A megváltozott közhangulat már a Roxfort Expresszen érződött. A diákok nem csevegtek annyit, mint szoktak, halkabban is beszéltek, és Harry fülét gyakran megütötték a „London", „bomba" és „háború" szavak. Mindenki feltűnő szótlanságban szenvedett; túl közel volt még a bombázás emléke, és azok, akik ráadásul a fővárosban laktak – Steve és Malfoy – különösen mogorvákká váltak.

A házakba osztási ceremóniát Harry szinte félálomban vészelte át, látott ilyet ezelőtt számtalanszor, és kezdett a fiú már olyanná válni, mint Ron; csak a vacsorára bírt gondolni – barátja emlékétől fájdalmas kis rándulást érzett a mellkasában.

– Millwood, Myrtle! – szólt a Teszlek Süveg, és az ismerős név hallatán a fiú felpillantott. Egy rettenetesen félszeg kislány evickélt ki a székhez; olyan szemüveget hordott, mint a szódásüveg alja, sötétbarna haja két copfba volt fogva, és szinte a fél arcát eltakarta hatalmas frufruja. Arca azon részét viszont, ami kilátszott a hajból, gazdagon borították pattanások. A lány menet közben megbotlott a saját lábában, mire halk kuncogás hullámzott végig a jelenlévő több száz diákon. Ő kis híján elsírta magát. Amikor odaért a süveghez, remegő kézzel a fejére húzta, de az nagy volt rá, így elnyelte az egész fejét. Erre már hangosabb nevetés morajlott fel.

– Hisztis Myrtle! – szaladt ki Harry száján, ahogy ráismert a lányra, de egyből meg is bánta; a mellette ülő Malfoy ugyanis meghallotta, mit mondott, és egy elismerő, egyben cinkosul gonosz tekintetet villantott rá, majd rögtön oda is súgta Willnek a tetszetős gúnynevet, hogy adja tovább.

– Hollóhát! – kiáltotta a süveg. A lány gyorsan megszabadult a fejfedőtől, és sietősen a háza asztala felé iramodott. Már majdnem sikerült célt érnie, amikor pechjére megint elbotlott, és ezúttal végig is vágódott a kövön, a diákokból pedig immár feltartóztathatatlanul tört ki a kacagás, amit Dumbledore egy helytelenítő nézéssel csitított el. Harry csak annak örült, hogy szerencsétlen Myrtle nem a Mardekárba került, ott ugyanis garantáltan halálra szekálták volna.

Hamarosan egy Eileen Prince nevű, sápadt, beesett arcú lány ment ki a süveghez. Soványságát még jobban kihangsúlyozta sűrű szemöldöke, meg fekete haja, ami zsíros függönyként keretezte barátságtalan ábrázatát. Harry egyből tudta, ki ez a lány, és egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy a fejfedő azonnal a Mardekárba osztotta. Újabb „ismerős" – sóhajtott, és savanyúan gondolt Piton professzorra.

Vacsora után a fiú fáradtan vonszolta magát le a Mardekárba. A klubhelyiségben aztán tengernyi „Én megmondtam"-os pergamencetlire lett figyelmes, amik szinte ellepték az asztalokat. Grindelwald, úgy látszik, nem vesztegette az idejét; minden lehetséges módon próbálta terjeszteni az igét, és még ide, a Roxfortba is képes volt bejuttatni a szórólapjait, méghozzá most már zsákszámra, bár Harrynek fogalma sem volt, hogyan. Arra kellett gondolnia, hogy talán a diákok közt is vannak szimpatizánsai, mint annak idején Voldemortnak voltak. Észrevette, hogy a gyerekek már nem gyűjtik össze és gyűrik gombócba a papírokat olyan hévvel, mint a bombázás előtt. Sőt, Malfoy például amint elolvasta az egyiket, észrevétlenül a zsebébe is csúsztatta. Ezek a jelenségek még nagyobb aggodalommal töltötték el, és elhatározta, hogy már másnap felkeresi Dumbledore-t, hogy beszéljen vele.

