Immana szorosan ölelte a fiút; egyik keze a derekán, másik a tarkóján volt, ujjai a fekete fürtök közé túrtak. A lány teljesen belefeledkezett a csókba, amit a társa lelkesen viszonzott is. A körülöttük álló diákok vagy szemérmesen más irányba néztek, vagy irigykedve sandítottak feléjük a szemük sarkából. Már jó néhány napja ez ment; mindenütt a párocskába botlott az ember; hol a Nagyteremben szorongatták egymást, hol az udvaron andalogtak kézen fogva. Ha tehették, még órák előtt és után is megkeresték a másikat néhány szenvedélyes csók erejéig, mintha csak direkt azért csinálnák az egészet, hogy felvágjanak, vagy hogy a környezetüket bosszantsák vele. Vagy ne adj' Isten, féltékennyé tegyék – Harry, aki most szintén a környezetük részét képezte, az utóbbira tippelt. De már egyáltalán nem érdekelte a dolog – legfeljebb szivárványt hányt néha –, mégpedig azért nem, mert Tomot sem érdekelte. Mindketten zsebre vágott kézzel, szigorúan az ablakon kifelé bámulva várakoztak az átváltoztatástan terem előtt Dumbledore-ra, miközben faarccal hallgatták Immana és Lestrange csókjainak cuppanásait.

Ezalatt Evelyn szomorúan pillantott néha Harry felé, de aztán inkább abba az irányba nézett, amerről a professzor volt várható.

Aztán végre megérkezett a férfi, és bemehettek.

– Obazuaye kisasszony, nem fog elkésni az órájáról? – kérdezte Dumbledore Immanát.

– Öhh, megyek már, professzor úr – válaszolta a lány, és szomorúan elbúcsúzott fiújától, mintha ezután legalább egy évig kényszerülne őt nélkülözni. Utána persze nem mulasztott el Tomra pillantani, hogy ellenőrizze rajta a hatást, amit csak szeretett volna elérni, mert a fiú olyan magasról tett rá és Lestrange-re, hogy Harrynek öröm volt nézni.

Bementek, és letelepedtek a helyükre – Tom most már mindig Harry mellett ült –, aztán elkezdődött az óra. Dumbledore valami teknősbékáról beszélt, meg az óvatosan adagolt energiákról és az összpontosítás fontosságáról, vagy valami ilyesmiről. Pedig Harry nagyon figyelt a fiatal férfire. Egyenesen alig bírta levenni róla a szemét. Azok a lágyan meglendülő, barna hajfürtök... Mintha külön életet éltek volna. Mintha direkt azért táncolták volna körül ilyen kacéran a professzort, hogy őt kísértésbe vigyék.

Dumbledore bemutatta a pálcamozdulatot is. Ó, azok a tökéletesen kiszámított mozdulatok... A professzor ezután elindult a sorok között, hogy lássa, kinek hogy megy a varázslat, közben szórakozottan végigsimított mutató- és hüvelykujjával a pálcáján. Azok a finoman mozgó hosszú, vékony ujjak... Harrynek össze kellett szednie minden önuralmát, hogy ne bámulja őket nyálcsorgatva. Azt hitte, menten agyvérzést kap. Eddig sem volt neki teljesen közömbös a férfi, de a legutóbbi különóra után végképp nem tudott már úgy tekinteni rá, mintha pusztán csak a tanára lenne. Ő viszont egész idő alatt szinte rá sem nézett Harryre; kimérten és távolságtartóan viselkedett, mintha nem történt volna köztük soha semmi. Olyan tökéletesen hétköznapi volt, mint mindig. Harry nem értette, hogy bír ilyen visszafogott, már-már szűzies lenni. Az ember ki se nézné belőle, hogy miket tud...

