Harrynek másnap olyan izmai is fájtak, amikről azt sem tudta addig, hogy léteznek. Ha egy erőteljesebb mozdulatot tett, mintha izzó huzalok feszültek volna meg a testében, úgyhogy inkább nem mocorgott annyit, ha nem volt muszáj. A tortúrának viszont meglett az a pozitív hatása, hogy a fiút utána az égvilágon semmi nem izgatta; még arra is viszonylag könnyű szívvel gondolt, hogy bocsánatot kell kérnie Tomtól. Az ominózus cselekedetet reggeli után szándékozott véghezvinni, hogy mihamarabb túlessen rajta.

Étkezést követően Tom még felment a könyveiért, amik az óráira kellettek, és Harry is így tett. Mialatt a másik bepakolgatta a szükséges dolgokat a táskájába, ő oldalt sandítva várt, és úgy csinált, mintha maga is a holmiját rendezgetné – minek során talált benne egy csomó madártollat, amikről fogalma sem volt, hogy kerültek oda, mert nyilvánvalóan nem Violetta néhai tartozékai lehettek, ahhoz túl szépek voltak –, közben azon imádkozott, hogy a négy másik fiú előbb menjen ki a hálókörletből, mint Tom. Szerencsére hamar távoztak. Ezt észrevéve Tom is sietősen el akarta húzni a csíkot; láthatóan ódzkodott attól, hogy kettesben maradjon vele.

Ekkor Harry végre összeszedte magát.

– Várj! – szólt a fiúra.

– Mi van? – nézett rá amaz. Harry nagy levegőt vett.

– Csak... az van, hogy...

– Nem mondtál még ki mindent, ami a bögyödben van? Vagy esetleg még több testrészemet szeretnéd eltörni? – kérdezte Tom fagyos nyugalommal, miközben mélységes gyűlölet lángolt a szemében. Ettől Harry egy kicsit visszatántorodott.

– Én nem, én... én csak...

– Akkor jó, mert órára kell mennem, ha nem haragszol – mondta a fiú, azzal magára kanyarította a táskáját, és már az ajtónál is volt. Harry ezt nem hagyhatta annyiban; egy pálcaintéssel bezárta a fiú előtt a kijáratot. Tom lassan visszafordult.

– Meg kell hallgatnod – nyögte ki Harry, mire a másik mérgesen összefonta maga előtt a karját.

– Hallgatlak. Gondolom, úgysincs más választásom. – Kimért és nyíltan undorodó hangszínezetétől Harryt elővette a lámpaláz. Nyelt egyet, és próbált nem gondolni rá, mi minden múlik azon, sikerül-e úgy előadni a mondandóját, ahogy szeretné.

– Hát, szóval... azt akarom mondani, hogy... bocsáss meg, amiért bántottalak. – Ettől Tom szemöldöke szinte a hajtövéig szaladt a meglepetéstől, de aztán hamar összeszedte magát a fiú, és megint magára öltötte cinikus modorát.

– Azaz bocsássam meg, hogy eltörted az orromat, a kezemet, egy bordámat és felszakítottad a szemhéjamat? Így értetted?

Harry nem tudta, hogy Tomnak milyen sérülései lettek, és ez így elsorolva sokkolóan hatott rá. Ezt tényleg mind ő csinálta volna? Már belőle is szörnyeteg kezd válni? Szégyellni kezdte magát; mégiscsak egy tizenkét éves gyerekről van szó, nem viselkedhet vele így.

– Nem tudom, miért kellene megbocsátanom – folytatta Tom. – És különben is, mit számít neked, hogy megbocsátok vagy sem? Vagy az, hogy egyáltalán mit gondolok.

– Számít, igenis számít... – próbálkozott Harry, de a fiú beléfojtotta a szót.

– Egy közveszélyes őrült vagy, egy kiszámíthatatlan idegbeteg – mondta, de hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak, vagy lesajnálásnak, annál inkább egy árnyalatnyi csodálatnak, amit Harry még aggasztóbbnak érzett, és egyből eszébe jutott, amit Dumbledore mondott neki előző este. Lehet, hogy Tom paradox módon tényleg inkább fel fog nézni rá a tettéért, ahelyett, hogy megvetné?

