Harry azt sem tudta hirtelen, hogyan fogalmazza meg a kérdését, de aztán rájött, hogy igazából azt sem tudja, mit kérdezzen. Amit látott, leírhatatlan volt. Tom hátán keresztül-kasul hegek éktelenkedtek; szíj vagy korbács nyomai, a számukból pedig Harrynek arra kellett gondolnia, hogy nem egyszer és nem is kétszer fenyíthették meg ilyen módon a fiút. Tom nyilvánvalóan ezt szerette volna takargatni, és nem azért menekült előle, mert nem akart segítséget elfogadni egy nyavalyás cipzárlehúzáshoz.

Harry leszállt a fiúról, aki ezután lassan feltápászkodott, és leült az ágy szélére. Ő is mellékuporodott. Mintha a levegő hőmérséklete hirtelen tíz fokot zuhant volna, olyanná vált a hangulat.

– Ömm... Elárulod, hogy szerezted ezeket? – kérdezte Harry halkan. – De ha nem szeretnél beszélni róla, nem muszáj – tette hozzá sietve. A másik várt a válasszal.

– Az árvaházban történt – kezdte végül Tom vontatottan.

– Ki tette ezt veled? – bukott ki Harryből a kérdés, pedig megfogadta, hogy tapintatos lesz.

– Mr Garrett – válaszolta Tom, mire ő érezte, hogy úgy tör fel benne a harag valahonnan mélyről, akár a láva. Soha nem volt neki szimpatikus a férfi, de ezt a tettet akkor sem tudta volna elképzelni róla.

– De hogyan...? Miért...? – hebegte.

– Mr Garrett felettébb igazságszerető ember. Csak sajnos hajlamos mindig ott keresni az igazságot, ahol nincs – felelte Tom cinikusan.

– Ezt nem értem.

– Hazugnak tartott ő is, és megvádolt, amivel csak tudott, mindenért én voltam a bűnös. És ha sikerült valamit rám bizonyítania, akkor megbüntethetett.

– Mit... mit csinált veled? – kérdezte Harry óvatosan. Tom még hezitált egy kicsit, de aztán hozzákezdett.

– Levitt a pincébe, az árvaház legeldugottabb részébe, ahonnét nem szűrődik ki hang. Oda, ahová a bombázás idején menekültünk. Ott aztán leszedte rólam az inget, és kikötözött arccal a falnak a fenti csövekhez. Utána fogta a nadrágszíját, és addig vert, amíg félájult nem lettem. Újra és újra lesújtott, egy idő után már nem számoltam, hányszor. Tudtad, hogy amikor a szíj felhasítja a bőröd, az olyan érzés, mintha tűz égetné? – Tom hangja meglepően érzelemmentes volt, mintha a fiú csak egy kívülálló lett volna, aki egy idegennek a történetét meséli el. – Aztán, amikor megunta a verést, belekezdett valami másba.

– Mit művelt? – kérdezte Harry gyanakodva.

– Amikor legelőször hallottam magam mögött a kinyíló cipzár hangját, még nem tudtam, mit akar jelenteni, de aztán volt rá bőven alkalmam, hogy megtanuljam.

– Mit művelt veled?! – kérdezte ő, az indulattól kicsit hangosabban, mint ahogy szerette volna.

– Megerőszakolt – válaszolta Tom nyersen. – Hatalmas farka volt, borzalmasan fájt, ahogy szétszakított. – Harry kis híján felpattant, hogy beleverjen egyet a falba, de csak a takaróba mart bele a körmével. – Hiába könyörögtem neki, hogy hagyja abba. Megalázkodtam előtte, de amikor a fájdalomtól sírtam, ő csak annál jobban felizgult. Undorítónak és szánalmasnak éreztem magamat utána, amiért képes voltam így rimánkodni. Amikor később visszakerültem a szobámba, mindig szembeköptem magam a tükörben. Aztán egy nap megfogadtam, hogy soha többé nem fogok könyörögni senkinek.