A fiú minden erejét összeszedve megpróbált a tananyagra figyelni. A teknősbéka kislámpává való átváltoztatása volt a feladat, de Harry minden második gondolata a Dumbledore-t körüllengő feromonfelhőbe fulladt bele. Már sikerült egy négy lábon járó lámpaszerűséget összehoznia, amikor a professzor odaért mellé, és szemrevételezte a művet. A fiú erre elpirult; nem volt könnyű a varázslat, de százszor jobban is sikerülhetett volna, ha nem tereli el Dumbledore folyton a figyelmét – nem mintha a férfi lett volna a hibás. A professzor megigazította a szemüvegét, és elkapta a lámpát, mielőtt az feldőlt volna az alatta rogyadozó lábak miatt.

– Nem sok hiányzik már hozzá, hogy jó legyen – mondta. Harrynek sem sok hiányzott már hozzá... – A pálcakezeléseddel van a probléma. – A fiú ezt magától is tudta; épp eleget hallotta a különórákon, csak némileg más szövegkörnyezetben. Sóvárogva nézte a karcsú lámpatestre kulcsolódó ujjakat. Csak a férfi meg ne mutassa, hogy kellett volna csinálni.

– Nézd, lazábban kell tartanod a csuklódat, akkor könnyebben sikerül. – Harry ezt is hallotta már... Egészen elvörösödött. Dumbledore még be is mutatta a helyes pálcakezelést. A fiú addig az asztal sarkát szorongatta, és az ajkába harapott.

– Értem. Köszönöm a segítséget – nyögte ki, amikor a professzor befejezte a bemutatót.

– Most gyakorold a mozdulatot – mondta még Dumbledore, és tovább ment egy másik asztalhoz. Harry kénytelen kelletlen elkezdte, amire utasították, ám a keze görcsösebb volt, mint valaha. Már épp rábökött volna a lámpára, amikor Tom elkapta a csuklóját.

– A professzor azt mondta, hogy lazán tartsd a pálcád, nem azt, hogy izomból vágd bele a lámpába – szólt rá. A fiú érintése csak olaj volt a tűzre.

Harry nem bírta tovább; felállt, és a tankönyvet maga elé tartva kisietett a teremből. A legközelebbi fiúmosdót célozta meg; ott hátha sikerül majd egy kicsit lecsillapodnia. Bezárkózott az egyik fülkébe, ledobta a könyvet, és nagyot szusszanva nekidőlt a falnak. Ám alig telt el pár másodperc, ajtónyikorgás hallatszott, majd Tom hangja:

– Harry, itt vagy?

– Igen – nyögte ő.

– Mi van veled, rosszul vagy? – Harry várt a válasszal.

– Nem – bökte ki végül.

– Akkor mi van? Miért rohantál ki óráról? – Harrynek fogalma sem volt, mit feleljen. Nem mondhatta meg, hogy Dumbledore ujjainak látványa izgatta föl, méghozzá pokolian. Inkább mélyen hallgatott.

– Nyisd ki az ajtót, hallod? – szólt rá Tom. Harry tudta, hogy valamit sürgősen ki kellene találnia, de az agya megmakacsolta magát, és még a fájdalmas merevség sem múlt el az ágyékából...

– Menj vissza nyugodtan az órára, nincs semmi bajom. – Próbálta a lehető legközömbösebb hangot megütni, de ez nem igazán sikerülhetett, mert a válasz egy Alohomora volt, minekutána feltárult az ajtó.

– Na, szóval, elárulnád végre, hogy mégis, mi okból... – kezdte Tom, de amikor tekintete Harry testközéptájára tévedt, kiült az arcára a megvilágosodás. A fiú beljebb ment. – Volt valami rendkívül izgató a mai átváltoztatástan anyagban? Hm... valami... vagy valaki? Netán valakinek a keze? – kérdezte halkan. Harry érezte, hogy lángol az arca. Tom már gyakorolja a legilimenciát? Mikor sajátította el? Tétován a mellkasához nyúlt; de hiába, az időnyerőt már régóta a ládája mélyén tartotta. Most ez meggondolatlanságnak tűnt. A fiú mindig is sejtette, hogy nem lesz könnyű két malomban őrölni egyszerre, de most halálra rémült.

– Valakinek a... keze? – hebegte, de aztán megvilágosodott ő is; Tom még megfogta a csuklóját, mielőtt ő kimenekült volna a kínzókamrából, azaz a tanteremből. – Ja... hát igen. Ez van.

