Roxfort, két évvel később.

– Minek bámulod őket? – kérdezte Tom, amikor odament az ablakon kifelé nézegető Harryhez az egyik folyosón. Az udvaron lányok cseverésztek a napsütésben.

– A frászt hozod rám – rezzent össze Harry a hangra, és hátrafordult egy pillanatra. Amaz becsmérlő arckifejezéssel kezdte méregetni a lányokat. Habár az ellenkező nem képviselői imádták Tomot, sőt, egyenesen rajongtak érte, mert magas és jóképű fiú lett belőle – ezt még Harry is elismerte –, ő figyelemre sem méltatta őket. Vonásai keményebbek és szigorúbbak lettek az évek során, ám mindig készek voltak szolidan elragadó mosolyba rendeződni, ha valamelyik professzor elbűvöléséről volt szó, vagy vészjóslóvá válni, ha az aljanép egy tagja került a fiú szeme elé. Az aljanép kategóriába bárki könnyen belecsúszhatott, ha kisebb intelligenciával rendelkezett, mint ő, vagy kiderült róla, hogy mugli felmenőkkel rendelkezik. Harry is gyarapította volna a népes csoportot, de Tom vele kivételt tett, ami csak erősítette a szabályt. Ami a ruházkodást illette, Tom előnyben kezdte részesíteni a fekete színt – illett a személyiségéhez, és jobban mutatott rajta új, prefektusi jelvénye is –, és ez csak jobban kihangsúlyozta sápadt arcszínét. Harry egyszer meg is jegyezte, hogy úgy néz így ki, mint egy hulla – ezt néhány tanszere bánta; „véletlenül" a kandallóban kötöttek ki. Tom ugyanis most már sosem bántotta Harryt ok nélkül, de ha okot érzett rá, akkor nem volt rest bosszút állni.

– Ne haragudj – lökte oda Tom mindennemű megbánás nélkül, és ő is közelebb ment az ablakhoz. – Nos?

– Nos mi?

– Minek bámulod azokat a lányokat? – kérdezte Tom ismét. Harrynek már állt a szőr a hátán ettől az örökös a számonkérősditől, meg attól, hogy a fiú a legváratlanabb pillanatokban volt képes megkérdezni, mire gondol épp. Legszívesebben a képébe vágta volna, hogy semmi köze hozzá, és hagyja végre békén. Most is épp suttyomban jött ide, hogy egy kicsit nyugodtabban bámészkodjon, míg arra várt, hogy Tom befejezze a WC-zést. Ám pechjére lebukott.

– Csak úgy – válaszolta.

– Szóval csak úgy. Tetszenek?

– Éppenséggel nem néznek ki rosszul – terelt Harry.

– Én azt kérdeztem, tetszenek-e.

– Nem is tudom – mondta, mialatt az időközben csinos, fiatal lánnyá serdült Evelynt nézte szórakozottan, ahogy barátnőjével, Immanával nevetgél. A lány ekkor felpillantott, és amikor észrevette Harryt az ablakban, rámosolygott. Erre ő is visszamosolygott, de már meg is bánta, mert ahogy oldalt pillantott, látta, hogy Tomnak kicsire szűkült a szeme, úgy követte ő is tekintetével a lányt. Közben Immana is felnézett, de ő Tomot kezdte álmodozva nézegetni.

– És szívesen járnál is vele? – kérdezte Tom halkan.

– Miért ne? – bukott ki Harryből véletlenül. Érezte, hogy veszélyes vizekre evezett. Tom féltékenységéből már kapott egy kis ízelítőt pár éve, és nem volt kedve hozzá, hogy újból megtapasztalja a dolgot. Mégsem bírta visszafogni magát; már második éve élt úgy, mintha szabályosan a fiú tulajdona lenne, és annak dacára, hogy próbált mindent jól csinálni, Tom pokoli féltékenysége megint lángra lobbant.

