi mindent megtudni Tomról és az ő sötét lelkének titkairól. Szinte haragudott a fiúra, amiért az ilyen nyíltan megosztotta vele pokoli élményeit. Miért nem hazudott inkább, vagy terelte el a szót valami másra? Mi érdeke fűződött hozzá, hogy őszinte legyen? Azt akarta, hogy ő ezután állandóan csak a hallottakon rágódjon? Együtt kellene éreznie Tommal? Hát azt már nem!

Dumbledore-ra is haragudott, amiért a férfi folyton csak türelemre meg kitartásra intette. Ő türelmes is volt, és nagyon kitartóan játszotta a kebelbarátot, de legbelül biztos volt benne, hogy ezzel semmire sem fognak menni. Elege volt, és néha azon kapta magát, hogy Steve-vel beszélget, egyszer-egyszer pedig azon, hogy lerázza Tomot, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Tom nem mutatta, hogy különösebben aggódna, csak próbálta faggatni Harryt, hogy merre jár, ám a kérdéseire kitérő vagy kétértelmű válaszokat kapott.

Tom egyre megszállottabban kezdett kutakodni a könyvtárban, ő pedig még sűrűbben akadt a fiú elmúlásról szóló verseivel teleírt pergamencetlikre az ágy alatt, ruhák közt, könyvjelzőnek használva, és ezek már egyenesen az őrületbe kergették.

Tenni akart valamit, nem pedig pszichológust játszani, ám az igazgató szerint a két dolog nem is állt annyira messze egymástól.

* * *

– Unatkozom – szólalt meg Harry egyik este a klubhelyiségben a tüzet bámulva, amikor Tommal egy-egy karosszékben gubbasztottak. A többiek már mind megcsinálták a házi feladatukat és elmentek aludni. Tom nem válaszolt; kezében egy könyv volt, és azt bújta.

– Mit olvasol? – kérdezte Harry.

– Nicolas Flamel élete és munkássága – felelte a másik kelletlenül. A válasz rendkívül felidegesítette Harryt; arra gondolt, bár kirámoltatta volna az összes örök élet témájú irodalmat is a könyvtárból. Haragjában olyan erősen markolta meg a karfát, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.

– Már megint valami halhatatlanságról szóló baromság? – kérdezte.

– Igen – vetette oda Tom, és lapozott egyet.

– A könyvtárban találtad?

– Nem, az Averyé, ő adta kölcsön – felelte a fiú csevegő hangon.

– Azt mondtad, nem fogsz többé barátkozni azzal a...

– Te pedig azt ígérted, nem állsz szóba az aljanéppel – sziszegte Tom rá sem nézve. Harry tudta, hogy ez alatt Steve-et értette. Inkább nem reagált. Nem akart kötekedni; nyilvánvalóan megszegte az alkut, egy szava sem lehetett.

– Látom, jól elvagy a könyveddel. És én mit csináljak? – kérdezte helyette.

– Olvass te is valamit.

– Nincs hozzá kedvem.

– Menj aludni.

– Még nem vagyok álmos.

– Akkor unatkozz tovább.

– Inkább csináljunk valamit – felelte Harry könnyed stílusban, belül viszont forrt a dühtől. Erre Tom letette a könyvet az ölébe, és rosszalló arcot vágott.

– Mégis mit akarsz csinálni?

– Valami izgalmasat. Mondjuk menjünk le Roxmortsba.

– Most? Megőrültél? – kérdezte Tom megütközve.

– Jó, akkor... Van egy jobb ötletem.

– Nekem jó itt is, nem megyek sehova.

– Persze, mert még nem tudod, mit találtam ki. – Azzal Harry felpattant, és elsietett a háló felé. Tom bosszúsan tette félre a könyvet, majd követte őt. Harry feltűnésmentesen kivette a láthatatlanná tevő köpenyt a ládájából, és a ruhája alá rejtette.

– Ez meg minek? Hova akarsz menni? – kérdezte Tom alig hallhatóan, nehogy a többiek felébredjenek. Malfoy, Will és a két másik fiú már mélyen aludtak, Iphygenia is összetekeredve szunyókált Abraxas ágya végében.

– Majd meglátod – válaszolta Harry kicsit fagyosabban, mint ahogy szerette volna. Amikor viszont a másik tétovázott, ártatlanul hozzátette:

– Steve biztosan eljönne velem.

– Jól van, menjünk – felelte erre Tom, és sóhajtott egyet.

