Feszülten robogtam le a lépcsőn, keresve egy használható fegyvert, és közben reméltem, hogy rosszul láttam, és az a hajó nem az Arany Démon volt, és egészen biztosan nem Hayden Stanley közeledett felénk. Miért tette volna? Soha nem volt dolgunk vele, és én tökéletesen boldog voltam a találkozás nélkül is, köszönöm szépen.

Sok történetet hallottam Stanley-ről. Történeteket, amik szerint a férfi előszeretettel kínozta meg az áldozatait, majd utána a fogaikat egy ládába gyűjtötte. Undorító, és rettenetesen furcsa szokás volt ez. De hát, a kalózok mindig is kissé különc népség volt. És kegyetlen. Mindenesetre, nekem nem volt kedvem, hogy megismerkedjek a férfivel, és a kínzási módszereivel. A fogaimat is megtartanám, ha egy mód volt rá.

A raktárban kutakodtam, hátha találok valamilyen fegyvert, de semmi nem volt itt. Frusztráltan rúgtam az egyik hordóba, majd visszarohantam a fedélzetre. A vitorlák már ki voltak bontva, a szél pedig készségesen beléjük is kapott. Jack a kormánynál állt, és parancsokat osztogatott. Mr. Gibbs mellette téblábolt, és folyamatosan magyarázott valamit neki, de a kalóz nem is figyelt rá. Láttam Harry-t is, aki egy karddal a kezében állt a korlát mellett, és a felénk tartó hajót nézte. Biztos voltam benne, hogy Ellie a kabinban volt, és nem is fog onnan előjönni, ha nem kényszerítik rá.

Gyávaság volt, hogy így elrejtőzzön, viszont ő egy egyszerű, védtelen nő volt. Legalábbis mindenkinek ezt adta be. Igenis meg tudta volna védeni magát, ha nagyon akarta volna. De élvezte, ha Jack védelmezi. Mintha különleges volna a kalóznak. Pedig mind tudtuk, hogy Jack nem szeret egy nőt sem. Nem, ő nem olyan „önző", hogy megtagadja a többi nőtől a kegyeit, egy javára. Nos, ő valahogy így magyarázta a múltban nekem.

Felmentem a lépcsőn, és a korláthoz léptem, hogy lássam, hol van a Démon. Nem sokkal mögöttünk haladt, már szabad szemmel is láthattam a legénység tagjait, igaz, hogy annyira azért nem voltak közel, hogy az arcukat is lássam. De ez már így is veszélyesen közel volt. Jack felé fordultam, aki nem nézett rám, helyette előre tekintett, és görcsösen markolta a kormányt. Láttam, mert az ujjai vége elfehéredtek.

- Jack, szükségem lesz egy kardra - mondtam, ahogy mellé léptem. Az első tiszt rám nézett, majd Jack-re. Szemeiben kérdések égtek, de nem tette fel őket hangosan.

- Mégis miért? - kérdezte, és továbbra sem pillantott felém. - Te a kabinomban maradsz, Ellie-vel.

- Nem, nem maradok - ráztam a fejem, és nem voltam hajlandó felhúzni magam ezen a kijelentésén. - Harcolni fogok, ahogy mindig is tettem. Szóval, kellene egy kard.

- Én vagyok a kapitány, és én azt mondom, hogy nem fogsz harcolni - mondta összeszorított fogakkal. Oké, ennyi volt az én állnyugalmam is.

- Csak a hajó kapitánya vagy Jack - kezdtem, és a kormánykerék elé léptem, hogy végre rám nézzen. Nem jött össze, átnézett a vállam felett. - Nekem nem parancsolsz.

- Amíg a hajómon tartózkodsz, addig azt teszed, amit mondok - felelte. Összehúzott szemekkel néztem rá, és vártam, hogy rám nézzen végre. Makacsul nem tekintett rám. Ez pedig rettenetesen felhúzott.

- Jack Sparrow! - kiáltottam. A Jack mellett álló férfi összerezzent a hangomtól, de valahogy most nem tudtam sajnálni. - Ne kezelj úgy, mintha egy kis senki volnék, akinek még te teszel szívességet, amiért engeded, hogy a hajódon maradjon!

- Akkor te pedig ne viselkedj úgy! - kiáltotta vissza. Még most sem nézett rám.

- Én nem viselkedem úgy!

- Akkor miért nem vagy képes elfogadni végre, hogy meg akarlak védeni? - Ekkor végre lenézett rám. A barna szemekben valódi aggodalmat, és kétségbeesést láttam. Annyira megdöbbentett, hogy egy pillanatig csak fagyottan pislogtam rá. Aztán lassan megráztam a fejem.

