Újra kivágódik az ajtó, most egy férfi ront be rajta. Szintén biztonságiak kíséretében akik megpróbálják lefogni. Egy igazán hosszú este elé nézünk ma.

- A fiamat akarom látni, azonnal!- komolyan kezd elegem lenni a Verstappen családból a mai napra. Leeresztettem a kezemet melyben a papírok voltak, majd az ajtóra meredtem. Be kellene zárnom, vagy el kellene torlaszolnom. Még nem döntöttem el.

- Mr. Verstappen- szóltam oda kellemes de határozott hangon- ugye tudja, hogy ez egy kórház?

- Nem engednek be a fiamhoz- nézett rám, úgy ahogy naponta legalább öt ember.

- Mivel éjjel kettő van? Engedjétek el, azon pedig- mutatok az ajtóra- ha ma még valaki bejön, titeket teszlek ki innen. Ez intenzív osztály, nem átjáróház!- csak bólintottak, tudom, hogy minden szvamat komolyan vették, ilyen dologgal tudják, hogy nem szoktam viccelni. És most sem tettem azt.

- Josh Verstappen vagyok.

- Tudom, a volt felesége bent van a fiuknál. Bemehet de vegyen fel egy maszkot, kérem.

- Köszönöm, és sajnálom doktornő. Milyen állapoban van?

- Rossz, az első huszonnégy óra kritkus, de mindent meg fogok tenni, annak az érdekében, hogy ez a huszonnégyóra is stabil legyen.- vettem elő az egyik legmeggyőzőbb mosolyomat- Különben- fordultam vissza- Sofia Colett Berger.- nyújtottam felé a kezem- sok időt fogunk még együtt eltölteni, higyje el.- elfogadta kezemet majd egy sóhajjal a fia szobája felé kezdett el haladni.

Nem mentem vissza a beteghez, nem lett volna rám ott szükség. Mikor visszatértem az irodámba a nem rég érkezett beteg papírjaival, mindet egyesével néztem át, minden adat stimmel, persze nem egy egészséges emberhez képest, hanem ehhez a betegséghez mérten. Elég nagymértékű ütés érte a fejét, mert nem kis agyrázkódást szenvedett. Mikor leírtam mindent részletesen és leadtam a főápolónőnek, elindultam haza, mert már reggel hét óra volt. A reggeli váltás már rég itt van, és talán már az ellenőrzést is elkezdték. Borult idő van. Kora téli idő, amikor még nem fázik senki sem annyira nagyon, de mégsincs már néha néha melegebb kicsit, mint ahogy az ősszel szokott lenni. Kilépve szétnyitottam az esernyőmet, majd elindultam lakásom felé, ami nincs túl messze a kórháztól. Pár perc séta után, már én is otthon voltam, és a múlt éjszaka eseményein gondolkodtam, közben pedig el is aludtam.

Három órakor a telefonom csörgésére keltem fel.

- Igen, tessék? Dr. Berger.- szóltam bele reggeli rekedt hangon a telefonba, közben felkeltem és elindultam a konyha felé készíteni magamnak egy jó erős fekete kávét, amihez nem szoktam sokszor folyamodni, csak ha nagyon muszáj, de egy ilyen éjszaka után talán két csésze is elkellhet.

- Jó napot doktornő! Elnézést a zavarásért, csak szeretném megtudni, az éjszaka felvett beteg fogadhat-e már látogatókat?- szólt a készülékbe az egyik ápolónő, aki az osztályomon dolgozik az adminisztrációknál.

- Jó napot! Ki is pontosan az akit éjszaka vettünk fel az osztályra?- nem tudtam azonnal pontosan kiről is van szó, ám mire a kihelyezett ápoló megtalálta nekem is eszembe jutott.

- Max Verstappen.

- Ah igen, persze persze, már tudom ki az. Fogadhat látogatókat, persze attól függően, hogy ki is az.

- A húga, Victoria-Jane Verstappen.

- Persze ő bemehet hozzá nyugodtan. És persze minden olyan családtag látogatásához hozzájárulok, aki tudja igazolni, hogy hozzátartozója a betegünknek.- ekkor már a konyhámban ittam a napom első és egyben utolsó kávéját.

- Rendben van. Mégegyszer elnézést a zavarásért!

- Ugyan semmi probléma! Nemsokára én is bemegyek majd, megnézni mi hogy áll az osztályon, utána pedig utazom.

- Akkor a viszont látásig doktornő!

- Viszlát.- bontottam a vonalat, majd elindultam előtúrni a mai ruháimat a szekrényből, közben pedig írtam szeretett fivéremnek, nehogy elfelejtse a nagy családi összejövetelt. Bár szerintem ezt mindenki sokkal szívesebben felejtené el. Főleg mi ketten. Engem mindig minden rokon azzal nyaggat, hogy mikor megyek férjhez. De persze a bátyám se maradhat ki, őt mindig azt kapja meg, hogy mikor hozzá már el a menyasszonyát (aki nincs is neki) egy családi összejövetelre.