– Nem is tudtam, hogy ez nálad ilyen pikk-pakk megy.

– Te tehetsz róla.

– Még hogy én? – méltatlankodott Tom.

– Igen, te. Ha nem váratnál olyan rohadt sokáig, akkor nem reagálnék minden apróságra ilyen hevesen. – A másik erre gonoszul felnevetett; láthatóan tetszett neki a helyzet, Harry pedig alaposan megkönnyebbült.

– Hát, pedig még várnod kell a jövő hétig. Addig csak magaddal szórakozhatsz. – Tom lekezelő hangjától Harryben felment a pumpa. Megragadta a fiút, berántotta a fülkébe, és bevágta az ajtót, aztán szorosan magához húzta Tomot.

– Kivéve, ha a közelben vagy, és épp nem lát senki – mondta neki, azzal mohón szájon csókolta, közben magában azzal egészítve ki a mondatát, hogy „vagy nem Dumbledore szobájában vagyok". Szívesebben csókolta volna inkább a professzort, de ha már Tom így kéznél volt, úgy gondolta, miért ne használja ezt ki. Tom adott egy apró, ingerült kis hangot, de nem ellenkezett. Akkor sem tiltakozott, amikor Harry keze a fenekére tévedt.

Igazából nem reagált sehogy, csak állt és tűrte, amit a másik csinált vele. Harry nem bírta türtőztetni magát; testével hozzányomta Tomot a fülke szemközti oldalának, majd újból lecsapott a fiú ajkaira. Egyre vadabbul csókolt; a fogai közé vette és gyengéden harapdálta őket, aztán nyelvével behatolt közéjük. A légzése felgyorsult, férfiassága pedig keményen nekifeszült Tom csípőjéhez, ugyanakkor a combjával azt is érezte, hogy a fiúnak nincs merevedése. Ezen szándékában állt sürgősen segíteni. Kezét lecsúsztatta Tom mellkasán, majd a hasán. Azt várta, hogy amaz az utolsó pillanatban megelégeli az egész színjátékot – mert Harry biztos volt benne, hogy csak arról van szó –, és ki akarta ugratni a nyulat a bokorból. De Tom hagyta, hogy végül a keze a legnemesebb testrészén kössön ki, és elkezdje azt simogatni. Közben Harry tovább csókolta. Legszívesebben ott a helyszínen magáévá tette volna Tomot, és egy pillanatra el is szállt a maradék önuralma; kezét bebújtatta a fiú nadrágjába. Tom felnyögött, amikor ő megragadta a hímtagját, ami még mindig teljes nyugalmi állapotban volt. Ekkor ajtónyitódás, majd csukódás hallatszott, és fiúk cseverészése. Harry villámgyorsan elengedte társát.

A szünetben nyugtató önszuggesztiókat mantrázgatott magában a lecsukott WC-ülőke tetején guggolva, és véres verítékkel próbált elvonatkoztatni attól, hogy mi történt – vagy inkább mi nem történt – az imént.

* * *

A következő napokat Harry szigorú önmegtartóztatásban töltötte – már ami Tomot illette, mert egyébként sűrűn könnyített magán a zuhany alatt. Folyton eszébe idéződött ugyanis az, hogy Tom a mosdóbeli intim kis szituációban még csak egy egészen csöppnyit sem izgult fel, és ez a dolog egyre jobban aggasztotta. Már nem tudta, mire gondoljon; Tom heteroszexuális, aszexuális, vagy csak ő nem jön be neki? Vagy épp akkor is túl fáradt volt? Esetleg az egész műsor az ő megszívatására megy ki? Akkor vajon mikor leplezi le magát a fiú? Még felötlött benne egy utolsó eshetőség: talán Tomnak nem jön be ez a hirtelen és vad kezdeményezés, amit vele szemben alkalmazott. Elhatározta ezért, hogy korrigálja a hibát – ha ugyan tényleg ez volt a probléma –, és hozzá sem ér a fiúhoz addig a bizonyos csütörtökig, és akkor is majd végtelenül türelmes és gyengéd lesz.