– Nézd, én rettenetesen sajnálom, ami történt. Elborult az agyam, nem tudtam, hogy mit csinálok, de nem fog előfordulni többé. Ígérem. – Amit mondott, azt komolyan is gondolta, őszintén nézett Tom szemébe. A fiún viszont nem látszott semminemű érzelem.

– Szóval sajnálod.

– Igen – válaszolta Harry. – Tényleg sajnálom.

– Hát, sajnálhatod is – vetette oda amaz, majd megfordult, kiszórt egy Alohomorát, és kiment. Harry összerezzent a visszacsapódó ajtó hangjára. Ez nem jött össze, gondolta. Tom vajon sosem fog majd megbocsátani? Vagy pont az volt neki ellenszenves, hogy bocsánatot kért tőle? Elvégre ő nem úgy működik, mint a normális emberek...

* * *

– Elnézést kértem Tomtól, de elutasította – panaszkodott Harry Dumbledore-nak a következő találkozásukkor. – Elmondtam neki, hogy sajnálom, hogy nem akartam, hogy nem fordul elő többet, de csak annyit felelt, hogy sajnálhatom is, és aztán faképnél hagyott. – A fiú hangsúlyából érződött a hibáztatás, amiért ilyen kínos és értelmetlen szituációnak tette a ki a férfi.

– Remélem, nem gondoltad, hogy egyből megenyhül, ne feledjük, kiről van szó – válaszolta a professzor fel sem nézve papírjaiból. Ez Harry számára hideg zuhany volt. Hát persze, nyilván nem várhatta el Tomtól, hogy csak úgy megbocsásson. Még más sem biztos, hogy azt tette volna, pláne ő.

– Nem, nem is gondoltam, csak mondom... hogy beszámoljak.

– Rendben – nézett fel a férfi. – Mégis azt remélem, hogy sikerült ezzel valami pozitív változást elérnünk. – Harryben rossz érzések törtek föl erre a mondatra.

– Én biztos, hogy elértem változást egy bizonyos akciómmal, de hogy nem pozitívat, az száz százalék. – Erre Dumbledore várakozón támasztotta össze az ujjait, és a fiúra meredt. Harry elpirult, és a cipőjét kezdte nézegetni inkább.

– Mesélj – mondta a férfi.

– Hát, szóval... A dolog ezzel a verekedéssel kapcsolatos. Úgy kezdődött, hogy kikerült a Mardekárban egy hirdetés, amiben fogót keres a csapat. Én akartam az lenni, de közben tudtam, hogy Tom jutott be eredetileg. Meg akartam ezt változtatni; egyrészt már azért is, hogy kiszúrjak vele, másrészt meg hogy végre megint játszhassak. Aztán sikerült, be is kerültem, de csak most jöttem rá, hogy mekkora butaságot csináltam. Tom iskolaelső volt, még úgy is, hogy jelentős idejét lefoglalták az edzések, de most, hogy elcsakliztam előle a posztot, még több ideje marad majd tanulni – nézett a fiú kétségbeesetten a professzorra.

– Akkor nincs mit tenni, valahogy be kell juttatni a csapatba.

– Nem forgassuk mégis inkább vissza az időt? – kérdezte Harry reménykedve.

– Ne. A dolgok nem állnak olyan rosszul, mint amennyire első látásra tűnnek.

– De mégis, hogy juttassuk be? – A professzor itt gondolkodott egy keveset.

– Barnaby Butchert, az egyik hajtót kizárták az iskolai varázslósakk egyletből, ami valóságos trauma volt neki, mert az egész családja nagy sakkozó, és lényegében szégyent hozott rájuk – szólalt meg végül. – Ezután csatlakozott a kviddicscsapathoz a fiú, de ha elérem, hogy visszavegyék az egyletbe, bizonyos, hogy kilépne a csapatból, mert túl sok idejét venné el a két tevékenység. Így megüresedne a helye, és bejuttathatnánk Tomot.

– Ez nagyon jó ötlet! – lelkesült fel Harry. – Tényleg bevetné a befolyását, hogy megmozgassa a szálakat? – mosolyodott el. Tudta, hogy a férfi nem rajong az ilyesmiért, legalábbis idős korára nagyon gerinces jellem lett, ellenben most... Ki tudja?

