Ha valaki, akkor Abraxas Malfoy tényleg melegnek nézett ki, pedig ha valaki, akkor Abraxas Malfoy tényleg nem volt az.

Harry épp az erdő széléről nézte őt, ahová rendszeresen bevették magukat Tommal, hogy egyedül legyenek. Tom a halálról és az élet hiábavalóságáról tartott kiselőadást neki, ő meg egy ásítást elfojtva bambulta néha a többi diákot. Mindenki ki akarta még használni az ősz utolsó napsugarait, ezért a nagyszünetben kirajzottak a birtokra. Malfoy lányok gyűrűjében ült egy fa tövében a füvön, miközben a hegedűjén játszott nekik immár profi színvonalon. A fiú továbbra is hosszú hajat hordott, amit ugyanolyan kínos gondossággal ápolt, mint addig, ám a hangja meglepően mély lett, ami éles kontrasztban állt még mindig lányos arcával. A körülötte ülők elbűvölve hallgatták a játékát, miközben álmatagon nézték őt, és néha sóhajtottak egyet. Immana és Evelyn nem volt a rajongók között, ők távolabb vertek tanyát, ahonnét Harryék felé pislogtak egyszer-egyszer.

– Hallottad, hogy október közepén Lumpsluck partit fog adni? – kérdezte Tom. Harry hirtelen azt sem tudta, hol van, meg hogy ez a parti hogy kapcsolódik a halálhoz, mert mintha a fiú arról beszélt volna az előbb. Vagy már rég témát váltott, csak ő ennyire nem figyelt?

– Nahát, tényleg? – kérdezett vissza érdeklődő hangon, és továbbra is Malfoy felé sandított.

– A múltkor mesélte a klubban. Le akarják beszélni róla, mivel hogy háború van, nem lenne illendő, meg egyéb baromságok, de a bájitaltani kitüntetését meg kell valamivel ünnepelnie, nem várhatják el tőle, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Ezért dolgozott már hónapok óta.

– Mhm, teljesen igazad van – felelte Harry szórakozottan.

– Elárulnád, mi olyan érdekes azon, ahogy Abraxas csajozik? – fonta össze Tom a karját.

– Semmi, én csak a szememet pihentetem, nem is őket néztem, figyelek rád közben – sietett Harry a válasszal.

Közben Violetta süvített el Malfoyék felett. A madár már nagyon magabiztos lett, gyönyörű új külseje meghozta az önbizalmát, és nem hagyta többé, hogy Iphygenia üldözze; most már ő vadászott a kígyóra. A kis hüllő is terjedelmesebb lett az évek alatt, de Violetta félelmetes, bosszúálló ellenséggé változott a számára. A kígyó most halálra váltan siklott a fűben, amilyen gyorsan csak bírt, majd amikor odaért gazdájához, bebújt a talárja alá. Abraxas csak egy pillantást vetett rá, majd Violettára, és fejcsóválva játszott tovább. Már százszor megfenyegette Harryt, hogy csináljon valamit a baglyával, de a fiú akkor sem beszélte volna le Violettát a kígyóvadászatról, ha tudta volna. Úgy gondolta, épp itt volt az ideje végre, hogy valaki jól móresre tanítsa az elkényeztetett Iphygeniát, ha már a gazdája képtelen rá.

Miss Charming vágott át ekkor az udvaron, és tekintete egy hosszú pillanatra összeforrt Abraxaséval. Amikor mellé ért, tovább akart menni, ám mintha valami nem engedte volna. A fiatal boszorkány szinte harcolt magával, aztán végül feladta, és Harry meglepetésére ő is leült a diáklányok közé a fiú játékát hallgatni. Malfoy elégedett mosollyal nyugtázta a dolgot, és rázendített egy minden addiginál érzelmesebb nótára. Harry jót mulatott magában azon, hogy a fiú mekkora nőcsábász lett, és hogy a messzemenőkig ki is használta hozzá minden adottságát, semmit nem hagyott parlagon heverni. Harry a nevetését persze szintén elfojtotta, mint az ásítást, nehogy Tom megvádolja vele, hogy nem figyel.

Abraxas az évek során igen bátor lett. Amikor például a legutóbbi bűbájtan órán Miss Charming elfordult, hogy pár laza mozdulattal felvarázsolja a tananyagot a táblára, ő galacsinná gyúrt pergamendarabot hajított a tanári asztalra. A boszorkány aztán meglepve szemlélte a küldeményt, amit széthajtogatott. Ám amint végigsiklott a tekintete a fiú által írt sorokon, lángvörösre gyúlt az arca, és elordította magát:

– Abraxas Malfoy!