Ez az újkeletű féltékenység valójában már az árvaházban elkezdődött, a nyáron. Harry nem bírta megállni, hogy ne legeltesse a szemét a nagyobb lányokon, aztán végül már szinte minden formásabb feneket megbámult, akárkihez is tartozott. Hiába, már huszonegy éves volt, és nem bírt többé megálljt parancsolni a hormonjainak. Eddig összesen csak két lánnyal csókolózott életében; Ginnyvel és Chóval, de ezek az élmények is már több mint öt évesek voltak. Vágyakozva idézgette fel magában ezeket az ügyetlen csókokat, még annak ellenére is, hogy nem nagyon váltottak ki belőle számottevő hatást. A hosszú évek során a végsőkig visszafogta magát, de most már úgy érezte, egy kalitkában él; Tom aranykalitkájában, amiben ott volt mellette maga Tom is, hiszen a megállapodás szerint ő sem barátkozhatott, és ehhez furcsamód tartotta is magát. Azonban amint figyelmes lett rá Tom, hogy ő elkezdett fenekek iránt érdeklődni, megint kibújt belőle a kisördög; undok lett, mint még soha, gonosz, kétértelmű megjegyzéseket tett, és Harrynek megint eltünedeztek a dolgai. A lányok egyik napról a másikra kerülni kezdték, aminek az volt az oka – mint később Harry kiderítette –, hogy azt hitték, lapostetűje van. A fiú erősen gyanakodott Tom közbenjárására, mert amikor Mrs Cole elkapta őt, hogy megmossa a haját egy irgalmatlanul büdös tetűirtóval, a fiúnak elégedett vigyor jelent meg a szája sarkában ennek láttán. Harry már alig várta, hogy visszamehessen a Roxfortba, és cafatokká verje a boxzsákot. Ennek hiányában csak a párnáját tette tönkre.

Pedig Harry kötelességtudóan és fájó szívvel meg is szabadult a barátaitól, már harmadévben. Myrtle-től volt a legkönnyebb; elég volt párszor látványosan ásítania, amikor a lány mesélt valamit, meg elfelejtenie meghívni a köpkőpartikra, és Myrtle már vette is a lapot. Csak néha rohant el sírva, amikor meglátta Harryt a folyosón, de egyébként nem okozott problémát.

Hagrid esete már kicsit bonyolultabb volt, mert a nagydarab srác mindig odament hozzá, és ugyanolyan lelkesedéssel kérdezgette őt a következő parti időpontjáról, hiába talált ki a fiú mindenféle átlátszó kifogásokat. Harry még veszekedést is provokált, de amikor már semmi sem használt, összeszedte magát, és kigúnyolta a származása miatt. Ennek végül meglett a hatása; Hagrid nem kereste többet. Harry később magányos perceiben sokszor idézte fel a fiú értetlen és csalódott tekintetét.

Steve viszont lerázhatatlan volt. A fiú már úgy bevette magát a Mardekárba, hogy második otthonának tekintette, és ő hiába eszelt ki válogatott sértéseket, szemétkedéseket, nem lehetett onnan kiűzni. De Steve sokadik éve edződött már a mardekárosokon, így várható volt, hogy Harry próbálkozásai könnyedén leperegnek róla. Se kiabálás, se trágár szidalmak nem segítettek, mert a fiú csak nevetett, és ugyanúgy viselkedett, mint addig. Amikor aztán Harry megmondta neki, hogy nem barátkozhatnak többet, csak hümmögött, majd megkérdezte, vajon mi lesz az ebéd. Harry végül feladta, és simán levegőnek nézte. Ettől függetlenül Steve ugyanúgy a Mardekár asztalánál étkezett, és a megszokott klubhelyiségben tanult továbbra is.

A hollóhátas fiút különösen megviselte a háború. Járatta a Reggeli Próféta elődjét, a Krónikást, ami időnként a muglik világából is szolgált hírekkel, mert Steve szomjazott az újabb és újabb információkra, és minden híren kellően elszörnyülködött. Mindenről tudni akart, ami a világban történik, pedig csak önmagát kínozta ezzel. Az egyik reggelen, miközben Steve olvasott, az arcszíne sápadt szürkévé vált, és a fiú nem folytatta tovább a reggelijét. Harry egyből sejtette, hogy megint valami háborús eseményre akadt, már csak az volt a kérdés, hogy Grindelwald vagy a muglik harcáról szólt-e a cikk.

– Jól vagy? – fordult feléje Harry, miközben egy minivirslit falatozott. Ötödévben még szinte nem is szólt a fiúhoz, de most nem tudta megállni.

– Mi? Ja, igen, persze – felelte a másik, de talán azt sem tudta, mire válaszolt.

– Biztos? Teljesen elsápadtál. Már megint valami háborús beszámolót találtál?