– Nem szívesen, de ha nincs más lehetőség, muszáj lesz. – Harry még szélesebben elmosolyodott; egyre jobban kedvelte ezt a fiatal Dumbledore-t. – Addig is puhítgasd Tomot – mondta a professzor. Erre a fiú kedveszegetten eresztette le a vállát.

– Jó, majd próbálkozom – morogta.

* * *

– Sikerült! – robbant be Steve egy délután a Mardekár klubhelyiségébe boldogan. A fiú már úgy közlekedett ki-be, mint a saját házába, a legfrissebb jelszót is mindig tudta. Már csak néhány lesajnáló arc fordult felé – többek közt Cedrelláé –, de mostanra mindenki beletörődött a jelenlétébe. Az, hogy a fiút végképp békén hagyták a mardekárosok, nagyjából akkorra volt datálható Harry visszaemlékezése szerint, amikor egyszer véletlenül említésre került, hogy Steve aranyvérű.

– Mi sikerült? – kérdezte tőle Harry, aki épp a házidolgozatát írta átváltoztatástanból. Mióta Dumbledore rápirított, egész szorgalmas lett. Bár maga sem igazán értette, miért akarja ilyen nagyon kivívni a professzornak még az elismerését is, hiszen már úgyis kiderült, hogy hisz neki az időutazással kapcsolatban.

– Sikerült... Sikerült! – Steve alig kapott levegőt, egész odaúton futhatott. – Az önfelhúzós... óra! – rikkantotta a fiú, és felmutatta saját karóráját, közben pedig megejtett egy teljes fogsoros mosolyt. A lányok erre rémülten elfordultak.

– Nahát, gratulálok! – mondta neki Harry őszintén.

– Valójában egy varázslatsorozatot kellett végrehajtanom hozzá, és nem volt mindegy a sorrend, mert ha például a Locomotort szórtam ki az Automotive előtt, akkor nem lehetett meghatározni, hogy mit csináljon pontosan... – Steve ledobta magát Harry mellé, és egészen belemélyedt a magyarázásba, ő pedig figyelmesen hallgatta, holott az égvilágon semmit nem fogott fel belőle. Hiába járta már ki egyszer majdnem a Roxfortot, akkor sem lett volna képes bármit is feltalálni.

Tom is a közelben ült Avery és Lestrange társaságában, de láthatóan nem érdekelte Steve fejlesztése, ellenben Will Piper felállt az asztalától, és odament hozzájuk. Egy darabig csak csendben hallgatta a fiút – de látszott, hogy ő sem ért az egészből semmit –, majd amikor amaz abbahagyta a kiselőadást, megszólalt.

– Ezzel az önfelhúzós cuccal bizniszelhetnél is – mondta. Steve csodálkozva nézett rá.

– Hogy... mi?

– Hát ezzel az órás bűbájjal. Szerintem csomó mindenkinek kéne ilyen varázslat. Meg lehetne hirdetni a faliújságon, kitalálni valami árat, aztán jöhet a bevétel – vigyorgott a fiú. – Persze előtte alaposan le kéne tesztelni, hogy minden óramárkával működjön a dolog, és nem ártana egy jó kis reklámkampány neki. Ha gondolod, lehetek a menedzsered... egy kis jutalékért cserébe. – Megnyerőnek szánt mosolyával még menyétszerűbbnek tűnt. Közben odaért hozzájuk Malfoy is, és érdeklődve nézett egyszer Willre, egyszer a népszerűvé vált órára. Harry el sem tudta képzelni, mi bírta rá a két fiút, hogy barátkozzanak egymással; igaz, mindketten aranyvérűek voltak, de a hasonlóság ezzel ki is merült. Malfoy egy finnyás művészlélek volt, Will pedig leginkább Mundungus Fletchert idézte fel Harryben. Hacsak nem egy jól működő érdekbarátságról lehetett szó.

– A micsodám lennél? – kérdezett vissza Steve.

– A menedzsered – mondta Malfoy. – Az olyasvalaki, aki segít a vevők szerzésében, az eladásban, ilyesmikben. Nem hülyeség – tette még hozzá.

– Ömm, én nem gondolkodtam... eladáson – nézett rá Steve bizonytalanul.