– Igen, tanárnő? – szólalt meg a fiú ártatlan hangon.

– Kifelé! – kiáltotta Miss Charming, és az ajtóra mutatott. Nem ez volt már az első eset, hogy Abraxas az ajtó előtt szobrozva kellett, hogy kivárja a bűbájtan óra végét. Malfoy fel is állt, és lassan előreballagott, menet közben feltűnésmentesen odavigyorogva a hüvelykujját feltartó Willnek.

– Most nem kapok büntetőmunkát a tanárnőnél? – kérdezte aztán a boszorkánytól.

– Arról ne is álmodj! – csattant fel Miss Charming. Harry bele sem mert gondolni, mi állhatott a mondat hátterében.

– Milyen kár – felelte a fiú lemondóan, és hanyag eleganciával kisétált a teremből.

Harry irigyelte Malfoyt, amiért gondtalanul ismerkedhetett, csajozgathatott, senki nem korlátozta őt az emberekkel való kapcsolatteremtésben, míg neki csak és kizárólag a betegesen féltékeny Tom Denemre volt szabad fókuszálnia. Tom azt is rendszeresen kifogásolta, hogy ő különórákra jár Dumbledore-hoz, és pedzegette, hogy valahogy bújjon ki a kötelezettség alól. Egy újabb ilyen elejtett megjegyzés után határozta el Harry, hogy egy élete, egy halála, most már csak azért is ellátogat a professzorhoz.

Minden második pénteken ment el hozzá, hogy megbeszéljék a Tommal kapcsolatos fejleményeket, és ő már három hete nem hallatott magáról. Pedig nem ártott volna legalább egy baglyot küldenie a férfinek, ha már a szemébe nem tudott belenézni, elvégre a professzor elvállalta a „felkészítését", amiért igazán hálás lehetett volna. Ehelyett még egy köszönömöt sem mondott neki. De ha egyszer annyira feszélyezte a téma...

A soron következő pénteken aztán végre elnézett Dumbledore-hoz. Az ajtajához érve nagy levegőt vett, és bekopogott. Titkon azt remélte, a professzor nem lesz bent, és hogy ő nyugodt lelkiismerettel lézenghet még egy hétig, de a férfi hamarosan kiszólt, hogy „Szabad!". A fiú erre remegő kézzel lenyomta a kilincset.

– Nocsak, Harry – mosolygott Dumbledore odabent, ahogy épp Fawkest etette. – Rég láttalak. Már azt hittem, gyengélkedsz.

– Jó estét, professzor. Nem, nincs semmi bajom.

– Ezt örömmel hallom. És mi járatban vagy nálam? Történt esetleg valami, amiről tudnom kellene?

– Ömm... – Harry képtelen volt kimondani azt, amiért idejött. Mégis, hogy tálalja illendően azt, hogy hát, meghányta-vetette magában a dolgot, és arra jutott, hogy mégiscsak szívesen lefeküdne Tommal, előtte pedig örömmel részesülne egy kis gyakorlati felkészítésben a professzortól. – Igen. Már egy ideje nincs több szórólap a klubhelyiségben – nyögte ki. Maga is meglepődött rajta, miért pont ez jött a nyelvére. Ráadásul ez a téma még köszönő viszonyban sem volt azzal, amiről tulajdonképpen beszélni akart. Most hogy fogja erről átvezetni a fonalat a szexre?

– Igen, még akkor intézkedtem, amikor figyelmeztettél rá, el is felejtettem mondani. Hálás vagyok érte, hogy felnyitottad rá a szemem – válaszolta a férfi. Harry emlékezett, mennyire számonkérő volt Dumbledore-ral annak idején Grindelwald szórólapjai miatt. Most kicsit szégyellte magát, amiért egy ilyen nevetséges dolgot felfújt, és a professzor aztán mégis érdemben foglalkozott az üggyel.

– És... hogy kerültek be az iskolába? – kérdezte.

– Sikerült kinyomoznom, hogy az egyik házimanó csempészte be őket a házakba az éjszaka leple alatt.

– Mi lett a házimanóval?

– Megpróbáltam felelősségre vonni, de ő azt mondta, hogy csak Grindelwaldnak tartozik elszámolással, majd egyszer csak dehoppanált.