Kínkeservesen elteltek a hátralevő napok, és csodák csodájára Tom nem talált ki semmilyen kifogást, hogy elodázhassa az eseményt. Amikor leszállt az este, és a klubhelyiség is kiürült, Harry finoman eszébe juttatta Tomnak, hogy milyen napot is írnak.

– Igen, tudom – válaszolta a fiú. – És hol akarod csinálni? – kérdezte. Erre Harry bement a hálóba. A másik utána sietett.

– Itt? Elment az eszed? – kérdezte alig hallhatóan, hogy a többiek fel ne ébredjenek.

– Dehogy is – vágta rá Harry, és odament a ládájához, majd előkotorta belőle a láthatatlanná tevő köpenyét. – Csak ezért jöttem be – mutatta fel egy pillanatra, aztán berejtette a talárja alá, és gyorsan ki is iramodott a teremből, Tommal a nyomában.

Harry még a könyvtári lebukása után alkalmazott egy bűbájt, ami a későbbiekben biztosította, hogy csak neki nyíljon ki a ládája, illetéktelen kezek érintésére pedig egyből jelezzen nála egy kisméretű tárgy; egy másodperc töredék részéig sem tudta volna ugyanis elhinni, hogy Tom ne próbálná meg alkalom adtán ellopni a láthatatlanná tévő köpenyt.

Miután elhagyták a Mardekárt, Harry magukra borította a leplet, és tovább indultak. Menet közben szorosan egymás mellett kellett haladniuk, ha nem akartak kilógni alóla; közben összeért a válluk, és néha a csípőjük. Harry önkéntelenül is arra gondolt, hogy most nyugodtan falhoz szoríthatná Tomot egy forró csók meg egy kis simogatás erejéig, nem látná meg őket a kutya se, és a keze már meg is mozdult a fiú dereka felé, de végül mégis csak irányt váltott, a továbbiakban pedig ökölbe szorulva lógott mellette. Most nem szabad forrófejűnek lennie; ha megint rámászik Tomra, a fiú lehet, hogy újból lefagy, és az egész estének lőttek. Nem ronthatja el itt a célegyenesben. Harry minden önuralmát összeszedte, és inkább egy jeges zuhany alá képzelte magát.

Óvatosan felmentek a lépcsőkön, egészen az ötödik emeletig. Már fél tíz volt, senki nem lézengett a folyosókon Félig Fej Nélküli Nick szellemét leszámítva, meg a járőröző Herbicide professzort, aki nem jelentett túl nagy veszélyt. A fiú jól az eszébe véste: Balgatag Boris szobrától a negyedik ajtó. Amikor megálltak előtte, Harry várakozón nézett társára.

– A prefektusi fürdő? – kérdezte Tom suttogva.

– Aha. Tetszik az ötlet? – mosolygott Harry. Már jó előre kitalálta, hogy ide jöjjenek első együttlétük helyszíneként, és nagyon büszke volt saját magára ezért a briliáns tervért. A kérdezett arcán viszont nem a tetszés látszott, már amennyit ki tudott belőle venni Harry a sötétben, a lepel alatt.

– Nem rossz – nyögte ki amaz.

– Akkor mire vársz? Prefektus vagy, mondd a jelszót. – Tom egy kicsit hezitált.

– Bőrradír – mondta aztán az ajtónak kelletlenül. Harry kuncogott egyet, aztán besétáltak.

Odabent a luxus kivitelű fürdőben most is fehér márvány borította a falakat és a padlót, a sarokban egy csinos halomban puha, fehér törölközők várakoztak, a plafonról pedig csillár lógott le, amin a gyertyák automatikusan kigyulladtak, mihelyst ők beléptek. Harry levette magukról a köpenyt, beljebb ment, majd megengedte a csapokat, mire habok, színes fürdőolajok és forró víz tört a medence felé. Hamarosan megtöltötte a levegőt a páradús illatfelhő, a medencét pedig a halványkékes árnyalatú víz. A fiú nem sokat teketóriázott, vetkőzni kezdett. Ezt látva némi tétovázás után Tom is levette a ruháit. Harry azonban nem tudta őt jobban szemügyre venni, mert mire odapillantott volna, sajnálatára a fiú már be is csusszant a habok közé. Erre ő is beugrott. Élvezte, hogy a kellemes, meleg víz cirógatja a bőrét, és kedve támadt úszni egyet, ráadásul Tomot sem akarta egyből lerohanni, így aztán áttempózott a túlsó oldalra. Nem volt nagy a medence, pár karcsapással odaért.

