– Elvesztetted? – kérdezte a férfi, mire Jack vigyorogva bólintott. Stanley nem nagyon úgy nézett ki, mint aki hisz neki. Amikor pedig megparancsolta a legénységének, hogy kutassák át Jacket, nyilvánvalóvá vált, hogy nem hiszi el, amit a férfi mondott. Mondjuk én sem nagyon hinnék neki a helyében. A legénység két tagja átkutatta Jack ruháját, majd a kapitányukhoz fordultak, és a fejüket rázták. Stanley láthatóan rettenetesen dühös lett. – Hol van? Tudom, hogy nem hagytad el! Hová rejtetted?

   – Nyugi pajtás, ez csak egy iránytű – emelte fel védekezően a kezeit Jack, majd felém fordult, és rám mosolygott. Viszonoztam a gesztust, de nem tettem mást. – Viszont, még ha meg is lenne valahol, akkor sem vennéd túl sok hasznát.

   – Miért? – kérdezte ingerülten Stanley.

   – Ha eljutnál oda, két nagyon lényeges akadállyal szembesülnél, amit sajnos sem én, sem te nem tudnánk elhárítani.

   – Milyen akadályok?

   – Fogalmam sincs – vont vállat Jack.

   – Ha nem tudod, honnan tudsz róluk?

   – A verebek csiripelték – vigyorgott a férfi, mire megforgattam a szemem, de nem mondtam semmit.

   – Sparrow, ha nem akarod úgy végezni, mint a többi vesztes ellenfelem, azt ajánlom, ne szórakozz! – kiáltotta a férfi, és kardját Jack torkának szegezte. A testem automatikusan tett egy lépést feléjük, mire Stanley elvigyorodott, és rám nézett. – Vagy talán jobb lenne, ha ezt a némbert kínoznám meg előtted?

   – Ez lenne a lehető legostobább ötlet – mondta gyorsan Jack, ezzel visszavonva magára a figyelmet.

   – Igazán? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a kalóz, mire Jack bólintott. – Hallgatlak.

   – Mint említettem, két akadállyal is szembekerülnél – kezdte Jack, és felém intett. – Ő az egyetlen, aki segíthet, hogy túljuss rajtuk.

   – Mégis mit tud tenni ő, amire én ne lennék képes? – kérdezte Stanley, és leengedte a kardot Jack torkáról, hogy felém fordulhasson. Egyenesen a szemébe néztem, nem mutattam, hogy félnék tőle.

   – Meglepődnél, ha tudnád, cimbora – felelte Jack, mire a férfi egy pillanatra visszanézett rá, majd ismét felém fordult.

   – Tehát, szükségem van rád, hogy odavezess a Nektárhoz. Szükségem van erre a fehérnépre, hogy segítsen hozzájutni a Nektárhoz – mondta, majd Jackre nézett. – És mire van még szükségem?

   – Nos, nekem a hajómra és a legénységemre mindenképpen – mondta Jack, és amikor meglátta a férfi arcát, gyorsan folytatta. – De a harmadik személy, aki kell, a legénységem tagja, így tulajdonképpen minden a kezedben van.

   – És mi garantálja, hogy elvezetsz a Nektárhoz? – kérdezte a férfi, majd felém pillantott. Nem nagyon tetszett nekem a tekintete, és láthatóan Jack sem volt oda érte.

   – Semmi – jelentette ki. – De mi okom lenne nem segíteni?

   – Csak egy okra vagy kíváncsi? – emelte fel fél szemöldökét a férfi.

   – Rendben, van okom, hogy ne segítsek – vallotta be a kalóz, majd rám mutatott. – Viszont, ha az én szavam nem is megbízató, ő mindenképp szavahihető. Igaz, Verebem?

   – Persze! – léptem előrébb, belemenve Jack játékába. – Esküszöm, hogy elvezetünk a Nektárhoz, vagy Sparrow szörnyű kínhalállal lakoljon.

   – Hé! – méltatlankodott Jack, de nem fordultam felé, továbbra is Stanley szemeibe néztem.

   – Az élete elég nagy tét ahhoz, hogy ne is próbálkozzon elárulni, nem gondolod?