– A mocskos, perverz, elmebeteg állat! Ha még egyszer a szemem elé kerül, felhúzom a legelső lámpavasra! – tört ki Harryből, Tom pedig örömtelenül felnevetett a szavain. Abban a hitben lehetett, hogy társa őmiatta van felháborodva, pedig ha tudta volna, hogy Harryt azért öntötte el a gyilkos indulat Mr Garrett iránt, mert a férfi így hozzájárult Voldemort megszületéséhez.

– Hogy élted túl ezeket a veréseket meg mindent? Nem lett fertőzésed, seblázad? – kérdezte Harry.

– Mr Garrettnek mindenre volt gondja. Élvezettel fertőtlenített le utána valami szarral, ami csípett, mint a nyavalya.

– És... Milyen sűrűn csinálta ezt?

– Havonta, kéthavonta. A végén már egyre kevesebbszer, mert kirafinálódtam, hogyan lehet kibújni a gyanúsítgatások alól. Ha nem volt miért, nem büntethetett meg. Mr Garrett nem egy észlény, így aztán nem volt nehéz átverni.

Harry visszaemlékezett, hogy az árvaházban milyen ártatlan arccal adta elő Tom, hogy valaki kívülről egy kővel dobta be az ablakot, miközben azt ő törte be. Hát, most már tudta, mi volt a fiú viselkedésének a hátterében. Émelyegni kezdett.

– Ezért kellett sakkban tartanom a többi árvát; hogy ne merjenek árulkodni rám. Ha ugyanis bebizonyosodott, hogy elkövettem valamit, Mr Garrett már vihetett is a pincébe.

– Nem tudtál tenni ellene valamit? Téged sem ejtettek a fejedre.

– Ami azt illeti, ő is lezúgott párszor a lépcsőn, támadta már meg kígyó, és egyszer bennrekedt három napra a pincében is, de nem volt annyi esze, hogy a jelenségeket összefüggésbe hozza velem, így aztán nem ért az egész semmit. De végül is, ha felismerte volna az összefüggést, akkor megint csak magam alatt vágtam volna a fát.

– És nem lehetett ezt elmondani valakinek? Nem volt senki, aki segített volna, aki megállította volna ezt a tetvet?

– Szerinted mennyit ért volna Mr Garrett, a megbecsült nevelő szavával szemben az enyém; egy bajkeverő kölyöké? Azt mondta volna, hogy valaki más vert meg, csak rá akarom fogni. Ugyan, Harry, ki hitt volna nekem? – nézett rá a fiú sötét szemével.

Ezután sokáig csend volt. Harrynek bűntudata támadt; ő sem hitt soha Tomnak. A kérdés még vádlón visszhangzott egy darabig a fülében. Nem mert megszólalni, hátha Tom akar még mondani valamit, de a fiú is hallgatott.

– Borzalmas lehetett – nyögte ki végül.

– Csak arra emlékszem tisztán, hogy hideg volt ott lent a pincében, nagyon hideg...

Harry maga felé fordította Tomot, és átölelte. A fiú tiltakozott egy ideig, el akarta őt lökni magától, de aztán feladta a küzdelmet, erőtlenül dőlt neki, és feltört belőle a görcsös zokogás.

Valamiféle részvétszerűség próbált ekkor a felszínre jutni Harryben, a fiú azonban nem akart semmi ilyesmit megengedni; azonnal bezárta a nemkívánatos érzést egy szűk, sötét kis helyre, és messzire elhajította a kulcsot. Csak gyűlölni vágyott Tomot, semmi mást nem akart, ám rémülten tapasztalta, hogy ez egyre nehezebben sikerül. Gépiesen simogatta a fiú hátát és fejét. Tom sokára nyugodott csak meg, mert minduntalan rátörtek a sírás újabb hullámai, Harry keze egészen elzsibbadt a végére.