Addig a másik a habbal kezdett el unalmában játszani. Harry óvatosan figyelte a fiút, aki azt gondolván, hogy ő elvan az úszással, belemerült a szórakozásba. Úgy játszott, mint egy kisgyerek, még mosolygott is közben, ahogy szagolgatta az illatos habot, és különböző alakzatokat formázott belőle a kezével. Ő is megfeledkezett közben magáról; már nem a jövendő Voldemortnak látta a fiút, csak egy kamasznak, aki még néha visszacsúszott a gyerekkorba, ha izgalmas dologra akadt, és azt hitte, senki sem nézi. Aztán Tom felpillantott, és riadt tekintetétől Harry is magához tért. Hirtelen eszébe jutott minden, és ettől elmúlt az előbbi „elmezavara". Nem is tudta, hogy volt képes egy percig is harag nélkül tekinteni a fiúra; csak színlelni szándékozott a rokonszenvét, nem érezni.

Tom abbahagyta, amit addig csinált, és háttal nekidőlt a medence szélének. Harry lassan odaúszott hozzá.

– Milyen jó kis fürdő, nem? Elkelne az árvaházba is egy ilyen – mosolygott. Tom nem válaszolt. Harry egyre közelebb húzódott hozzá, aztán megállt előtte. Sokáig csak farkasszemet néztek. Harry most apróra megfigyelhette a fiú sötét szemét, sápadt arcbőrét, csapzott, szénfekete haját, és gőgös, örökké lefelé biggyedő ajkait. Tetszésére szolgált a látvány. Közben felmerült benne a gondolat, hogy vajon melyikük bírná tovább a várakozást. Tom nem tett egy árva mozdulatot sem, és kitartóan állta az ő vizslató tekintetét. Végül Harry adta fel a dolgot; nyilvánvaló volt, hogy a másik nem fog kezdeményezni.

A professzortól tanult módon először a fiú arcára lehelt egy pihekönnyű csókot. Aztán őrjítő lassúsággal a fülcimpájára, a nyakszirtjére, majd az ütőerére, és a kulcscsontjára. Tom semmit nem reagált. Harry ezután az ajkára adott egy kisebb puszit. Ő már ennyitől begerjedt volna, de a fiú még mindig nem mutatta az izgalom leghalványabb jelét sem. Erre Harry hosszabban csókolta meg, olyan lágyan és érzékien cirógatva a nyelvével az ajkát, ahogy csak teljes tehetségéből telt, ám Tom nem viszonozta a csókot. Kéreti magát? Vagy csak direkt nem akarja kimutatni, mit érez?

Ekkor halk kuncogás hallatszott. A fiúk ijedten néztek a hang irányába; a fali festményen lévő sellő volt az, aki nem bírta visszafogni magát. A hasán feküdt, és állát a tenyerébe támasztva kukkolta őket, a nevetést követően pedig a szájára tapasztotta a kezét, de már későn. Harry egyből kimászott a vízből. A hosszú szőke hajú, halfarkú lánynak nem tűnt föl, hogy a fiú a varázspálcája után nyúl, annyira lefoglalta egy másik pálca nézegetése, és mire észlelhette volna a veszélyt, addigra Harry már suhintott is egyet felé, ő pedig ájultan dőlt az oldalára. A fiú ezután rálökte a pálcát a ruhái tetejére, majd visszament a medencébe.

– Ha magához tér, első dolga lesz árulkodni, hogy mit műveltél vele, és hogy mit látott még itt – állapította meg Tom tényközlő hangon.

