Felespohara aljában egy kortynyi pálinka kezdett hirtelen, vad táncba, amikor lecsapta az apró üvegtárgyat az asztalra. Hangosan, tompa visszhangot verve érkezett a karcos, kemény fára. A pohár világoskék alja sápadtan engedte át magán a helyiség gyér fényeit. A kéknek pontosan ezt az árnyalatát próbálta jó messzire elkerülni. Mindhiába.

Megszédült, forogni kezdett vele a világ. Felejteni jött ide ma este, de mintha átok ülne rajta, az égvilágon minden és mindenki őt juttatta az eszébe. Elege volt már a mindennapjait átható érzésekből. Fájt neki az életnek csúfolt létezés. Szívét mardosó fájdalmát ezúttal alkohollal kívánta csillapítani – ezidáig sikertelenül, holott már órák óta ült az egyre levegőtlenebbnek ható kocsmában. Mégsem vitte rá a lélek, hogy elhagyja a helyét.

A kékaljú pohárral nézett farkasszemet. A kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy nem nyerhet. Úgy döntött hát, szabad utat ad a benne gomolygó zűrzavarnak. Ennél rosszabb már úgysem lehet, igaz? Ennél lejjebb nem süllyedhet.

Nemecsek Ernő napra pontosan öt éve meghalt. Nincs mit szépíteni ezen.

Azon a hideg, áprilisi éjjelen számtalan szív megrepedt, ám két gyerekszív szilánkosra is tört. Senki a világon nem törődött velük, mert senki nem hallotta, ahogyan apró darabokká robbantak szét. Egyik napról a másikra kellett felnőniük, amikor megtapasztalták, mennyire könnyedén és váratlanul véget érhet az utazás, amelyet ajándékba kaptunk. Amelynek nem lenne szabad ennyire korán véget érnie.

Az egyik pillanatban még dobogott a szíve a mellkasában, a következőben pedig megszűnt működni. Beszívta a levegőt, apránként elhagyta a tüdejét, aztán nem lélegzett többé. Végleg kihunyt a fény a szeméből. Ennyit szánt neki a sors? A végzet? Netán maga Isten? Ugyan már. Nem szükséges egy felsőbb hatalom léte ahhoz, hogy az emberek tönkretegyék saját magukat és egymást. Ilyen szempontból teljesen önállók.

Bokához tartozott a másik összetört szív. Boka Jánoshoz, akit Nemecsek kimondatlanul, ámde kínosan nyilvánvaló módon csodált és szeretett. Persze, Bokához mindenki imígyen viszonyult. A különbség abban rejlett, ahogyan egymásra néztek. Mintha tekintetük prizmaként vetítette volna ki megélt érzelmeik tucatnyi árnyalatát.

Ezen okból kifolyólag az éveken át fennálló féltékenység arra sarkallta, hogy hátat fordítson az úgynevezett barátainak.

Ezerszer megbánta. Ékes bizonyítéka ennek a bőrét tarkító, mára már egymásba olvadt, fehér motívumokká avanzsált vágások sokasága, az év háromszázhatvanöt napján a zsebében lapuló gyógyszerek garmadája, és a most is testében munkálkodó alkohol mennyisége.

Az idő múlásával a Boka irányába érzett féltékenységét felváltotta a kikerülhetetlen gyász, majd a színtiszta, őszinte gyűlölet. Igen, már gyűlölte Bokát. Miért vitte őt magával a Füvészkertbe? Nemecsek kicsi volt, törékeny, Bokának óvnia kellett volna, nem ellenséges területre csábítania! Hasonlóképp gyűlölte Áts Ferit is. Miért kellett parancsba adnia a megfürdetését? Az volt a végső lökés, amellyel a mélybe taszította a fiút, aki – felfedve saját magát – mérhetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot. Jóllehet, mindennél jobban önmagát gyűlölte, mert ő maga indította el a lavinát. Mert képtelen volt szembeszállni Ferivel és kiállni a barátja mellett.

A fenébe is, gyűlölte az egész elcseszett világot, amiért ő tovább élt benne, miközben Ernő igazságtalanul a másik oldalra száműzetett, ahonnan nincs visszatérés.