- Nem akarok veszekedni Jack - kezdtem, és figyeltem, ahogy dacosan visszanéz a horizontra. - De nem gondolod, hogy már lekéstél arról, hogy megvédj?

A férfi tekintete azonnal ismét rám ugrott. Láttam a döbbenetet a szemeiben, aztán a felismerést. Az ajkai szóra nyíltak, de nem tudtam volna végighallgatni, amit mondani akart. Nem lettem volna képes meghallgatni a mentegetőzését, a kifogásait, amiért én nem voltam elég jó neki, amiért évekkel ezelőtt elárult, majd egyedül hagyott.

- Nem érdekel Jack - mondtam gyorsan, és most én nem néztem rá. Nem tudtam. - Nem érdekel. Csak... felejtsük el, rendben? Nem tartozol felelősséggel azért, hogy jól vagyok-e, vagy sem. Többé már nem.

- Mr. Gibbs - kezdte a kalóz, mire a szólított felé fordult, és várta a parancsot. - Keressen egy kardot Ave-nek!

- Aye! - Gibbs elrobogott, hogy kerítsen nekem egy fegyvert. Jack-re pillantottam.

- A nevem Avery - tudattam vele, és örültem a mosolynak, amit a kijelentésem váltott ki belőle. Még akkor is, ha hamis volt.

- Az enyém pedig Jack - vont vállat, mire megforgattam a szemeimet, és halványan elmosolyodtam. Az enyém is hamis volt. - Maradj a közelemben!

- Ez egy parancs? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, noha tudtam, hogy csak egy egyszerű kérés volt. Jack régen is mindig ezzel indította a csatákat. Megkért, hogy maradjak mellette, én pedig - bár mindig ellenkeztem -, soha nem tagadtam meg tőle ezt a kérést. Jack lenézett rám.

- Csak egy kérés Verebem - mondta, én pedig lágyan megráztam a fejem a megnevezésre. Jobban belegondolva, életemben nem hallottam, hogy Jack a nevemen szólított volna. Nem beceneveken, hanem az igazi, teljes nevemen.

-Aye, Kapitány!

Jack nem válaszolt, a tekintetét visszafordította maga elé. A korlátnak dőltem, és néztem a háborgó tengert. A Gyöngy gyorsan szelte a vizeket, normális esetben könnyedén lehagytunk volna bárkit. Nem volt még egy ilyen gyors hajó a Karib-tengeren. Azonban túl későn kaptunk észbe, így pedig nem is reagálhattunk időben a támadásra. Tudtam, hogy a legénység tagjai közül vannak, akik abban reménykedtek, hogy végül sikerül elmenekülnünk. Hallottam, amikor az emberek között voltam, hogy néhányan erről beszéltek.

Jack-re pillantottam. A férfi teljesen nyugodtnak tűnt, egyáltalán nem látszott, hogy bármi miatt is aggódna. Azonban ismertem már eléggé, hogy meglássam, amit mások nem. A kalóz feszült tartása elárulta, hogy minden idegszálával harcra kész. Sem ő, sem én nem gondoltuk, hogy elmenekülhetünk. Egészen biztosan összecsapás lesz a vége.

Az ajkamba haraptam, és a hajó széléhez lépdeltem, majd kihajoltam a tenger felé, hogy láthassam az ellenségeinket. Az Arany Démon közel volt, sokkal közelebb, mint a legutóbb, amikor megnéztem. Szinte már utolért bennünket. Visszapördültem Jack felé, aki engem nézett. Nem kellett semmit mondanom, az arcom mindent elárult neki.

- Miss Avery - hallottam meg Gibbs hangját a lépcsők felől. Felé fordultam, és megkönnyebbülten láttam, hogy egy kardhüvelyt tart a kezében. Már féltem, hogy nem lesz mivel harcolnom.

Gyorsan a férfi elé léptem, és elvettem a kezéből a felém tartott fegyvert. Egyszerű kard volt, semmi különleges. Hosszú penge, dísztelen markolat. Egy pillanatig vizsgálgattam a kardot, a pengén lévő karcolásokat, amik tökéletesen mutatták, hány harcot élt már túl. Nem tehettem róla, de egy kicsit megsajdult a szívem, ahogy a saját kardomra gondoltam. Az a kard hosszú-hosszú éveken át velem volt.

- Ugye tudja, hogy ez csak egy kard? - Azonnal a beszélő felé fordultam. Harry állt a lépcső alján, fél szemöldökét felhúzva meredt rám. Megforgattam a szemeimet, és az övemre csatoltam a kardhüvelyt, majd beletettem a kardot is.

