Egy hétnyi megállás nélküli hajózás után kénytelenek voltunk felismerni, hogy minden tiszta vizünk elfogyott. Rum még maradt bőven, Jack abból rendesen beraktározott Tortugán, de csak rumból nem élhettünk. Több dologhoz is kellett a tiszta víz, és őszintén szólva, annyi vízzel, amennyi az indulásunkkor volt egy hónapot minimum ki tudtunk volna húzni. Azonban a hajón tartózkodtam én és Ellie is, és női mivoltunk miatt mi egy kicsit több tisztálkodásra szorultunk, mint bárki más a hajón.

   Kalózként sajnálatos módon be kell ismernem de hozzá voltam szokva, hogy néha egy egész hónapot is ki kellett bírnom fürdés nélkül, így nekem nem volt akkora probléma ez a dolog, mint Ellie-nek, aki azonban rendszeresen panaszkodott, és ha nem is mindennap, de minden másnap megfürdött. Így az egy hónapra elegendő tartalékunk egy hét alatt kifogyott.

   A legénységnek nem volt ez akkora probléma, őket nem zavarta, ha csak rumot ihattak, és valójában annyira nekem sem volt a dologgal bajom, de Ellie és meglepő módon Harry is követelte a tiszta vizet. Így Jack-nek nem maradt más választása, mint egy csapattal szárazföldre szállni, és feltölteni a vízkészleteinket. Ez viszont több problémát is felvetett. Az egyik az volt, hogy több száz mérföldre voltunk a legközelebbi kikötőtől, az egyetlen szárazföld, ami a közelünkben volt, az egy napnyi hajóútra volt tőlünk, és teljesen lakatlan volt. Legalábbis Jack és a csodálatos térképe ezt állította.

   A másik, elég nagy probléma a minket követő hajó volt, pontosabban annak kapitánya, aki most a Gyöngy fedélzetén állt, és nem nézett ki túlságosan boldognak, amiért Jack látszólag ok nélkül megállt a nyílt tenger közepén. Valójában rettenetesen dühösnek tűnt.

   Az ajkamba harapva léptem el egy kalóz mellett, aki Stanley legénységébe tartozott, és aki úgy bámult rám, mint egy darab húsra. Nőként nehezebb dolgom volt a kalózok között, nem mind voltak tisztességes emberek. Nos, senki nem volt az. Ez pedig azt jelentette, hogy probléma nélkül megtesznek bármit. Egy nőnek igencsak figyelnie kellett, kikkel veszi körbe magát, és kinek fordít hátat.

   Undorodó pillantással léptem tovább, egyenesen Stanley elé, aki most lenézett rám, fél szemöldöke a magasba lendült, ahogy a tekintetünk találkozott. Aztán vigyor kúszott cserepes ajkaira.

   – Tudod, a legutóbb elég ismerősnek tűntél – kezdte, és a feszültségem tovább nőtt. Csak az kéne még, hogy rájöjjön, ki vagyok. Soha nem állítottam magamról, hogy híres volnék, de bármennyire is nem tetszett, a nevemet akkor is elég sok kalóz ismerte. Leginkább a Kelet-Indiai Társasággal lévő nem éppen felhőtlen kapcsolatom miatt, és a Gyöngy története miatt, amik sokkal inkább Jack-et tették igazán ismertté. – Még nem jöttem rá, honnan, de biztos vagyok benne, hogy eszembe fog jutni.

   – Kétlem – mondtam, mosolyt erőltetve az ajkaimra. – Még soha nem találkoztunk ezelőtt, nem hinném, hogy ismerhetnél. Valószínűleg csak összekeversz valakivel.

   – Én viszont hiszem, hogy láttalak már korábban is – mondta, majd tekintete mögém siklott, de szinte azonnal visszanézett rám. Éreztem, hogy valaki megáll mellettem, és a szemem sarkából felismertem Jack alakját. – Korábban is hajóztál együtt Sparrow-al?

   – Nem – vágtam rá, ezzel megakadályozva, hogy Jack válaszoljon. A férfi összeráncolt homlokkal pislantott rám, de én nem viszonoztam a pillantását. – Ez az első alkalom.

   – Értem – mondta, és szemmel láthatóan nem volt túlzottan meggyőződve, de végül Jack felé fordult, minek következtében vissza kellett fojtanom a feltörni készülő megkönnyebbült sóhajomat. – Miért álltunk meg, Sparrow?