Miután elhagyták a Mardekár házát, Harry megállt, és Tom felé fordult.

– Muszáj bekötnöm a szemedet.

– Minek?

– Hogy meglepetés legyen a dolog.

– Így is az lesz – felelte Tom unottan.

– Nem, nem lesz az – erősködött Harry, és csak azért is bekötötte a fiú szemét egy kendővel, amit azelőtt húzott ki a zsebéből. Meglepetésére a fiú hagyta. – Most pedig össze kell kötnöm a kezedet.

– Mi van? Miért?

– Hogy még véletlenül se vedd le a kendőt a szemedről.

– Még véletlenül sem fogom – préselte a szavakat Tom a foga közül.

– De én meg szeretnélek lepni. Tényleg – suttogta társa a fülébe.

– Gondolom, Steve erre is rávehető lenne – morogta Tom, és lassan hátranyújtotta a kezét. Harry soha nem gondolta volna, hogy ez valaha megtörténik majd vele; Tom Denem önként odatartja neki a kezét, hogy ő megkötözze. A varázsigét olyan halkan mondta ki, hogy csak ő maga hallotta; abban a könyvben olvasta, amit még a Zsebpiszok köz antikváriumában lelt föl saját idejében, a jövőben. Bízott benne, hogy ezt a bűbájt Tom nem ismerheti, így hatástalanítani sem tudja majd. Egy pálcaintésére vékony kötelek tekeredtek a fiú csuklójára, és szoros csomóban fonódtak össze. Ezután Harry magukra borította a láthatatlanná tevő köpenyt.

– Szólni fogok, ha lépcső jön, vagy meg kell állni – mondta, és elkezdte vezetni Tomot a karjánál fogva. Haladtak egy darabig a hideg pincefolyosókon, aztán lépcsők következtek. Közben Harry állandóan résen volt, nem találkoznak-e össze véletlenül valakivel. Csak Hóborc suhant el egyszer felettük, kezében egy teli szemetesvödörrel – feltehetően nem a takarítás vágya buzgott benne így késő este, hanem valami frappánsabb célja volt a kukával –, mással nem akadtak össze útjuk során. Rengeteget lépcsőztek, de Tom nem kérdezte meg egyszer sem, mikor érkeznek már meg. Némán haladtak egyre feljebb a kastélyban, hosszú-hosszú percekig.

Aztán a lépcsők elfogytak végre, és egy pár lépés után kinyílt egy ajtó, Harry pedig levette magukról a láthatatlanná tevő köpenyt; az arcukba hideg szél csapott, és amikor mentek még egy keveset, lábuk alatt meg-megroppant valami.

– Hol vagyunk? – kérdezte Tom bizalmatlanul.

– A bagolytoronyban – válaszolta a másik, majd megragadta őt, párszor körbefordította, aztán elengedte, és elhúzódott tőle.

– Ezt minek csináltad? – kérdezte Tom szédelegve.

– Hogy még csak ne is sejtsd, mi hol lehet.

Tom próbált úgy fordulni, hogy érezze a szélirányt, és ezzel kiderítse, merre lehet az erkély, de hiába; a szél mintha minden irányból fújt volna.

– Evapores! – kiáltotta ekkor Harry.

– Mit tüntettél el? – kérdezte Tom gyanakodva.

– A korlátot.

– Miért?

– Azért, hogy ne legyen ott – felelte a másik olyan hangsúllyal, mintha a válasz magától értetődő lenne. Tom erre nem felelt, csak kényelmetlenül mocorogni kezdett, ki akart bújni a kötelékeiből, majd miután ez nem sikerült, megpróbálta elérni a zsebét.

– Erre most nem lesz szükséged – húzta ki egy mozdulattal Harry a fiú zsebéből a varázspálcáját. – És azt javaslom, inkább ne tégy egy milliméternyi lépést se, semmilyen irányba – mondta. – Mert tudod, a szélén állsz az erkélynek – tette még hozzá, mire Tom megdermedt.

– Merre van a széle? – kérdezte kissé ijedten.

– Lehet, hogy előtted, de az is lehet, hogy mögötted. Vagy jobbra. Vagy balra.

– Azonnal mondd meg, hogy hol! – parancsolt rá Tom, de Harry csak egy aprót nevetett.