Miután szétváltak, Tom lassan levetkőzött – már nem volt többé szégyellős –, Harry pedig egy halomba gyűjtötte a ruháit. Amikor hozzájuk nyúlt, úgy érezte, mintha illetlenséget követne el; mihamarabb el akarta őket engedni, pedig nemrég még mennyire vágyott rá, hogy hozzájuk érjen. Valahol egy sarokban a virágdíszes gyűrűt is megtalálta. Felemelte, és megnézegette; mintha egy fél élet telt volna el azóta, hogy Tom lehúzta az ujjáról és elhajította. Ő is ledobta az ékszert, a halom tetejére, aztán kelletlenül elővette a zsebéből a csipkés alsóneműt, és azt is odalökte. Most már minden együtt volt, így visszaváltoztatta a kupacot a fiú saját ruháivá, Tom pedig felvette őket.

Nemsokára sietve elhagyták a helyet.

* * *

Harry azt sem tudta, mihez kezdjen a hallottakkal; nem merte felhozni a dolgot, hogy beszélgessenek róla, hátha Tom érzéketlenségnek találná, vagy kiborulna tőle, ugyanakkor neki állandóan ez járt a fejében; nem bírt elszakadni a gondolattól, hogy mit műveltek a fiúval. Pillanatnyilag úgy érezte, Mr Garrettet még a jövendő Voldemortnál is jobban gyűlöli, és elhatározta, hogy ha a nyáron visszamennek az árvaházba, elevenen megnyúzza a férfit, de minimum pokollá teszi az életét.

– Igen, ez sok mindent megmagyaráz – mondta Dumbledore, amikor Harry vázlatosan beszámolt neki arról, amit Tom elmesélt neki. – Már az is furcsa volt, hogy Tom csak úgy felajánlotta a testét, hogy használd. Valószínűleg ő maga is csak egy tárgynak tekinti, ahogy annak tekintette az a férfi is.

– Azt hiszem, ezek után felesleges újra próbálkoznom nála az ágyban – fonta össze a karját a fiú, és háttal nekidőlt a professzor íróasztalának. – Semmi értelme nem volt ennek az egésznek.

– De igen, nagyon is – felelte a férfi, miközben rendezgetett valamit az egyik szekrényében.

– És mégis mi? Soha az életben nem fogja megszeretni a szexet, annyira meg pláne nem, hogy a végén csak ez járjon majd az eszében, semmi más.

– Akkor is volt haszna a vállalkozásnak, így legalább kiderültek ezek a dolgok. Már azzal, hogy Tom elmondta valakinek a traumatikus élményeit, tett egy lépést a gyógyulás felé. Ne légy türelmetlen – felelte Dumbledore. – A kínzások nagyban hozzájárulhattak a jelleme kialakulásához. Tomot tengernyi fájdalom érhette, elvadult és bizalmatlanná vált. A türelemnek most nagyon nagy fontossága van; ha sikerülne elhitetned vele, hogy teljesen megbízhat benned, akkor könnyebben segíthetnénk neki.

Harry csak legyintett.

– Ha tényleg célt akarunk érni, szerintem valami mást kellene kitalálni. Mondjuk, visszaforgathatnánk az időt egészen a kisgyerekkoráig, hogy megakadályozzuk a megerőszakolását, meg azt, hogy egyáltalán bántsák, nem? – vetette fel.

– És minden percben ott akarsz majd állni mellette, hogy megvédd őt az élet pofonjaitól? Remélem, belátod, hogy ez nem kivitelezhető.

– Belátom – nyögte Harry megadóan, miután ő is belegondolt, mennyire halva született az ötlet. – Akkor is, Tom minek akarta kitenni magát egy újabb hasonló élménynek? Minek akart lefeküdni velem? Nem értem – morogta.

– Mert birtokolni akar téged, és elszigetelni mindenki mástól, hogy tökéletesen szemmel tarthasson. Az emlékeidből, amiket megosztottál velem, az derült ki számomra, hogy Voldemort nem kímélte magát, ha arról volt szó, hogy valamit fanatikusan meg akar szerezni. És téged most fanatikusan a magáénak akar. Csak a magáénak.