   – Elfogyott a víz – felelte a férfi, és valamerre a tenger irányába intett. Sejtettem, hogy arra lehetett a sziget. – Egy napi útra van egy sziget Keletre. Ott partra szállunk, és keresünk egy forrást, hogy feltölthessük a készleteinket, aztán már indulhatunk is tovább.

   – Ezzel letérnénk a Nektárhoz vezető útról, nem? – kérdezte, mire Jack elvigyorodott. Úgy nézett ki, mint aki direkt számított erre a kérdésre.

   – Nem, a sziget amúgy is pont útba esne – válaszolta, és láttam, hogy hazudik. Ezen Stanley is biztosan át fog látni. Elvégre tele volt logikai hibákkal az állítás. Például, ha a sziget útba esne, miért kellett volna megállnunk most? Illetve, akkor miért nem arra tartottunk eleve?

   – Rendben – mondta a férfi, mire leesett állal bámultam rá. Ne már, komolyan elhitte? Jack-re néztem, aki szórakozottan vigyorgott rám, mire vissza kellett tartanom a nevetést. Ekkora ökröt!

   – Remek, akkor szerintem folytassuk is az utunkat – mondta, mire Stanley bólintott, majd intett a legénységének, és elindult a hajója felé, azonban mielőtt a két hajó között lévő deszkára lépett volna még visszafordult felénk, és összehúzott szemekkel bámult rám.

   – Mit is mondtál, mi a neved? – kérdezte, és éreztem, hogy a vér meghűl az ereimben. Nem derülhetett most ki, hogy ki vagyok. Nem tudhatta meg, vagy különben azonnal megölt volna. Vagy valami még rosszabb. Legutóbb nem is gondoltam rá, hogy a teljes nevemből felismerhet. Hála Istennek, hogy nem tartott annyira fontosnak, hogy megjegyezze a nevemet.

   – Ave Ven – mondtam, jobb ötlet híján, és figyeltem a férfi arcán megjelenő értetlenséget. Nem volt egy szokványos név, azt be kellett vallanom, de jobb volt, mint a semmi.

   Stanley végül hátat fordított, és a legénységével a háta mögött elhagyta a hajót. Amikor a deszkát is visszahúzták, Jack elfordult, és parancsokat kiáltott a legénységének. Aztán felém perdült, ezzel apró ugrásra késztetve.

   – Ave Ven? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire az ajkamba haraptam, és nem néztem rá. Bólintottam.

   – Lehet, hogy egykor régen egy kicsit összezördültünk Tortugán – mondtam, mire Jack felnevetett, és vigyorogva lehajolt hozzám. Barna szemeiben játékos fények égtek, ahogy rám nézett.

   – Gyerünk, Drágám – mondta, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el én is.

   – Akkor volt, amikor te már a Gyöngyön voltál, mert teljesen a sárga földig ittad magad, és Hector úgy volt vele, jobb lenne ha kissé elzárnánk a külvilágtól, mielőtt valami a szokásosnál is nagyobb ostobaságot csinálsz – kezdtem, és nem tudtam nem vigyorogni Jack arcán, amikor megemlítettem Hector nevét. Mindkét férfi tagadta, de igenis barátok voltak. Vagy legalábbis nem ellenségek. Nem teljesen.

   – Mindig azt hittem, hogy akkor te vittél vissza – mondta, én pedig felkuncogtam, és megráztam a fejem.

   – Én sem voltam teljesen józan akkor már. Szóval te nem voltál ott, és én is visszafelé tartottam, csak még előtte kiadtam a parancsot a legénység ott lévő tagjainak, hogy hozzanak ellátmányt a hajóra, amikor az utcán a semmiből támadott rám, Stanley. Teljesen részeg volt, szerintem azt sem tudta, hol van, és a pénzemet akarta. Szóval egy kissé odébb tessékeltem. Láthattad is a találkozásunk nyomát az arcán.

   – Az a sebhely... – kezdte kikerekedett, csillogó szemekkel, mire vigyorogva bólintottam, és együtt nevettem Jack-el, amikor a férfi sikeresen regisztrálta történetem minden részletét. – Verebem, zseniális vagy!