– Öhh... Igen. De ez most... más – nyögte Steve, mire Harry kitépte az újságot a kezéből. Alig lelte meg, min akadhatott ki barátja, mígnem az egyik oldal alján meglátott egy apró betűs cikket, ami a mugli háború újabb fejleményeit taglalta, valamint azt, hogy milyen célokat szolgálnak a koncentrációs táborok. Az újságíró varázsló azt is megemlítette, mely népcsoportok részére lettek ezek a helyek létesítve, valamint egy becslés is szerepelt az eddig elhurcoltak számáról. Sötét jövőt jósolt az író a nevezett népnek arra az esetre, ha nem a szövetségesek nyerik a háborút.

Amikor Harry megint felpillantott az újságból, Steve már nem volt ott. A fiú még látott egy lebbenő talárt és egy világosbarna üstököt a kijáratban. Ő is felpattant a helyéről, és Tom rosszalló tekintetétől kísérve Steve után eredt. Tudta, hogy ezzel kivívta Tom haragját, de most nem érdekelte, mit gondol. Steve a pincék felé vette az irányt, aztán eltűnt a Mardekár klubhelyiségében. Harry kitartóan üldözte; tudta, hogy egy ilyen hír elolvasása után a fiú mennyire kiborulhatott. És valóban; Harryék hálótermébe menekült, úgy vélhette, ott jól elbújhat a kíváncsi szemek elől, most, hogy magányra vágyik. Senki nem is volt bent, üres volt a helyiség, nyugodtan behúzódhatott az egyik sarokba.

– Steve! – ment oda hozzá Harry. Amaz nem válaszolt. – Steve, figyelj, eddig is tudtad, hogy ez megy. Min változtatott még egy cikk elolvasása?

– Persze, hogy tudtam, mi mehet már egy ideje, de ez a cikk... olyan brutálisan nyersen írta le a valóságot, mint még előtte semelyik – mondta a fiú fojtott hangon. – Mi lesz, ha tényleg nem mi nyerünk? Vagyis nem az az oldal, ahol a mi országunk muglijai is állnak?

– Hát... azt nem tudom. De gondolom, ez a varázslótársadalmat nem annyira érinti. A varázslók meg tudják védeni magukat – szajkózta a Dumbledore-tól hallott mondatot, bár már annak idején sem hitte el igazán.

– De a muglik többen vannak, és... és nem lehetünk örökké résen. Mi van, ha valahogy meglepnek minket, vagy feltalálnak valamit, vagy szert tesznek valamire, ami akkora hatalmat ad nekik, mint a mi varázserőnk, vagy még nagyobbat? Már ez a sorozatos győzelem is gyanús. – Harry szinte rosszul lett; a fiú rátapintott a lényegre, habár nem tudhatta, mekkora igazság van abban, amiket mond.

– Ennek a valószínűsége egyenlő a nullával – hazudta. – És nem tudom, minek támadnának ránk, varázslókra. Ez eddig sem fordult elő, nem is tudnak a létezésünkről.

– Nem miránk, varázslókra – felelte Steve ingerülten. Harry meglepődött a hangján.

– Hát kire? Az előbb azt mondtad, hogy...

– Miránk,... – A fiú csak némán tátogta a következő szót, és kétségbeesve nézett Harryre, aki hirtelen meg sem bírt szólalni.

– Én... nem tudtam... ne haragudj – hebegte zavartan. Sosem gondolta volna, hogy a fiú is közéjük tartozik, bár a vezetéknévből azért következtethetett volna Steve származására. Az is lehet, hogy mindenki tudta ezt rajta kívül, csak ő maradt ki minden nyílt titokból.

– Miért haragudnék? Nem tehetsz róla. Senki sem tehet róla. Csak azok a rohadék muglik. Ők fogták el a népem tagjait, ők dolgoztatták őket a végkimerülésig, aztán amikor már semmi hasznukat nem vették, egyszerűen fogták, és ... – Steve nem bírta tovább mondani, az arcán legördült egy könny.

– Itt akkor is biztonságban vagy, ez egy szigetország, és varázslók vagyunk, ezen nem szabad...

– Kit érdekel, mi lesz velem? – kiáltott fel a fiú. – De ha egy ujjal is hozzá mernek érni a szüleimhez... a nővéremhez... – Harry ekkor odalépett Steve-hez, és átölelte. A fiú kétségbeesését látva úgy érezte, már ő is gyűlöli a muglikat.