– Majd arra is lesz gondom – felelte Harry hasonlóan szárazon, miközben az emlékezettörlő varázsigét elevenítette fel magában. – Hol is tartottunk? Á, igen.

Kézen fogta Tomot, és maga után húzta a medence másik oldalához, ahol végig ülőkék voltak kialakítva a csempézett falban a víz alatt. Azt a kis áramütésszerű valamit most is érezte, ahogy megérintette a fiú kezét, és már alig várta, hogy más egyebet is megérinthessen. Leült, aztán ráhúzta Tomot a térdére, magával szemben. A fiú ettől kicsit megilletődöttnek tűnt. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek, és kezdték szokni egymás meztelen testének közelségét, Harry az ujjai hegyét lágyan végighúzta Tom lábán a csípőjéig, de amikor a derekát akarta volna átölelni, a fiú megragadta a csuklóját. Harry elbizonytalanodott; lehet, hogy Tom éppen most gondolta meg magát? Vagy csak azt jelezte, hogy lassabban kellene haladni? Akármi is volt a helyzet, a hűvösen tartózkodó fiú úgy vonzotta őt, mint mágnes a vasat. Kiszabadította a kezét, és belemarkolt vele Tom combjába, míg a másikkal beletúrt a fekete fürtökbe, és közel húzva magához megint megcsókolta a fiút, ezúttal egészen hosszan. Nyelvével addig ostromolta a cseresznyepiros ajkakat, míg végül elnyíltak kissé, és ekkor gyengéden behatolt közéjük. Nem titkolta maga előtt, hogy kívánja Tomot; a selymes bőrét, a ruganyos, karcsú testét, a mindig duzzogó ajkait. Ráadásul a visszafogottsága a számára még inkább olaj volt a tűzre. De uralkodott magán; most nem mászhat rá úgy, mint pár napja a mosdóban. Most végtelenül türelmes lesz.

Ujjaival a fiú mellbimbóira tévedt, azután percekig csak azokat kényeztette, míg hegyesek és kemények nem lettek, közben nyelvével a fülét csiklandozta; Tom el is mosolyodott közben. Már megint az a mosoly; Harryre szinte afrodiziákumként hatott. Muszáj volt végigsimítania a fiú ajkain és az arcán, hogy érezze is, ne csak lássa, mintha máskülönben nem lett volna képes elhinni, hogy ott van az a különös jelenség. Erre a mosoly lassan elhalványult, és sehogy nem lehetett már többé előcsalogatni. Eltűnt, mintha ott sem lett volna soha.

Aztán Harry a jobbjával gyengéden megfogta Tom férfiasságát – a fiú ettől alig észrevehetően összerándult –, majd gyengéden fel-le masszírozni kezdte, baljával pedig megragadta Tom kezét, és a saját ágyékára tette. Az érintéstől képes lett volna szinte azonnal elélvezni. Tom tudta, mi a dolga; egyből rámarkolt, és utánozni kezdte Harry mozdulatait, de elképesztően gyatrán ügyködött. Szinte az ellenkező hatást érte el annak, amit kellett volna. Egyfolytában kiesett a ritmusból, és nem is mindig figyelt oda; néha jobban lekötötte a hab, amit örökké maga köré húzott, amikor a közelében lévő elolvadt.

Még egy érthetetlen jelenség, amit Harry nem tudott hova tenni; Tom szégyellős? A fiú már-már egészségtelenül fehér bőrű volt, de ugyanakkor a kviddicsnek hála izmos is, nem lett volna mi miatt szégyenkeznie. Igaz, Harrynek sem, mert akadt mit levezetnie az edzőteremben az évek alatt.

Látta, így nem fog boldogulni, ezért kinyúlt a karjával, és megengedte a meleg vizet, hátha egy kis rásegítéssel sikerül majd a fiúnak forróbb hangulatba jönni, aztán megnyitotta a habfürdő csapját is, hogy ha a szégyenlősség lenne az akadály, akkor az is elhárulhasson. Pár pillanat múlva már kellően megemelkedett a víz hőfoka, és a habok is szinte tökéletesen betakarták őket, csak a fejük látszott ki. Ennek ellenére Harry már ellenállhatatlan vágyat érzett a beteljesülésre, és ő is intenzíven dolgozott a víz alatt Tom szerszámán, ami még mindig csak félkemény volt.

