Harry visszament a Mardekárba az alagsorba, és halkan beosont a hálóba, ahol a többiek már aludtak. Tom ágya érintetlen volt; a fiú még a gyengélkedőn lehetett. Harry letette Tom éjjeliszekrényére a fiú varázspálcáját, aztán ő is bebújt az ágyba, úgy, ahogy volt, ruhában, majd magára rántotta a függönyt, és nem akart tudni aznap már semmiről.

Másnap a reggelinél reménykedve figyelte a baglyokat. Azt várta, hátha az ő bögréjébe csapódik bele az egyik iskolai szárnyas egy hosszú, Dumbledore által írt levéllel, de sem hosszú, sem rövid, sem semmilyen üzenet nem érkezett a részére. Időközben befutott Tom is, aki nyúzottan ült le a Mardekár asztalának legtávolabbi végébe, és egy pillantást sem vetett Harryre, csak tüntetően maga elé meredve evett, aztán sietősen távozott. Harrynek eszébe jutott, mit ígért Dumbledore-nak; hogy bocsánatot kér Tomtól, de ez az ígéret nagyon könnyelműnek bizonyult. Fogalma sem volt, hogy álljon oda a fiú elé, és mit mondjon neki. Elhatározta, hogy ráér még ezen töprengeni, Tom nem szalad el úgysem, később is elnézést kérhet még tőle.

Egész nap hiába várt a professzor visszajelzésére, hogy megnézte-e a merengőbeli emlékeket, vagy, hogy mire jutott; elhiszi egyáltalán a történetét, vagy sem, ő pedig egész nap halogatta a Tommal való beszélgetést. Tom sem adott sok lehetőséget a kommunikációra, úgy kerülte őt, mint a leprást, néha már egészen látványosan. A mardekárosok sejtették, hogy mi a helyzet, és Malfoy egyszer röhögve meg is jegyezte, hogy neki mindegy, gyűlölik vagy imádják-e egymást, csak ne akkor birkózzanak, ha ő a közelben van. Dumbledore-tól pedig estig sem jött egy árva üzenet sem. Harry is odamehetett volna a férfihoz, de azzal nyugtatta magát, hogy a professzornak hátha időre van szüksége.

Ez így ment még két napig, egészen a következő átváltoztatástan óráig. A fiú addig napolgatta a bocsánatkérést is, közben pedig attól kezdett tartani, hogy talán Dumbledore el is felejtette az egészet.

Harry az órán Malfoy mellett ült, mert Will megfázás miatt hiányzott – ő legalábbis ezt állította, valójában a sárkányrühes felsőbb éves mardekárosokkal üzletelt valamit –, Steve pedig azért, mert addig bámult Miss Charming után a folyosón, amíg neki nem ment a falnak, így most mindketten a gyengélkedőn voltak. Cedrella persze Steve szégyenletes balesete idején is ott volt a közelben, és sötét elégtétellel somolygott, ami a fiúnak szerencsére fel sem tűnt.

Malfoy egy kicsikét feszélyezte Harryt; állandóan éreztette a környezetével, hogy ő egy gazdag család sarja. Ha valami használtan vett vagy kopott holmira tévedt a tekintete, a szemöldöke megemelkedett, és gúnyos mosoly jelent meg a fiú szája sarkában.

Harry most észrevette, hogy úgy szorongatja legújabb divatú táskáját, mintha valami különösen nagy értékű dolgot őrizne benne, vagy valamit, amit nem akarna, hogy kijöjjön belőle.

– Miért nem rakod le? – kérdezte tőle, de már meg is kapta a választ a táskából kinyúló, villás nyelvecske formájában. – Te jó ég, minek hoztad be az órára Iphygeniát? Rajta akarod gyakorolni az átváltoztatást, vagy mi?

– Dehogy akarom. Megszökött a hálókörletből, a folyosón találtam rá idefele jövet. Csak belegyömöszöltem a zsákomba, és már rohantam is az órára, nem volt időm visszavinni. – Amíg Malfoy ezeket elmondta, addig a kis kígyó már észrevétlenül ki is csusszant, és a földön iszkolt volna tovább. – A mindenségit neki! – kapott utána a fiú, aztán a farkánál fogva visszaemelte az ölébe.