– Nem véletlenül kötöttem be a szemedet. Így sokkal izgalmasabb, nem? – Ekkor valami elsuhant felettük; szárnycsapások hangjai és halk huhogás keveredett a szél zúgásába. Tom a meglepetéstől kis híján arrébb ugrott, de nyugalmat erőltetett magára, és a helyén maradt.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte visszafogott hangerővel, de az állkapcsa megfeszült.

– Félsz, hogy leesel? – kérdezett vissza Harry.

– Te nem félnél?

– Az most teljesen lényegtelen. Csak érezd át a félelmet; ahogy előkúszik a semmiből, aztán betölti a mellkasodat, majd az egész testedet, és megállíthatatlanul eluralkodik az elméden, te pedig nem tudsz tenni ellene semmit. Képtelen vagy megállítani a remegést, a pokoli szívdobogást, az izzadást, és végül kontrollálhatatlanná válnak a tetteid; nem te cselekszel többé, hanem a benned lakó rettegés – suttogta a Harry. Tom légzése felgyorsult, és a fiú megint megpróbált kiszabadulni, mindenféle ellenvarázslatot elmotyogott, de eredménytelenül. Harry örömmel látta, hogy kifog rajta a jövőbéli bűbáj.

– Mi a francot akarsz ezzel? – kérdezte Tom.

– Hát nem érted? Mindent, amit teszel, a haláltól való félelmed irányít. Az életed másról sem szól, csak erről. Már nem te éled meg a félelmet, Tom! A félelem él téged!

– Mostanra egészen hozzászoktam – sziszegte a kérdezett.

– És elégedett vagy így az életeddel? Vagy azzal, amit te annak nevezel?

– És ha igen?

– Tényleg? Voltál már például valaha úgy istenigazából, teljesen részeg? Vagy éltél már át eget rengető orgazmust? Csináltál olyasmit, amit utólag megbántál, de ha újra választhatnál, megint megtennéd? Éltél már egy percig is, vagy egész mostanáig csak mozogtál meg lélegeztél? – kérdezte Harry számonkérőn. – Örök életre vágysz, de mégis, milyen lenne az? Egy örökké tartó vegetálás! – kiáltotta. – Tudom, hogy azért bújod folyton a könyveket is, mert a halhatatlanság titkát akarod megtudni, de nem fogsz találni a Roxfort könyvtárában semmit, ezt garantálom neked!

– Miért csinálod ezt? Jólesik látni rajtam a kínlódást? – kérdezte Tom udvariasan érdeklődő hangon, de aztán nyelt egyet.

– Minek is tagadjam? – nevetett egyet Harry sötéten.

– Te beteg vagy – mondta a másik, és arcán lecsorgott egy verejtékcsepp.

– Köszönöm a bókot. A te szádból ez különleges dicséretnek számít.

– Az én számból? Mi az Isten bajod van velem? – kérdezte Tom, és már zihált. – Mi okod van ezt csinálni? Ennyire béna voltam az ágyban? Vagy még mindig a régi sérelmeket dédelgeted, és azokat akarod megtorolni? Így megviselt annak idején a hashajtóelixírem?

– Nocsak, végre bevallod, hogy te voltál.

– Bűn lett volna kihagyni. És amúgy is, miért finomkodtam volna? Rászolgáltál. – Ezen Harry felnevetett.

– Akkor gondolom, nem az volt az egyetlen, amivel borsot törtél az orrom alá. És még hogy ki voltál akadva, mikor hazudósnak neveztelek.

– Persze, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, de nem mindegyik miatt vádoltál meg nyíltan, néha meg már tényleg a paranoia szórakozott veled, úgyhogy valóban nem volt mi miatt hazudnom. Amúgy meg mit gondoltál? Hogy bevallottam volna bármit is? Ha már úgyis elkönyveltél szemétládának, hát úgy döntöttem, hogy akkor nem okozok neked csalódást. – Ezt hallva Harry megint felnevetett.

– Na jó, hidd el, több okom van ezt tenni, mint sejtenéd. – Az ő hangja is egyszer innen, egyszer onnan hallatszott, pedig soha nem volt érzékelhető lépések zaja. Tom közben próbált arra fordulni, amerről a másikat hallani vélte, de nem nagyon mert elmozdulni.

– Én a helyedben egy tapodtat sem tennék – szólt rá a Harry kedélyesen, mire amaz megtorpant. – Tudom, félsz, hogy meghalhatsz. De nem a haláltól kell félni, Tom, hanem az élettől – folytatta Harry halkan. – Meghalni csak egy pillanat, azután kész, vége, belemerülsz az örök felejtésbe.