– És csak azért akar így kisajátítani, mert fél tőlem? De hát Mr Garrett is bántotta, őtőle is tartott. Velem miért más a helyzet, mint vele? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

– Mr Garrett nem valószínű, hogy valaha is meg akarta volna őt ölni, hiszen akkor nem tudta volna többet kiélni rajta a hajlamait. Habár valamiért utálhatta Tomot, nem volt rá oka, hogy ezt megtegye. Nem úgy, mint neked.

– És ezért vagyok neki annyira értékes? Mert fél, hogy meg akarom ölni?

– Olyasmi értéket képviselhetsz a szemében, mint egy jól szabott talár, vagy egy drágább fajta óra. Ám azt, hogy valójában miféle érdeke fűződhet hozzád, még most sem tudnám megmondani.

Harryt nem nyugtatta meg a válasz.

* * *

1944. hideg januárja volt; Harry már több mint hat éve utazott vissza a múltba; Hermione, Ron és a többi barát emléke lassan de biztosan elhalványult. A fiú eleinte direkt száműzte őket a gondolatai közül, ha véletlenül felbukkantak ott, hogy elkerülje a szívfájdalmat, most viszont az a felismerés töltötte el rémülettel, hogy már akkor is nehezére esett felidéznie az arcukat, ha erőlködött.

Egy szombati napon a fiú az ágya szélén ücsörgött, egy Steve-től elcsent Krónikást olvasott, és közben próbálta figyelmen kívül hagyni az Iphygeniára vadászó Violettát. A címoldalon lévő cikk Grindelwald Dumbledore-ral való találkozóját és eredménytelen megbeszélését taglalta. Amikor Harry végzett az elolvasásával, dühösen hajította félre az újságot. Ahhoz képest, hogy a címet öles betűkkel írták, és szenzációként tálalták a hírt, valójában egy száraz leírása volt csak egy tárgyalásnak, ami kudarcba fulladt, és semmit nem lendített előre a Grindelwald-problémán. Valamiért úgy érezte, hogy csak színjáték, vagy időhúzás ez az egész. Azon kívül Harry azért is haragudott, mert Dumbledore az égvilágon semmit sem mondott neki erről a találkozóról, még ezt is az újságból kellett megtudnia. A saját idővonalán sem osztott meg vele a férfi érdemi információkat, de azt legalább azért tette, mert ő, Harry akkor még túl fiatal volt. Most viszont már nem az. Talán a professzor nem bízik meg benne eléggé ahhoz, hogy megbeszéljen vele ilyesmiket? A fiú nem értette az okokat, és az önérzetét is sértette a dolog.

Egyszer csak egy kis méretű pergamenlap röppent ki Tom ágya alól egy fuvallat hatására, melyet a tovahussanó Violetta szárnya kavart, és Harry lába előtt állt meg. A fiú fölvette; Tom kézírását fedezte fel rajta, ami jellegzetes, egymáshoz nem kapcsolódó betűivel leginkább a könyvek nyomtatott oldalait idézte. Csak négy sor állt a cetlin:

„Aki elmúlt,
minek létezett,
ha nem őrzi meg
az emlékezet?"

Pár másodperc tanakodás után leesett Harrynek, mire akar utalni a versike, és dühösen gyűrte össze a pergament. Ráadásul a fiú mintha vérrel írta volna a szavakat... Harry megborzongott. Aztán eszébe jutott a néhány színes tinta, amit még ő ajándékozott neki nemrég. Hát erre használja Tom. Sosem gondolta volna, hogy a fiúnak művészi hajlamai is lehetnek, de hát végül is Tom Tökéletes Denemről volt szó, tehát elvileg ez is belefért a repertoárjába. Következőre meg vajon zenét szerez majd Malfoynak? A gondolatra gonoszul felnevetett.

De nem nevetett annyira, amikor pár héttel később lerepült egy szekrény tetejéről egy újabb kis cetli:

„Megragadnám, marasztalnám,
szorítanám, nem lehet.
Homokszemként pereg ki a
kezemből az életem."