* * *

– Köszönöm, hogy védelmet helyezett az Abszol útra arra az időre, amíg vásárolni mentünk – mondta, miután beszámolt a bombázás idején történtekről, amikor este meglátogatta a varázslót a szobájában.

– Nincs mit – felelte Dumbledore.

– Azonban... feltehetek egy kérdést? – kérdezte Harry félszegen.

– Persze, csak nyugodtan.

– Szóval... miért nem lehet védelmet tenni mondjuk az egész városra? És nemcsak pár órára, hanem sokkal többre?

– Sejtettem, hogy meg fogod ezt kérdezni – mosolygott a professzor fájdalmasan. – Hogy egészen őszinte legyek, nem arról van szó, miért nem lehet, hanem arról, miért nem akarok.

– Én meg ezt sejtettem – vallotta be Harry. – Akkor hát, miért nem akarja megvédeni Londont a bombáktól? – Kérdése egy cseppet számonkérőbbre sikeredett, mint szerette volna, ezért az ajkába harapott.

– Mert azon kívül, hogy ezáltal mi, varázslók, lelepleznénk létezésünket a varázstalan emberek előtt, nem a mi dolgunk megvédeni őket saját maguktól. – A fiú ezen a válaszon rendkívül meghökkent; a semlegesség volt az, ami szerinte a legkevésbé vezethetett célra egy ilyen helyzetben. Most mégis elengedte a füle mellett a két indokot, és arra kérdezett rá, ami még ezeknél is jobban meglepte.

– Szóval a németek vezére egy... mugli?

– Igen, az – válaszolta Dumbledore. – Varázslónak gondoltad?

– Valamiért őt is sötét mágusnak képzeltem, aki mondjuk, kiadja magát muglinak, hogy irányíthassa a többi varázstalant, vagy ilyesmi.

– Nem, ő nem varázsló.

– De hogy tudott varázserő nélkül ekkora hatalomra szert tenni? – kérdezte Harry őszinte kíváncsisággal.

– Ami azt illeti, nem teljesen varázserő nélkül történt a dolog – válaszolta Dumbledore sejtelmesen.

– De hát egy mugliról van szó. Vagy mégsem?

– Igen, arról. – Harry tanácstalanul nézett rá. – Viszont a birtokába került egy hatalmat hozó talizmán. Egy olyan holmi, ami már sok mindenkit hozzásegített a mugli történelem során a győzelemhez és dicsőséghez. – Harry csak csendben figyelt; elenyészően keveset tudott történelemből, és eme hiányosságát nem szerette volna Dumbledore elé tárni. – Martell Károly például negyvenhét csatában győzött kezében a tárggyal. A negyvennyolcadik során kiejtette, és közvetlenül ezután a király meg is halt. Úgy is mondhatnánk, hogy aki ezt az eszközt a magáénak tudja, az a világ urává válik, és az élete védve lesz. – A fiú egy darabig némán emésztgette magában a hallottakat.

– A professzor úr honnan tudja, hogy ez a tárgy most valóban a német vezér birtokában van? – szólalt meg aztán.

– Vannak megbízható informátoraim – felelte a férfi. Harry ebben nem kételkedett. Sőt, egyenesen butának érezte magát, amiért egyáltalán feltette a kérdést.

– A varázslóktól lopta ezt a valamit?

– Nem. Egy mugli múzeumot rabolt ki.

– Egy mit?! Ezt már végképp nem értem.

– Nem csak mi vagyunk képesek varázserejű tárgyakat létrehozni, Harry.

– Akkor ezt mi hozta létre? – kérdezte a fiú, de nem volt biztos benne, hogy valóban tudni akarja a választ.

– Jézus vére – válaszolta Dumbledore egy pár másodperc után. Harry nyelt egyet.

– És pontosan mi ez a tárgy? – tette fel félve az utolsó kérdést.

– A Végzet Lándzsája.

Harry még sosem hallotta ezt a nevet, de a csengésétől borzongás futott végig a gerincén; érezte, hogy nem akármilyen tárgyról van szó. Kíváncsi lett, vajon hogy nézhet ki, mekkora lehet, milyen érzés megérinteni...