– Most a színek megváltoztatását fogjuk megtanulni – szólalt meg Dumbledore professzor az asztala mögött, miután mindenki letelepedett a helyére. – Legyetek szívesek, nyissátok ki a könyvet a huszonötödik oldalon, és olvassátok el a vonatkozó részt, azután vegyen mindenki egy szál virágot magának ebből a vázából – mutatott az asztalán álló színpompás csokorra.

– Büntetésből neonrózsaszínűre kellene változtatni egy órára vagy kettőre – súgta Malfoy Harrynek Iphygeniára mutatva, és hátralökte gondosan ápolt, hosszú haját. – Bár lehet, hogy még tetszene is neki. – Harry erre elképzelte, mit szólna a dologhoz a kígyócska, és ettől fojtott hangon fölnevetett.

Az olvasás ideje alatt alig bírták megfékezni a kis hüllőt. Ha túl sokáig tartották, rágcsálni kezdte a kezüket, de ha elengedték, akkor egy idő után elbóklászott.

– Te, figyelj már – szólalt meg Harry suttogva. – Ennek nem mérgező a harapása?

– Ez egy Gargantua vigorosus. Amíg kicsi, addig nincs mérge. – Harry még sosem hallott ilyen fajtáról.

– És mikortól lesz? – kérdezte gyanakodva.

– Amikor eléri a másfél métert.

– És mit csinálsz vele azután?

– Fogalmam sincs. Gondolom valami méregtelenítő varázslatot – felelte a fiú sztoikus nyugalommal, és visszarántotta Iphygeniát, aki most meg fölfelé szimatolgatott a nyelvével, a tankönyv irányába.

– Nem kéne neki mégis egy terrárium? Legalább amíg órákon vagy – vetette fel Harry óvatosan, de Malfoy letorkolta, ahogy várható volt.

– Szerinted, ha egy klubhelyiség is kicsi neki, akkor egy terráriumban jól fogja érezni magát?

– Látom, már mindenki végzett az olvasással. Akkor tehát, gyertek ki egy virágért – szólalt meg Dumbledore, és közben őrájuk nézett. Harry egy betűt sem tudott felfogni a fejezetből a kis hüllő miatt, de azért kiment, felkapott egy pipacsot, és már ment is vissza, hogy felváltsa Malfoyt a kígyópesztrálásban. Malfoy aztán gyorsan az ő ölébe lökte Iphygeniát, és maga is kiment egy százszorszépért. Ezután Dumbledore egy orchideát bordó színűből hófehérré varázsolt, közben a megfelelő varázsszavakat és pálcamozdulatokat demonstrálva. Harry a pipacsához egész órán jóformán hozzá sem tudott nyúlni, nemhogy megváltoztatni a színét, annyira lefoglalta az egyre nyűgösebbé váló hüllő. Nem mintha máskor remekelni tudott volna Dumbledore-nál; a fiatal férfi közelében alig tudott bármire is koncentrálni, szétszórttá vált, és határozottan az volt az érzése ilyenkor, hogy zavarban van.

– Nicsak, ott van Tom! – sziszegte a kígyó, amikor a mellettük levő padsorban egyszer csak megpillantotta kedvencét. – Odamegyek hozzá! – mondta, és a fiú lábán keresztülmászva már iramodott is, Harry alig tudta az utolsó pillanatban elkapni.

– Nem mész sehová! – szólt rá a fiú kígyónyelven. A szavai csak halk papírsusogásnak tűnhettek, ám Tom odakapta a tekintetét. Amikor meglátta Harryt a hüllővel küszködni, gonosz mosolyra húzódott az ajka.

– Professzor úr, ide tudna jönni, kérem? – emelte fel a kezét. Harry elvörösödött. Más sem hiányzott neki, mint hogy lebukjon, ráadásul pont Dumbledore-nál. A férfi odament a hátsó sorokhoz, ahol Harryék is ültek. A fiúnak nem jutott jobb az eszébe, berejtette Iphygeniát a talárja alá.

– Nos, mi a probléma? – kérdezte Dumbledore.

– A legutolsó pálcamozdulatot nem tudom, hogy jól csinálom-e – kezdte Tom. Egyik kezében egy kék nefelejcset tartott, aminek pár szirma már vérvörös volt, másikban a pálcáját.