Mérgesen gyűrte a zsebébe ezt az alkotást is, majd az év folyamán még számos továbbit, amiket egyre sűrűbben talált a leglehetetlenebb helyeken. Úgy tűnt, Tom írt egy-egy négysorost, amikor rátört az ihlet, majd széthagyta műveit a holmijai közt. Ő pedig túszul ejtette az összeset, ami csak elébe akadt, hogy egy szép napon rituálisan megsemmisítse őket, de erre még nem bírta rávenni magát. Addig is, amikor épp nem Dumbledore-nak panaszkodott, akkor Iphygeniának olvasott fel belőlük, hogy jókat mulassanak rajtuk Tom háta mögött. A kis kígyó is lelkesen gyűjtötte neki a gyanús papírdarabkákat, így egy idő után már csinos kis köteg lapult Harry ládájának legmélyén, egy koszos zokniba göngyölve.

Egy Steve számára különösen rossz emlékű bűbájtan óra után – minek során Miss Charming nem volt hajlandó puszit adni neki a születésnapi köszöntése fejében, annál inkább Malfoynak – Tom és Harry a könyvtárba mentek, hogy a tárgyak irányított mozgatásáról vegyenek ki valamit. A témát taglaló poros kötetek már halomban álltak az egyik asztalon, amikor Tom odajött a kezében még hárommal.

– Minek ennyi könyv? – jajdult fel ő. – Nem elég egy-kettő? Már úgyis tudjuk a lényeget, még elolvasunk hozzá egy kis magyarázatot, aztán viszlát. Ez az alaposság már túlzás.

– Ha nem tudnád, a könyvek a barátaink, nem az ellenségeink – pirított rá Tom összevont szemöldökkel, és ráhajította a halomra az új szerzeményeket is. – Meg kell találnunk azt, amelyik a legérthetőbben és legkimerítőbben magyarázza el a varázslatot. Ha nem érted, mit csinálsz, vagy nem tudod pontosan, hogyan kell csinálni, akár ne is... – Ekkor Harry a felszálló portól egy nagyot tüsszentett. – Igaz – mondta erre Tom diadalmasan. A másik előszedte kockás zsebkendőjét, hogy beletrombitáljon, ám eközben a zsebéből kihullott egy pergamencetli is. Mielőtt még érte nyúlhatott volna, Tom már fel is vette; pont az a lap volt, amit Harry előző nap zsákmányolt és szándékozott a többihez rakni jól megérdemelt helyére a zokniba, és ami egyben Tom eddigi legbaljóslatúbb versét hordozta magán:

„A falon árnyak szárnya rebben,
őrült módján köröz a fény,
gyertyaláng hullajtja hímporát.
s szisszenve múlik ki az éj."

A fiú kérdőn nézett Harryre, amikor felismerte saját művét.

– Ez meg hogy került hozzád? – kérdezte.

– Kiesett az egyik könyvedből – felelte amaz. – Én meg gondoltam, elrakom, mielőtt még valaki más talál rá – mondta még tettetett nyugalommal, és megrázta a zsebkendőt, hogy kifújja bele az orrát. Ám ekkor a textilből még egy galacsinná gyúrt cetli pottyant ki. Tom ezt is felvette, és széthajtotta.

– Ezt mintha a párnám alatt hagytam volna egyszer. Fel is tűnt, hogy nem találom. Ezt is hasonló okokból raktad el? – kérdezte Tom egy kis gúnyos éllel. Harry sarokba szorult, és várt a válasszal.

– Na jó, bevallom, direkt tettem el őket – nyögte ki aztán.

– Miért? – kérdezte Tom halkan.

– Azért, mert... mert gyűjtöm őket – vallotta be ő.

– És miért gyűjtöd a verseimet, ha szabad kérdeznem?

– Mert... tetszenek – hagyta el Harry száját a vaskos hazugság, és borzasztóan örült neki, hogy Tom még nem ismeri a legilimencia tudományát. A másik meglepett arcot vágott, és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában; úgy tűnt, elhitte a füllentést. Harry megkönnyebbült, és amikor Tom megint elfordult, felsóhajtott.