   – Annyira nem, ha megtudja, hogy én voltam az, akkor tuti végez velem – nevettem. Jack csak a fejét rázta.

   – De miért álnéven mutatkoztál be? Legutóbb a teljes nevedet mondtad. 

   – A biztonság kedvéért. Én a helyében megpróbáltam volna felkeresni azt, aki olyan csúnyán elbánt velem.

   – Mindig is mondtam, hogy igazi bajkeverő vagy – hallatszott egy ismerős hang mögülem, mire mosolyogva fordultam a beszélő felé. John éppen a lépcsőn tartott felfelé, kezében két almát tartva. Az egy hét alatt már egészen rendbe jött, bár még mindig rosszul festett.

   – Mit mondhatnék, kalóz vagyok – nevettem, és elkaptam a felém hajított almát. Mosolyogva haraptam a gyümölcsbe, és figyeltem, ahogy John mellénk ér. Egy pillantást vetettem Jack-re, aki már egyáltalán nem tűnt boldognak. Most ellenségesen bámult John-ra.

   – Mit ne mondjak, nálad jobb kalózt is láttam már – felelte a férfi, mire csak vállat vontam, és Jack-re mutattam.

   – Lehet, de nála mindenképp jobb vagyok – mondtam, mire John felkuncogott, Jack azonban egyáltalán nem nevetett. Furcsa, általában nem zavarta, ha ilyenekkel viccelődöm. Tudta, hogy csak húzom az agyát, és nem gondolom komolyan. Most viszont olyan volt, mint aki gondolatban teljesen máshol járt, és tekintetét nem vette le John-ról. Ha szemmel ölni lehetett volna, barátom már rég nem élne.

   – Nem tudom, hogy ez érdem-e – vigyorgott rám a férfi, és éppen visszavágni készültem, amikor Jack megragadta a csuklómat, és maga után kezdett rángatni a hajóhíd felé. Nem ellenkeztem, csak egy bocsánatkérő pillantást vetettem a vállam fölött John-ra. Amikor felértünk Jack a kormányhoz húzott, és kezeimet a fára tette, a sajátjaival tartva ott őket. A mellkasa a hátamnak nyomódott, ahogy ott álltunk.

   – Jack... – kezdtem volna, de a kalóz félbeszakított.

   – Nem kedvelem – mondta. Valószínűleg normális esetben már leszidtam volna, amiért ilyet mondott az egyetlen olyan emberről, akiben teljesen meg tudtam bízni, de a hangjában volt valami, amitől nem bírtam megállítani a nevetést.

   – Tudod Jack, kezdem komolyan azt hinni, hogy féltékeny vagy – kuncogtam, és a fejemet egy kissé oldalra döntöttem, hogy láthassam a férfit. Jack nem nevetett velem. Az arca teljesen komoly volt, amikor rám nézett.

   Valójában mindig is volt egy részem, ami nem tudta, hogyan kezelje a kalózt. Jack személyisége, amit mások előtt mutatott nem egyezett meg azzal az emberrel, aki előttem volt. Teljesen máshogy viselkedett velem, mint a többi emberrel, ami egyszerre töltött el melegséggel, elvégre én voltam az egyetlen, aki láthatta ezt az énjét, és zavart össze. Hogyan viselkedjek egy olyan emberrel, aki ennyire intenzív érzéseket mutatott felém?

   – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy az vagyok? – kérdezte, mire fél szemöldököm felhúztam, és nem törődtem a hanggal, ami azt súgta, a feltételezésem teljesen helyénvaló.

   – Nem tudom, az vagy? – kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy letagadja. Ha azt mondaná, hogy igen, nem tudom, mit tennék.

   – Nem – rázta a fejét. Bólintottam, mint aki pontosan erre számított, pedig egyáltalán nem így volt. Ismét előre fordultam, és próbáltam nem arra gondolni, mennyire átlátszó volt ez a hazugság.

   Némán álltunk, Jack kezei határozottan, mégis végtelen gyengédséggel tartották az enyémeket. A szél belekapott barna hajamba, és a lenge ingbe, amit viseltem. Tudtam, hogy valószínűleg elég hűvös volt ez a kora délelőtti szellő, de Jack testének melege, ami a hátamnak nyomódott elfedte a hideget.