Megkapta érte a büntetését. Elveszítette a becsületét, amivel, jobban belegondolva, talán sosem rendelkezett. Talán soha nem tartozott igazán a Pál utcai fiúkhoz. A vörösingesekhez még annyira se. Tulajdonképpen jól elszórakozott ő magában, egy izgalmakkal teli kalandregénnyel a kezében. A boldogságot nem, csupán annak gyenge utánzatát érezte olyankor, mégis megelégedett vele.

Elveszítette továbbá a reményt, eltűntek az egykor mindennél fontosabb célok. Kiüresedett a belsője, kipreparált, lélek nélküli testként létezett ezen az örömökben igencsak fukarkodó Földön. Ez az, ami kijárt neki, ő pedig az ég felé nézve, kitárt karokkal hagyta, hogy a lassan ható méreg kifejtse hosszú távú hatásait. Égesse bőrére a szégyen billogját, tegye őt minden emberfia számára nyilvánvaló bűnössé, hadd váljon helyrehozhatatlan ronccsá, mert megérdemli. Hadd szálljon csak ki belőle a lélek; ígéri, nem kap utána. Hiszen megölte őt. Egy gyerekes bosszú, egy egyszerű, emberi érzés miatt megölte az egyetlen személyt, akit valaha szeretett.

Kezdett elhomályosulni a látása, ezért gyorsan megdörzsölte a szemét pulóverének ujjával.

– Áruló – sziszegte az orra előtt peckesen álló pohárnak, majd elégtételt véve rajta kiitta a maradék folyadékot belőle. Égette a nyelőcsövét, ahogyan végigfolyt rajta.

Intett a pultosnak, aki hamarosan szó nélkül hozta neki az utánpótlást, zöld pohárban. Mélyről feltörő sóhaj hagyta el a torkát. Három aprót kortyolt a bódító feledésszérumból, csukott szemmel. A tizennégy éves Ernő holtsápadt arca úszott be elé – mint a Nap elé vonuló viharfellegek hada, száműzött minden fényt, bizakodást és vidámságot, pontosabban annak nyomait a fiatal férfiban –, az este során nem először. Szépen ívelt szája némán formázta a szavakat, és Geréb gond nélkül leolvasta azokat a kicserepesedett ajkakról: a te hibád.

Az asztalra borult. Összeszorította szemhéját és megrázta a fejét, hátha ily' módon eltűnik elméjéből az örökre gyermekalakban rekedt Nemecsek képe. Elhalt körülötte a beszélgetések összefolyó morajlása, az üvegpoharak egymáshoz koccanása, a fel-felhangzó nevetések. A zenegépből szóló sláger mintha vastag betonfal mögül akart volna bejutni Geréb belső fülén át a tudatáig. Egy pillanatra megállt körülötte minden. Megfagyott az idő. A röviditalok a valóság stop gombja. Kéretlen áldás. A szőke, világoskék íriszű gyermeki káprázat halványodni kezdett, végül köddé bomlott.

Kinyitotta a szemét, és lassacskán kezdtek ismét működésbe lépni eltompult érzékei. Újfent kiürült a pohara.

Egy újabb rövidital reményében kezdte keresni a pultost, ám helyette két ismerősnek tetsző alakon akadt meg a pillantása, amint éppen leültek egy vele átellenben lévő asztalhoz. Kellőképpen messze – a bejárattól karnyújtásnyi távolságra – helyezkedtek el ahhoz, hogy ne vegyék őt észre, de pont eléggé közel ahhoz, hogy Geréb a tartóoszlop jótékony takarása mögül néha-néha előbújva jól lássa őket. A zene épp elhalkult, így néhány szót is elcsíphetett a beszélgetésükből.

– ....nem járt ott? – Csónakos szemöldöke a magasba szaladt, Geréb látta homlokának valamennyi ráncát.

– Valószínűleg nem – biccentett Boka.

Akaratlanul is megmosolyogta a választ. Lám, van valami, amit illetően Boka János nem tud biztos választ adni. Mégsem a szerencsén múlott, hogy a kis Csengey ülhetett az első padba annak idején.

Boka mondott még néhány mondatot, de azok Csónakoson kívül máshoz nem értek el. Geréb legszívesebben megkereste és leöntötte volna egy vödör vízzel a zene forrását. Egyébként sem segített ez a zaj a kezdődő fejfájásán.