– És akkor ez a lándzsa most nála van, ezért egyre nagyobb és nagyobb a hatalma – mondta Harry halkan, már-már vészjóslón. Dumbledore hasonlóan csendesen válaszolt, mintha sejtené, mi fog következni.

– Igen.

– És miért nem állítjuk meg mi, varázslók? – nézett föl Harry. – Hiszen egy muglitól könnyű lenne elvennünk a tárgyat. – Próbálta visszafogni a hangerejét, de nem tudta az indulatait és az izgalmát teljesen leplezni. A professzor egy ideig csak fürkészte őt vesébe látó nézésével, majd nagy sokára megszólalt.

– Nem avatkozhatunk bele a varázstalan emberek dolgába. Mi sem szeretnénk ugyebár, ha valaki akaratunk ellenére irányítana minket.

– De hát a vesztükbe rohannak! – tört ki Harryből. – Ráadásul nekünk is árthatnak, elvégre közös bolygón élünk, nem? Mi lesz, ha egyszer majd még több bombát dobnak le, vagy lakhatatlanná teszik a Földet...

– A varázslók könnyedén meg tudják védeni magukat a muglik fegyvereitől, és egyébként is messze van még az, hogy a Föld lakhatatlanná váljon.

– De ha így haladnak, előbb-utóbb bekövetkezik! Miért ne lehetne a muglikat a saját érdekükben a jó irányba terelni? Simán csak elnézzük, hogy irtják egymást, és pusztítják a bolygót? – nézett rá dühösen.

– Harry, biztos, hogy a mugliktól félsz ennyire? – kérdezte ekkor Dumbledore komoly hangon. Ez a nyilvánvaló bizalmatlanság szíven ütötte Harryt, még sosem tapasztalt ilyet a férfinál, a saját idővonalán sem. Azt azonban legbelül el kellett ismernie, hogy a professzor megérzései nem voltak rosszak; Grindelwald és Voldemort fenyegető rémképe is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen intenzíven érdeklődjön a lándzsahegy iránt. Dumbledore mintha kiolvasta volna ezt a gondolatát.

– Mert ha a varázslókat félted, akkor még egyszer elmondom; meg tudjuk védeni magunkat, emiatt fölösleges aggódnod. Ha viszont arról van szó, hogy valamely sötét mágus ellen használjuk az eszközt...

– Igen, erről van szó! De a kettő egy és ugyanaz! – vágott a szavába Harry. – Amiatt jöttem vissza ebbe az időbe, hogy megakadályozzam egy sötét varázsló hatalomra jutását, és gyilkolászását. Erre mivel kell szembesülnöm? Hogy most is van egy hatalmon, a mugliknál meg egy diktátor uralkodik, és senki nem tesz semmit, hogy leállítsa őket! Szabadon garázdálkodhat ez a Grindelwald is az országban, az emberek pedig egyre jobban behódolnak neki.

– Grindelwald nem terjeszti ki a hatalmát erre az országra, mert én nem engedem – felelte Dumbledore szigorúan.

– És mi van Voldemorttal? – kérdezte a fiú indulatosan.

– Ha ügyesek vagyunk, a lándzsa nélkül is meg tudjuk akadályozni, hogy Tom Denem Voldemorttá váljon.

– Miért ne használhatnánk a lándzsát, ha azzal minden sokkal egyszerűbb lenne?

– Mert akkor mi sem lennénk jobbak, mint ők.

– De miért?! – Harrynek már fogyott a türelme.

– Azért, mert mi is alávetettségben tartanánk másokat, ráadásul egy olyan holmi segítségével, amit csak erőszakkal vagy lopással szerezhetnénk meg.

– De... – próbált Harry közbeszólni, ám a férfi félbeszakította.

– Soha nem fogjuk tudni felszámolni az elnyomást, ha közben mi magunk is elnyomókká válunk.

– De... Amit művelnek, az már... – dadogott a fiú.

– Hagynunk kell, hogy a muglik is elkövessék a saját hibáikat, nem szólhatunk bele.

– Miért nem? Én ezt akkor sem...