   Megpróbálni ellenállni Jack-nek piszkosul nehéz volt. Minden erőmmel azon kellett lennem, nehogy hagyjam magam. Nehogy ismét beleesek a rég elkövetett hibámba. Hiába is tagadtam volna, Jack még mindig hatással volt rám, néha annyira fáradtnak éreztem magam, sokszor felöltött bennem, hogy abbahagyom az ellenkezést. Nehéz volt beismerni még magamnak is, vagy talán magamnak volt a legnehezebb, de az érzéseim nem változtak Jack iránt, a tizenkettő évvel ezelőtti önmagamhoz képest.

   Talán ezen eltemetett majd felszínre rángatott érzések miatt éreztem teljesen természetesnek, odavalónak a helyzetünket. Itt álltam, szorosan a férfi előtt, és hagytam, hogy a keze lágyan simogassa az enyémet, hogy az állát a fejemre támassza. Egy részem tudta, hogy ezt nem kéne, hogy túl kéne lépnem rajta, de ezt a részemet elnyomta az, ami igenis akarta, hogy Jack a karjai között tartson, hogy ismét azzá váljak számára, aminek egykor hittem magam.

   Tudtam, hogy rég elvesztem. Már sokkal azelőtt, hogy Jack ismét felbukkant volna az életemben, tizenkét évnyi távollét után. Talán már azelőtt, hogy Harry felkeresett volna. Lehet, hogy sokkal régebb óta vagyok elveszett, mint azt valaha is gondolnám. És tudtam, hogy hamarosan eljön a nap, amikor feladom az ellenkezést, amikor Jack végleg romba dönti a magam köré emelt falakat. Az egész ellenállásom hiábavaló, a teljesen nyilvánvaló érzéseim nem fognak békén hagyni. Mégis, hiába tudtam ezt, hiába tudtam pontosan, hogy nem bírom majd örökké, akkor sem voltam képes feladni.

   Fájt. Az emlékek, amik minden alkalommal megrohantak, amikor Ellie-re vagy Jack-re néztem régi sebeket téptek fel. Fájt a tudat, hogy ezek  ketten mit művelnek Jack kabinjában, miközben a férfi még mindig megállás nélkül kísérteni próbál. Rettenetes érzés volt, hogy tudtam, hiába adnám fel, hiába engednék, a végeredmény pontosan az lenne, mint évekkel ezelőtt.

   A felismerés mellbevágó volt. Semmi sem változott azóta. Az érzéseim pontosan ugyanazok maradtak. Én magam sem változtam. De a bizalom. A bizalmam megrendült, és úgy tűnt soha többé nem lesz már újra a régi. Nem arról volt szó, hogy ne bíztam volna Jack-ben ha az életemről volt szó. Nem, minden kétség nélkül bíztam volna az életemet Jack-re. De hogyan bízhattam volna benne, hogy nem fogja azt csinálni, mint régen?

   – Segítene, ha azt mondanám, hogy sajnálom? – kérdezte hirtelen, mire aprót rezdültem, de nem válaszoltam. Pontosan tudom, mire gondolt. – Hibáztam Verebem, beismerem.

   – Micsoda előrelépés – mondtam, és hiába akartam, nem tudtam kiszűrni a hangomból a szarkazmust. – Legalább már képes vagy beismerni, ha hibát követtél el. Végül is csak tizenkét év kellett hozzá.

   – Ave, tudom, hogy utálsz emiatt, de hidd el, hogy nem akartam – mondta, mire keserűen felnevettem, és kibújtam a karjai közül. Nem bírtam tovább.

   – Az ilyenek nem történnek meg csak úgy véletlenül, Jack – mondtam, és tudtam, hogy butaság volt ezen most kiakadni, de nem tudtam rajta segíteni. Tizenkét évnyi fájdalom gyülemlett fel bennem, amit ki kellett valahogy adnom magamból végre. – Nem tudom, mit próbálsz bebizonyítani, épp eleget tudok. Felfogtam, hogy nem voltam soha különleges a számodra, eleget láttam, hogy megértsem.

   – Legalább hallgass végig – kérte. Láttam a szemeiben a bűntudatot, a fájdalmat, és valami mást, valamit, amit nem voltam képes a nevén nevezni. Láttam mindezt, de nem érdekelt. Túlságosan fájt, ahhoz, hogy érdekeljen.