– Szóval tetszenek – suttogta a fiú, és közben tovább válogatott a polcon, ujját lágyan végighúzva a könyvek gerincén.

– Igen – sietett Harry a válasszal.

– Akkor szerintem ez is tetszeni fog – mondta Tom, és kihúzott egy kötetet. – Amit tudni akarsz az egyszarvúról, de sosem merted megkérdezni – olvasta a fiú fennhangon a címet. – Én már kiolvastam, de talán érdemes lenne neked is átfutnod.

– Miért, mi olyan érdekes az egyszarvúakban? És hogy kapcsolódik ez a verseidhez?

– Tudtad, hogy az unikornis vére életben tud tartani valakit akkor is, ha az illető már csak centikre van a haláltól?

Hát persze, hogy is felejthette el? Annak idején, Harry elsőéves korában Voldemort ezzel a módszerrel próbálkozott, nem is sikertelenül.

– És ezt miért kéne érdekesnek találnom? – kérdezte óvatosan.

– Téged nem zavar a tudat, hogy egyszer meg kell halni? Nem gondolkodtál még el rajta, hogy mi lehet a halál után? Hogy van-e egyáltalán utána valami?

– Minek jár ilyeneken az eszed? Még fiatalok vagyunk – válaszolta ő. – Ráérsz majd, ha nagypapa korú leszel.

– És ha nem érem meg a nagypapa kort, mert valami közbejön? Egy betegség, egy baleset, egy olyan valami, amire nem számítok?

– Akkor majd utána szellemként kóborolhatsz – nevetett Harry.

– De mi van, ha még sincs a halál után semmi? – erősködött Tom.

– Jaj, ugyan már, te is tudod, hogy van. Hóborcék a bizonyíték rá, hogy a halál után is megmarad belőled valami.

– De ők nem mentek tovább, és valószínűleg azért nem, mert ők is féltek tőle, hogy ha tovább mennek, akkor talán megsemmisülnek. Vagy visszajött már onnét bárki is? Mi a bizonyíték, hogy odaát vár is valami, és nem csak egy hatalmas üresség van ott, amiben te is megszűnsz létezni? – Ezen Harry egy percre maga is eltűnődött. Még sosem gondolt így bele, hogy mi is lehet „odaát". Lehet, hogy tényleg nincs semmi? Végül is, valóban nincs rá kézzelfogható bizonyíték, hogy létezne bármiféle túlvilág, csak elméletek meg teóriák születtek. De miért is kéne neki ezen jártatnia az eszét? Ez Voldemort reszortja.

– Szerintem hülyeség ezen agyalni – mondta kijózanítóan.

– Miért, te nem akarnál örökké élni? Találni valamit, ami hozzásegíthet, hogy itt maradhass mindig ebben a világban, ebben az életben és testben, és hogy soha ne kényszerítődj bele a bizonytalanba?

Témánál vagyunk, gondolta Harry félve.

– Örökké élni? Tudod, hogy nézne ki a tested mondjuk háromezer évesen? – nevetett föl, bár a nevetése kicsit erőltetettre sikeredett.

– Természetesen örök fiatalság is járna az örök élethez – sziszegte Tom.

– Felesleges ilyeneken ábrándozni, ez úgysem lehetséges.

– Az egyszarvú vére is képes életben tartani, tehát vannak módszerek.

– Az csak nyomorúságos fél életet ad – vágta rá Harry meggondolatlanul. Tom megrökönyödve nézett rá.

– Honnan tudod, hogy fél életet ad, ha még nem olvastad a könyvet? – Harry izzadni kezdett.

– Hát... Egyszer valahogy szóba került... átváltoztatástan korrepetáláson... már nem tudom, hogy – vágta ki magát. – De szóval szerintem a halálon, meg ezeken filózni baromság – terelte el gyorsan a szót.