– Lassabban csináld, és ne szorítsd annyira... ez az – tanítgatta a fiút, aki egészen hamar belejött a műveletbe. Nem hiába lett iskolaelső; ha annyi mindent meg tudott tanulni az iskolában, ezt a pár mozdulatot már könnyedén elsajátította. Ahogy Tom ügyesedett, úgy röpítette őt egyre magasabbra a csúcs felé.

– Ne hagyd abba – nyögte Harry, aztán elengedte a fiú hímvesszőjét, és ehelyett a fejét húzta magához, hogy megcsókolhassa Tomot. A nyelvét mélyen bedugta a szájába, és forrón csókolta, közben a csípőjével is mozogva segítette magát célt érni. Az az áramütésszerű érzés, ami Tom kezének érintésekor töltötte el mindig, most a lehetetlenségig felerősödött, és őrjöngve kezdett tombolni az ágyékában. Végül Harry nem bírta tovább, megszakította a csókot, és ívbe feszült a háta, ahogy élvezni kezdett, a gyönyör pedig robbanásszerűen átjárta az egész testét.

Másodpercekig szinte öntudatlan volt, aztán lassan lecsillapodott. Az idegszálai még végigborzongtak egyszer-egyszer, mielőtt teljesen kitisztult volna a tudata. Zihálva dőlt a medence falának, és simított le Tom mellkasán.

– Most te következel – mondta a fiúnak, aki semmit sem reagált ennek hallatán. Harry elhatározta, hogy csak azért is felkorbácsolja Tom szenvedélyét; szégyentelenül fogja még a fiú követelni tőle a gyönyört, akkor is, ha most hevesen tiltakozik az ellen, hogy látszódjon rajta bárminemű vágy. Mindkét mellbimbóját egyszerre kezdte el izgatni, miközben tovább csókolta Tomot, aki szinte egyre feszélyezettebbé vált, pedig a habok még mindig kitartottak. Harry ezután a karját és a hasát cirógatta, majd megragadta az egyik csuklóját, az ajkához emelte, és apró, csiklandós csókokat lehelt az érzékeny bőrre. Ezt eljátszotta a másikon is, aztán a combjára tette a kezét, és egyre feljebb simított rajta, míg el nem érte az ágyékát. Az továbbra sem volt merevebb, mint addig. Harry megragadta, és finoman masszírozni kezdte. Minden tudását beleadta; amit csak Dumbledore-tól tanult, azt bevetette a fiúnál. Néha már azt érezte, hogy kezdhet valamicske sikert is elkönyvelni, mert Tomból időnként egy apró, ideges kis szusszanás szakadt fel, de a szerszáma sosem lett teljesen kemény.

Hosszas kitartó munka után Harry arra jutott, hogy talán kicsit erősebben is csinálhatná, hátha az intenzívebb ingerek jobban hatnának, amikor Tom megszólalt:

– Elég, kérlek, hagyd abba. – Harry elképedt. Szexet a közepén abbahagyni? Jól van ez a fiú? Habár eléggé kínszenvedés jellegű volt már a dolog, mert már vagy egy fél órája csak rajta dolgozott, és még semmi hatás nem látszott...

– Mi a baj? – kérdezte halkan, és elengedte Tomot.

– Nincs semmi baj, csak... elfáradtam – válaszolta a fiú egykedvűen.

– Persze, rendben... ahogy akarod – egyezett bele ő készségesen, de legbelül már nem tudta, mit higgyen. Nem akart túl feltűnően megdöbbenni, és rákérdezni sem mert az okokra erőszakosabban. Szerette volna megtudni Tom különös viselkedésének mozgatórugóját, de a fiú nagyon távoli volt, nagyon kiismerhetetlen, és nagyon elérhetetlen, még akkor is, ha ő épp a karjaiban tartotta.