– De hát a Roxfortban nem lehet hoppanálni, sem dehoppanálni – mondta erre Harry; még emlékezett Hermione szavaira.

– Varázslóknak nem is. De a manók mágiája képes olyasmire is, amire a miénk nem.

– Értem – válaszolta a fiú, és örült, hogy sikerült keresztbe tenniük Grindelwaldnak, még ha egy ilyen apróság formájában is. Aztán megint eszébe jutott, hogy miért van itt, és ettől elpirult. Hirtelenjében azt sem tudta, mit mondjon, így egy pár percnyi kínos hallgatás vette kezdetét. A fiú rá sem mert nézni a professzorra, helyette inkább a kis zöld porcelán szárnyasgyíkot nézte a könyvespolcon. Teljesen élethű volt.

– Ezért jöttél ma ide, hogy ezt megbeszéljük? – kérdezte Dumbledore, és érdeklődőn nézegette a fiú arcát. Harry rápillantott. Ettől a fürkésző tekintettől mindig zavarba jött – most sem volt ez másként.

– Nos, nem egészen – bökte ki, aztán vett egy mély levegőt, és minden mindegy alapon folytatta. – A legutóbbi üzenete...

– Á, igen, amit az egyik iskolai bagollyal küldtem, gondolom, arról van szó – mondta a férfi derűsen.

– Igen, arról – felelte a fiú, és egy torokköszörülés után elhallgatott. A professzor várt egy kicsit, de mivel Harry meg sem bírt nyikkanni, ő szólalt meg.

– Ha esetleg arra jutottál, hogy ezt a... dolgot mégsem vállalod, teljesen megértelek. Tudom, hogy mindenkinél van egy határ, amin túl már nem megy...

– De igen, megy – szólt közbe a fiú. – Gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy megteszem. Különben teljesen feleslegesen jöttem ide vissza, a múltba. Úgyhogy ha még érvényes az, hogy segít nekem ebben, akkor elfogadom a segítségét.

– Igen, még érvényes – válaszolta erre a professzor, és felállt a székéből.

– Köszönöm – motyogta Harry alig hallhatóan, és nem mert felnézni. – Tudom, nem keveset kockáztat ezzel – tette hozzá.

– Voldemort megszületésével többet veszítene a világ, mint azzal, ha elbocsátanák a Roxfort átváltoztatástan professzorát. Viszont az is igaz, hogy a homoszexualitás jelenleg gyógyítandó betegségnek számít, ezért bízom benne, hogy ami e szoba falai közt történik majd, az köztünk fog maradni – szólt a férfi, miközben kiszórt pár nonverbális bűbájt a helyiségre, valamint az ajtóra.

– Köztünk fog, ígérem.

– A téma ellenére persze ez is oktatás lesz majd. Vagy korrepetálás, ahogy tetszik – mondta Dumbledore komolyan.

– Természetesen – felelte a fiú.

– Akkor gondolom, mihamarabb el szeretnéd kezdeni a felkészülést. – Harry nem válaszolt, csak bólintott. – Hát, mit is tanuljunk először? – tanakodott a férfi. A fiúnak lett volna egy-két ötlete, de szinte lebénult, annyira zavarban volt. Nem is nagyon mert még belegondolni, miket fognak majd csinálni itt a tanári szoba rejtekében. Arról is csak halvány sejtelmei voltak, hogyan szerezhet örömet egymásnak két férfi. És most ő ezt a valamit Dumbledore-ral fogja csinálni. Még csak a professzor közvetlen közelében sem állt soha, nemhogy... Hirtelen iszonyú melege lett.

Ekkor a férfi elfordult, és elővarázsolt egy állvánnyal rendelkező, kisméretű táblát. Hosszú, barna haja meglebbent a mozdulat közben. Harry szemét a hajtömeg valahogy jobban magára vonzotta, mint a tábla.

– Először is, talán az lenne a legjobb, ha az alapokkal kezdenénk – mondta a professzor. A fiúnak fogalma sem volt, mit érthetett ez alatt, és hogy ugyan mire kellhet ehhez az elővarázsolt eszköz, de odahúzta magának az egyik vendégszéket az asztaltól, majd fordítva ráült, és rákönyökölt a támlára. Ezután Dumbledore meglendítette a pálcáját, és egy férfialak sematikus rajza jelent meg a táblán. – Íme, az erogén zónák – folytatta, és egy újabb pálcaintésre kis piros pontok is feltűntek az emberkén a legkülönbözőbb helyeken.

