Sziasztok!
Íme a következő rész! 😊
Innentől még gyorsabbak lesznek az események, kicsit napló szerűek lesznek a részek.
Kellemes olvasást! 😊

Egy órával a tanács gyűlése után egy mély vágással - megcsúszott a kezem véradás közben, Blake összevarrta -, valamint néhány öltéssel vagyok gazdagabb. Minden táborlakó adott néhány csepp vért egy seregbe, amit Kheirón a fára öntött. Hihetetlen módon a zsugorodás megállt, sőt, a fa ismét megnőtt kicsit, és pajzs is erősebbé vált.
A rengeteg vér hatására a fa és a tábor védővonala úgy pulzál, mintha elő szív és érrendszer volna.
Rémisztő látvány, de valahogy biztonságérzetet ad.
Egyik nap azonban nagyon furcsa dolog történik. A vér, ami hasonlóan bugyogott, mint Tháliáé, elkezd felkúszni a fenyő kérgén. Tekeredik rajta, fojtogatja a növényt, ami alig negyed óra alatt rohamosan száradni kezd. Blake és Roy idegesebbek, mint valaha, Will pedig folyton a gyengélkedőn van, és igyekszik megoldást találni, valamint elvinni a figyelmét. Javaslatára az általam főzött élet-halál esszenciát a fára locsoltuk, de inkább kijött belőle a halál, mint az élet.

- Szóval...

- Szóval semmi sem jó - foglalja össze Nico.

- Igen.

A kanapén ülünk egymással szemben, ő apróra húzza magát, a lábait a teste alá gyűri. Az éjjeli levegő bekúszik a bukóra hagyott ablakon, lehűti a szobát.

Nico megborzong.

- Nem tudom, mit lehetne tenni.

Hallgatok kicsit.

- Clarisse tart Willtől?

Figyelem, Nico miképp reagál a nevekre; összevonja a szemöldökét, és gyanakodva méreget.

- Kéne?

- Hát, én nem tudom.

- Will Solace Apollónos. Senkinek sem tud ártani.

- Ő a legjobb hadi orvos a táborban! - védem meg gyorsan.

- Még jó, hogy én nem erről beszélek - forgatja meg a szemeit.

- Hanem?

- Hanem hogy homlokegyenest szembe megy az elveivel, hogy kárt tegyen valakiben.

- Nico, minden embernek ilyennek kéne lennie...

- De mi nem emberek vagyunk - mutat rá.

- Ez igaz...

- Így nem tudja megvédeni magát, sem mást.

- Láttam Willt küzdeni! - hazudom. - Jó harcos!

Nico szárazon elmosolyodik.

- Nem mondtam, hogy nem az.

- Csak azt, hogy nem harcol!

- Ezt sem.

- De igen! - csattanok fel. Teljesen belezavart a beszédben.

- Azt mondtam, hogy nincs belekódolva az, ami mondjuk belénk. Hogy öljünk, ha úgy adódik. Van néhány Apollónos, aki van olyan kegyetlen, mintha legalább is Orcus gyermekei volnának. De Will nem ilyen. Ő az életet képviseli.

Megvonja a vállát, kulcscsontja ijesztően kirajzolódik.

- Véded? - ahh, talán mégis arra megy ez a beszélgetés, amerre én akarom, hogy menjen!

- Nem - feleli bosszúsan, mintha előre tudta volna, mit fogok kérdezni. - Tényeket közlök.

Felvonom a szemöldököm. Megfigyeltem, néha milyen furcsa hanglejtéssel beszél, mintha túl sok régi filmet nézett volna, és eltanulta volna belőle, hogyan beszéltek az emberek az 1900as évek elején-közepén.

- Szereted a régi filmeket?

- Mi? - akad meg.

- Semmi, bocs - zárom le gyorsan. - Szóval Wi-

Nico leint. Feszülten figyel, úgy néz ki, mint egy csontos vadászkutya, aki zsákmányt szimatol. Feszült, enyhén előredőlt testtel ül, fejét lehajtva fülel.

- Mi van..?

- Baj. Az van.

Feláll, és kisiet, türelmetlenül rángatja magára a dzsekijét és a cipőjét.

- Hozz fegyvert, gyere a tanácsba - hagyja meg, majd elviharzik.

Kettőt pislogok, mikorra megértem, hogy kapkodnom kell, mert gáz van. Cipőt húzok, be sem kötöm, felkapom a kardom, igyekszem nem fennakadni az ajtókereten.

Odakint a tanácstagok üvöltve adják tovább a hírt, hogy gyűlés. Minden Másodos és Harmados jelen kell legyen.
Megborzongok.

