- Ne haragudj, de nekem vissza kell mennem! Segítenem kell ezt elsimítani!

- D-de ezt nem értem! - nézek rá esdeklően. Félek. Ezt tudom. És azt, hogy a könnyek marják a szememet. - Blake...! Mi van velem?

- Nyugi, jó? - megfogja a vállamat, aztán szorosan megölel. - Az én húgicámmal senki sem cseszekedhet! Még az istenek sem. Különben ott töröm őket ketté, ahol a legvastagabbak!

- Apádról beszélsz... - emlékeztetem, miközben a pulcsija válla elnyeli a hangomat és a könnyeimet.

- És?! Leszarom! - még sosem hallottam őt ilyen durván beszélni. - Ő itt hagyott a fenébe, nem is törődik velem, te viszont mindig is közel álltál hozzám - minden értelemben! Te vagy a fontosabb - közli egyszerűen. Eltol, megpróbál biztatóan mosolyogni, és kiviharzik az Apollón-bungalóból.

Úgy döntök, ha Apollón már volt szíves lantot varázsolni a buksim fölé - ami úgy már eltűnt -, én nyugodtan kölcsön vehetem az egyik gyereke ágyát. Ülési célokra. Így ledobom magamat egy virágos pléddel leborított matracra.

- Szép volt - szólal meg valaki. Az egyetlen olyan sarokban álla, hova a lámpák fénye épp nem ér el.

- Hogy jutottál be? - kérdezem és letörlöm a könnyeimet.

- Ügyes vagyok - feleli szárazon. Előjön a fénybe, óvatosan tesz az irányomba néhány lépést. - Az Aphroditések jó munkát végeztek. De te szétbőgted - állapítja meg.

- Miért vagy itt? - szegezem neki a kérdést kicsit szipogva. Vállat von, jelezve, hogy nem fog válaszolni.

- Tudod... eddig még egyszer sem történt ilyen. Hogy valakit ketten ismerjenek el. Ráadásul két férfi... - furcsa hangsúllyal mondja. - Ezek szerint az egyik hazudik. Mert van nálad valami, amit a hazug isten akar - olyan intenzív a szemében a vádolás és a fenyegetés, hogy hátrébb csúszok az ágyon.

- É-és te mit akarsz..? - nézek rá, egyszerűen félek tőle. Erre ismét csak megrántja a vállát.

- Választ. Érdekel, hogy te miben különbözöl a többi hérosztól, és hogy mi van nálad, ami hazugságra készteti az isteneket.

Furcsa, kicsit pattogó akcentussal beszél, amit nem vettem észre, mikor hozott minket a táborba - mondjuk, akkor jóval kevesebbet szólt.

- Te amolyan szellemvadász vagy? - kérdezem és komolyan is gondolom.

- Mi? - egy pillanatig értetlenül néz rám, a szeme egészen másmilyenné válik. És aztán elmosolyodik. - Nem - mondja végül, miután sikeresen eltünteti a kis vigyort az arcáról. - Félvér vagyok. Mint te - feleli és nézelődni kezd. Az iménti kérdésem egy furcsa falat rombolt le kettőnk között.

- Félvér?! - lepődök meg.

- Igen, miért, minek néztél?

- Szellemvadásznak! - makacskodok.

- Bocs. De nem - csóválja meg a fejét.

- Ha félvér vagy, akkor ki az isteni szülőd? - kérdezem kekeckedve. Erre összehúzza a szemeit, és bizalmatlanul néz rám.

- Majd meg tudod. Talán - és ezzel a mondatával lép ki az apám - vagy nem - bungalójából.

Egyedül maradok, és nem tudok magmmal mit kezdeni. Így szemügyre veszem a szobát: belülről is sárga, mindenhol a vidám, meleg színek uralkodnak. Egymással szemben tábori ágyak, mindegyiken különböző pokróc. A falakon néhány poszter. A szoba egyik sarkában - ahol nincsenek ágyak -  könyvespolcok, fotelek és egy hatalmas parafa tábla. Címkék, gyógynövény- és elixírt ismertetők, receptek, betegség leírások, és egyéb gyógyításra alkalmas dolgok részletei.
Elismerem, kíváncsivá tesznek a receptek, így közekebb sétálok. Böngészni kezdek, először csak egy fecnit olvasok el. Aztán egy újabbat, még egyet és még egyet. Az egész tábla tartalmát átnyálazom, és egy óra múlva az egyik fotelban ülök, a kezemben A mandragóra című könyvvel. Öreg lapjait óvatosan hajtom, lenyűgözve olvasom a rengeteg új információt.