   – Jól van, ha nem jutok el a Nektárhoz mindkettőtöket megölöm – mondta, majd megfordult, és intett a legénységének, hogy kövessék. Már a lépcsőn járt, amikor megtorpant, felénk fordult, és elgondolkodva bámult rám. – Hogy hívnak asszony?

   – Avery Raven – feleltem, és figyeltem, ahogy a szemeiben felismerés villan. Nem voltam soha az a tipikus legenda, de elég ismert volt a nevem a kalózok között. Vagy valami más oka volt, hogy ismerte a nevem.

   – Micsoda véletlen – vigyorodott el a férfi, majd intett az egyik kalóznak, aki aprót bólintott, és átsietett a Démonra. Stanley nem mozdult. – Nemrég találkoztunk egy kalózzal, aki mindenütt téged keresett.

   – Engem? – kérdeztem, sokkal inkább magamtól, semmint tőle. A férfi nem is vette a fáradtságot, hogy válaszoljon, helyette csak a hajója felé nézett. Követve a tekintetét láthattam, ahogy a korábban távozó kalóz maga után rángat egy alakot. Egy túlontúl ismerős alakot.

   Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy a férfi felrángatja a Gyöngyre a piszkos, sebekkel borított embert. Legszívesebben elé rohantam volna, és azonnal megnéztem volna a sérüléseit, még az ölelésre is kényszert éreztem, de nem mutathattam gyengeséget Stanley előtt, mert azonnal kihasználná. Ezért némán, mozdulatlanul néztem, ahogy a kalóz kegyetlenül felrángatja a gyenge testet maga után. Aztán Stanley felé fordultam.

   – Örömömre szolgál újraegyesíteni két barátot – mondta, és ismét intett az emberének, aki erős lökéssel a földre taszította foglyukat. Vissza kellett fognom magam, hogy ne ugorjak azonnal a megtört férfihoz. Helyette továbbra is rezzenéstelenül néztem a gonosz kalózt, ahogy vigyorogva ismét hátat fordít nekünk, és ezúttal valóban elhagyja a hajót. – Rajtad a világ szeme Sparrow!

   – Vitorlát fordítsd a szélbe! – kiáltotta Jack, és elfordult Stanleytől, hogy rám nézzen. Még most sem léptem közelebb a földön fekvőhöz, Stanley még látott bennünket. Nem voltam ostoba, tudom, miért hozta ide. És nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy fegyvert adok a kezébe magam ellen.

   – Mi az irány Kapitány? – kérdezte Mr. Gibbs, ahogy Jack mellé lépett, aki a kormány előtt állt. A férfi rám nézett. Egy utolsó pillantást vetettem még a sérültre, mielőtt Jack felé indultam volna, a zsebembe nyúlva, hogy elővegyem az iránytűt. Amikor elé értem, a kezébe ejtettem a kis eszközt, és visszafordultam újdonsült tagunk felé. – Az irány... arra!

   – Aye! – Mr. Gibbs elrohant mellettem, szánakozó kifejezést adva a sérültnek. A Démon felé pillantottam, és megkönnyebbülve vettem észre, hogy Stanley már nem velünk volt elfoglalva. Azonnal a földön fekvő mellett teremtem, és a hóna alá nyúlva próbáltam talpra állítani.

   – Gyerünk John, segítened kell, nem bírlak el egyedül! – súgtam a férfinak, aki azonnal felpillantott rám. Amikor szemeink találkoztak, a tekintete ellágyult, megkönnyebbülten felcsillant, és ajkaira mosoly kúszott.

   – Avery – suttogta, hangja gyenge volt, karcos, és láthatóan már a beszéd is fájdalmat okozott számára. Nem tudom, mit csinálhattak vele ennyire rövid idő alatt, de szörnyű fájdalmai lehettek. – Megtaláltalak.

   – Igen, most már itt vagyok – mondtam, mosolyt kényszerítve az ajkaimra. Meg akartam kérdezni tőle, hogyan került ilyen szörnyű helyzetbe, de most egyelőre sokkal fontosabb volt, hogy lekezeljük a sérüléseit. – Gyere, segítek.