Harry megkönnyebbült egy kicsit. Úgy látszik, Tom csak blöffölt, de ő még nem merte előhúzni a kis dögöt, amíg a professzor közvetlenül mellettük állt. Közben a kígyó, féktelen kalandvágyától fűtve, az új rejtekhelyén is felfedezőútra indult.

– Miért raktál be ide? – kérdezte. – Na mindegy, itt úgysem jártam még. Nahát, mi minden van itt! – ámuldozott, és először a fiú lábán csúszkált egyre feljebb. Harryből kitört a kuncogás, ahogy Iphygenia végigcsiklandozta a belső combját, ám ez úgy hatott, mintha Tomot röhögte volna ki. A fiú is és a professzor is helytelenítően néztek feléje. Ő megpróbálta összeszedni magát, de ez szinte lehetetlen volt, mert a kígyó alig egy milliméterrel haladt csak el aztán a legnemesebb testrésze mellett, hogy utána bebújjon a fiú inge alá. Harry inkább az ajkába harapott, hogy a fájdalom elterelje a figyelmét, és megpróbált valami nagyon szomorúra gondolni. Malfoy, aki közben átlátszóvá varázsolta a százszorszépét lila helyett, idegesen pislogott feléje.

– Azt hiszem, nem kellene a kisujjadat feltartanod, miközben a pálcát fogod – mondta a férfi Tomnak. Harryből erre kitört a nevetés. Most már Dumbledore is összevont szemöldökkel fordult feléje. Iphygenia épp a fiú mellbimbóját nyalintotta meg kíváncsian, Harry pedig ruhán keresztül oda kapott, amerre a kígyó torkát sejtette.

– Azért, mert az egyik társad nem ért valamit, még nem kellene kinevetned – mondta neki a professzor. Ő volt az utolsó, akit Harry meg akart volna haragítani, ezért zavarában még jobban megszorította Iphygeniát, aminek az lett az eredménye, hogy a kicsike, szintén ruhán keresztül, egy jót harapott a kezébe.

– Hülye! – csúszott ki erre Harry száján, de egyből meg is bánta. A hüllőnek szánt megjegyzése megint erősen félreérthetőre sikeredett, Dumbledore pedig nyilvánvalóan meg is hallotta, mert így szólt:

– Látom, a magad feladatához még hozzá sem kezdtél, annyira lefoglalt, hogy a mások munkáját figyelemmel kísérd – mondta neki a férfi, amikor lenézett a fiú érintetlenül pirosló pipacsára. – Óra végén kérlek, maradj itt pár percre, hogy megbeszéljük a büntetőmunkád részleteit. – A hangja mentes volt mindennemű korholó vagy felháborodott színezettől, de Harry ennek ellenére úgy szégyellte magát, hogy legszívesebben elsüllyedt volna. Hamarosan vége is lett az órának. Tom elégedett vigyora még kellett hozzá, hogy tökéletesen szerencsétlennek érezze magát. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a vigyort jéghideg utálat váltotta fel, mikor a fiú egy pillanatra Dumbledore felé tekintett.

Erőtlenül baktatott ki a tanári asztalhoz, miután Iphygenia végre megint belekerült Malfoy táskájába.

– Azt hiszem, nem igazán veszed komolyan a tanulást, Harry – szólalt meg Dumbledore, amikor ő odaért hozzá. A fiú nem válaszolt. – Az órán nem figyelsz oda, nem csinálod meg a feladatokat, a házidolgozatokat összecsapod, és még lógsz is. Nagyon jó eszed van, de lusta vagy tanulni. – Harry nem mert a pár nappal korábbi beszélgetésükkel kapcsolatban kérdezni, pedig megtehette volna. Ebben a környezetben, fényes nappal akkora ostobaságnak tűnt időutazásról beszélni neki, hogy még szinte maga is alig hitte el az egészet.

– Kérlek, ma este nyolckor jelentkezz nálam. A büntetőmunkád az eddig vett átváltoztató varázslatok gyakorlása lesz. Remélem, úgy végre sikerül majd elsajátítanod őket.

A professzor sem ejtett egyetlen szót sem az ominózus témáról, mintha csak valami rossz viccnek gondolta volna a dolgot, amiről még beszélni is nevetséges. Ha Harry eddig érzett is némi esélyt rá, hogy Dumbledore elhiggye a történetét, ez a reménye most végleg szertefoszlott.