- Ez pedig csak egy hajó - mutattam a Gyöngyre, és próbáltam nem vigyorogni Jack méltatlankodó horkantására. - Ha minden csak az, aminek látszik, ez az egész út felesleges.

- A Nektár nem csak az, aminek látszik - jelentette ki, mire érzés nélkül felnevettem, majd megfordultam, és riadtan konstatáltam, hogy a Démon már félig mellettünk van.

A hajó fedélzetén már készenlétben állt a legénység a harcra, kezükben karddal, és pisztolyokkal vártak a megfelelő alkalomra, hogy elkezdődjön a csata. A kapitány a kormány mögött állt, és vigyorogva figyelt bennünket. Jack felé pillantottam, aki csak egy aprót biccentett felém. A lépcső felé fordultam, és félrelökve az útban álló Harry-t elrobogtam a fedélzet alá.

A legénység tagjai már betöltötték az ágyúkat, csak a parancsra vártak, hogy elsüthessék őket. A lépcső legfelső fokán álltam, és néztem a Démont, ahogy egyre inkább felzárkózik mellénk, várva a legmegfelelőbb pillanatra. Amikor a két hajó tökéletesen párhuzamosan állt egymásra, elkiáltottam magam.

- Tűz! - Az ágyúink egyszerre sültek el a Démon ágyúival. A becsapódások erejétől a hajó megremegett, meg kellett kapaszkodnom a korlátban, hogy ne essek össze. Láttam, hogy mindkét hajón elestek egy-ketten, de legtöbben sikeresen talpon maradtak, és már ismét az ágyúk megtöltésén fáradoztak. Már nem volt szükség a parancsomra, ezért átrohantam a fedélzeten, és Jack mellé léptem, aki éppen a papagájos férfival beszélt.

- Mr. Cotton, tartsa az irányt! - parancsolta a férfinak, ahogy átadta neki a hajó irányítását. Az némán elvette a kormányt, míg Jack felém fordult. - Gyerünk!

Csak bólintottam, ahogy lerobogtunk a lépcsőn, belevetve magunkat az időközben kialakult harcba. A Démon legénysége már átjutott a Gyöngyre, és az ágyúzás is rég beszűnt. Kirántottam a kardot a hüvelyéből, és gyors mozdulattal leszúrtam egy felénk közeledő férfit. Jack nem törődött vele, ahogy két másik emberrel viaskodott éppen.

Ellenséget-ellenségre győztünk le, ahogy egymásnak vetett háttal küzdöttünk. A mozgásunk tökéletesen össze volt hangolva, pontosan éreztük, mikor milyen mozdulatot csinál a másik. Jack nem használta a trükkös figuráit, velem a háta mögött nem tehette, de nélkülük is tökéletesen elboldogult.

Éppen egy kövér férfit küldtem a padlóra, amikor Jack gyors mozdulattal fordított a helyzetünkön, így én kerültem szembe eddigi ellenfeleivel. Legalább négy jól megtermett férfi vigyorgott rám, kezükben a kardjukat tartva. Láthatóan könnyű győzelemnek könyveltek el. Erre elvigyorodtam, és gyorsan mozdulva támadtam. Könnyűszerrel védtem ki a több felől érkező ütéseket, és úgy mozogtam, hogy soha ne találhassanak el, én azonban többször is sikeresen megvágtam őket. Elég messze kerültem Jack-től, ahhoz, hogy a férfiak többé ne törődjenek vele, helyette teljes figyelmüket rám fordították.

Nevetve kerülgettem az ütéseiket, nem igazán törekedtem arra, hogy gyorsan véget vessek a harcnak. Élveztem. Évek óta nem küzdöttem így, és őszintén szólva hiányzott. Az adrenalin érzése, ahogy az ereimben forr a vérem, a tudat, hogy egy rossz mozdulaton az életem múlhat. Annyira hiányzott.

A lábammal kirúgtam az egyik férfi kardját a kezéből, ezzel fegyvertelenné téve. Vigyorogva néztem, ahogy a ruhájában kutakodik egy kés vagy pisztoly után, miközben a maradék három férfival továbbra is könnyedén lépést tartva küzdöttem. Láttam, ahogy Jack egy jól irányzott csapással végez a fegyvertelennel, majd a velem küzdők felé lendült, és ledöfött egy másikat. Kettő pipa, csak kettő maradt.

Mosolyogva ragadtam meg Jack vállát, és a háta mögé lendülve leszúrtam a maradék két férfi egyikét, aki Jack hátát támadta volna. Ezzel egy időben Jack is végzett az utolsó férfival. Egymás felé fordultunk, és a másikra vigyorogtunk. Szaporán vettem a levegőt, és láthatóan Jack is kiizzadt már, de mindketten élveztük a harcot. Rég volt már, hogy együtt küzdöttünk, és ez sok emléket visszahozott.