Ekkor ajtónyikorgás hallatszott; Tom lépett be a helyiségbe. Amikor meglátta a jelenetet, arca megfeszült egy pillanatra, aztán, mintha mi sem történt volna, ellazult megint.

– Nem akarok semmit sem megzavarni, folytassátok csak, amit elkezdtetek – mondta nekik a fiú félelmetesen nyájasan. – Csak egy könyvért ugrottam be, de már megyek is. – Azzal felkapott egy kötetet az éjjeliszekrényéről, és lelépett. Harry azonnal elengedte a hollóhátast, de Steve nem izgatta magát különösebben azon, hogy Tom így látta őket. Ő annál inkább; sejtette, hogy Tom nem egy könyv miatt ugrott be, hanem azért, hogy utána kémkedjen. Akkor a fiú sejtései be is igazolódhattak, hiszen összeölelkezve találta őt valakivel. Harry tudta, hogy lesznek még következményei a dolognak.

Lettek is; Steve holmijai is kezdtek eltünedezni, ami még a kisebbik gond volt. Az már jobban kétségbe ejtette a fiút – és Harryt is –, hogy újabban egyfolytában újságkivágásokat és képeket talált a dolgai közt, amik valami oknyomozó varázsló művei lehettek, és mind a népe kínzásáról szóltak. Minden egyes újabb papír mélyebb elkeseredésbe taszította Steve-et, aki azért alaposan elolvasott minden szerzeményt, sőt, még gyűjtötte is őket, aztán időről időre elővette, és megint elolvasgatta, nem törődve az utána törvényszerűen bekövetkező pánikrohamaival, amik WC fölötti görnyedéssel értek véget. Harry holtbiztos volt benne, hogy ismét Tom keze munkájával áll szemben, és a harag mellett bűntudata támadt. Ugyanakkor nem akarta használni az időnyerőt; abban reménykedett, hogy talán még rendbe tudja hozni a dolgot.

Harry most Evelynt is félteni kezdte, lényegében veszélybe sodorta azzal, hogy Tom orra előtt kezdte stírölni. Ráadásul nem is tetszett neki igazán a lány.

– Miért igen? – kérdezte Tom.

– Mi van?

– Az előbb azt kérdezted, miért ne járnál vele, én meg azt, hogy miért igen. Máshogy kifejezve: mi értelme van egy párkapcsolatnak?

– Jókat kérdezel. Hát, azért járunk valakivel, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, legyen kivel megosztani a gondolatainkat, a bajainkat, az örömünket, ilyenek. – Tom a válaszon csak elfintorodott.

– Erre a célra a barátok is teljesen megfelelnek – mondta. „Persze, bizonyára tudnád is, ha lennének barátaid" – gondolta Harry magában gonoszul.

– De vannak dolgok, amiket egy baráttal nem fogsz tudni megtenni – válaszolta sejtelmesen. Élvezte, hogy Tom erre nem tud mit felelni, és figyelte, ahogy a lány közben bemegy a kastélyba a barátnőivel.

– De igen, meg tudod tenni – szólalt meg végül a másik. Harry hitetlenkedve nézett rá, és nevetett egyet.

– Szerintem nem ugyanarról beszélünk – mondta neki.

– Szerintem meg igen – erősködött Tom. Harry nem tudta, mit gondoljon. Most vajon tényleg ilyen hihetetlenül naiv ez a fiú, ha ilyesmiről van szó, vagy... vagy inkább ő a naiv...?
Kiverte a fejéből a szörnyű gyanút.

– Na jó, én az intim dolgokról beszélek. Olyasmikről, amiket az ember az ágyban csinál valakivel...

– Én is – vágta rá Tom unottan. Harry most valóban naivnak érezte magát.

– Szóval azt mondod, hogy nincs értelme csak emiatt járni valakivel? – kérdezte.

– Igen, azt.

– Tehát inkább a barátaimmal szexeljek? – bukott ki Harryből a kérdés. Remélte, hogy sikerült kellően sarokba szorítania a fiút, és annak ellenére, hogy kicsit tartott tőle, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a kimenetele, legbelül remekül szórakozott. – Steve-vel, Myrtle-lel meg Hagriddal, erre utaltál? – kérdezte ártatlanul, és már alig várta a reakciót. Bár az említett diákokkal már alig tartotta a kapcsolatot, még mindig barátainak érezte őket, ez pedig Tomot nyilvánvalóan dühítette.