   Lassan mozogva vezettem le a fedélközbe, majd a kabinomba, ott pedig azonnal az ágyamra fektettem. Az ajkamba harapva néztem rá, aztán felsóhajtottam, és az ingének gombjaival kezdtem babrálni. John nem volt éppen a legjobb állapotában, de még így is képes volt egy elégedett vigyort ejteni, ami túlságosan is hasonlított egy bizonyos illetőéhez. Ez pedig nem tetszett. Egyáltalán.

   – Nem látom az okát, hogy így vigyorogj – mondtam, szigorúan csak az ingének kigombolására összpontosítva. Amikor sikerült, kibújtattam belőle, és szörnyülködve néztem a sebeit. Az egész testét sérülések borították.

   – Pedig több, mint elég okom van rá – válaszolta, mire megforgattam a szemeim, és felegyenesedtem.

   – Mindjárt jövök, szerzek egy kis vizet, és tiszta rongyot. És rumot – tettem hozzá elhúzott szájjal. – Sok rumot.

   – Megint leitatnál? – kérdezte, én pedig csak a fejem ráztam, de nem tudtam elnyomni a halk kuncogást, ahogy kiléptem a kabinomból, és elindultam a megfelelő dolgok keresésére.

   Rongyot a konyhában találhattam, ezt tudtam, ahogy azt is, hogy a rum a raktérben volt. Amihez szükségem volt a kulcsra. Ami Jacknél volt. Először tehát a rongyot vettem magamhoz, megköszönve a szakácsnak, hogy odaadta. A férfi elég kedves volt, még azt is megmondta, honnan szerezhetek elég vizet, hogy megtisztíthassam Johnt.

   Tudtam, hogy ha elárulnám Jacknek, miért kellett a rum, akkor nem lenne hajlandó odaadni a kulcsot. Nem sok emberre volt hajlandó eddig „elpazarolni" a drága rumját, és tudtam, hogy John nem tartozik ezen kiváltságos személyek közé. Ki kellett hát találjak valami megfelelő indokot, hogy minek nekem a rumkészletünk fele. Vagy, akár azt is megtehettem volna, hogy a nyakamban himbálózó kulcsot használom, így elkerülve a lehetséges vitát a férfivel. Az azonban azt jelentette volna, hogy ellopom a rumot, és betörni a Gyöngy rakterébe olyan lenne, mintha a saját házamba törnék be. Mintha magamat lopnám meg.

   Valójában kicsit sem akaródzott ezt tennem, de ha nem adja oda a kulcsot, akkor kénytelen leszek ehhez a módszerhez folyamodni. 

    Lassan lépdeltem a kormány felé, ahol Jack éppen Ellie-vel beszélt, aki az én ízlésemnek egy kissé túlságosan közel volt hozzá. Szinte rajta csimpaszkodott. Elhúztam a számat, és megráztam a fejem. Soha nem értettem az ilyen nőket.

   Amikor Jack meglátta, hogy közeledem, azonnal elvigyorodott, barna szemeit egyenesen az enyémekbe fúrta. Mély lélegzetet vettem, és megálltam a kettős előtt, teljesen figyelmen-kívül hagyva Ellie rám szegeződő, gyűlölködő pillantását.

   – Jack, megkaphatnám a raktér kulcsát? – kérdeztem gyorsan, mire a férfi a homlokát ráncolva nézett le rám. Soha nem éreztem úgy, hogy bármiféle magyarázattal tartoznék a férfinak, és soha nem is viselkedtem úgy, de most egy kissé tartottam tőle, hogy nemet fog mondani. Johnnak szüksége volt a segítségre, ha a sebei elfertőződnének, az súlyos problémákhoz vezetne.

   – Minek az neked, Drágám? – kérdezte, mire megvontam a vállam.

   – Van valami, amire szükségem van – mondtam, és kinyújtottam a kezemet, a tenyeremet felfelé mutatva, ezzel jelezve, hogy oda kérem a kulcsot. Jack csak fél szemöldökét felvonva nézett a kezemre.

   – És mi lenne az?

