És a következő rész is itt van, frissen! 😇
Kellemes olvasást!

Az estét a Hádész bungalóban töltöm. Vissza mehetnék az Apollón házba, de semmi kedvem egyedül hagyni a lehetséges féltestvéremet. Így hát, jobb ötlet híján elnyúlok a fekete bőrkanapén és az ezüst fonalas berakásokat piszkálom. És gondolkozok.

Nem tudtam meg szinte semmit, egyedül maradtam a rossz érzésemmel és a gyanúimmal. Egyik sem túl jó partner...

Forgolódok, és hallgatom a vihart. Az eső patakokban folyik le a bungaló ablakain és oldalán, a villámok pedig megvilágítják a szobát - ha csak egy másodpercre is. Nem látok sokat a szobából, csak annyit, hogy egy fiúhoz képest tiszta és rendezett.

Elfészkelem magamat, betakarózok, és bámulok. Nem veszek tudomást a plédből áradó illatról, de néhány perc múlva lassan elbóbiskolok tőle.

***

Arra kelek, hogy egy hatalmas mennydörgés rázza meg a földet. Fülsiketítő, pengeként hasít a csöndbe, rémülten felugrok. Ijedten nézek körül, kell pár másodperc, hogy felfogjam, hol is vagyok. Ügyetlenül felkászálódok - a takarót vissza száműzöm a kanapéra, ugyanis megtámadott -,  és kibotorkálok vécére. Elvégzem, amiért oda mentem, és vissza kúszok a kanapéhoz. Egyszer bele rúgok egy kis asztalba (???) és fájdalmasan fogdosva a lábujjaimat, ugrálok. Leborulok a szófára, és a lábamat dörzsölöm.

- Afenébehogynemfigyeltemaú! - szitkozódok. Leülök, aztán elfekszek a puha ülőhelyen. Már majdnem vissza alszok, amikor az egyik villám fényében meglátom a kanapé mellett álló, takaróba bugyolált alakot. Ismét megugrok.

- Shelter - kezdi halkan. - Nem alszol? - rá meredek.

- Di Angelo. Nem alszok. Te miért nem alszol? - arrébb teszi a rózsaszín bolyhos zokniba csomagolt lábaimat, és leül. A takaró alatt didereg kicsit.

- Már mondtam. Nem tudok aludni.

- Fázol?

- Nem.

- Nico!

- De igen. Ha tudod, minek kérdezed?!

- Csak hallani akartam. Hogy biztos legyek.

- Hogyne, persze... - gúnyolódik. Sóhajtva kirángatom magam alól a plédet, és még azt is rá csavarom. - Meg fogsz fázni! - figyelmeztet.

- Dehogy! - legyintem, és össze húzom magamat. Valóban nem fázok.

- Miért vagy még itt? - néz rám, ezúttal minden ellenszenv nélkül. Kíváncsi.

- Hogy rád terítsem  pokrócot - felelem, mire megrázza a fejét.

- Komolyan kérdeztem! 

- Komolyan mondtam.

Fújtat.

- Hé - nézek rá, és a paplanokon keresztül megérintem a vállát. Össze rezzen. - Én csak nem akarlak egyedül hagyni.

- Miért, ki vagy te nekem? Ki vagyok én neked? - szegezi nekem a kérdést, újra felölti magára az elutasítást. 

- Lehetséges testvér jelölt - válaszolom nagyvonalú arccal, mire egy alig észrevehető mosoly suhan át az arcán.

- Aludj, Shelter!

- Te is, di Angelo!

- De én nem tudok, Darcy! - néz rám dühösen.

- Legalább próbáld meg, Nico - és farkasszemet nézünk. Nem vagyok hajlandó veszíteni, de szó, ami szó, álmos vagyok, a szemem pedig csípni kezd a pislogás hiánya miatt. Magamban szurkolok, hogy adja már fel, de ő csak érzelemmentes arccal mered rám. Olyan érzésem van, mintha neki egyszerűen szükségtelen enne pislognia. - Jó, feladom.

Győztes fejjel néz rám.

- Na, jó! - szólalok meg dacosan. - Kő, papír, olló. Ha nyerek, vissza fekszel, és alszol. Vagy  csak megpróbálsz.

- Ha pedig vesztesz, leszállsz rólam a fenébe - ismerteti a feltételét.

- Oké!

- Oké.

- Oké! - ökölbe szorított kezemet a övével szembe teszem. Hármat csapunk a tenyerünkbe, ő követ mutat.

Én pedig ollót.

- Na. Akkor szép estét - mondja, és egyszerűen ott hagy.

- Jó éjszakát? Vagy miegymás?

- Rém álmokat - morogja, és bemegy a szobájába. Az ajtó nyitva marad, így hallom, hogy vissza mászik az ágyba, és a mozdulatlanságából arra következtetek, hogy elaludt.

Akkor jó kislány módjára: szunyaaa!