– Nem – felelte amaz sztoikus nyugalommal.

– Hát, akkor kivel?

– Nem kell a barátaiddal szexelned. Legalábbis nem kell minddel. Csak az egyikkel – tette hozzá. Itt Harry gyanúja tetőződött.

– És ki lenne kitüntetve ezzel a megtisztelő feladattal? – kérdezte minden mindegy alapon.

– Hát én – válaszolta Tom magától értetődően, rá sem nézve, csak továbbra is kibámulva az ablakon. Harry nyelt egyet.

– Rendben – vágta rá gondolkodás nélkül, szintén a birtokot kémlelve. Azt remélte, Tom azonnal visszakozni fog, ő pedig egy jót röhöghet majd rajta, de rémületére nem ez történt; a fiú lezártnak tekintette a beszélgetést.

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta, és zsebre vágott kézzel tovább indult a következő órájára. Harry nekidöntötte a fejét az ablaküvegnek, és beleverte párszor.

* * *

– Professzor, iszonyú hülyeséget csináltam! – kezdte Harry, amikor berontott este Dumbledore irodájába.

– Mintha ezt már hallottam volna egyszer-kétszer – felelte a férfi beletörődve.

– De most... most felülmúltam magam – tört ki a fiúból.

– Mesélj – nézett rá a professzor, ő pedig elmondta a Tommal folytatott párbeszédet.

– Nos, a helyzet valóban kellemetlen – felelte végül Dumbledore, és egy mosoly kíséretében feljebb tolta orrán a félhold alakú szemüveget. Harrynek nem esett jól, hogy megmosolyogja a szorult helyzetét. A férfi egyből meg is komolyodott.

– Azt hiszem, vissza kellene forgatnom az időt – mondta a fiú. Azóta nem nyúlt a homokórához, hogy harmadévben ellógta a gyógynövénytan órát. Akkoriban úgy használta az időnyerőt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, most viszont már valósággal engedélyt kért rá.

– Tom maga ajánlotta fel ezt, amit elmondtál? Érdekes.

– Igen, valóban érdekes, de én lehet, hogy inkább...

– És mit akarnál mondani neki, miután visszaforgattad az időt?

– Hát, azt még nem tudom. Gondolom, visszautasítanám őt.

– Kérdéses, hogy Tom Denem hogyan viselné ezt... – felelte Dumbledore, az állát vakarva. Harry is elképzelte hirtelen a szituációt, és már egyáltalán nem tűnt olyan jónak az ötlete.

– Na jó, akkor nem hagynám idáig fajulni a beszélgetést.

– A téma egyszer úgyis fel fog majd megint merülni, és akkor sem lesz más a helyzet, mint most. – A professzornak idegesítő módon már megint igaza volt.

– Rendben, akkor ön szerint mit csináljak? – fortyant föl Harry.

– Igazán tudni akarod? – nézett rá a férfi.

– Igen, ezért jöttem ide – felelte Harry, de nem volt biztos benne, hogy a hallottak elnyerik majd a tetszését.

– Szerintem ne forgasd vissza az időt. Inkább tekintsd ezt az eseményt egy lehetőségnek.

– Lehetőségnek mire? – kérdezte a fiú félve.

– Figyelj, Harry, azért jöttél vissza ebbe az időbe, hogy megakadályozd Tom Voldemorttá válását. Ehhez pedig azt találtuk ki, hogy el kell terelned a figyelmét a tanulásról. Amiben, be kell, lássuk, eddig nem értél el nagy sikereket. – A fiú erre a szőnyeg mintázatát kezdte fürkészni, mintha lenyűgözően érdekesnek találná az ismétlődő motívumokat.

– Igen, tudom – motyogta.

– Miért ne vethetnél be valami újat, hogy elérd ezt a célt?

– Professzor, ugye, tudja, hogy miről beszélünk? Arról, hogy Tom le akar feküdni velem! –meredt Harry a professzorra.

– Igen, tudom. És nyilvánvalóan azért akarja ezt, hogy ne mással tedd meg. Ha nem látnád, maga kínálta fel ezzel a lehetőségét egy újabb figyelemelterelésnek. Ha ráadásul sikerülne még meg is kedveltetned vele a dolgot...

– De Tom még csak tizenöt éves! – akadt ki a fiú.

– Alig három hónap múlva tizenhat lesz, ha jól tudom. – Dumbledore-nak mindenre volt válasza.