– Most már elmehetsz. Biztosan van még órád, nem szeretném, ha lekésnéd. Akkor, nyolckor várlak – mondta a férfi, azzal pakolni kezdett az asztalán.

– Értem – válaszolta Harry, és nyelt egyet. – Ott leszek – mondta még, és miután látta, hogy a professzor már nem foglalkozik vele, elment.

Letörten ment vissza az utolsó órája után a hálókörletébe. Senkivel nem volt kedve beszélni, beült hát az ágyába, behúzta a függönyt, és ott kezdett hozzá az időközben körmére égett házi feladatokhoz. Csak Violetta suhant be hozzá a két függönyszárny közt, a csőrében egy egérrel, ami majdnem akkora volt, mint ő maga. Harry megdicsérte a kis madarat, és már meg is tudta simogatni, mert úgy tűnt, a Roxfortban jól érzi magát, barátkozóbb lett, csak Tomot kerülte el nagy ívben.

A professzor szavai csengtek a fiú fülében, és már csak azért is tanult, hogy enyhüljön a bűntudata. Ezek után végképp biztos lett benne, hogy Dumbledore azért nem kereste meg őt, és azért nem küldött üzenetet, mert képtelenségnek tartja a meséjét. Ez a hűvös tartózkodás is, ahogy órán viselkedett vele, no meg amit a végén mondott – azaz pont, hogy nem mondott –, mind megerősítették benne a hitet, hogy a fiatal professzorral rossz lóra tett. Talán a férfi bizakodó természete majd csak az évek során fog kialakulni, gondolta Harry szomorúan.

Közben a vékony textilen keresztül valami bizarr látomása támadt; mintha egy óriásira nőtt kihúzófilc araszolt volna el előtte a földön. Elhúzta a baldachint, és aztán rájött, hogy Iphygeniát látja, aki neonrózsaszínű bőrrel pompázott.

– Inkább ne is mondj semmit – sziszegte a kígyócska kifejezéstelennek szánt, ám inkább mártíromságot tükröző arccal. Harry csak akkor mert nevetni magában, miután visszahúzta a függönyt.

A klubhelyiségből megint Malfoy hegedűszólója csendült föl. Harry megállapította, hogy a fiú játéka egy év alatt szépen csiszolódott, bár már elsőben sem volt rossz. Megnyugtatóan hatottak a fiúra a kellemes dallamok, és egészen belemerült közben a házikba; egymás után gyártotta a teli pergameneket. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a zene is elhallgatott. Rémülten nézett az órájára; nyolc óra már jócskán elmúlt.

Szitkozódva pattant ki az ágyból; most már végleg elvágta magát Dumbledore-nál. Rohant fel az igazgatóhelyettes szobájába, ahogy csak a lába bírta, közben elgondolkodott rajta, miért is nem forgatja inkább vissza megint az időt. De biztos volt benne, hogy a professzor akkor sem hinné el jobban a történetét, ha másodpercre pontosan érkezne, ráadásul a házidolgozatokat sem volt kedve még egyszer elkészíteni, így aztán annyiban hagyta a dolgot, és az ajtó elé érve bekopogott.

– Szabad! – hallatszott ki Dumbledore hangja, mire a fiú benyitott.

– Jó estét, professzor. Elnézést a késésért – tette hozzá szaporán véve a levegőt. A férfi láthatóan nem örült, hogy Harry egy fél órával később érkezett.

– Az időt, mint olyat komolyabban kellene venned, fiam – válaszolta Dumbledore, a fiú pedig elvörösödött; értette, mire céloz a professzor.

– Úgy lesz, ígérem.

– Azt majd meglátjuk.

– Milyen átváltoztató varázslattal fogunk kezdeni? – kérdezte ezután Harry, és elővette a pálcáját.

– Semmilyennel. Tudom, hogy nagyon is jól ismered az elsős tananyagot, nem a gyakorlása végett hívtalak ide. Ha mégis szükséged lenne rá, az menni fog az én segítségem nélkül is. – Harry nagyot nézett. – A büntetőmunka csak ürügy volt, hogy négyszemközt beszélgethessünk. – A professzor arca komoly volt, és Harry aggódni kezdett.