   – Nem látom, mi okom lenne rá – ráztam a fejem, és gyorsan hátrálni kezdtem. El akartam menni, távol tőle, lehetőleg a világ másik felén lenni, de ezen a hajón nem sok lehetőségem volt erre, így megelégedtem volna azzal is, ha a kabinomba zárkózhattam volna. Bármit, csak ne kelljen a közelében lennem. Ne most. – Nem hiszem, hogy lenne olyan indokod, ami elég jó lenne. És egyébként is, mindketten tudjuk, hogy mit láttam akkor, és mit láttam nemrég.

   Ezzel megfordultam, és lerohantam a lépcsőn. Nem igazán érdekelt, merre megyek, ezért egyenesen nekicsapódtam valakinek. Két erős kar tartott meg, nehogy elessek. Azonnal tudtam, ki az, de nem érdekelt, most egyedül akartam lenni, így megpróbáltam kivergődni a szorításából, de túl erős volt. Egy idő után végül abbahagytam, és az arcomat a férfi mellkasába temettem.

   John megnyugtató köröket dörzsölgetett a hátamba, ahogy ott álltunk, valószínűleg a fedélzet kellős közepén, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem kellett semmit mondania, hogy meg tudjon vigasztalni, ahogy neki sem volt szüksége egyetlen szóra sem tőlem. Nem kellett tudnia, mi zaklatott fel, elég volt, ha csak ott volt, és érezhettem, hogy mellettem áll.

   Sokáig álltunk így, amikor végül elengedtem, és felmosolyogtam rá, bár biztosan tudtam, hogy látja, hogy hamis a gesztus. Mégis viszonozta, és elengedett, így most már sokkal lassabban, és sokkal inkább nyugodtabbnak tűnő léptekkel haladtam a kabinom felé, hogy egy kicsit egyedül maradjak. Lesétáltam a fedélközbe, és a kabinajtó felé lépdeltem, de végül tovább haladtam mellette, egyenesen a még mélyebbre vezető lépcsők felé, így lejuthattam a raktérbe. A zsebembe nyúltam, és előhalásztam onnan a kulcsot.

   Jack nemrég adott egy tartalékot, mert az utóbb időben sokszor le kellett jönnöm ide, és megunta, hogy állandóan a kulcsokért zaklatom. Hozzá kell tennem, már nekem is kezdett elegem lenni abból, hogy folyton meg kellett keresnem, amikor le kellett ide jönnöm, és már azon törtem a fejem, hogy inkább használom a saját kulcsomat, még akkor is, ha elvből nem szerettem volna. Szóval végül úgy döntött, megbízik bennem annyira, hogy rám bízza a tartalékkulcsot, így most könnyedén ki tudtam nyitni az ajtót, hogy beléphessek a raktérbe.

   Tekintetemmel megvizsgáltam a polcokat, és örömmel vettem az azokon lévő rumos palackok látványát. Gyorsan lekaptam egyet, a fogammal téptem ki belőle a kupakot, és azonnal meghúztam. A folyadék kellemesen ismerős íze nyugtatólag hatott rám, és úgy döntöttem, jó leszek itt, amíg meg nem iszom az üveget. Leültem hát egy hordóra, és a félhomályba bámultam.

   Teljesen kifárasztott ez az utazás, már most, és még nem is voltunk ott a Nektárnál. Mély sóhajjal emeltem ismét ajkaimhoz az üveget, újabbat kortyolva belőle. Eleget kellett innom, hogy elfelejtsem a zavaró gondolatokat, de még nem annyit, hogy teljesen elveszítsem magam. Nos, lássuk, sikerül-e!

OooOooOooOooOooOooOooOooOooO

   Hangos csattanásra ébredtem, és ijedtemben először azt sem tudtam, hol a fenében vagyok. Kétségbeesetten néztem körbe, de túl sötét volt, hogy bármit is lássak, ráadásul beszorulhattam valahova, mert meg sem tudtam mozdulni, pedig a nyakam szörnyen elgémberedett már. Éppen kezdtem regisztrálni, hol is aludtam éppen, amikor hangos káromkodás zaja ütötte meg a fülemet, és bármennyire álmos voltam is, felismertem a hang tulajdonosát. Grimaszolva próbáltam ismét kivergődni valahogyan az időközben felismert hordók közül, de semmi eredménye nem volt a próbálkozásnak a fejembe hasító fájdalmon kívül.