– Azt hittem, tetszenek a verseim – felelte erre Tom csalódottan.

– Öhh, tetszenek is, de... nem annyira a témájuk miatt.

– Hát mi miatt?

– Mit tudom én, sose voltam jó verselemzésben.

– Nem elemezni kell őket, hanem megmondani, hogy akkor mégis, mitől tetszenek.

– Nem is tudom... Talán, ahogy meg vannak írva – préselte ki a szavakat magából Harry véres verítékkel.

– Miért, hogy vannak megírva? – érdeklődött Tom kíváncsian.

– Úgy... ahogy senki más nem tudná őket megírni – nyögte ő alig hallhatóan. Csak kínkeservesen jöttek a szájára a szavak, és ez érezhető is volt. Tom szerencsére félreértette a jelenséget, és igazi, nehezen megszült vallomásnak tekinthette az elmondottakat, mert megint elmosolyodott.

– Akkor ezért gyűjtöd a verseimet? – nézett rá.

– I... igen. Mert... te írtad őket. – Ez utóbbi valahol még igaz is volt, bár nem tökéletesen abban a formában, ahogy azt Tom képzelhette. Harry elvörösödve fordult el, társa pedig elégedetten folytatta a nézelődést.

Tom hamarosan kiválasztott öt könyvet a bűbájtanhoz, meg még a Meddig tart az örökké? és az Élet vize című műveket is, majd kikölcsönözte őket.

Harry aggodalma nőttön-nőtt; nem volt elég a kudarcos ágyjelenet, de Tom már a halhatatlanság megoldásába is aktívan beleásta magát, neki pedig fogalma sem volt, hogyan állítsa őt meg. Kínjában aztán rákérdezett Dumbledore-nál, biztosan el lettek-e tüntetve a horcruxokról írt kötetek a könyvtárból, és annak ellenére, hogy igenlő választ kapott, ő maga is elment leellenőrizni a dolgot. A feladat lehetetlennek bizonyult, több ezer könyvet kellett volna átvizsgálnia a Tom-mentes lyukasóráiban, így meg kellett bíznia Dumbledore-ban.

Azonban ha már úgyis ott járt, megint meglátogatta a Végzet Lándzsájáról szóló könyvet. Élvezettel lapozta fel, és nézegette a képeit. Mint egy drogos, aki megkapja az adagját, pont úgy érezte magát, ha olvasgathatta a kis kötetet. Ilyenkor megszűnt a nyomasztó felelősség, a lehetetlen feladat, amire vállalkozott, csak egy gyönyörűséges álomvilág maradt. Egy álomvilág, ami lehetne akár a jövő.

* * *

Valamelyik nap a hálóban Harry hideg fuvallatot érzett a bőrén, ezért már automatikusan a pinceablakok felé nézett. Annak ellenére, hogy tél volt, valakinek hála, örökké tárva-nyitva álltak, a fiú nem győzte bezárogatni őket, mert a terem folyton jégveremmé változott. De most az egyik nyílás alatt ott állt az elkövető is. Harry odament hozzá.

– Te dideregsz – mondta Tomnak, amikor észrevette, hogy a fiú remeg és libabőrös. – Nem akarod inkább becsukni az ablakot?

– Szeretek fázni. Legalább érzem, hogy élek – felelte a kérdezett. Harrynek ettől megint eszébe jutott Voldemort haláltól való rettegése, de lenyelte a felgyülemlő indulatot.

– Van más mód is rá, hogy érezd – mondta a fiúnak, azzal lassan közel hajolt hozzá; Tom mozdulatlan maradt. Amikor már csak milliméterek választották el őket egymástól, Harry megállt. Megint eszébe jutott, miket mesélt a fiú a szeretkezésük után, és ez eltántorította őt a továbbiaktól, csakúgy, mint ez előtt már számos alkalommal. Lényegében hetek óta hozzá sem mert érni. Most is inkább csak az arcára adott egy csókot, és el is húzódott.