– És mi van, ha nem akarok belemerülni? – A fiú hangján érződött az idegesség. Hajába bele-belekapott a hideg szél, amibe már hópelyhek is vegyültek. Tomon csak egy ing volt felül, ezért néha megborzongott, ahogy egy újabb fuvallat érte a testét.

– Most a kezemben vagy, Tom. Bármit megtehetnék veled. Bármit – sziszegte Harry. Társa már csak a fejét merte forgatni a hang irányába.

– Mit akarsz csinálni? – Tom hangja remegett, ahogy a fiún lassan eluralkodott a pánik. Megint megpróbált kibújni a kötelékeiből, de mindhiába.

– Gondolom, most azt latolgatod, mennyire lehetek őrült, és hogy vajon megteszem-e, amitől rettegsz. Érzem rajtad a félelmet, szinte hallom a dübörgő szívedet, és ez tetszik nekem. Már nem sok hiányzik hozzá, hogy elveszítsd a kontrollt. – Tom nyelt egyet, és csak azért is magára erőltetett egy nyugodt arckifejezést.

– Nem teszed meg – mondta. – Nincs hozzá bátorságod. Nem mered vállalni a következményeket.

– Ezzel magadat próbálod nyugtatgatni? – nevetett. – Te is nagyon jól tudod, hogy van hozzá bátorságom, és hogy a legkevésbé sem érdekelnek a következmények. Hiszen ismersz... Na jó, talán félek egy kicsit ölni, mert még sosem csináltam. Pedig megpróbálkoztam már vele... Te meg a haláltól félsz. Milyen különös egybeesés, nem? Mi lenne, ha végre szembenéznénk félelmeink tárgyával, és egyszer s mindenkorra leszámolnánk vele? – Ekkor Tomról lehullt az álarc.

– Azonnal hagyd abba ezt a rohadt baromságot, mert nagyon megbánod! – kiáltotta. Harry csak nevetett.

– Azt hiszed, ezzel a szánalmas fenyegetőzéssel célt fogsz érni nálam?

– Ha megteszed, amire készülsz, úgy kirúgnak innen, hogy a lábad sem éri a földet, utána pedig bezárnak az Azkabanba életed végéig! A saját mocskodban fogsz majd feküdni, és nem lesz más társad, csak a saját legszörnyűbb emlékeid! Azért fogsz imádkozni, hogy végrehajtsák rajtad a dementorcsókot! Ezt akarod?

– Neked nem mindegy, hogy én mit akarok? Te már addigra úgyis múlt idő leszel.

– Engedj el! – kiáltotta erre Tom, és megint megpróbált kiszabadulni, ezúttal erőből, ám ez is lehetetlennek bizonyult. – Engedj már el, te elmebeteg! Segítség! Segítsen már valaki! – üvöltötte teli torokból, a teste pedig remegett a hidegtől és a félelemtől. Harry maga előtt is szégyellte, de lenyűgözte a rettegő fiú látványa. Nem a káröröm miatt, pusztán csak a látvány ejtette rabul. Szinte érezte, ahogy Tom szétszórja zilált energiáit maga köré az éterbe. Ő pedig szerette volna őket megkóstolni...

– Hiába kiabálsz, itt nem hall meg téged senki – felelte neki. – A hangodat elviszi a szél, és egyébként sincs senki odalent. De kiabálj csak nyugodtan, én élvezem.

– Na, jól van, mit akarsz? Mert akarsz valamit, ez nem vitás. Pénz kell? Tudod, hogy annyim van, mint neked: semennyi. Vagy perverz szexre vágysz? Te is meg akarsz erőszakolni? Ezt megtehetted volna már bármennyiszer, de akár most is megteheted. Csak tessék!

– Szerintem már elég jól az értésedre adtam, mit is akarok – suttogta Harry a fiú fülébe.

– Ne! – kiáltotta erre amaz. – Ne ölj meg, kérlek – folytatta aztán halkan. – Könyörgök neked. Erre vágytál, igaz? Hogy könyörögjek.

– Megmondom őszintén, nem. Ez meglepetés volt, de igazán szép pillanatokat szereztél vele. Most viszont...

– Kérlek! Nem akarok meghalni! – szakadt ki Tomból a kétségbeesés és pánik.