„Mi a fene lehet az az erogén zóna?" – kérdezte Harry magában.

– Ezek a pontok azok a helyek az emberi testen, amiknek az ingerlése szexuális izgalmat vált ki. Az ingerlés történhet csókkal, simogatással, lágy vagy erősebb érintéssel. – Harrynek röhöghetnékje támadt, és csodálkozott, hogy képes Dumbledore ilyen komoly maradni. Tudta persze, hogy igazából most is tanóra folyik, de akkor is...

– Akkor vegyük sorra: szemek...

– Szemek? Az meg hogy? – bukott ki a fiúból.

– A szemhéjra adott csók bizonyos embereknél izgató hatású – magyarázta a professzor. Harry inkább arra gondolt, hogy talán a látvány az, ami a szem segítségével izgalmat válthat ki. Például egy hosszú, barna hajzuhatag látványa... – Továbbá: ajkak, nyelv, nyak, kulcscsont, mellbimbók, alhas, combok belső oldala, pénisz, fityma, ánusz, lábujjak – mutogatta a férfi az ábrán a varázspálcájával.

– Mik?

– A nagy lábujj sok embernél érzékeny terület. – Ezt a fiú valahogy nehezen képzelte el, de nem vitatkozott.

– És honnan tudjam, hogy Tomnál érzékeny-e vagy sem? – kérdezte.

– Ezt ki kell tapasztalni. Végig kell próbálgatni mindegyik zónát, először finomabban, aztán erősebb érintéssel.

– De hogyan? Egyszer csak menjek oda hozzá, és mondjam neki azt, hogy „na, add a lábujjadat!"?

– Természetesen nem – mondta erre Dumbledore, és végre először elmosolyodott. – Az ajkakkal szokták kezdeni. Úgy intézed, hogy kettesben legyél vele, és akkor megcsókolod. – Na jó, most már biztos, hogy a professzor totál idiótának nézi, Harry el is takarta az arcát. De ennyi erővel akár rá is játszhatna...

– És azt hogy kell csinálni? – kérdezte tudományos érdeklődéssel. Nem mintha nem csókolózott volna még életében, de a választ kíváncsian várta.

– Mondjuk, először a felső ajkát csókolod meg, aztán az alsót, majd egyszerre mindkettőt, a nyelveddel körözgethetsz rajtuk, be is csúsztathatod a nyelved a szájába, és ott játszhatsz az övével – felelte a férfi türelmesen. A leírástól a fiút forróság öntötte el.

– Na, várjunk, először mit? – értetlenkedett ő.

– Variálhatod az egészet, nem csak egyféleképpen lehet csókolózni – tette hozzá a férfi gyorsan.

– Ez olyan bonyolult – nyafogott Harry szánt szándékkal, és arra gondolt, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha a professzor inkább a gyakorlatban mutatná meg, mit kell csinálni. Lehet, hogy csak elméleti oktatásban részesül majd? Ezt azért sajnálta volna, de nem mert többen reménykedni.

– Nem gondoltam, hogy szükséged lehet rá, de ha szeretnéd, megmutathatom – mondta ekkor Dumbledore. A fiú egy darabig köpni-nyelni sem tudott.

– I...igen, az hasznos volna – nyögte ki végül.

Erre a férfi odalépett mellé. Harry követte a szemével.

– Ehhez fel kellene állnod a székből – mondta a professzor, miután Harry másodpercek múltán is csak bambult rá.

– Öhh, hogyne, persze – ugrott fel erre a fiú, és közben majdnem feldöntötte a széket. Amikor végre felegyenesedett, tekintete egy magasságba került a férfi nyakával, fel kellett néznie. Egészen közelről volt lehetősége most elmélyedni azokban a világoskék íriszekben. Érezni kezdte a férfiból áradó mágiát; hasonlóan erős volt, mint a Tomé.

A professzor ekkor finoman megragadta a fiú állát, és kissé megemelte. Harry nem bírta megfékezni a lábai remegését, de keményen tartotta magát, és még lélegzetet is elfelejtett venni. Amikor Dumbledore ajka lassan hozzáért a szájához, akaratlanul is lecsukódott a szeme, és a szíve őrült kalapálásba kezdett. A férfi megcsókolta a felső ajkát, majd az alsót, olyan lágyan, mintha csak egy tollpehely érintené őket. Harry érezte, ahogy az a bizonyos forróság most alattomosan lefelé kúszik a testében, az ágyéka felé. Nem mert visszacsókolni, elvégre ő kezdő volt, akinek mindent el kell mutogatni, mert magától kettőig sem tud számolni, de legszívesebben beletúrt volna azok közé a lágy esésű, barna tincsek közé, és szorosan magához húzta volna a férfit.