A kiszolgáló megállt az asztaluk mellett. Geréb visszahátrált az oszlop mögé, s türelmetlenül várta, hogy meghallja a lépteket maga mögött. Nagyon vágyta már azt a whiskyt.

Eme igényét meg is osztotta a pult mögé igyekvő, élére vasalt ingben és nyakkendőben feszítő férfival. Néhány felé lövellő rosszalló pillantás és két perc várakozás után végre megkapta, amit akart. Lila üvegből készült felespoharat forgatott a kezében és megbűvölve nézte. Geréb elégedettséget érzett. A lila jó. A lila biztonságos szín. Nem kék, mint Nemecsek szeme, és nem is vörös, mint Feri inge.

Szabad kezével a legkevésbé sem elegáns mozdulattal megigazította szemébe lógó, világosbarna tincseit, majd húzóra megitta a pohár teljes tartalmát. Szétáradt benne egy jókora adag bátorság. Kinézett az oszlop mögül.

Csónakos elmélyülten magyarázott valamit a vele szemben ülőnek – Geréb látta, ahogyan sebesen mozog a szája –, aztán Boka megrökönyödött arcát megpillantva félbehagyta megkezdett mondatát.

– Mi a baj? – olvasta le Geréb Csónakos szájáról, aki értetlenkedve húzta össze a szemét. Pár másodperccel később követte Boka tekintetét az időközben mellé lépő fiatal férfira.

Akadozva az asztalnak dőlt csípőjével, míg karjaival hasát szorította. Kétrét görnyedt; szemmel láthatólag erős fájdalmat érzett. A drága ruhák megviselten, piszkosan, néhol szakadtan lógtak rajta, arcát kisebb-nagyobb sebek, zúzódások, néhol vékony vércsíkok tarkították. Bal térdénél a nadrágján hatalmas szakadás éktelenkedett.

Csónakos elnémult. Még a száját is nyitva felejtette. Ám amikor megtalálta a hangját, Gerébnek nem kellett túlzottan megerőltetnie magát, hogy megtudja, mit mond, ugyanis hangerőben magasan lekörözte a zenegépből szóló, bántóan hangos zenét.

– Csabika, mi a jó ég történt veled? Beleszaladtál a szögesdrótba? – De nem várta meg a választ, egyből felpattant és megtámogatta Cselét, aki már alig állt a lábán.

– András... Segíts – fejtette meg Geréb az elhaló kérést. Nehéz volt, mert oldalról látta a Csele zúzódásokkal teli arcát, oldalról pedig sokkalta nagyobb kihívás kitalálni, mit beszél az ember.

Aztán Cseléből a másodperc törtrésze alatt kiszállt minden erő. Ha Csónakos nem fogta volna szorosan, bizonyára elterül a padlón.

Csónakos kétségbeesett pillantást vetett Bokára.

– Menj. Vidd biztonságos helyre – szólt határozottan.

Apró bólintással válaszolt.

– Sajnálom – mondta, majd erős karjaiba vette a karcsú testet – az ájult Cselét –, és eltűntek a pesti szürkületben. Halkan csukódott be mögöttük az ajtó.

Geréb különös sajgást tapasztalt a szíve környékén. Tagadhatta bárki előtt, de igazság szerint szörnyen hiányoztak neki egykori barátai. Nem maradt neki egyebe, csupán az emlékei. Azokba kapaszkodott, azokat szorította görcsösen.

Inni akart. Tudta, hogy nem kellene már. A feje hasogatott, elméjét megrohanták az évekkel korábbi események, a gondtalan métázások, a grund apró szegletei, minden farakás, minden egyes kis fűcsomó, amelyeket annyira jól ismert. Egy kékszemű kisfiú arca, hangja, boldogsága, odaadása, szeretete, ártatlansága.

Nem, tényleg nem lenne szabad többet innia. De azért még egy utolsót hadd gurítson le a torkán! Utána pedig felkel, fizet, aztán a két lábán, szép, egyenes vonalban, nem cikkcakkban, kisétál az ajtón. Ugyanazon az ajtón, amin az imént Csónakos is távozott Cselével.

És akkor egy kifürkészhetetlen, feketébe hajló szempár magához vonzotta a pillantását, s a világért sem akarta elereszteni. Boka egyenesen rá nézett. Belélátott. Látta vajon, mennyire üres belül?