- Jó kis könyv. A legtöbbünk ebből tanulta meg az alapokat - felkapom a fejemet. Ijedten nézek a szőke fiúra. Idősebb Blake-nél, és egy kicsit talán magasabb is. Narancssárga Félvér Tábor feliratú pólót, krémszínű rövid gatyát, papucsot és bőrnyakláncot visel, gyöngyökkel.
Igen, láttam őt vacsoránál.
- Gyere, úgy látom, érdekelnek az... olyasmi dolgok - bök a könyvre. - Mutatok néhány érdekességet, ha kíváncsi vagy.

Leteszem a könyvet, felé indulok, aztan végül mégis magammal hozom.

- Jó. Tényleg érdekel - bólintok, mire egy hatalmas mosoly ül ki a kedves arcára.

- Erre gyere! - mutatja az utat, pár perc múlva egy oszlopos házikóhoz érünk, ami sokkal nagyobbnak tűnik belülről, mint kívülről. - Ez itt a gyengélkedő. Majdnem mindenki közülünk itt dolgozik felcserkén és orvosként.

- Te orvos vagy - jelentem ki magabiztosan.
Felém fordul, és mintha egy pillanatra egy egészen más emberrel beszélne, bólint.

- Igen. Ügyes vagy... - dicsér lágyan, nekem pedig az az érzésem, hogy a fiú igazából ezt most másnak mondta.
Biccentek, hogy jelezzem: értem, amit mond, a dícséretet köszönöm.
Gyorsan megköszörüli a torkát.

- Nos... ezek itt az orvosi szobák. Arra van a gyengélkedő részleg. Amolyan lábodozó. Innen balra a műtők.

- Vagy mű tök - tűnödök el, mert a falon meglátok egy narancssárga képet. A fiú felnevet - a hang kedves és gyengéd -, láthatóan remekül szórakozik. - Bocs - szabadkozok egy óvatos mosoly kíséretében.

- Ez tetszett. Na, jó! Gondolom az alap orvosi kötelességeket és jogokat olvastad el, valamit az olvasott rész vastagságából arra következtetek, hogy az első receptig jutottál - közli kicsit elgondolkozva.

- Igen, addig.

- Remek! Akkor készítsd el! - utasít mosolyogva.

- M-mi? Most? Nem, ez rossz ötlet! - ellenkezek gyorsan.

- Miért?

- Mert csak! - mondom dacosan. - Erre nem vagyok felkészülve! Nem kezdhetek el csak úgy kotyvasztani!

- Miért?

- Mert csak! - zárom le a vitát. Megint úgy néz rám, mintha valaki mást látna maga előtt. Nem engem.

- Dehogynem - feleli végül kedvesen. - Csak kezdd el! A többi magától fog jönni - biztat. Óvatosan a különböző üvegcsékkel, növényekkel és egyéb ilyesmi dolgokkal megrakott pult elé tol. - Menni fog! Te is Apollón lánya vagy! Testvér - súgja halkan és elhátrál mögülem.

Hallgatok az ösztöneimre. Hogy is volt..? Kétszer annyi farkasgyökér, mint amennyi búzavirág? Vagy fordí-

A kezem megbillen, és nem tudom mi - találomra vettem le a polcról az üveget - az eddigi kotyvasztós tálamba ömlik. Szimatolni kezdek.

Mmm... ismerem az illatát!

Lenézek. Kék szárított virágok. Búzavirágok.

Akkor a kérdés eldőlt.

Képzeletben megfelezem az adagot, és hasra ütés szerűen hozzá öntök fele annyi valamit.
Aztán további három izét meg egy bigyót is hozzá adok, főzöm valameddig, és egy kis akármibe öntöm ki.

- Kész! Nem tudom, hogy mi ez, de kész! - büszkélkedek. A fiú elveszi az akármit, szemügyre, aztán orrügyre veszi.

- Nem rossz. Sőt, egyenesen jó! Bár kicsit sok lett a búzavirág. De azt szerintem érezted - mondja és mosolyogva bólint. - Ügyes vagy! - most egészen máshogy dicsért, mint a legutóbb, amikor ezt mondta. - Fog ez javulni! De most menjünk. Ha szerencsénk van, a többiek már vissza értek. Ma nálunk alszol. Aztán majd meglátjuk. 

- Jó - egyezek bele. - Várj! - megfordul, rám néz. - Darcy Shelter! - a kezemet nyújtom neki, a bemutatkozásom láthatóan meglepi.
Végül elém lép, és megrázza a kezemet.

- Will Solace.