– Amikor ide visszajöttem, megölni akartam őt, nem szexuális élményekben részesíteni – mondta erre a fiú dühösen.

– A lényegre figyelj, kérlek. A hangsúly a figyelemelterelésen van. De ehhez valóban, hogy is mondjam... élményekben kellene őt részesítened – felelte Dumbledore óvatosan. Harry elvörösödött; még hogy ő élményekben, Tom Denemet. Aztán Steve jutott az eszébe; talán Tom leszállna róla, ha biztos lehetne benne, hogy ő, Harry nem keresi majd máshol az intim élményeket, és egyben másoknak a társaságát. Egy nagyot sóhajtott, aztán egy percre beleélte magát a feladatba. Végül is, nem kell szeretnie ahhoz, hogy lefeküdjön vele, és meg kellett hagyni, hogy a szép arcú, karcsú testű Tom még mindig jobb volt, mintha mondjuk egy visszataszító külsejű valakivel kellene ágyba bújnia, vagy a kígyófejű, vörös szemű Voldemorttal. A kötelező jellegű berzenkedés viaskodott benne a kíváncsisággal; vajon hogy nézhet ki Tom teljesen meztelenül? Még sosem látta őt levetkőzve, mert annyira szégyellős volt a fiú... Jó ég, alig merült föl ennek a dolognak a lehetősége, ő máris ezeken kezd agyalni? Igazából az riasztotta leginkább ebben az egész ötletben, hogy miért nem találja elég riasztónak az ötletet. Hiszen már attól is kiakadt annak idején, hogy el kellett játszania a barátkozást, most meg egyenesen az a feladat, hogy feküdjön le Tommal. Talán már ennyire ki van éhezve szexuálisan, hogy már mindegy lenne, kivel fekszik le, még Tom Denem is jó lesz? Megvizsgálta az érzéseit, és rájött, hogy a válasz: igen. Harry szégyellte magát, amiért ilyen kéjsóvár lett; ezzel már megint maga idézte a saját fejére a bajt.

De ami még jobban megdöbbentette, az az volt, hogy miért nem idegenkedik attól, hogy férfival legyen. Egész addig csak valahol tudata legmélyén lapult meg a tény, hogy igen vonzónak tud találni más hímneműeket is, de most, hogy a beszélgetés kapcsán ez így napvilágra került, valósággal sokkolta Harryt. Jó ég, akkor ő most meleg? Vagy biszexuális? Sosem gondolkodott még el az orientációján, egyszerűen csak mindenfajta filozofálás nélkül azt csinálta, amit a hasonló korú fiúk körülötte: lányok után forgolódott. Olyan volt ez, mint negyedévből ötödévbe lépni; megtette, mert mindenki más is. Aztán amikor a Chóval, majd Ginnyvel váltott csókok nem igazán mozgattak meg benne semmit, hát arra gondolt, talán egyszerűen csak nem a megfelelő lánnyal jött össze. Most azonban, ha csak rágondolt, hogy Tommal vagy Dumbledore-ral...

Aztán még jobban kétségbe esett; részesítse „élményekben" a fiút... Jó vicc, mégis, hogy vigye ezt véghez, ha huszonegy éves kora ellenére még ő maga sem volt senkivel?

– Nos, még ha vállalnám is, hogy megteszem, ami egyáltalán nem biztos, még akkor is vannak bizonyos... nehézségek – szólalt meg.

– Igen? Mik? Mondd csak el nyugodtan – nézett rá a professzor várakozón. Harryt elöntötte a lámpaláz.

– Szóval, az van, hogy... szívesen mondanám azt, hogy részemről nem ütközik technikai akadályba a... dolog, de sajnos... khm... tapasztalatlan vagyok – nyögte ki Harry elvörösödve. Nem szívesen vallott intim titkairól, de úgy találta, egy ilyen helyzetben igazán nem lenne értelme lódítani.

– Értem. Nos, korodból ítélve arra gondoltam, talán van már némi tapasztalatod, de semmi gond – válaszolta Dumbledore. „Ilyen érzés lehet a megsemmisülés" – gondolta a fiú. – Akkor találnod kellene valakit, aki bevezet az ismeretekbe – folytatta a férfi. Harry csüggedten eresztette le a vállát. „Még ez is." Aztán megerőltette magát, és gondolkodni kezdett.