– Neeem? – hördült fel Will. – Bűn lenne egy ilyen tehetséget, mint amilyen neked van, kihasználatlanul hagyni!

– Öcsém, Will, nem is te lennél, ha nem próbálnál meg ezzel is üzletelni – mondta neki Harry nevetve.

– És mi rossz van abban? Pénzből él az ember – rántotta meg a vállát a fiú. – Na, mit szólsz hozzá? – fordult Steve felé.

– Hát ööö, ezen még előbb gondolkodnom kell...

– Akkor jól gondold meg, ez nem rossz lehetőség – tódította Abraxas is. Steve egy kicsit úgy festett, mint a farkasok gyűrűjébe keveredett bárány, és valószínűleg úgy is érezte magát, mert szinte félve nézett fel a két föléje tornyosuló mardekáros fiúra. – Biztosan sokan érdeklődnének, még lehet, hogy én is. Tom, te mit szólsz a dologhoz? – kiáltotta ekkor Malfoy a fiú felé fordulva, mire Avery és Lestrange azonnal odanéztek. Tom olyan tekintettel pillantott fel, mint aki a pokolba kívánja Abraxast, amiért megzavarta legszentebb foglalatossága, a könyvolvasás közben.

– Milyen dologhoz? – kérdezett vissza.

– Hát ehhez az önfelhúzós órához. Téged is biztos érdekelne, nem?

– Nem, engem nem érdekelne – felelte Tom kimérten, és visszabújt a könyvébe.

– És miért nem? – Erre a kérdezett mérgesen nézett fel megint, és habozott a válaszadással.

– Mert nekem nincs mit felhúznom – mondta végül.

Malfoy csodálkozva vonta fel a szemöldökét, és teljesen Tom felé fordult.

– Nincs órád? – kérdezte jó hangosan, hogy mindenki más is hallja, és egy aprót nevetett.

– Nincs – felelte amaz szárazon.

– Nahát, pedig egy karóra nem kerül annyira sokba.

– Nekem igen – Tomon látszott, hogy már nagyon rühelli a párbeszédet, és Harry elkezdett aggódni Abraxasért. Ha tovább feszíti a húrt, akkor hamarosan egészen biztosan érni fogja valami „szerencsétlenség"...

– Ja, tényleg, el is felejtettem, hogy te egy árvaházból jössz – folytatta Malfoy, az árvaház szót alaposan megnyomva, érződjön, hogy mit gondol róla. Tom erre letette a könyvét, és lassan felállt a helyéről. Avery beharapta az alsó ajkát.

– Bizony, így aztán nincsenek gazdag szülei, akik megvegyék neki, de ha ez téged ennyire zavar, hát vegyél neki egyet. Gondolom, úgyis lenne miből – szólt közbe Harry élesen. Erre Malfoy feléje fordult, összevonta a szemöldökét, és úgy mérte őt végig, mintha akkor látná először. Ettől Harrynek szállt el a magabiztossága; valamiért mindig is tartott a fiútól, holott igazából semmi oka nem volt rá. Ekkor azonban legnagyobb meglepetésére Abraxas felnevetett.

– Nem, természetesen nem zavar – válaszolta, majd visszament az asztalukhoz, lehuppant a jegyzete elé, és kuncogva hátralökte hosszú fürtjeit. Harry nevetségesnek érezte magát; ez a Malfoy már megint csőbe húzta. Gyanítani kezdte, hogy a fiúban több van, mint amennyit megmutat magából.

– Gondolkodj az ajánlatomon, nem bánnád meg a dolgot – mondta még Will Steve-nek, aztán követte barátját.

Tom addigra összeszedte a holmiját, és két haverjával együtt a kőfal-ajtó felé ment. Útközben megállt egy pillanatra Harrynél, odahajolt hozzá, és diszkréten odasúgta neki:

– Nincs szükségem rá, hogy megvédj, könnyíts valami más jótékonysággal a lelkiismereteden – mondta, majd a választ meg sem várva kisétált. Harrynek feltűnt, hogy a fiú hangjában megint nem volt neheztelés, és elmosolyodott.

Steve az egész közjátékból szinte semmit nem vett észre; szórakozottan forgatta az óráját a kezében, és magában motyogott valamit Will ajánlatával kapcsolatban.