– Sajnálom, hogy hülyének neveztem az órán! Vagyis nem önt akartam lehülyézni, hanem Iphygeniát! Így hívják Draco Malfoy... akarom mondani Abraxas Malfoy kígyóját. Kiszökött a Mardekárból, és el kellett kapni, de már nem volt idő visszavinni, ezért Malfoy behozta az órára, és el kellett rejteni, ezért én beraktam a talárom alá, ahol is jól belém harapott... – hadarta a fiú.

– Jól van, elhiszem, hogy nem engem akartál illetni ezzel a megnevezéssel – mondta a férfi, és végre egy halvány mosoly jelent meg az arcán. – De nem is emiatt hívtalak ide, hanem a legutóbbi beszélgetésünk miatt. Pedig reméltem, hogy sejteni fogod...

Harry nagyot nyelt, és meglódult a szívverése, egyszersmind rendkívül butának érezte magát. Akkor hát mégis foglalkozott a témával Dumbledore.

– És... mire jutott? Hisz nekem? – kérdezte félve.

– Már miért ne hinnék? – nézett rá a férfi megütközve. – Emlékeket nem lehet hamisítani.

– És ha a jövőben mégis lehet?

– Clearmind első axiómája: hamis emlékeket nem lehet beültetni az elmébe. Második axióma: emléket csak törölni lehet, és azt sem nyomtalanul – mondta a férfi. Harrynek derengeni kezdett valami, amit még annak idején Hermione szájából hallott, és már szánalmasan ostobának érezte magát. – Azon kívül nem tudom, mi okod lenne rá, hogy megtévessz.

– Semmi – mondta a fiú. – Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem; a jövő veszélyben van. Egyedül ön értett hozzá, hogyan kell megfékezni Voldemortot, de 1997 nyarán önt meggyilkolták. Semmi reményünk sem maradt.

– Pedig úgy láttam, a jövőbeli énem világosan elmondta neked, hogy a horcruxokat kell felkutatni és elpusztítani ahhoz, hogy Voldemort megint halandóvá váljon.

– Igen, tudom, de ezek a tárgyak a világ bármely részén lehetnek. Mire sikerülne mindet megtalálni – ha ugyan sikerülne egyáltalán –, addigra ő újakat készíthet, vagy esetleg olyan méretű pusztítást vihet végbe a világban, ami már visszafordíthatatlan.

– Ezért fordítottad inkább vissza az időt – mondta a professzor Harry arcát fürkészve közben. A fiú a világoskék szempártól zavarba jött. Nem is értette miért, hiszen annyiszor volt már alkalma belenézni.

– Igen, ezért. Hogy másképp oldjam meg a problémát.

– Miért pont Tom gyerekkorába utaztál vissza?

– Mert azt gondoltam, hogy egy gyereket könnyebb lesz megölni – válaszolta Harry szégyentől égő arccal. – De rájöttem, hogy egy gyereket a legnehezebb... Még akkor is, ha az Tom Denem. Pedig vállaltam volna a következményeket, bármi is legyen az.

– Jól tetted, hogy nem ölted meg – mondta ekkor Dumbledore.

– Miért? Hiszen így minden ugyanoda tart, ahová eredetileg is. Semmi nem változott meg attól, hogy ide jöttem, nem voltam képes előidézni semmiféle javulást a dolgokban. Teljes kudarcot vallottam.

– Én ezt nem mondanám.

– Hogyhogy? – kérdezte Harry a remény utolsó szalmaszálába kapaszkodva.

– Egyrészt nem váltál gyilkossá – ő erre csak lemondóan legyintett –, másrészt pedig Tom most már nem csak a haláltól fél.

– Hogy? Ezt nem értem – kapta föl a fiú a fejét. – Mitől kezdett még félni?

– Tőled. – Harry hitetlenkedve hallgatta. – Amikor pár napja verekedtél vele, intenzív félelem tükröződött a tekintetében. Ezt semmivel nem lehet összetéveszteni.

– És ez miért jó nekünk?

– Ahogy láttam, Voldemort nem tisztelt soha senkit és semmit, csak a halált. Amitől pedig nem kellett félnie, azt mélységesen lenézte, és azt gondolta, bármit megtehet vele; ilyen módon vált az ország a játékszerévé. – Harry csendben hallgatta a professzort, és megpróbálta értelmezni az elhangzottakat. Nem merte beleélni magát abba, hogy akkor talán mégsem rontott el mindent teljesen.

– Biztos ez, hogy most már tőlem is tart?