Ki lenne erre a legmegfelelőbb személy? Harry senkiről sem tudott, aki profi lehetett a férfiak közti szerelemben, és akiben ezen kívül még annyira meg is bízott volna, hogy elhiggye róla, nem teregeti majd ki a szennyest. Arra gondolt, bárcsak egy olyasvalakire akadna, mint Dumbledore, aki teljesen megbízható, megfontolt, türelmes, és még jól is néz ki... Habár azt nem tudta, hogy a professzornak vannak-e ilyen jellegű tapasztalatai. A fiú hirtelen akaratlanul is elképzelte őt a szituációban, és a látottak egyáltalán nem voltak ellenére. Valójában már máskor is fantáziálgatott erről, csak elhessegette magától a tiszteletlen képeket. De nem, Dumbledore biztos, hogy soha nem került volna ilyen viszonyba, ahhoz túl jellemes volt. Aztán meg, ha ő tenne is rá utalást, hogy mi lenne, ha tőle szeretne tanulni, hát a férfi holtbiztos, hogy elhajtaná őt a büdös francba.

Ekkor felpillantott; a professzor épp őt nézte, olyan vizslató szemekkel, mintha a fejébe akarna látni... Harrynek ekkor eszébe jutott, hogy a férfi tényleg képes belelátni a fejébe, és az arcszíne rákvörösre váltott. Akkor valószínűleg most is kifigyelte minden gondolatát... Életében nem érezte még magát ennyire kínosan, még akkor sem, amikor véletlenül lehülyézte Dumbledore-t. Legszívesebben eltűnt volna a föld színéről.

– Nekem most... mennem kell. Jó éjt, professzor – nyögte, és kimenekült a szobából, azt sem várva meg, hogy a féri is elköszönjön. Egyenesen a hálókörletébe szaladt, hogy ruhástól bebújjon az ágyába, magára húzza a takarót, és elaludjon; hogy rágondolnia se kelljen, mekkora ostobaságokat művelt aznap. Az időnyerőhöz viszont inkább nem nyúlt; úgy érezte, még talán azt is elrontaná ezen az elátkozott napon.

* * *

Másnap reggel Harry szórakozottan nézelődött a nagyteremben a szalonnás rántottája fölött, és közben az előző nap eseményein őrlődött, amikor a vele szemközt ülő Cedrellára tévedt a tekintete. A lány állát a tenyerébe támasztva könyökölt, és Steve-et nézte ábrándosan, aki viszont szinte ugyanolyan pózban a tanárok asztalánál ülő Miss Charmingot bámulta. A tanárnő ezalatt Abraxas Malfoyjal szemezett kitartóan. Harrynek mosolyognia kellett a fájdalmas szerelmi négyszögön.

Aztán, amikor megérkeztek a baglyok, már fel sem nézett, csak ette tovább a reggelijét; neki sosem érkezett küldeménye. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor egy nagy, barna, iskolai tollas jól belecsípett a kezébe, hogy figyeljen már rá. A fiú értetlenül nézett a madárra, aki erre felemelte a lábát, és feléje nyújtogatta. Harry gyorsan leoldotta róla a kisméretű levélkét, mire a bagoly megkönnyebbülve elrepült. Az üzenet ismerős, szálkás betűkkel íródott, és csak ennyi állt benne:

"Nem hajtanálak el a büdös francba.
Albus Dumbledore"

Harry szíve kihagyott egy dobbanást, de mielőtt a fiú átfuthatta volna még egyszer a levelet, az már porrá is hullt a kezében, mintegy megsemmisítve a bizonyítékot, ezután pedig a por is eltűnt.

– Ki írt neked? – kérdezte tőle Tom, és ő is oda nézett, ahol nemrég még a levélke földi maradványai hevertek. A professzor előrelátása nem volt hiábavaló.

– Csak Dumbledore – válaszolta Harry könnyed hangon. – Most elmarad egy darabig az átváltoztatástan korrepetálás. Nem fog ráérni valami miatt. – A fiú sejtette ugyanis, hogy egy jó ideig nem igen lesz képes rávenni magát, hogy ellátogasson a professzorhoz. Tom valami ilyesmit motyogott erre, hogy „Nagyon helyes", aztán megint a reggelijébe bújt.

Pár perc múlva Harry már azon tűnődött, nem csak képzelgés volt-e egyáltalán ez az egész levél dolog. Mindenesetre, ha az is volt, igen gyönyörű képzelgés volt.