– Ez nem akarás kérdése. Te is meg fogsz, ahogy mindenki más. Csak az a kérdés, hogy mikor... – mondta erre Harry szenvtelenül, majd teljes erőből meglökte őt oldalról. A fiú torkából egy rémült kiáltás tört fel, és haját felborzolta a szél, ahogy zuhanni kezdett. Ám a várttal ellentétben Tom azonnal földet is ért, méghozzá valami puhára; szalmaféleségre esett. Egy másodperc néma és mozdulatlan döbbenet után megszólalt:

– Mi a fene történt? Hol vagyok? Meghaltam?

– Nyugi, nem haltál meg – hajolt oda Harry, és levette a szeméről a kendőt. Amaz szétnézett. Egy teremben voltak, aminek mintha még ablakai se lettek volna. Semmi torony, semmi mélység vagy erkély.

– Hol a francban vagyunk? – mordul rá Tom.

– A Szükség Szobájában.

– Minek hoztál ide? Miért csináltad ezt az egészet?

– Sokkterápia. Ne haragudj érte. A haláltól való félelmed már abnormális volt, ezért...

– Oldozz el – vágott a szavába Tom. Harry erre engedelmesen odakuporodott a fiú háta mögé, és kézzel kezdte el kikötözni a csomót, hogy ezzel is időt nyerjen. Még nem igazán szeretett volna egy szabad kezű Tommal beszélgetni.

– Szóval azért volt ez az egész, hogy szembesülj végre a félelmeiddel, mert akkor megláthatod, hogy...

– Többet lépcsőztünk, mint a hetedik emelet. Hogy oldottad meg?

– Elátkoztam az egyik lépcsősort egy időre, hogy ne érjen véget.

– És a szél meg a hó honnan jött? – Erre Harry egy legyezőre mutatott, ami fölöttük lebegett, és valószínűtlen erejű szelet kavart.

– Finite incantatem! – adta ki az utasítást a fiú, mire a legyező kecsesen összecsukta magát, és leereszkedett a földre. Egyből abbamaradt a hideg süvítés. Közben odaröppent hozzájuk Violetta, és rászállt Harry vállára, fenyegetően csattintva egyet hegyes csőrével Tom felé. Nem felejtette el, hogy a fiú annak idején megkínozta, így nem volt nehéz rávenni őt a megviccelésére.

– Látom, készültél erre az estére, nem csak úgy hirtelen jött az ötlet.

– Nos, bevallom...

– A lépteidet miért nem hallottam? Sosem tudtam, épp hol vagy. – A fiú nem nagyon hagyta szóhoz jutni a másikat, aki nem is erőltette már a magyarázatot, csak egy földön fekvő Partwish-ra mutatott. – Eloldozol még ma? – fordult aztán Tom Harry felé.

– Persze, csinálom – sietett a másik a válasszal, és már meg is lazította a csomót. Tom rögtön kibújt a kötelékekből, és felállt.

– Add ide a pálcámat – szólt rá ekkor Harryre halkan, és kinyújtotta a kezét. Harry is felállt, de habozott. Egy végsőkig felhergelt Tom Denem kezébe varázspálcát adni nem tűnt túl ésszerű ötletnek. – Azt mondtam, add ide a pálcámat. – Tom suttogása vészjósló volt.

– Nézd, sajnálom. Nem akartalak ennyire... vagyis igenis akartalak, de nem azért, hogy...

– Add. Ide. Most. – Harry nem felelt, de nem is mozdult meg, hogy elővegye a pálcát. Valójában fogalma sem volt, mit tegyen. Másodpercekig álltak némán, egymás tekintetébe mélyedve. Ekkor Tom olyasmit produkált, ami valósággal sokkolta őt; odalépett hozzá és szájon csókolta, méghozzá olyan hirtelen, hogy Harrynek a maradék gondolatai is elszálltak, és még levegőt venni is elfelejtett. Azt is csak utólag fogta fel, hogy Tom pálcája időközben kicsusszant a zsebéből.

– Köszönöm – szólalt meg a másik fagyosan, miután szétváltak, és elégedetten pörgette pálcáját a kezében. Harry egy nagyot nyelt, és mindenre elkészülve várta, hogy amaz mit fog tenni. Ám Tom csak sarkon fordult, és kiment.

* * *

Harry Dumbledore irodájában állt háttal az asztalnak támaszkodva, és a szőnyegre bámult. Többször is hozzákezdett, hogy mondjon valamit, mintha keresné a szavakat, de aztán mindig becsukta a száját. Végül egy nagyot sóhajtott, és megszólalt:

– Tegnap este sikerült halálra rémisztenem Tomot.