– Ezt a témát befejeztük, Harry. Nem kívánok többet beszélni róla – mondta Dmbledore ellentmondást nem tűrve, és Harry abba is hagyta az akadékoskodást. Nem tudta megérteni a férfi álláspontját, de elhatározta, hogy inkább csendben marad, és majd csak valamikor később hozza föl megint a dolgot.

– Később sem – tette még hozzá a professzor, és látszott rajta, hogy őszintén bánja, amiért megemlítette neki a Végzet Lándzsáját.

Ő azonban nem nyugodott bele ilyen könnyen, hogy el kell felejtenie, amit arról a titokzatos lándzsahegyről hallott, és már dacból is utána akart nézni. Annál is inkább, mivel sötét elégtétellel látta, hogy reggel az ebédlőben valóságos bagolyzápor volt. Ha valóban olyan jól meg tudják védeni magukat a varázslók a muglik fegyvereitől, akkor a diákok vajon miért aggódnak ennyire az otthon maradottakért?

Másnap délután, amint vége lett az óráinak, indult is a könyvtárba. Nem kért segítséget Mrs Hexenschusstól, az idős könyvtáros boszorkánytól – amúgy sem nézett ki túl segítőkésznek, hát még ha meg tudta volna, hogy Harry mit keres –, ezért egyedül állt neki felkutatni a témát. A könyvállomány valamelyest kisebb volt, mint a hatvan évvel későbbi jövőben, de így sem bizonyult egyszerűnek eligazodni és találni valamit. Végül mégis a kezébe akadt pár használhatónak látszó könyv, amiket aztán odavitt egy asztalhoz, és egymás után lapozta fel őket.

A Varázslattal felruházott tárgyak és objektumok meg sem említette a lándzsát, a Mágikus ereklyék és talizmánok öt sorral lerendezte, az Ismeretlen eredetű mágiák és varázslatok egy réges-régi példánya pont a legérdekesebb résznél volt olvashatatlanná halványulva, de aztán órák kitartó munkájával talált egy Csoda – a varázslaton túl című semmitmondó külsejű könyvecskét. Ebben bővebben bemutatásra került a tárgy, és még számos fénykép és rajz is szerepelt róla. Harry egyből tudta, hogy megvan, amit keresett. Valósággal megbűvölte az egyik kép, és leült egy hosszú asztalhoz nézegetni.

Egyszer csak arra az érzésre lett figyelmes, mintha valaki mögötte állna. Hátra is pillantott, és Malfoyt meg Willt látta ott őgyelegni. Harry el akarta kerülni, hogy bárki is meglássa, mit olvas, ezért diszkréten bezárta a könyvet, és elment onnan. Kölcsönzés után lesietett a hálókörletébe, beült az ágyába, és a függönyt is összehúzta, úgy olvasott. Nem bírta letenni a művet, pedig nagyban a bájitaltan házidolgozatát kellett volna csinálnia. A kis kötet valósággal magába szippantotta. Egészen részletesen beszámolt arról is, milyen körülmények közt keletkezett a lándzsa mágikus képessége; egy Longinusz nevű római katona döfte bele a kereszten függő Jézusba, hogy megbizonyosodjon róla, meghalt-e. Harry elborzadt a gondolatra.

Arra riadt fel, hogy Malfoy hangját hallja.

– Ömm, figyelj csak, Harry!

– Tessék – szólt ki a függöny mögül.

– Nem bánod, ha itt hegedülök egy keveset a hálókörletben? Odakint a klubhelyiségben mindenki a holnapi házit csinálja, és azt hiszem, nem örülnének, ha most ott játszanék. – Harrynek ettől támadt egy kis bűntudata, hiszen ő még hozzá sem kezdett a dolgozathoz, de Malfoy játéka sohasem zavarta, ezért engedékenyen válaszolt.

– Nem, dehogy bánom, csináld nyugodtan – mondta neki szórakozottan. Abraxas hegedűszólója már nem hagyott kívánnivalót maga után; olyan ügyesen csalta elő a fiú a legfurfangosabb dallamokat is a hangszerből, hogy Harry valósággal csodálta őt ezért.