- Mond hogy nem a családi akármi miatt hívtál fel, mert nem csak rádcsapom a telefont, hanem le is tiltatom a számodat.

- Hacsak nincs valami menekülési terved, minimum Vietnámba, akkor de az a családi izé miatt hívtalak.

- Hjaj istenem. Arra nekem is kéne mennem, igaz?- hát igen talán ő még jobban rajong ezekért a vacsorákért, mint én.

- Hát állítólag, de most éppen merre vagy? Mert ha éppen nem New York-ban akkor együtt is mehetnénk.

- Egy óra múlva, a The Royals- ban várlak az ebédeddel. Az esti gépre pedig foglalok két jegyet. Már ha van még, ha nincs akkor meg így járt drága édesapánk.

- Akkor ebéd. Egy óra múlva. A The Royals-ban. Oké. Átszállással?

- És még neked van orvosid- morog a  telefonba, mintha nem hallanám- Sof Londonból Bécsbe megyünk, nem New Yorkból Ausztráliába...

- Pedig átszállással hosszabb lenne- persze hogy ez volt az a kulcsmondat, ami megragadta gondolatait. Hosszabb út, kevesebb családi idő, kevesebb családi idő, kevesebb apa, kevesebb apa, kisebb idegösszeomlás. Na igen ez volt a mi fő célunk, ha már egy hétre kárhozatra vagyunk ítélve.

- Cccc- elnevette magát- nem is vagy te olyan hülye, Sof. Mindig jó ötleteid vannak. Na jó, általában, azért ne túlozzunk. Van is egy gép ami átszállással megy. Leszáll Budapesten, de onnan inkább autóval mennék. Vezetsz te vagy vezessek én?- tudja hogy mindig is utáltam vezetni a sok baleset miatt, mert én látom a dolgok másik felén is a sok beteget, akiknek valami maradandó sérülése marad vagy akár meg is halnak...- Hé hugi? Itt vagy? Hé, vezetek én, csak hülyeségből mondtam tudod, hogy én vezetek majd.

- Oké. Mikor megy a gép?

- Elmondok mindent ebéden. Te addig beugrasz mindent elrendezni a munkádban én pedig addig felkelek! Puszi Sof, szia!- bontotta is a vonalat, meg sem várva mit mondok.

Lassan indultam el munkahelyemre, bár szeretek ott dolgozni, de otthagyni egy hétre már nem annyira. Szerencsére Mia át tudta vállalni azokat a feladatokat, melyeket nekem kellene csinálnom. Éppen ő jött velem szembe, mikor beértem a folyosóra. Egy öleléssel köszöntött, majd sietett is tovább mondván sürgős dolga van, de húsz perc múlva beugrik hozzám búcsúzni. Lepakoltam a dolgaimat az irodámba és elindultam az éjszaka felvett beteg szobája felé, mikor be szerettem volna menni velem szemben egy tőlem, még ha csak kicsit is, de magasabb nő állt meg, mivel ő éppen kifelé igyekezett a szobából. Pár másodpercig egyikünk sem mozdult majd ő volt az aki ezt megtörte, és kezét nyújtotta felém:

- Victoria-Jane Verstappen, Max húga.- mosolyogva elfogadtam a felém nyújtott kezet.

- Sofia Colett Berger, Mr. Verstappen orvosa.- a lány úgy nézett rám, mint szinte mindenki, aki valaha is tudta mi az a Forma 1. Nem ugrott be neki honnan ismerős a nevem, de mivel nagyon gondolkodott így gondoltam segítek neki- Igen, az a Berger az apám, a Forma 1-ből.

- Á persze, akkor onnan volt ismerős a név.- engedett meg felém egy halovány mosolyt- Csak szólni akartam, hogy az orvosság ami az infúzióhoz volt kötve lecsepegett.- mutat a háta mögé, ahol a tegnap éjjel már megismert nő is ott ült, az orvosságos üvegcse pedig valóban üres volt már.

- Rendben, akkor majd én leveszem, mennyen nyugodtan vissza, csak hozok egy újat, és jövök én is.

- Kérem ha lehet akkor tegeződhetnénk, persze csak ha magának nem gond.