Pár héttel később aztán ő is kapott egy lila szalaggal átkötött meghívót a Lump Klubba, ezzel a szöveggel:

„Kedves Mr. Rotberg!

Nagy örömömre szolgálna, ha ezentúl önt is szerény klubom tagjaként üdvözölhetném. Holnap este fél nyolcra várom a dolgozószobámban.

Üdvözlettel:
Horatius Lumpsluck

U.i.: Az önfelhúzós órás bűbája nem volt olcsó, de az utolsó knútig megérte."

– Biztos nagyon jó kis klub lesz – mondta Harry az udvariasság kedvéért, amikor elolvasta a levélkét.

– Halvány gőzöm sincs, mi a fenét fogunk ott csinálni, de majd elmesélem, ha érdekel – vonta meg a vállát a fiú. A másiknak erre felcsillant a szeme; ha ő nem is lehet ott, Steve majd beszámolhat róla, hogy mikről beszélgetnek Tomék.

– Igen, érdekel – adta vissza mosolyogva a papírt.

* * *

Dumbledore és Harry fáradozásainak hála időközben Tom is bekerült a kviddicscsapatba, ezt elérni azonban nem volt egyszerű. Hiába került ki a hirdetőújságra, hogy terelőt keresnek, Tom a füle botját sem mozdította, hogy pályázzon a posztra. Harrynek viszont sikerült megtudakolnia Iphygeniától pár döglött egér segítségével, hogy a fiút csak a fogójátékos pozíció érdekli, semmi más, ezért vérző szívvel, de elhitette a csapatával, hogy ő igazából mindig is terelő szeretett volna lenni. Megnézték, hogy produkál, és végül átkerülhetett terelőnek, hogy a fogójátékos poszt üresedjen meg.

Harry tartott tőle, hogy Tomot elriasztja majd a tény, hogy ő is benne van a csapatban, de úgy látszik, nem volt ellene kifogása, mert az újabb hirdetésre végre a fiú is jelentkezett. Harrynek muszáj volt egy kis nyomást gyakorolnia a szervezőkre, hogy nézzék meg őt is, de onnantól már pofonegyszerű volt kigolyózni a többieket. Tom végül bejutott, ő pedig szentül megfogadta, hogy nem csinál többé ekkora vargabetűt.

A fiú bejuttatása a csapatba nagyszerű jótékonyság lehetett volna, amivel Harry könnyíthetett is volna a lelkiismeretén, és akár Tom is megenyhülhetett volna tőle, ám Dumbledore javaslatára el kellett titkolni. Tom még hónapokkal később is undorodva húzta fel az orrát, ha Harry a közelébe került, de a különös balesetek, tárgy-eltűnések, rongálódások teljesen megszűntek. Harry ezt sikerként könyvelte el, és azt is, hogy a titkos edzőterem rendszeres használatától nyugodtabb lett, és nem érzett már akkora kísértést, hogy megtépje Tomot. Ám Harry fejében egy hang – ami valójában a professzoré volt –, minduntalan arra sürgette őt, hogy ne hagyja ennyiben a dolgot, mert a bocsánatkérés még félmunkának bizonyult, látva Tom reakcióját és további viselkedését. Muszáj volt tehát még valamit tenni.

Harry egy szép napon, amikor végre összeszedte a lelkierejét, követte Tomot a mellékhelyiségbe. Miután a fiú bement egy fülkébe, ő benézett minden ajtó alatt, hogy megtudja, egyedül vannak-e, és miután megbizonyosodott, hogy igen, bűbájjal bezárta a kijáratot. Tom hamarosan kijött, vetett rá egy pillantást, aztán nekiállt kezet mosni. Harry fixírozta egy darabig, míg a szavakat kereste, és ez feltűnt Tomnak is.

– Akarsz valamit? – kérdezte a fiú sötét ábrázattal.

– Nos, igen – felelte ő. – Arról van szó, hogy... szóval... Én igazából...

Ezalatt Tom befejezte a kézmosását, aztán teljesen feléje fordult, és érdeklődve nézett rá egyik szemöldökét megemelve. Ettől Harry kissé leblokkolt, de azután összegyűjtötte a bátorságát.