Közben megint belevetette magát az olvasásba: a könyv szerint olyan történelmi nagyságok kaparintották már meg a lándzsát, mint Szent Péter, Nagy Konstantin, Madarász Henrik és Barbarossa Frigyes. Egy pillanatra elképzelte, milyen érzés lenne, ha az ő kezében lehetne ez a tárgy... Hogy miket vihetne vele véghez, milyen lenne végre győztessé válni; olyan emberré, aki irányítja az életét és még rengeteg más emberét is, nem pedig csak sodródik a véletlenek és a sors szeszélyének kiszolgáltatva. Hosszasan álmodozott hátát a felpolcolt párnának vetve, lelki szemei előtt pedig megannyi naiv ábrándkép bontakozott ki egy boldogabb jövőről, ahol varázslók és varázstalanok egyaránt békében és nyugalomban élhetnek, hála neki...

Violetta csipogása valami nagyon távoli helyről rángatta vissza. A kismadár egy pár bagolytollat hozott a csőrében, és letette őket az ágyra. Most végre kiderült, honnét érkeztek az eddigiek is, ám az már koránt sem volt világos, hogy Violetta miért csinálja ezt. A szemüveg félrecsúszott a fiú arcán, és a teljes zavarodottságából meg bágyadtságából ítélve Harry arra a megállapításra jutott, hogy elalhatott. Könnyedén álomba merült, pedig a bombázás óta ilyesmi még egyszer sem történt meg; talán ki volt merülve, vagy az olvasnivaló volt túl monoton. Gyorsan összecsapta a könyvet, és félrehajította, majd kiugrott az ágyból, hogy felvegye a pizsamáját. Már késő éjszaka volt, mindenki aludt, így inkább ő is rendesen lefeküdt, miután ellátta a baglyot egy kis csemegével, és eldöntötte, hogy majd hajnalban kel fel, és akkor dobja össze a bájitaltan dolgozatot. Magára húzta a takarót, és nagyot szusszant, de hiába várta az álmot, az most már ugyanúgy elszökött előle, ahogy eddig.

A madár csalódottan bámult a csemegére, majd a tollakra, aztán kiröppent az egyik pinceablakon – de csak miután jól belecsípett a Malfoy ágyán alvó Iphygenia farkába.

* * *

Harry egy szép, márciusi délutánon Grindelwald egy újabb dizájnú szórólapját forgatta a kezében az ágyán ülve. Már egy egész nagy halom bagolytoll hevert mellette a lepedőn. Egyszer csak Iphygenia karikázott oda hozzá.

– Van valami nyalánkságod? – kérdezte a kígyócska. Azóta, hogy a Roxfortba került, kétszer olyan vastag lett.

– Nem félsz, hogy el fogsz hízni, csajszi? – kérdezett vissza a fiú.

– Nem – vetette oda Iphygenia lazán. – Na, van valamid?

– Sajnos most nincs nálam semmi. De idejössz egy kicsit? – nyújtotta le Harry a kezét, hogy rámásszon az állat.

– Miért mennék?

– Na, gyere már. Tomról szeretnék beszélni. – A kis hüllő erre persze odament.

– Mondd csak, aznap, amikor legelőször idejöttünk a Roxfortba, és én megszólítottalak, miért nem válaszoltál nekem, Tomnak meg miért igen? – kérdezte Harry. Már régóta meg akarta ezt tudakolni, de még sosem jutott el odáig.

– Azért, hogy ezt megkérdezd! – kuncogott a kígyó, és majdnem elszelelt, de Harry megragadta a farkát, és a magasba emelte az állatot.

– Nem szöksz meg ilyen könnyen!

– Eressz el! – tekergőzött Iphygenia mérgesen a levegőben.

– Csak ha előbb válaszolsz.

– Azért nem szóltam hozzád, mert nem szeretem a töketlen embereket! – vágta oda a kígyó.

– Hát, köszönöm szépen!

– Öhh, úgy értem, nem úgy értem, vagyis... nem vagy töketlen, csak akkor annak tűntél.

– Ez igazán kedves – mondta Harry epésen, mire Iphygenia csüggedten elengedte magát, és onnantól ernyedten lógott fejjel lefelé a fiú kezében.

– Nem akartalak megbántani – mondta Harrynek.