– Nocsak. Hogy történt? – kérdezte a férfi.

– Úgy tettem, mintha valami izgalmasat akarnék mutatni neki, ezért bekötöttem a szemét, és összekötöztem a kezét is. Aztán felvittem őt a Szükség Szobájába, és eljátszottam, hogy a bagolytoronyban vagyunk... ahonnét le fogom lökni – mondta a fiú vontatottan. A szavak nehezen jöttek a szájára, kellemetlen volt erről beszélnie. – Előre előkészítettem a terepet, teljes volt az illúzió; a végére tényleg elhitte, hogy meg fogom ölni. Könyörgött az életéért.

– Utólag megbántad, hogy ezt tetted vele?

– Ez kegyetlenség volt, nem? – nézett fel Harry.

– Sajnálatot érzel Tom iránt?

– Nem is tudom. Lehet, hogy ezzel tovább rontottam a helyzeten. Eddig is folyton a halál járt az eszében, most meg még rá is tettem egy lapáttal. De az, hogy sajnálnám... Talán, ha más valakiről lenne szó. Tom az a fajta fiú, akit az ember legszívesebben megerőszakolna és meggyilkolna. De nem feltétlenül ebben a sorrendben – bukott ki Harryből, majd egyből meg is bánta, és megint lesütötte a szemét. Dumbledore inkább nem reagált az utóbbiakra.

– Mit csinált, amikor kiderült, hogy nem a bagolytoronyba vitted, és hogy nem is akarod megölni? – kérdezte ehelyett.

– Csak arra volt kíváncsi, mivel keltettem a szelet, meg ilyenek – felelte Harry, aztán a férfi szemébe nézett. – Professzor, az ötletei nagyszerűek szoktak lenni, de azt hiszem, ez a mostani egy kicsit túllőtt a célon.

– Mindent elmondtál neki, amit javasoltam? – tekintett vissza rá a férfi.

– Igyekeztem. Még kellően hatásvadász is voltam, de a reakcióiból ítélve szerintem nem értünk el vele semmit. Semmi olyat, amit szerettünk volna. Én nem hiszek benne, hogy ez az újabb szörnyű élmény gyógyír lesz a lelki sebeire. Inkább visszapörgetném az időt.

– Csak lassan a testtel, várjunk még vele. Várjuk meg, mi lesz a hatás. – Dumbledore szavaira a fiú mérgesen szusszant egyet.

– Akkor is, ez az akció szerintem már sok volt – morgott. – Tom egy őrült! Mi bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy annak ellenére, hogy megerőszakolták és utálja a szexet, képes lefeküdni is az ellenségével a célja érdekében!

– Csak halkan jegyzem meg: te is ugyanezt csináltad – felelte Dumbledore. Erre Harry hitetlenkedve nézett a szemébe.

– Mivel ön biztatott rá! – mondta felháborodva.

– Igen, én, te pedig megtetted. Miután nem sikerült az, amiért eredetileg idejöttél.

– Hogy vádolhat ezzel, és hogy védheti Tomot? Én legalább megpróbáltam megoldani a problémát! Persze, honnan is tudhatná, mi vitt rá erre, hiszen nem önnek ölték meg a szüleit, nem maga élt folyton rettegésben, nem látta, miket művelt Voldemort! – Harry egészen kikelt magából.

– Tom semmi ilyesmit nem tett, értsd már meg – mondta erre Dumbledore. – Ne úgy kezeld őt, mintha megtette volna ezeket. Harry, ami neked a múlt, az nekünk még csak a jövő egy lehetséges, ám egyre kevésbé valószínű változata. – A férfi mondatai kijózanítóan hatottak a fiúra. – Tudom, nehéz belegondolnod, hogy Tom még mindennek előtte áll; hogy az egész pokol, amin keresztülmentél, még meg sem történt. Hogy Tom még nem Voldemort.

Harry egy nagyot sóhajtott, és csak hallgatott.

– Hátha mégis lesz valami pozitív eredménye a dolognak – szólalt meg a professzor vigasztalóan, jó pár perc elteltével.

– Ha más nem is, legfeljebb az, hogy Tom majd bosszút áll. Megint – csóválta a fejét a fiú lehunyt szemmel.

A fenti zene azért érdekes, mert nélküle ez a fejezet nem jöhetett volna létre :)

(Two Steps From Hell: Blizzard)