Ki tudja, mennyi idő telt el így, elveszve egymás tekintetében. Lehetett két másodperc, de akár két hosszú perc is. Talán nem is számított, mert Boka odaintett neki. Röviden, kissé bátortalanul.

Geréb megszédült. Tenyerébe temette arcát, miután kábulata közepette megfordult székén és az asztalra könyökölt.

Nem tudta, mit kellene kezdenie ezzel a gesztussal. Hiszen ő gyűlölte Bokát, olyan nagyon régóta! Boka pedig nyitni próbált felé, mintha neki nem lett volna oka ugyanúgy gyűlölnie őt. De azok a csaknem éjfekete íriszek hívogatták. A szomorúság feneketlen óceánja bújt meg bennük. Néma volt az a tekintet, de beszédesebb, mint ajkaik az elmúlt években bármikor.

Geréb fejébe szöget ütött a gondolat: talán végre ideje, hogy farkasszemet nézzenek a múlttal. Talán itt az ideje, hogy megeredjen a nyelvük. Teketóriázás nélkül felkászálódott a legkényelmetlenebb, párnázatlan székről, amin valaha ült, és torkában dobogó szívének lecsendesítéséért fohászkodva, elképzelése szerint kellően koordinált lépésekkel szelte át a néhány asztalnyi távolságot.

Leült Bokával szembe, arra a székre, amelyiken Csónakos foglalt helyet nevetségesen rövid ideig. Egyenesen a komor, sötét szemekbe bámult. Az alkohol minden kétséget kizáróan hatott, máskülönben az asztalt fixírozta volna ilyen elmélyülten. Ám megszólalni nem volt képes. Elsőként semmiképp. Különben is, mit kellene mondania öt év kölcsönös hallgatás után?

Boka valószínűleg sejtette, min jár az esze, mert csendes-mély hangjával ő törte meg a régóta közéjük állt csöndet:

– Szia, Dezső. – Csak így, egyszerűen. Barátságosan. Mert ha az embert a keresztnevén szólítják, az olyan meghitt dolog, nem? Az mélyebb kötődést feltételez. Geréb a lüktető fejfájása miatt nem értette, miért űz vele ily' kegyetlen tréfát egykori kapitánya.

– Boka – biccentett. Rossz ötlet volt, a fejébe éles fájdalom nyilallt. Odakapott az érintett területhez, hátha kézrátétellel csökkentheti a részegség eme kellemetlen tünetét.

A szemben ülő felsóhajtott. Hangosan, leplezetlenül. Geréb gondolatai között egy múló pillanat erejéig átfutott, hogy Boka hozzá hasonlóan eléggé ramaty állapotban lehet. Arca sápadt volt és beesett, sötétbarna tekintetében megannyi kérdőjel táncolt és mérhetetlen kín örvénylett. Nem akarta elfogadni, hogy utóbbit is ő váltotta ki a puszta jelenlétével. Ó, nem. Geréb ugyanezt látta, ha tükörbe nézett, tehát tudta jól, minek a számlájára írható ez a soha szűnni nem akaró szenvedés. Nem tette szóvá, pedig nagyon a nyelve hegyén volt. Mást mondott hát, mert valamit mondania kellett, képtelen lett volna továbbra is hallgatni.

– Te hazudtál nekem, igaz? – kérdezte Boka arcizmainak apró rándulásait kutatva. A kérdezett szólni vágyott, ám Geréb leintette. – Nem kell válaszolnod. Én tudom. Tudom, hogy valójában sohasem bocsátottál meg nekem. Örökre a bőrömbe itta magát a folt. Bárhogy próbáltam megszabadulni tőle, bárhogy takartam el, majd dörzsöltem, kapartam vagy vágtam, nem használt. – Ömlött belőle a szó, Boka pedig feszült figyelemmel hallgatta. Cáfolni akart minden egyes szót. – A szemedben nem vagyok én Dezső, ne hazudd az ellenkezőjét. Én Geréb vagyok, az áruló, akinek bűnei alól nem jár feloldozás. Vannak dolgok, amiket nem tehetek jóvá, bármennyire is szeretnék.

Geréb végre elhallgatott, ám látszott rajta, hogy mondani akar még valamit, tulajdonképpen elég sok mindent, csak valamiért nem találta a megfelelő szavakat. Ennyire nem gondolkodott előre.