   – Semmi fontos, csak... – kezdtem volna, de Ellie félbeszakított.

   – A jóképű barátodnak szeretnél segíteni, igaz? – kérdezte vigyorogva. Dühös tekintetet vetettem rá.

   – Igen – mondtam, majd felnéztem Jackre, aki villogó szemekkel figyelt.

   – Te akarod lekezelni a sebeit? – kérdezte, mire meglepetten néztem rá, de végül bólintottam.

   – Persze, ki más? – kérdeztem vissza. Jack egy pillanatig nem válaszolt. Aztán hangosan felkiáltott.

   – Mr. Gibbs! – A hirtelen hangosságtól összerezzentem egy kissé, de nem mutattam, hogy meglepődtem volna. Jack azonban ezt az aprócska mozdulatot is észrevette, és ajkaira elégedett vigyor kúszott. Grimaszoltam egyet, majd a gyorsan felénk közeledő Gibbsre pillantottam. A férfi megállt mellettem, és a kapitányára nézett.

   – Aye, Kapitány – mondta, várva a parancsot. Jack azonnal felé fordította figyelmét.

   – Ön, és mondjuk Marty kezeljék le újdonsült vendégünk sebeit! – kezdte, és felém intett, majd előhúzta a zsebéből a kulcsokat, és Gibbs kezébe ejtette azokat. – Ave szobájában van.

   – Aye! – kiáltotta és elsietett megkeresni Martyt, közben elvéve tőlem a tiszta rongyokat. Amikor lesietett a lépcsőn, visszafordultam Jack felé.

   – Én is meg tudtam volna csinálni – jegyeztem meg, mire a férfi megvonta a vállát.

   – Az irány Északkelet – mondta, és ellépett a kormánytól. Egy pillanatig összehúzott szemekkel néztem rá, aztán lassan átvettem a kormányt. Jack csak somolygott, ahogy karját átvetette Ellie vállán, és elindult a lépcsők felé. A nő még villantott felém egy lenéző pillantást, mielőtt eltűntek volna a szemem elől.

   Halkan felsóhajtottam, és lágyan megráztam a fejem. Ha nem ismertem volna jobban, azt hinném, hogy Jack féltékeny Johnra. De ismertem már, és tudtam, hogy egy nőn nem fog féltékenykedni, hiszen sok hal úszik a tengerben, nem igaz? Ráadásul, neki láthatóan ott volt Ellie, akivel több mint jól elszórakozgatott.

   Ha nem ismertem volna jobban magam, azt mondtam volna, hogy féltékeny voltam Ellie-re. De ismertem magam, és tudtam, hogy egyáltalán nem ismerem magam eléggé, hogy képes legyek észrevenni a legkézenfekvőbb érzéseimet sem.

   Tekintetemet a tengerre vezettem, és némán figyeltem a víz hullámzását. Régen úgy éreztem különleges vagyok, amikor Jack átadta a kormányt. Akkor annyira naiv voltam, hogy elhittem, hogy nem tenné ezt bárkivel. Elvégre az imádott Gyöngyéről volt szó. Mindig ezzel győzködtem magam, amikor a kormánynál álltam. Jack nem bízná akárkire a Gyöngyöt, annyira imádta ezt a hajót.

   Talán tényleg így volt. Talán tényleg egy voltam azon kiváltságos személyek közül, akiknek Jack önként átadta a Gyöngy irányítását. De ettől nem váltam különlegessé. Nem jelentettem tőle többet Jacknek, nem lettem más, mint addig. Egyszerűen csupán egy régi barát voltam, akiben megbízott annyira, hogy rábízza szeretett hajóját. Régen fájt volna ez a tudat. Talán most is. De ma már nem vágytam többé válni a számára.

   Közeledő lépések zaja rántott ki gondolataimból. Harry tartott felém, szemeiben meglepett fények csillantak, ahogy elém ért. Kérdőn néztem rá, ahogy engem figyelt.

   – Jack átadta a kormányt? – kérdezte, mire elvigyorodtam, és megvontam a vállam.