– Azt akarom mondani, hogy... tudom, hogy még mindig haragszol rám. – Tom nem felelt, és semmi változás sem látszott rajta, csak ugyanúgy nézett rá továbbra is. Harry kínosan érezte magát. – És hát szeretném, ha végre megbocsátanád azt, hogy... bántottalak.

– A helyzet nem ilyen egyszerű – felelte Tom, és már mondta volna is tovább, de Harry félbeszakította:

– Szeretném valahogy jóvátenni a dolgot – csúszott ki a száján, de azonnal meg is bánta, mert Tom arckifejezése olyan kedvesen ellágyult a bejelentés hatására, hogy az már egyenesen vészjósló volt.

Másnap a reggelinél, amikor a legtöbben voltak a nagyteremben, Harry egyszer csak felállt a helyéről. Az ennivalójához jóformán hozzá sem nyúlt – egy falat sem bírt lecsúszni a torkán, ami nem is volt csoda azt elnézve, hogy mire készült. Tomra pillantott; a fiú egy bátorító kézmozdulatot tett, ami olyasmi volt, mint amikor a pápa üdvözli golyóálló autójából a híveket, de őrá ennél egy gennyes pattanás is nagyobb bátorító hatással bírt volna.

Aztán Harry nagy lélegzetet vett, és fennhangon előadta mondandóját a mardekárosoknak. Lassan mindenki felfigyelt rá az asztalnál, és egyre nagyobb lett a csend, majd Malfoy irányából egyszer csak felhangzott egy halk kuncogás. Ő ránézett, mire a fiú megköszörülte a torkát, és elnémult. Harry mondókája végén az emberek összenéztek egymással, mozgolódni kezdtek, néhány lány sajnálkozott – a többi szintén kuncogott –, a fiúk pedig még inkább sajnálkoztak, vagy a fejüket csóválták.

Harry körbement az asztalnál, és némelyek beledobtak pár sarlót az elébük tartott erszénybe – Malfoy volt az első, magasról szórta bele a zsebéből kimarkolt összes aprót, hogy mások is jól hallhassák a csilingelését. Steve, aki már az étkezései alatt is a mardekárosok közt tanyázott, egy egész galleont akart beledobni, de Harry nem engedte. Hevesen vitatkoztak egymással egy darabig, míg végül csak belekerült a galleon a szütyőbe. (A Malfoy pénze után ezt volt a legnehezebb elfogadni.)

Aztán Harry tovább ment a griffendélesekhez. Az arca égett, és próbált direkt nem nézni Tom felé, de egyszer véletlenül így is látta, hogy a fiú az asztalon könyökölve, állát a tenyerébe támasztva őt sasolja, és kiválóan szórakozik. A griffendélesek nem voltak olyan önzetlenek, mint a mardekárosok, alig járultak hozzá valamicskével az ügyhöz, ráadásul a lányok még hangosan fel is nevettek, a fiúk gyanakodva méregették, és valaki be is szólt. Harry már nem tudta, hogy annak idején mit kedvelt ezen a házon. „Milyen egy retardált társaság!" – morgolódott, miközben remegő lábakkal a hollóhátasokhoz bandukolt oda. „Nem sültmindegy, hogy Tom haragszik vagy nem? Tényleg egyszerűbb lett volna inkább eltenni láb alól.„ – puffogott. El sem hitte, hogy erre a szégyenteljes Canossa járásra még Dumbledore is az áldását adta. Harry magában mindenféle trágár szavakkal illette őt is.

A hollóhátasok kétkedéssel fogadták a meséjét – a hugrabugosok közben már a nyakukat nyújtogatták, hogy mi folyhat odaát. Szerencsére a tanárok rájuk sem bagóztak, mivel Dumbledore egy történettel lekötötte a figyelmüket. A zseniképző diákjai – ahogy Harry magában a hollóhátasokat hívta –, vagy fel sem figyeltek rá, vagy kellemetlen kérdéseket tettek föl neki, amikből néhányat idegesítően tudálékosan meg is válaszoltak maguknak, a maradékra pedig Harry nem győzött hazugságokat kitalálni, amiket aztán ők egyből meg is próbáltak lebuktatni. „Akkor már inkább a vihogó lányok" – gondolta Harry. Végül ez a ház volt a legsmucigabb; azon a két knúton kívül, amit Evelyn és barátnője, Immana dobott be, mindössze pár sarlót fizetett neki, a griffendélnél is kevesebbet.