   – Hol a fenében van? – hallottam a mormogó hangot, mire a homlokom ráncolva próbáltam kilesni a hordók felett, de nem sikerült a dolog. Végül kelletlenül ugyan, de beláttam, hogy segítséget kell kérnem. – Merre lehet?

   – Jack! – kiáltottam, mire a férfi azonnal abbahagyta a motyogást. Remek, ez azt jelenti, hogy legalább meghallott. – Jack, segítenél?

   – Hol vagy Drágám? – kérdezte a hang, és ekkor jöttem rá, hogy Jack is részeg volt. Azaz, én már nem voltam az, de Jack is leitta magát. Nos, tulajdonképpen nem nagyon számított ez a tény, de valami azt súgta, nem szeretnék egy részeg Jack-el összefutni. Más lehetőségem azonban nemigen volt.

   – Itt, a hordók között – mondtam, és felemeltem a kezem, hátha meglát. Lépéseket hallottam, majd a hordók felett felbukkant Jack arca. Amikor a tekintetünk találkozott, a szemei felcsillantak, és ajkaira elégedett mosoly kúszott.

   – Megvagy! – jelentette, majd odébb tolta az egyik igencsak nehéz hordót, és megfogva a kezemet felrántott a földről. A hirtelen mozdulattól fájdalom nyílalt az egész testembe, elvégre teljesen elmacskásodtak a tagjaim, de nem volt időm panaszkodni a durva bánásmód iránt, ugyanis két forró ajak tapadt az enyéimre.

   Kikerekedett szemekkel álltam, majd megpróbáltam ellökni magam a férfitól, azonban a próbálkozásom teljesen sikertelen maradt, miközben Jack megállás nélkül ostromolta a számat. El akartam húzódni, azonban a kezem, ami eddig a férfi mellkasán pihent, mert ott próbáltam ellökni, Jack nyaka köré kulcsolódott, és akaratlanul is visszacsókoltam. Utáltam, hogy a testem nem engedelmeskedett a parancsaimnak, és mégsem tudtam tenni semmit, azon kívül, hogy teljesen elveszek a férfi csókjában.

   Amikor végül elváltunk egymástól, mindketten erősen ziháltunk. Jack barna szemeiben intenzív fények égtek, amikor rám nézett, a szívem eszeveszett tempót diktált, és a lábaim rettenetesen erőtlenek voltak. Ha Jack erős karjai nem tartottak volna, valószínűleg nem tudtam volna megállni rajtuk. Mély lélegzetvételekkel próbáltam megnyugodni, és elhúzódtam a férfitól, aki némán engedett hátrébb lépni. Amikor felnéztem rá, ajkain elégedett mosoly játszott.

   – Ne menekülj tovább, Verebem – kérte, én pedig majdnem bólintottam. De végül csak elfordultam, és nem néztem rá vissza. – Gyere ide!

   Lehet, hogy nem kellett volna. Talán itt kellett volna hagynom, hogy kijózanodjon. Hogy én is kijózanodjak. Mégis, engedelmesen visszaléptem a karjai közé és hagytam, hogy újból magához húzzon, ezúttal egy az előzőnél sokkal szenvedélyesebb csókra. Jack karjai a derekamra csúsztak, így szorítva magához, míg az én kezeim visszaköltöztek a férfi nyaka köré. Amikor elvált tőlem, a nyakamra hajolt, lágy csókokkal hintve a csupasz, érzékeny bőrt.

   Nem kellett volna ezt csinálnunk. A felismerés elemi erővel szakadt rám, és újult erővel löktem el magam a férfitől, ijedt szemekkel nézve rá. Hogy hagyhattam, hogy ez történjen? Jack vágytól ködös szemekkel nézett rám, de amikor felismerte az arcomra kiülő érzelmeket, a szemei mintha sokkal tisztábbak lettek volna, ahogy lassan, tényleg rettentő lassan felém mozdult.

   – Ave... – kezdte, de én csak a fejemet ráztam, és sarkon pördülve a lépcső felé robogtam. Kettesével szeltem a fokokat, ahogy magam mögött hagytam a férfit. Átkozottul nagy bajban voltam. Erre a szívem heves dobogása, és a hasamban röpködő pillangók ébresztettek rá végleg.

Szerettem Jack Sparrow-t. És ezt mindketten tudtuk.