   – Nem, azt terveztem, hogy ameddig ő Ellie-vel hancúrozik, én elkötöm a hajóját – feleltem, és felsóhajtottam. – Talán még sikerülne is.

   – Úgy hallom, valaki féltékeny – mondta a fiú, mire felnevettem. Valószínűleg ezzel akart visszavágni a csodálatos kis ironizálásomra. Kár, hogy ez nem jött össze.

   – Őszintén szólva tényleg féltékeny vagyok – mondtam, és a fiú szemébe fúrtam a sajátomat. – Nekem is kell egy ilyen hajó.

   – Te és Jack... – kezdte, mire meglepetten pislantottam felé. Most letegezett? Nahát, a srác kezd egyre értelmesebben viselkedni. – Volt köztetek valami? Úgy értem... szóval...

   – Jól van kölyök, nyugi – kuncogtam, és a fejemet ráztam. Nehéz volt elhinni, hogy valaki ennyire ártatlan legyen. Nos, az egyik pillanatban még az legalábbis, a másikban azonban dühöngő őrült, aki a Nektár megszállottja. – Régen ő és én együtt voltunk. De úgy döntött, hogy nem akar többé engem.

   – Szóval, akkor ő az aki szakított veled? – kérdezte, mire ajkaimon szomorú mosoly terült el, és lágyan a fejemet ingattam.

   – Nem. Én hagytam el őt – mondtam, és nem vettem figyelembe a rám meredő, kérdő tekintetet.

   – Sajnálom – mondta hirtelen, én pedig kérdőn fordultam felé. – Amit tegnap csináltam. Nem akartalak bántani.

   – Jól van – vontam vállat, visszafordulva a tenger felé. – Én provokáltalak.

   – De miért?

   – Miért hergeltelek? – A fiú bólintott. – Azt hiszem, talán csak azért, mert egy akasztófára való kalóz vagyok.

   – Nem ez volt az okod – mondta. – Valamit akartál.

   – Meg akartam tudni, miért akarod ennyire a Nektárt.

   – Nem nekem kell – felelte, és tekintetében szomorúság csillant. – A testvéremnek.

   – Haldoklik. – Nem kérdés volt.

   – Igen – súgta, és annyira szerencsétlen látványt nyújtott, hogy már komolyan megsajnáltam. Nem tudtam, milyen érzés elveszíteni a testvéremet, vagy legalábbis milyen érzés tudni, hogy hamarosan elveszíthetem, de biztos voltam benne, hogy nem egy kifejezetten kellemes dolog. És érthető volt, miért akarta ennyire kétségbeesetten az örök élet titkát.

   – Nem foglak többé ezzel ingerelni – mondtam, és nem néztem rá. – Segítek, hogy megszerezd a Nektárt. De mondd csak, a testvéred kért meg rá, hogy segíts rajta ezzel?

   – Nem. Ő ellenezte. Azt mondta, nem akar örökké élni.

   – Akkor nem lenne jobb, ha tiszteletben tartanád az akaratát?

   – Nem tudja, miket beszél – jelentette ki, és éreztem a hangjából, hogy igencsak érzékeny területre tévedtem. Az imént ő is elevenembe tapintott, és nem erőltette tovább. Így én is csak vállat vontam, és nem mondtam semmit. Nem éreztem, hogy helyes volna, amit tenni készül, de nem az én saram volt eldönteni. Én csak azért voltam itt, hogy kinyissam, amit ki kell, semmi több. – Az a férfi. Ő is a Nektárt akarja, nem?

   – Aggódsz, hogy nem sikerül megszerezni előle? – kérdeztem, egy apró félmosollyal az arcomon. A fiú nem válaszolt, de nem is volt rá szükségem. – Ne aggódj! Lesz majd valahogy.

   – Hogy lehetsz ennyire nyugodt? Megfenyegetett, hogy megöl, ha nem vezetjük el a Nektárhoz.

   – Nem ő az első, és nem is az utolsó, aki életveszélyesen megfenyegetett már, Harry – mondtam. – Mindig megússzuk valahogy.

   – De mi van, ha ezúttal nem?

    – Nos, ezért majd csak később kell aggódnunk, nem igaz?