– Tom keresztbe tett neked azóta, hogy verekedtetek? – kérdezte a professzor. Ezen Harry elgondolkodott. Be kellett látnia, hogy valóban nem történt azóta semmilyen atrocitás azon a kis blöffön kívül átváltoztatástanon.

– Nem – felelte. – De honnan tudjuk, hogy ez a fejlemény valami pozitív eredményre fog vezetni, nem pedig ahhoz, hogy Tomból még elvetemültebb őrült lesz?

– Ezt nem tudhatjuk, csak reménykedhetünk. Lehet, hogy a fiú innentől fogva fel fog nézni rád, de az is meglehet, hogy el akar majd tenni láb alól. Majd az idő megmutatja – mosolygott a férfi.

– Hát, ez megnyugtató – nyögte Harry.

– Ne aggódj, nem fog az utóbbival próbálkozni.

– Miért ilyen biztos ebben? Hiszen ez egy elmebeteg! Látta az emlékeimet a családjáról; a nagyapjától örökölte a hajlamot! – A fiú egész feldúlt lett.

– Azért nem fog ilyesmit csinálni, mert fél a haláltól – válaszolta a professzor türelmesen.

– Ez meg hogy függ össze?

– Amikor megverted őt, akkor is a gyilkos indulat tört elő belőled, és ő ezt látta. Rajtad keresztül a haláltól fél Tom. – Harry szinte megrendült. Nem gondolta, hogy ekkora hatást ért el Tomnál. Igazából nem is nagyon hitte el.

– És most mit tegyünk? Várjunk, hogy mit forog ki az idő kereke? – kérdezte.

– Nem csak várni fogunk. El kell követned mindent, hogy eltereld a figyelmét a tanulásról. A tudása a másik dolog, aminek a segítségével a többi ember fölé sikerült kerekednie.

– Mégis, hogyan tereljem el a figyelmét? Hiszen fél tőlem!

– Próbálj a közelében lenni, beszélgess vele, küldd hozzá Iphygeniát. A kis kígyó majd szóval tartja.

– Erős a gyanúm, hogy ezek a módszerek még nem fogják távol tartani őt a szeretett könyveitől – csóválta a fejét Harry.

– Nem ronthatunk ajtóstól a házba. Egyelőre ennyivel kell kezdened.

– Egyelőre? – nézett rá Harry rémülten. – Miért, mit kell tennem később?

– Azt majd kitaláljuk – válaszolta Dumbledore sejtelmesen, de Harry gyanította, hogy a férfi fejében már körvonalazódott is valami ötlet, ami neki holtbiztos, hogy nem fog tetszeni. – És végre kérj tőle elnézést. Ez legyen az első. – A fiúnak megint égett az arca. Rá van írva, hogy elmulasztotta megtenni? Aztán eszébe jutott a professzor Legilimencia-tudománya.

– Hát jól van, rendben. Elnézést fogok kérni, és megteszek mindent – sóhajtott Harry.

– Mindenképpen a békességre kell törekedned. Most már viselkedj felelősségteljesebben; az időnyerőt ne használd többé, csak vészhelyzetben. – A fiú szégyenkezve nézett a padlóra. – Apropó, láthatnám ezt a bizonyos szerkezetet, amivel az időutazásaidat véghezvitted? – kérdezte aztán a férfi egy kicsit hezitálva. Harry erre előhúzta az időnyerőt a pulóvere alól, és odamutatta. Dumbledore megigazította a szemüvegét, és alaposan megnézte a kis homokórát.

– Nem akarja elvenni? – kérdezte Harry, és kivette a nyakából az aranyláncot.

– Nem, köszönöm, látom innen is.

– Én nem így értettem – mondta a fiú. Erre a professzor ránézett. – Én visszaéltem vele, sokkal jobb helyen lenne önnél. Kérem, vegye el. – Azzal átnyújtotta. A férfi vonakodott elvenni, de mintha viaskodott volna közben magával. Megbűvölten meredt a szerkezetre, és megremegett az egyik keze, de aztán végül ökölbe szorította.

– Nem, nálam egészen biztosan nem lenne jó helyen – válaszolta határozottan. – Tedd el. – Amikor ezt kimondta, szinte fáradt lett a tekintete.

– Szóval azt mondja, ne használjam többé, ha nem muszáj? – sóhajtott Harry.