A Hugrabug viszont már nagyon várta őt. Amikor a fiú negyedszer is előadta, amit elő kellett, a lányok egyikén-másikán őszinte megrendülés látszott, a fiúk felhördültek, és néhányan szörnyülködve a lábuk közé kapták a kezüket. Tőlük Harry galleonokat is bezsebelt – miközben a griffendéles lányok a háta mögött azóta is rajta nevettek.

– Tessék – nyomta Harry Tom kezébe a pénzzel teli bőrzacskót egy használaton kívüli tanteremben a reggeli után.

– Igazán köszönöm – felelte a fiú.

– Kérésedre most már minden létező roxfortos úgy tudja, hogy egy szörnyű balesetben megsérült a micsodám, és hogy ezen csak egy drága helyreállító plasztikai bűbáj segíthet. Remélem, boldog vagy.

– Jaj, nyugi, a suli fele azt gondolja, hogy biztosan csak elszórtad a pénzedet hülyeségekre, és most kaptál észbe, hogy nem maradt a fontos dolgokra, a másik fele szerint meg biztos elvesztettél valami fogadást. Csak a bugrisok vették be ezt a kamu szöveget. Akarom mondani a hugrabugosok – röhögött.

– Oké, mindegy. Akkor most, hogy szénné égettem magam az iskola előtt, már megbocsátasz?

– Nézd, én tényleg nem értem, miért kell neked annyira a bocsánatom – ezt Harry sem értette –, de csak annyit tudok mondani, hogy az átélt fájdalmakat már nem lehet semmissé tenni, azokra örökké emlékezni fogok – felelte Tom szenvelgő arckifejezéssel. Harry legszívesebben tett is volna érte, hogy ezt igazi szenvedés okozza.

– De talán kárpótolni fog valamelyest ez a tíz galleon. Mert ugye sikerült mindet összekoldulnod? – kérdezte, miközben a súlyát próbálgatta a zacskónak.

– Nos, csak hét jött össze – válaszolta Harry, és arra gondolt, hogy ha Tom valóban annyira félne tőle, mint amennyire Dumbledore állította, akkor most nem feszítené a húrt a végsőkig.

– Egye fene, elengedem azt a három galleont – mondta erre Tom kegyesen. (A professzornak mégiscsak igaza lesz?)

– Hálásan köszönöm – préselte ki Harry a szavakat a fogai közül.

– Igazán nincs mit – mosolygott Tom gúnyosan.

– Akkor most már hajlandó vagy kibékülni velem? – kérdezte Harry, mire Tom úgy tett, mintha erősen gondolkodna, aztán megszólalt:

– Ha neked ez annyira fontos, hát legyen – mondta. Harrynek volt egy olyan késztetése, hogy ennek örömére kezet fogjon Tommal, de legyűrte, és inkább csak bólintott. A másik sem nyújtotta oda a kezét, de elegánsan viszonozta a biccentést.

Harry élete ezután szinte már normális kerékvágásba került – ha normálisnak lehetett nevezni azt, hogy elölről kezdte az iskolát Tom Denemmel összezárva, és lépten-nyomon lányok vihogtak mögötte. Tommal a kviddicsedzéseken muszáj volt egymás közelében lenniük, ezalatt pedig néha már váltottak is pár szót egymással; például miközben együtt mentek ki a pályára meg együtt jöttek vissza, kórusban szidták az ócska iskolai Partwish-okat – de a lezuhant és örökre varázsavesztett darab említését mindketten kínosan kerülték. A fiúval nem szólogattak be és nem tettek keresztbe egymásnak, ami már egész szokatlan volt. Szokatlanul nyugodt, ez a nyugalom pedig nyugtalanítani kezdte Harryt; tapasztalatból tudta, hogy sosem lazulhat el teljesen, mert mindig akkor jönnek a legnagyobb pofonok, amikor nem számít rá. Egy rossz megérzés érlelődött benne; pont olyan, ami akkor jelentkezik, amikor beáll a vihar előtti csönd. De ezt most nem Tom keltette, hanem valahonnét messziről jött. Mérföldekkel messzebbről.