Ekkor megakadt a tekintete a csupasz faasztalon felejtett boros poharakon. Kinyújtotta a kezét, s megragadta az egyiket. Csónakos már úgysincs itt. Boka biztosan nem bánná, ha...

Ám mielőtt a vékony üveget szájához érintette volna, Boka váratlanul kikapta a kezéből a teli poharat – kicsit ki is löttyent a vörös nedű –, s annak tartalmát nagy kortyokkal tüntette el. A másik pohár bor ugyanerre a sorsra jutott. Geréb figyelemmel kísérte Boka minden mozzanatát.

– Részeg vagy, Dezső – jelentette ki a nyilvánvalót. – Részeg emberrel pediglen én nem kezdek vitába. De azért elmondom, hátha átjut az agyadat beborító alkoholködön: nem hazudtam neked. – Mélyen Geréb mogyorószín szemébe nézett, így nyomatékot adva állításának. Kabátzsebéből elővette kopott pénztárcáját, s a bor elszökött cseppjeit kikerülve, az asztal közepére helyezett néhány bankjegyet. – Most pedig gyere. Hazamegyünk.

Geréb erre rögvest kijózanodni látszott.

– Nem akarok hazamenni! – vágta rá. Nem törődött azzal, mennyire gyerekesnek hat a szájából ez a mondat. Csakis az járt a fejében, hogy ha hazamegy, ott teljesen egyedül lesz. Részegen, összezárva a gondolataival, a fájó emlékeivel, a bűntudatával, és a kékszemű Nemecsek bús, folyton őt hibáztató szellemével.

A láthatatlan billog égni kezdett csuklójának vékony bőrén. Benyúlt szürke pulóverének ujja alá, és kényszeresen, erőből megvakarta. Nem érezte magát jobban tőle.

– Nem hozzád. Hozzám – azzal Boka sarkon fordult és elsétált.

Geréb a meglepetéstől moccanni sem bírt. Miért kellene őneki Bokával tartania? Mi dolga vele? Fetrengjenek együtt az önsajnálatban? Süllyedjenek el egyszerre a bűntudat futóhomokjában? Hiszen öt éve egymásra sem néztek, ugyan mi közük van még egymáshoz?

Amíg gondolkodott, Boka ráadta a kabátját, s begombolta annak minden gombját. Geréb pedig hagyta, hogy karon ragadja őt és az otthonáig vezesse. Némán tették meg a hosszúnak tűnő utat az utcai gázlámpások homályos fénye alatt.

Amint Boka belülről kulcsra zárta az ajtót, Gerébbe villámcsapásként hasított a felismerés. Már tudta, mi köti össze őket. Persze, bolond volt, amiért eddig nem látta. Hiszen olyan nyilvánvaló!

Nemecsek a kapocs. Nemecsek, és a hozzá fűződő érzések sokasága.

Keserű, súlyos megbánás, világoskék bánat, egymás iránti, vörösen lángoló harag, fájó tehetetlenség, szűnni nem akaró gyász és üresség. Egy másik ember közelségének vágya.

Megvárta, amíg Boka is levette magáról a kabátot és precízen egymás mellé helyezte cipőit. Csak utána fogta a hidegtől – vagy a bortól? – kipirult arcot két tenyere közé, s adott reszketeg csókot a hűs ajkakra. Meglepődött, amikor Boka kisvártatva viszonozta, sőt elmélyítette azt. Esze ágában sem volt alulmaradni, így szorosan magához vonta a vékony, mégis erős férfit. Úgy ölelte, mintha sosem akarná elengedni. Úgy ölelte, mint Nemecseket ölelte volna.

Halk sóhajok szálltak ezen a hűs éjjelen a kicsiny lakásban. Botladozva jutottak el az ágyig. Boka elvesztette az egyensúlyát és hanyatt dőlt a puha paplanon. Geréb remegő érintésekkel, óvatos simogatásokkal szabadította meg Bokát a ruhái nagy részétől, s kezdte felfedezni az alatta elterülő testet: a kipirult arcot, a széles vállat, a napszítta bőrön kiemelkedő kulcscsontot, a sajátjánál valamivel izmosabb kart. Esetlen, kapkodó csókokat váltottak. Gerébet hajtotta a vágy, hogy végre érintse, végre szeresse őt valaki, s hinni, képzelni akarta, hogy az a világoskék tekintet pásztázza végig minden porcikáját, Nemecsek reszketeg ujjai futnak végig forró bőrén, az ő piros ajkaival vív csatát, az ő nyögéseit hallja a szoba csendjében. Lehunyta a szemét, s szőke hajszálakat képzelt az időközben fölé hajoló férfire. Száguldott a vér az ereiben, pulzusa az egekbe hágott, és már nem tudta megmondani, az alkohol vagy a kéj okozza-e.