- Persze hogy nem az, sőt...- a lány egy mosollyal visszafordult a szobába, én pedig elindultam megkeresni, a főáplót, hiszen ő tudja éppen milyen gyógyszert kap melyik beteg. Pár perc után az üvegcse címkéjét olvasva sétáltam be a szobába. A lány és édesanyja éppen valamin vitatkoztak, így nem is vették rögtön észre, hogy visszaérkeztem a szobába. A kiürült üveget kicseréltem egy teljesen újra. A két nő pedig csak akkor vette észre, hogy én is ott vagyok mikor a szemetesbe dobott üres üveg hangos csattanással érte el a kuka alját. Ekkor viszont mindkét nő rám kapta tekintetét, de mikor meglátták, hogy én vagyok az mindketten egy kis mosollyal üdvözöltek. Megnéztem a délelőtti adatokat, amiken minden stimmelt. Ha minden így marad, akkor ma vagy akár holnap fel kéne, hogy ébredjen a beteg. De nem minden alakulhat a statisztika szerint, így talán jobb ha a család erről nem tud.

- Valami baj van doktornő?- nagyon belemerültem a gondolataimba, mert ugyan hallottam a kérdést, de nem fogtam fel...

- Tessék?

- Csak megkérdeztem van-e valami gond. Mert annyira belemerült a papírokba.

- Jaj, nincs, csak gondolkodtam. Sajnálom. Az adatokkal minden rendben, sőt azt is mondhatom kiválóak, a beteg tegnapi állapotához képest.

- Ennek örülünk.- ekkor egy ápoló lépett a helyiségbe, kezében kórlap, lázmérő, tű és minden más ellenőrzéshez szükséges eszköz. Engem szinte észre sem vett, hiszen ahogy belépett éppen mögé kerültem, ám a két hölgy nem volt ilyen szerencsés. A kis termetű ápolónő igazán forrófejű tud lenni, ha a betegekről van szó.

- Maguk ketten KIFELÉ MOST! A látogatás pontosan meg van határozva. Nem lehet ide csak úgy bejönni ha kedve szottyan az embernek. Ha még egy ilyent látok azonnal szólok a doktornőnek, aki senkivel, ismétlem SENKIVEL sem kivételez!- talán még engem is képes meglepni ez a kis nő ezzel a hatalmas hanggal és elszántsággal.

- Ez természetesen igaz, ám most kivételt tettem, mert igazán messziről érkeztek a látogatóink drága Gloria. Most az egyszer szemet hunyhatunk az előírt szabályok felett- mikor megláttam, hogy nem hisz a fülének, megjegyzem én sem hittem volna ha most magamat hallom, de mindig akad egy két kivételes esetén, ahol kicsit mások a játékszabályok, így persze hozzátettem- természetesen csak ici-picit változnak a szabályok. És az úrnak maga lesz az ápolója látogatóba csak azok jöhetnek akik igazolják magukat, mint rokonok!

Az ápoló csak bólintott, majd elvégezte a dolgát, és már távozott is. Magamhoz vettem a további szükséges papírokat, és én is elhagytam a szobát. A papírokat előre elkészítettem minden betegemnek arra a pár napra amíg nem leszek itt. Mindenkinek szóltam akinek tudni kell a dolgokról, és nekik is mindent részletekbe menően elmondtam. Volt aki már rám is unt. Ebédidő volt már mikor elindultam, még jó hogy a bátyám mindenhonnan késik, nagyon remélem ezen a szokásán nem pont most szeretne változtatni, mert akkor azt hallgathatnám egy darabig,hogy késtem. Még pont időben becsusszantam a megbeszélt helyre, mivel testvérem is megérkezett pár perccel utánam.

- Pontos vagy mint minig. Ugye nem izgat ennyire azér ez a családi akármi. Mert akkor kénytelen leszek téged kitagadni Nyuszika...

- Megnyugtatlak, nem. Engem ez a legkevésbé hidegen hagy. Az lenne a legjobb ha ittmaradhatnék a seggemen, és ebben az egy hétben mikor nem kell bemennem dolgozni aludhatnék.- ekkor érkezett meg a pincér, aki talán túl készséges szeretett volna lenni irányomban.

- És te mit kérsz nyuszifül?- kérdezte tőlem bátyám miután már ő rendelt. Majd megpukkadtam a nevetéstől, hiszen a  pincér azt hihette, hogy együtt vagyunk holott a nyuszi szó nálunk a csalásban az én becézésemre szolgál, mivel mikor kisebbb voltam akkor volt vagy öt törpenyuszim. 

- Egy salátát, gomba krémlevest, és egy fahéjas, banános, csokoládés muffint. Köszönöm.

- Inni parancsolnak valamit?

- Roset kérünk egy üveggel. Más nem lesz köszönjük.- erre a pincér hátat fordított, és ott is hagyott minket ketten. 

- Na akkor este nyolckor indul a gépünk, sajnos- persze ebben semmi iróniát nem használt szeretett bátyám- nem volt előbbi gépen két szabad hely, ami egymás mellé szólt volna.- ezen elnevettem magam. Soha nem szeretett mellettem ülni a repülőn, mivel én utálok azzal utazni.

- Téged megszállt a szentlélek hogy mellettem akarsz ülni a gépen?-nevettem el magam a számomra abszurd helyzeten.

•🦋•