– Valóban – válaszolta Tom cinikusan. Harry tisztában volt vele, hogy nem ez volt az évszázad csókja, de akkor sem mert tovább menni.

– És mi van, ha épp nem érzed, hogy élsz? – kérdezte inkább.

– Minden pillanatban érezni akarom – vágta rá a másik.

– Nem vagy kíváncsi rá, milyen lenne, ha már nem éreznéd?

– Miért lennék rá kíváncsi? – kérdezte Tom megütközve. – Addig jó, amíg nem tudom. Soha nem akarom megtudni...

– Honnan gondolod, hogy az rossz dolog, ha még sosem találkoztál vele?

– Ki mondta, hogy nem találkoztam? – nézett rá ekkor Tom. Ezen Harry meglepődött, és próbált óvatos lenni, de valami belül kényszerítette, hogy többet is kiderítsen.

– Mi történt? – kérdezte egy kis habozás után.

– Még az árvaházban esett meg egy kis incidens – felelte Tom, és nem folytatta.

– Elmeséled nekem? – kérdezte Harry halkan némi várakozás után. Tom ránézett, habozott egy keveset, de aztán vett egy nagy levegőt, és karba tette a kezét, a szemét pedig egy távoli pontra függesztette.

– Egyszer kilencéves koromban felmásztam a melléképület tetejére egy macska után. De azt nem vettem észre, hogy Buster Perkins is felmászott utána. Ha észreveszem, inkább hagyom a macskát a fenébe.

– Ki az a Buster Perkins?

– Csak egy fiú az árvaházból, aki szívből utált. Nem sok gógyival áldotta meg az ég, de arra azért volt elég esze, hogy megkeserítse az életem.

Mindjárt megsajnállak, gondolta Harry magában gonoszul.

– Mit csinált? – kérdezte.

– Belém kötött, veszekedni kezdtünk, a macska meg elszaladt. Emiatt aztán Buster nekem esett, és összeverekedtünk. Közben kisodródtunk a tető szélére, én meg lebillentem, és esés közben belekapaszkodtam a legelső dologba, ami a kezem ügyébe került: Buster karjába.

– Mi történt ezután?

– Lerántottam Bustert magammal. Ahogy leestem, eltörtem a csípőmet. Ő a nyakát.

– Meghalt? – kérdezte Harry félve.

– Igen – válaszolta Tom szenvtelenül.

Ezután nem szólaltak meg egy darabig. Harry elborzadt a gondolattól, hogy Voldemort már kilencéves korában a halálát okozta valakinek, még ha nem is szándékosan.

– Hiába kiabáltam, csak órák múlva találtak meg minket, mert a hátsó udvarra zuhantunk, ahol szinte soha nem jár senki. Addig kellett néznem a holttestét. Akkor jöttem rá, hogy milyen törékeny az élet, és mennyire könnyű meghalni; az egyik percben még éled az unalmas kis életedet, a másikban pedig elsuhan melletted a halál.

– Ugyan már, mennyire gyakori, hogy leesik valaki a tetőről? – fortyant fel Harry.

– Hmm... ezen elfilozofált Mr Garrett is – ütött meg Tom szárazabb hangnemet.

– Ezt hogy érted?

– Biztos volt benne, hogy miattam halt meg Buster, a kis kedvence. Ezt persze soha nem tudta bebizonyítani, de onnantól kezdve részesített megkülönböztetett bánásmódban – mondta a fiú cinikusan.

Innen Harry ismerte a folytatást. Ezzel hát teljes lett a kép; világossá vált, miért gyűlölte Mr Garrett Tomot, és az is, hogy miért félte Voldemort annyira az elmúlást. Harry akár még boldog is lehetett volna, hiszen Tom elmesélte neki élete legszörnyűbb titkait, és ez azt jelentette, hogy megbízik benne. Ő mégsem örült ennek. Nem volt rá képes.

A fenti zene egész jól passzol a fejezet hangulatához, nem? :D Talán egy kicsit a szövege is.

A verseket pedig ne is kérdezzétek, én követtem el :D