– Azt, mert az indulatosságod és ingerlékenységed miatt hajlamos vagy a kiborulásra, ez pedig veszélyes lehet, ha döntened kell.

– Indulatos és ingerlékeny? Nincs semmi bajom! – vágta rá Harry egyből, és enyhén megsértődött a professzor szavain.

– De igen, túlságosan sok a felgyülemlett agressziód, ami persze nem is csoda.

– Majd a kviddicsedzéseken levezetem.

– Nem, ezt nem tudod egy másfél óra seprűn ücsörgéssel levezetni.

– A kviddics nem seprűn ücsörgés! Igazi, kemény sport! – fortyant fel a fiú, amiért becsmérelni merték előtte az imádott sportágat.

– Az ilyen mennyiségű feszültséghez, ami benned van, nem lesz elég.

– Nem vagyok feszült! – kiáltotta Harry, hogy az ablakok is beleremegtek. Dumbledore ezen csak mosolygott, és egy „én megmondtam" tekintettel nézett a fiúra. Harry lehajtotta a fejét; belátta, hogy a professzornak már megint igaza van. – Elnézést kérek, amiért kiabáltam. Tényleg feszült lehetek – motyogta.

– Semmi baj, megértelek. Nem könnyű egy akkora terhet cipelni, mint amekkorát te vettél a válladra, természetes, hogy a félelem és a kétségbeesés néha elhatalmasodik. Ezen szeretnék segíteni, ha engeded.

– Hogyan? – nézett fel a fiú.

– Azt hiszem, elég jó módszert találtam ki arra, hogy egy tizennyolc éves fiú levezesse a fölösleges energiáit. – Ezen Harry kicsit megszeppent, és gyanakodni kezdett.

– Nem mondja el, mi az?

– Gyere velem, és megmutatom – válaszolta a professzor rejtélyesen, és intett, hogy a fiú kövesse őt ki a szobából. Harry utána ment. Együtt elhagyták az irodát, azután a férfi a lépcsők felé irányozta a lépteit. Lementek a földszintig, ott pedig Dumbledore a pincék felé fordult. A fiú már szólásra nyitotta a száját, de inkább nem mert kérdezni, ehelyett mindenféle dolog az eszébe ötlött, hogy vajon az igazgatóhelyettes mégis mit találhatott ki neki. Az igazat megvallva kicsit szorongott; a fiatal professzor nem volt még olyan fegyelmezett és bölcs, mint amilyen hatvan év múlva lett, ki tudja, hogy mit akarhat vele a pincében művelni?

Már egyre mélyebbre jutottak az iskola alatti útvesztőben, ahol ráfordultak egy teljesen kihalt folyosószakaszra. Ide már egy szemernyi fény sem hatolt le, és Dumbledore egy Lumosszal fényt gyújtott a pálcája végén. Harryn úrrá lett az idegesség. Nem mintha nem bízott volna a férfiben, de azért mégis, mit lehet majd egy sötét pincében csinálni? És miért pont ott? Azért ott, hogy senki ne akadjon rájuk még véletlenül sem? Vagy, hogy ne hallatsszon fel hang? Milyen hangoknak nem szabad majd felhallatszani? A professzor nagyon magabiztosnak tűnt, és gyakorlott léptekkel vezette őt. Lehet, hogy nem ő, Harry az első, akit ide hoz? A fiúnak már a torkában dobogott a szíve. Nem volt biztos benne, hogy fel van készülve arra, amit a férfi esetleg javasol majd neki.

Még pár perc gyaloglás után aztán Dumbledore végre megállt, és pálcáját egy ajtóféleségre szegezte. Egy ismeretlen varázslattal ki is nyitotta, aztán világosságot gyújtott az ajtó mögötti helyiségben. Amikor Harry szeme hozzászokott az erős fényhez, és körül tudott nézni, elakadt a lélegzete. Mindenre számított, csak erre nem. Kérdőn nézett a professzorra.

– Na, tetszik? Ez a hely az én titkos búvóhelyem, amit, khm, olyasmi célokra szoktam használni, amilyenre most neked kell – mondta a fiatal férfi széles mosollyal.

Harry a kezébe temette az arcát, és elnevette magát. Ez a szoba volt a legpazarabbul berendezett edzőterem, amit valaha is látott, középen egy szép, megtermett boxzsákkal.