– Jól van, elhiszem – válaszolta a fiú, de a kígyót azért még nem tette le.

– Csak, tudod, Tom olyan más volt.

– Miben volt más? – kérdezte Harry ébredő kíváncsisággal.

– Hát... elsősorban abban, hogy őtőle féltem, és ez valahogy mégis vonzott.

– Féltél, hogy mi lesz, ha nem mész oda hozzá?

– Nem. Azt mondanám, hogy inkább tetszett a dolog. – Harry egy darabig nem szólt semmit, aztán csak ennyit mondott:

– Nők.

– És aztán Tom még abban is más, hogy ő komolyabb... tekintélyparancsolóbb... és magányosabb... – folytatta Iphygenia áhítatos hangon, nem reagálva az előbbire.

– Ez mind rá volt írva aznap?

– Igen.

– Én is magányos voltam, hozzám is odajöhettél volna.

– A magány meg az egyedüllét nem ugyanaz. Te igazából nem voltál magányos, mert képes voltál barátkozni.

– És ő nem képes? Ott van neki Lestrange meg Avery.

– Jó, de ők csak haverok, vagy leginkább rajongók. És amúgy is, nem Tom kereste a társaságukat.

– Csak akarnia kéne, és neki is lennének barátai. De nekem nem úgy tűnik, mintha vágyna bárkinek is a társaságára. Szerintem nagyon is jó neki így – válaszolta Harry.

– Nem fog leereszkedni odáig, hogy ő keresse bárkinek is a társaságát.

Ezt akár maga Tom is mondhatta volna, gondolta a fiú.

– Tehát azt mondod, annyira derogál neki odamenni valakihez, hogy inkább belepusztul a magányba?

– Egyszer már megtette, hogy odament valakihez, de csalódnia kellett, és ez örökre elvette a kedvét a további kísérletektől.

– Nem mondod, hogy Tom Rowle Denem tényleg barátkozni próbált! – röhögött Harry. – És ki volt az áldozat? Elmondta?

– Igen. Te voltál – pillantott fel rá a kígyó.

– Tessék? – rökönyödött meg a fiú.

– Veled próbált meg barátkozni, te szerencsétlen. Többször is odament hozzád, de azt mondta, goromba voltál vele. – Harrynek eszébe jutott, hogy az árvaházban Tom valóban odament hozzá párszor, de azt hitte, a fiú csak idegesíteni akarja.

– Én voltam goromba? Akkor ő mi volt? Egy tányér leves rám löttyintése volt nála a barátkozás!

– Sajnálom, ő ilyen.

– Szóval neki szabad bunkónak lennie, nekem nem? – fortyant fel Harry.

– Ne velem veszekedj, én sem értem őt egészen. Csak próbálom. És azt mondta, lopással is megvádoltad, itt adta fel végleg.

– Mégis, ki hitte volna el azt a mesét az eltűnő tárgyakról, amik aztán az ő szobájában bukkannak fel újra?

– Egy barát... – mondta erre Iphygenia. Harry inkább nem felelt. – Na, meg ott volt az a verekedés, aminek a végén még a pálcáját is elvetted... És ezek után csodálkozol? – pislantott fel a kígyó megint.

– Várjunk csak, már hogy lenne Tom magányos? Itt vagy neki te. Veled mindent megoszt – terelte el a szót Harry a kínos témáról.

– Persze, hogy persze. De ez nem ugyanaz.

– Miért nem? El tudsz beszélgetni vele.

– De én nem vagyok ember. Ráadásul Abraxas a gazdám, még csak nem is ő.

– Szerintem akkor sem vágyik barátra – morogta a fiú.

– De igen – makacskodott Iphygenia.

– Ezt ő mondta? – kérdezte Harry.

– Upsz – mondta erre a kígyó, és elhallgatott. A fiú felnevetett. – El ne merd mondani neki, hogy kifecsegtem a titkát, mert meggyilkol! – nézett rá Iphygenia szigorúan.

– Téged vagy engem?

– Mindkettőnket!

– Téged Malfoy úgyis megvédene. De bízhatsz bennem.