Ekkor Dumbledore megszakította a csókot, és elhúzódott kissé.

– Harry, figyelsz közben? – kérdezte. A fiú kinyitotta a szemét, és úgy vett levegőt, mint egy fuldokló.

– Persze, figyelek – hebegte elhalóan.

– Ennek örülök – válaszolta a férfi. – Ugyanis ebből is lesz majd számonkérés.

Harrynek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy a professzor a száján kéri. Sőt! Már csak az volt a kérdés, hogy mégis, hogy a bánatba koncentráljon a tananyagra, ha maga a tanár tereli el róla teljesen a figyelmét. A férfi aztán megint közel hajolt, és folytatta a csókot. A fiú minden idegszálával megpróbált figyelni, és ez már két másodpercig sikerült is, ám megint magával sodorta az érzések tengere, nem tudott már tovább ellenállni. Amikor Dumbledore nyelve behatolt az ajkai közé, a vérnyomása az egekbe szökött, és álomszerűvé vált minden; szinte szédült, ahogy minden addiginál hevesebben rohanták meg az ingerek az idegszálait. Aztán mintha az egészet elvágták volna egy ollóval.

Amikor Harry magához tért, legelőször is valami kellemesen puhát érzett maga alatt, de mihelyst kitisztult előtte a kép, egy madárfejet látott egészen közelről föléje hajolni, ráadásul fejjel lefelé. Kicsit megrettent a látomástól, és hirtelen azt sem tudta, hol van, de aztán rájött, hogy kit lát.

– Fawkes – nyögte. A professzor gyönyörű főnixmadara vizslatta őt kíváncsian valami karfán ülve.

Ekkor a fiú meghallotta Dumbledore hangját, majd rájött, hogy egy kanapén fekszik a férfi szobájában. Egyből visszatértek az emlékei is. Azoktól az emlékektől pedig megint elvörösödött.

– Nagyon megijedtem, amikor egyszer csak összeestél – mondta a professzor. – Felteszem, talán egy kicsit gyorsabb tempóban haladtunk a tananyagban, mint kellett volna.

Harry szégyellni kezdte magát; hogy volt képes Dumbledore egyetlen csókjától elájulni?

– Nem, nem. Az én hibám. Elfelejtettem levegőt venni... – Ezen a férfi nevetett, és megkevert valamit egy bögrében, amit aztán átnyújtott Harrynek.

– Tessék, ezt idd most meg, jót fog tenni. A főzési tudományom sajnos kimerül ennyiben – mosolygott.

A fiú a professzor aggódó gondoskodásától csak még szerencsétlenebbül érezte magát. Ha ennyitől elájul, mi lesz, ha komolyabb gyakorlati oktatásban részesül majd? Rohammentő fogja utána elvinni? Ránézett a férfire, és megint eszébe jutott, hogy gondolatolvasó – legalábbis a fiú így nevezte magában a műveletet –, ettől pedig még jobban zavarba jött. Felült, egy húzásra felhajtotta a bögre tartalmát – tejszínhabos forró csokoládét –, és feltápászkodott a pamlagról. Minél előbb ajtón kívülre akart kerülni; ennél több szégyent már nem bírt volna aznap elviselni. Azonban amikor felállt, megszédült.

– Csak óvatosan – kapta el Dumbledore a derekánál. – Nemrég még eszméletlen voltál.

Az érintéstől Harrynek megint megélénkült a vérnyomása. Most már mindenképp szabadulni akart, az sem érdekelte, ha négykézláb kell végigevickélnie a folyosón a mardekáros hálóterméig, gondoljon mindenki, amit akar.

– Köszönöm – préselte ki magából Harry a szót. A professzor erre lassan elengedte. – Igazán hasznos volt az óra – mondta még nagy nehezen, aztán elbúcsúzott, és végre kiment. Amikor becsukta az ajtót, nekidőlt és felsóhajtott. Akaratlanul is emlékeibe idéződött ájulásának oka, és nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon; összehasonlíthatatlanul jobb csók volt, mint Chóé meg Ginnyé.

Feltöltöttem nektek egy képet a fiatal Dumbledore-ról, hogy ne az öreg Dumblival képzeljétek el a jelenetet, remélem, így kevésbé sokkoló a fejezet :)