Boka kezdetben bátortalan, ám egyre határozottabb mozdulatai, selymes, forró bőre, hosszú ujjai kikapcsolták Geréb mindennemű tudatosságát. Ösztönlénnyé alakult, s akként cselekedett, mert Boka ezt váltotta ki belőle. Vadul vette birtokba a férfit, aki előtte hevert, tálcán kínálva neki minden porcikáját. Geréb élt a lehetőséggel. Erősen csókolta, harapta a már kipirosodott, enyhén borízű ajkakat, szívta a nyak érzékeny bőrét, bele-beletépett a rövid, sötétbarna hajba. Elsöprő intenzitással hajszolta a gyönyört, miközben elmerült a testben, amelynek helyébe olyannyira Nemecseket akarta képzelni, ám a valóság folyton kitúrta a vágyottnak hitt álomképet az elméjéből.

Képtelen volt tenni ellene; minden gondolatát Boka töltötte ki, minden érzékét ő tartotta fogva. Látta a fekete pillákkal keretezett mélybarna szempárt, annak tükrében a vágy türelmetlenül lobogó, élő tüzét. Hallotta a mélyről feltörő, hamisítatlan jeleit a kéjnek, amelyet ő váltott ki belőle. Érezte a keze nyomán meg-megránduló izmokat, a férfiakra oly' jellemző keménységet, s Boka ujjainak perzselő útját önnön tagjain, mindenütt, ahol Boka bőre közvetlenül őhozzá ért. Orrába tolult finom illata, amit korábban soha nem volt lehetősége magába szívni. Régen szemernyit sem vágyott rá, most pedig mintha egy csapásra függővé vált volna. Mert Boka megértés- és szeretetillatot árasztott, és ez a különös elegy olyannyira illett hozzá, hogy Geréb teljesen elbódult a hatására. A végsőkig szerette Bokát. A puha bőrrel fedett izmokról le-lecsókolta a sós verítéket, amikor a kielégülés hullámai lassacskán elültek benne.

Szótlanul feküdtek egymás mellett a kissé keskeny ágyon. A válluk összeért a súlyos takaró alatt, amit Boka húzott magukra.

Geréb felidézte magában az elmúlt órák eseményeit, és elméjét egy szempillantás alatt uralma alá vonta a bűntudat sötét fellege. Mert az elmúlt másfél óra alatt többet gondolt Bokára, mint Nemecsekre.

Boka az, akibe Nemecsek minden valószínűség szerint egész életében szerelmes volt. Geréb nem érte be Nemecsek életével, most Bokát is el kellett vennie a fiútól. Elárulta őket, megint. Mindkettejüket. Keserűen felhorkantott, amikor eszébe jutottak Áts Feri egykori szavai: „A vörös inget, ami számunkra a kezdetektől fogva a küzdelmet és a bátorságot jelentette, te szégyennel itattad át."

A holdfény az ablakon át éppen az ágyat világította meg. Boka arcát, s Gerébet. Geréb szégyenét.

Csuklójához nyúlt. A tucatnyi fehér sávba nagy erővel újabb csíkokat szántott körmeivel. Négy párhuzamosan futó, halványpiros vonalat égetett magára. De a halványpiros nem elég. Ezúttal nem. Annak nem lesz maradandó nyoma. Pedig ekkora bűn – ekkora árulás – nem maradhat bizonyíték nélkül.

Elfordította a fejét, s Boka kielégült arcát kezdte kutatni. Nem tudott leolvasni arról a fáradtságon kívül a világon semmit, mert Boka a lehunyt szemével, ránctalan, sima bőrével, ellazult, biztonságot ígérő vállaival maga volt a megtestesült nyugalom. Legalábbis a külvilág felé ezt közvetítette. Azonban Geréb ma megismerte Bokának egy új, korábban nem látott oldalát. Bepillantást nyert a színfalak mögé, s ezáltal nyilvánvalóvá vált, hogy belül legalább annyi eltitkolt érzés és gondolat kavarog benne, mint Gerébben. Ez a tény azonban nem nyugtatta meg őt; éppen ellenkezőleg. Erősödő, szűnni nem akaró ingert érzett a hazamenetelre.