– Bízom. De tényleg ne árulj el. Tom is megbízik bennem.

– Rendben.

– És te sem haragszol már, amiért töketlennek neveztelek, ugye? – kérdezte Iphygenia óvatosan.

– Nem. Igazából nem is haragudtam – mosolygott Harry.

– Akkor most már elengedsz? Kezd a fejembe áramlani a vér.

– Persze – rakta le a fiú a kígyót gyorsan a földre. – Elnézést. – tette még hozzá.

Iphygenia ezután szédelegve elcsúszkált Malfoy ágyáig, aminek föltekergőzött a lábán, majd besiklott a takaró alá, és ott is maradt.

Harry viszont alaposan elgondolkodott a hallottakon, és nem bírta megállni, hogy még aznap tovább ne adjon mindent Dumbledore-nak. Átváltoztatástan korrepetálás címén rendszeresen felkereshette őt, így aztán nem tűnt fel a gyakori látogatása.

– Szóval a kis kígyó szerint Tom magányos – támasztotta össze hosszú ujjait a professzor elgondolkodva.

– És ha Tom tudná, hogy Iphygenia továbbad mindent a háta mögött, valószínűleg soha többé nem vágyna barátra – nevetett Harry.

– Szerintem nagyon is jól tudja – mondta ekkor Dumbledore.

– Hogy? – lepődött meg a fiú, a mosoly pedig ráfagyott az arcára.

– Tom két éve ismeri már a kígyót; tisztában lehet vele, hogy mennyire pletykás, és azzal is, hogy rendszeresen beszélget veled, aki szintén párszaszájú vagy – magyarázta a férfi.

– Akkor... azt mondja, Tom szándékosan juttatta el hozzám ezt az információt?

– Igen, erős a gyanúm.

– De mégis, mi volt ezzel a célja? Barátkozni szeretne velem?

– Valamit nyilvánvalóan akar tőled, a közeledbe próbál kerülni – felelte a professzor. Harry kényelmetlenül kezdett feszengeni a székén. – De nem gondolnám, hogy tényleg barátkozni akar. – A fiú már szánalmasan naivnak érezte magát.

– És van valami ötlete, hogy akkor mit akarhat tőlem?

– Arra kell, gondoljak, hogy talán látja, nem fog tudni uralkodni feletted, sem pedig megtéveszteni téged, mert már ismered az igazi jellemét, azonkívül fél is tőled, ezért most kitalálhatott valami mást.

– Mi mást? Mit?

– Azt nem tudhatom – felelte a férfi. Harry csüggedten görnyedt össze. – Viszont kideríthetjük.

– Hogyan?

– Úgy, hogy megadod neki, amit akar.

– Azaz tegyek úgy, mintha hinnék Iphygeniának, és játsszam el, hogy Tom barátja vagyok? –Harry kissé felháborodott.

– Igen – válaszolta Dumbledore nemes egyszerűséggel. – Csak így tudhatjuk meg, mi a célja.

– Más szóval, önként sétáljak bele a csapdájába! – Harrynek egyáltalán nem tetszett az ötlet.

– Így is fogalmazhatunk – mosolygott a professzor. A fiúnak nehéz lett a szíve, de eszébe jutott, hogy sokkal szörnyűbb dolgokra is el volt szánva annak idején, amikor elhatározta magát az időutazásra.

– Tudom, hogy nehéz dolgod van vele, sőt, emberfeletti erőt igényel, amit csinálsz, és az is, amit most kérek – mondta a professzor komolyan. – De ha közel tudnál kerülni hozzá, több esélyünk lenne rá, hogy véghezvigyük a tervünket. Akkor megpróbálod eljátszani, hogy a barátja leszel? – kérdezte Dumbledore halkan. A fiú gondterhelten ücsörgött egy darabig. Ősöregnek érezte magát hirtelen; a problémák súlya alatt megfájdult a háta, és biztos volt benne, hogy néhány hajszála is megőszült. De nem akarta kihasználatlanul hagyni ezt a lehetőséget, és a professzor előtt sem akart gyengének mutatkozni.

– Igen – felelte végül nagy nehezen. – Megpróbálom.