- Blake! - kétségbeesetten kapom el a testvérem kezét. Ő sietve magához ölel. - Mi ez?

- Nem tudom, de fontos. Ha Nico hívja össze a tanácsot, akkor komoly.

- Mi..?

- Eddig csak egyszer tette meg - magyarázza -, és akkor azzal a hírrel jött a másik táborból, hogy az istenek a vesztünket akarják.

- Másik tábor? - hápogok.

- Hosszú, később elmondom. Gyere! Másodos vagy, mindenképp ott kell lenned!

Együtt szaladunk a Nagy Ház nappalijába. Belépve egy halom ledermedt vezetőt találunk.

- Áh! Itt vagytok végre! Tökéletes! Teljes létszám... - számomra ismeretlen hang, kegyetlen és elégedett.

- A lányt nem ismerem. Ki ő? - feláll, meglátom az arcát. Homokszőke haj, sápadt, beteges bőr, cserepes ajkak, és hosszú sebhely az arca bal felén. - Ó! Te vagy a félvér korcs - vigyorog.

- Te meg biztos az áruló - Blake mesélt néhány dolgot, a leírása a fiúra illik.

Felnevet.

- Nem biztos, hogy jó embert tartasz árulónak. Elvégre, nem én vagyok az, aki két istenség között ingázik - mutat rá.

Összeszorítom a fogaim, mert ezzel nem vitatkozhatok, az idegen fiúnak igaza van. Elszégyellem magam, ahogy körbe nézek, szemem megakad Nicón, aki a sarokban ácsorog, egy nagy növény mellett. Nyugodtnak tűnik, de a szeme idegesen jár a szobában.
Ez tovább növeli a bűntudatomat.

- Nos! Örülök, hogy így megértjük egymást.

- Mit akarsz, Luke? - Annabeth az asztal mögött szobrozik, kezével az asztallapon támasztja magát, kicsit előre hajol. Tőre fényesen villan az oldalán.

Luke felé fordul.

- Segítek a gyorsabb siker érdekében.

- Gyorsabb siker..?

- Igen. Minden olyan félvér, aki hajlandó mellém állni, követni engem, az épségben távozik a táborból. Velem. Aki nem - teátrálisan sóhajt, mintha nem volna egyértelmű a válasz. Végül meggondolja magát, nem mondja ki, ez még biztosabbá tesz abban, hogy jól sejtem.
Egy jó tanács: ha akár csak egy kicsit is gyanús, hogy félvér vagy, tégy meg mindent annak érdekében, hogy megbizonyosodj róla, MÉGSEM vagy az. Jó, igaz, elismerem, ez olyan, mint a havi baj, csajok. Jön, és mindent visz.

Blake-re pillanatok. Ő is engem néz, nyugtalan, de parancsoló tekintete engedelmességre int.
Feszülten dobogok kicsit.

- Nos. Akkor most kimegyünk, és az arénában közkinccsé tesszük az itt bent elhangzottakat.

Luke csettint, amire Annabeth, Will és az én kezemre birodalmi arany (ezt Blake tanította) bilincs jelenik. Súlyosan húzza a karom lefelé.

- Ez meg?! - kiált a szőke lány, mikor meglátja, hogy a többiek szabadak. - Ti..?

- Annabeth, csodálom, hogy nem jöttél rá a turpisságra! - Luke kirúgja az ajtót.

- Blake! - szólítom a testvéremet kétségbeesetten.

- Semmi baj nem lesz. Semmi baj... - hangja furcsán rezonál, mintha nem a sajátja volna. Arcáról lassan olvad le a hús és a szövet, ferdén mosolyog rám, fogai kivillannak a massza alól.

- Szegény kislány, még nagyon friss! - nevet fel Clarisse. Az ő haja hullik, a lába körül csomókban állnak a tincsei. Arca olyan, mintha megégett volna, szája körül nyál és vér rászáradt keveréke.

A lánc megcsörren, mi hárman pedig egymásnak esve indulunk el. A bilincs rángatja a kezem, nem bírok hátra nézni a testvéremre. A Nagy Ház pincéjébe zárnak minket - van pince?
Odalent néhány másik félvér kuksol. Jöttünkre felugranak. Felismerem Royt, de egyedül csak őt.

- Anne? - nézek rá.

- Félt.

Anne áruló lett, ezek után kevés az esélye, hogy a tábor megtűri majd. Ha ugyan lesz még akkor tábor...

- Blake? - kérdez vissza.

Nem nézek rá. A testvérem is áruló lett...