Otthon, a tágas lakásban akart már lenni, mérgező gondolataiból szőtt pókhálójának kellős közepén, vergődve árulásának mázsás súlya alatt, emlékei által gúzsba kötve, kiszolgáltatva Nemecsek sebzett, hidegkék tekintetének, lefelé görbülő szájának – a számára is kiérdemelhető megbocsátás illúziójának bűvkörében.

Megrázta a fejét. Csalódottan állapította meg, hogy az alkohol ma sem segített. Más módszer kell tehát. Valami hatásosabb. Valami mélyebb nyomot hagyó. Ahhoz pedig haza kell mennie.

A teste magától mozdult. Felült, s készült elhagyni a bűneitől mocskossá vált szigetet.

– Hová indulsz? – Boka halk kérdése késként vágta át a hallgatás vastag falát.

Geréb belefagyott a mozdulatba.

– Haza – válaszolta, majd indult is volna, de az álmos, mély hang ismét megálljt parancsolt a lábainak.

– Ne menj. Maradj itt, Dezső – kérte. – Késő van.

Nem mert ránézni. Érezte a reményteljes, mélybarna tekintetet a hátába fúródni.

Mély levegőt vett és lassan kifújta. Döntött.

– Ez az egész nem jelentett semmit. – Két árulás után egyetlen apró hazugság ugyan mit számítana? Eltörpül s megbújik az korábbi hibáinak árnyékában. – Meg sem történt. Felejtsd el. – A végén, szinte észrevehetetlenül, megbicsaklott a hangja, és ezzel Geréb mintha a nap megkoronázásaként önmagát is elárulta volna. – Hazamegyek – jelentette ki ellenkezést nem tűrve.

Sebesen magára rángatta a padlón heverő ruháit, majd vissza sem nézve kiment a szobából. Cipőjébe lépett, kabátjába bújt, elfordította a kulcsot a zárban. A kilincs után nyúlt, aztán meggondolta magát.

Hátrafordult.

Boka ott állt közvetlenül előtte. Épphogy a sziluettjét ki tudta venni a sötétben. Hihette volna káprázatnak is, de tudta, hogy Boka nem hagyná őt szó nélkül távozni.

– Dezső, te sosem Ernőbe voltál szerelmes. A megbocsátást pedig ne másoktól várd.

Megfeszült az állkapcsa. A levegő a tüdejében rekedt. Csuklója köré fonta ujjait, s úgy szorította, mint soha azelőtt. Nem érdemelt megbocsátást senkitől. Hiszen megölte őt!

Feltépte az ajtót és elviharzott. Sietős léptei visszhangzottak az üres lépcsőházban.

Geréb már teljesen józan volt. Gondolatai gyorsan, akadálytalanul áramlottak elméjében.

Bokának nincs igaza. Boka téved. Ő igenis szereti Nemecseket. Fontos neki. Rövid életének ideje alatt ezt sajnos nem volt képes megmutatni neki. De akkor is ő az origó, a kiindulási pont, ővele kezdődött minden. Nem lehet, hogy nem Ernő az. Mindig Ernő volt az, a vidáman csillogó óceánkék szemével, aranyszőke hajával, lelkesedésével, ártatlanságával. Hogyan lehetne bárki más? Hogyan lehetne Boka? Csak az alkohol űzött vele csúf tréfát. Igen, biztosan erről van szó. Mert igen, valóban irigyelte Bokát, amióta ismerte, de szeretni őt? Szerelemmel? Kizárt dolog. Képtelenség. Az nem lehet.

***

Boka hosszú percekig állt még lakásának nyitott ajtajában. A lépések már régen elhaltak. Elnyelte azokat a távolság és az éjszaka titkoktól terhes csöndje.

– Tudtad, Dezső? Nem ma van az évforduló. Tegnap volt – suttogta a négyemeletes társasház lépcsőházának.

Az ajtót egy hang nélkül csukta be maga mögött.

Ami inspirált:

https://youtu.be/ACthInj6tKQ