Jack szeme a hátam mögé lendült, és láttam, hogy a férfi mögött kardját felemelve lesújtani készül egy újabb ellenség. Megforgattam a szemem, és Jack-el tökéletes összhangban mozdulva összekulcsoltuk a szabad karjainkat, és a másikkal egyszerre döftük le a másikat fenyegető kalózt.

- Még mindig jó vagyok! - kiáltottam nevetve, ahogy elengedtem a férfi karját, csak hogy kirúghassam egy ellenséges kalóz alól a talajt. Jack felnevetett a kijelentésemre.

A csata tovább folytatódott, azonban ahelyett, hogy elfogytak volna, az ellenség csak még több lett, és végül a Gyöngy legénysége mind egy helyre terelődött a főárbocnál. Én és Jack a kormánykerék mellett álltunk, hátunkat egymásnak döntve, és feszülten figyeltük a minket körbeálló kalózokat. Nem tagadom, már eléggé fáradt voltam, a mozdulataim lelassultak, a reakcióidőm egyre lassabb volt, és több apró vágás is tarkította a testemet. Jack viszonylag jobb állapotban volt mint én, de már ő is elég rosszul festett.

- Nocsak, nocsak a híres Jack Sparrow - hallottunk egy hangot, mire mindketten arra fordultunk. - És a kevésbé híres... az egyáltalán nem híres lány-akinek-nem-tudom-a-nevét!

- Mintha a kapitány lemaradt volna - jegyezte meg Jack, mire a szememet forgattam, de nem kommentáltam. És nem mutatkoztam be.

- Mintha - vont vállat a férfi, én pedig jól megnéztem magamnak. Magas volt, egy igazi kétajtós szekrény. Rövid, fekete haja mocskosan meredt az ég felé, szürke szemei ránk meredtek. Az arcán egy hosszú, nagyon is ronda vágás éktelenkedett, ami igencsak elcsúfította amúgy sem éppen kellemesnek nevezhető vonásait. Kezében kardot tartott, amit a vállára támasztott. - Meglep, hogy még életben vagy. Úgy hallottam, meggyűlt a bajod Davy Jones-al, és a Kelet-Indiai Társasággal.

- Nem tehetek róla, hogy elfelejtették, kivel is álltak szemben - vigyorgott Jack, karjait kitárva. Ajkaimon apró mosoly jelent meg. Én is hallottam a szóbeszédet, miszerint Jack és a Kalózok Tanácsa háborút indított A Kelet-Indiai Társaság ellen. És nyertek.

- Igazán? És ki is volt az? - kérdezte Stanley, mire a homlokomra csaptam. A férfi egy pillantást vetett rám, mielőtt Jack válaszolt volna a kérdésre.

- Jack Sparrow Kapitány! Savvy?* - jelentette ki, majd megragadta a kezemet, és magához rántott. Meglepetten hagytam, hogy a karjait körbevegye a derekamon, és magához szorítson. Mégis mit tervezett?

- Ez igencsak aprócska hibának hangzik - mondta Stanley, és összehúzott szemekkel nézett ránk. Éreztem, ahogy Jack a kezembe csúsztat egy ismerős tapintású tárgyat. A tájoló. Kikerekedett szemekkel pislantottam fel rá, de ő nem nézett rám.

- Még nem hallottam az indokot, amiért ránk támadtál - kezdte Jack, és elengedve kissé hátrébb léptem tőle. - Garantálhatom, hogy semmilyen kincs nincsen a hajómon.

- Nem az a kincs kell nekem, ami itt lehet - nevetett fel a férfi, majd kissé közelebb lépett hozzánk, így a köztünk álló kalózok kénytelenek voltak szétszéledni, de még így is körülöttünk álltak, és figyeltek bennünket. - Azt akarom, amit éppen megkeresni mentek.

- És nekem mi közöm van hozzá? - kérdezte Jack.

- Hallottam egy bizonyos tájolóról - kezdte Stanley. Jack-re pillantottam, aki érzelemmentes arccal nézett a férfira. - Úgy tudom, a kis iránytűd képes megmutatni bármit a világon.

- Még ha így is van, nem mennél vele semmire.

- És miért nem?

- Mert elvesztettem.

*Jack az eredeti szinkronban gyakran mondogatja ezt a szót. Az a helyzet, hogy imádom, amikor ezt a szót használja, ezért nem tudtam kihagyni. Tessék, nézzétek csak:

(Nem, nem kaptam fangörcsöt. Csak majdnem. Egy picit. Na jó, de.)